7/1. felvonás:

Szentély kaland I.

1. jelenet: Tervezés

Két hét volt már csak hátra – ismételten, immár másodszorra – az esküvőmig. Nagyjából minden készen volt. Perpillanat éppen Konoha legnagyobb, és egyben főszentélyét néztük meg, ahol a menyegzőm meg lesz tartva.

Többen is voltunk a helyszínen, mondván több szem többet lát elv alapján. Nem is beszélve arról, hogy az összes jelenlévő azt vette szemügyre, ami az ő feladata volt. A shinobik (Minato vezetésével) szétnéztek, mikképpen lehet a legjobban biztosítani védelmi szempontból a szentélyt és környékét. Az esküvő rendezésében résztvevők – a főszervezők (Tsunade, Hoshiko és Mikoto) vezetésével – szemrevételezték a helyet, hol tudják felállítani majd a vendégek számára az ülőhelyeket, illetve a szertartás utáni vendéglátáshoz az asztalokat. A helyszínen tartózkodó többi ember, a saját dolguk után néztek, annak megfelelően, hogy mi feladatuk volt az esküvő megszervezésében. Jómagam Hoshikoéknak próbáltam segíteni, de ez nem nagyon jött össze…

– Az asztalokat a vacsorához a baloldalra, a rózsalugas mellé lenne célszerű felállítani, ott mindenki könnyen hozzá férhetne. Mit gondoltok róla? – tette fel a kérdést Mikoto, várakozásteljesen nézve Tsunadéra és Hoshikora.

– Jó elgondolás, mert akkor a lugas mögött végighúzódó ösvényre fel lehet állítani a svédasztalokat, és akkor a vendégek könnyen ki tudják szolgálni magukat – értett egyet Tsunade az Uchiha mátriárkával. – Továbbá így nagy hely marad a táncolók számára az asztalok előtt.

– Nem is beszélve, hogy ebben a variációban könnyen megközelíthetővé válnak a vendégek számára az asztalok és a tánchely is – bólogatott lelkesen Hoshi, miközben egy jegyzettömbbe mindent feljegyzett. – Nem számítva, hogy könnyű lesz a díszítést is elhelyezni – tette még hozzá.

– Lányok! Szerintem nem oda kellene tenni az asztalokat, hanem… – szólaltam meg, hogy megosszam barátnőimmel az ötletemet, de arra már képtelen voltam, mert egyszerre intettek le.

– Kushina megegyeztünk abban, hogy ezt ránk bízod – jelentette ki határozottan Mikoto.

– De én… – próbálkoztam, de sajnos ismételten nem jött össze.

– Kushi! Nyugalom! – kezdte Hoshiko ellentmondást nem tűrően. Ismert már annyira barátnőm, hogy jobb engem még a legelején leállítani, mielőtt túlságosan is belelovalom magamat a vitába, mert abból semmi jó nem szokott a végére kisülni. Egyszerűen fogalmazva, ha belemelegedtem egy vitába, akkor annak a vége rendszerint az szokott lenni, hogy visítva, teljes torokból üvöltve szoktam többnyire védelmezni a véleményemet. – Mindent összeírunk, csinálunk több választási lehetőséget, hogy abból tudjad kiválasztani a számodra a legmegfelelőbbet – közölte Hoshi velem a tényeket

– Én csak… – kísérleteztem, egy újbóli próbálkozással, mialatt bánatos kiskutyaszemekkel kérlelően néztem három barátnőmre, de mindhiába nem tudtam meghatni őket.

– Kushina! – szólított fel határozottan Tsunade. – Hagyjad, hogy tehessük a dolgunkat, addig az lesz a legjobb, ha szétnézel a szentélyben, hátha az eszedbe jut valami jó ötlet.

– Igenis asszonyom! – vágtam vigyázba magamat, mintegy beleegyezően szalutálva a legendás saninnak, miközben komoly arcot vágtam az egészhez. Hiszen mi mást is tehettem volna, ha a ninja világ legerősebb kuonichije parancsolt rám. Egyszóval összegezve Tsunade szépen, egyszerűen megfogalmazta, húzzak el, de gyorsan a helyszínről, valamint hagyjam őket békén, hogy tehessék a dolgukat.

– Az ötleteidet meg jól jegyezd meg! – tett még hozzá Mikoto, jelentőségteljesen tekintve rám.

– Értettem! – sóhajtottam egy nagyot beletörődötten, hogy finoman, de határozottan el lettem távolítva a „főszervezői bizottságból”.

– Tessék papír és írószer – nyomott a kezembe egy tekercset és egy tollat Hoshiko mosolyogva. – Az elképzeléseidet ne felejtsd el lejegyzetelni!

– Jól van na! – kiáltottam fel csúnyán tekintve Hoshira. – Nem vagyok annyira felelőtlen, hogy ne jegyzeteljek! – néztem felháborodottan a lányokra.

– Felelőtlen nem, csak eléggé feledékeny – mondta Tsunade szigorúan nézve rám.

– Na de! – fortyantam fel, miközben csípőre tett kézzel néztem szemrehányóan a medinre.

– Meg kapkodós vagy, és sokszor ezért felejtesz el dolgokat – jelentette ki Mikoto sokatmondóan méregetve engem.

– Elég ebből! – keltem ki magamból méltatlankodva. – Inkább nem is mondok semmi többet! – válaszoltam durcásan, majd magasra tartott fejjel, büszkén kihúzva magamat peckesen lépkedve elvonultam.

Mondanom sem kellett, hogy amilyen formámban voltam nem úgy mentek a dolgok, mint azt reméltem. Pechemre nem vettem észre magam előtt egy nagyobb fűcsomót. Rálépettem, amitől megbicsaklott a bokám. Az egésznek az lett az eredménye, hogy egy óriási sikkoltás közepette kiterültem a földön széttárt karokkal és lábbakkal, mint a gyalogbéka.

Pillanatokig azt sem tudtam, mi történt velem, de lassan kezdett derengeni, hogy régi jó szokásomhoz híven elvágódtam a földön. Persze a tetejében még közönségem is volt. Látványos elterülésemnek három barátnőm is szemtanúja volt!

Elesésemet követően egy hosszú másodpercig néma csönd volt, majd Tsunadéból, Hoshikoból, valamint Mikotoból egy időben tört ki a hangos kacaj. Egyszerűen nem bírták abbahagyni, úgy nevettek, hogy még a könnyük is kicsordult. Igazából nem is hibáztathattam őket. Tisztában voltam azzal, hogy ha általában – nagyon is gyakran – eltaknyoltam, az igazi látványosságnak számított. A legtöbb emberrel ellentétben az elvágódásaim jó látványosra sikeredtek, és közben (ezt még annak idején az öccseim jegyezték meg gyermekkorunkban) nem semmi képeket tudtam vágni.

 Egy nagyot sóhajtottam, majd lassan, nagy nyögések kíséretében feltápászkodtam, miközben szemrehányóan pillantottam a lányok felé. Természetesen ez csak olaj volt a tűzre. Mikotoék a korábbinál is harsányabban kezdtek kacagni. Méltóságom romjain, összeszedve megmaradt büszkeségemet, duzzogva álltam odébb, de most már a lábam elé is figyeltem, nehogy megismétlődjön az előbbi, számomra oly megalázó helyzet!