1. felvonás:

A világ legborzalmasabb színe

– ÁÁÁÁÁ!!! – rázta meg egy éles visítás Konohában a Hokage palota falait. Az épület hosszú folyósoin, még percekig visszhangzott a hangos kiáltás.

Furcsa volt, hogy az embereket nem ijesztette meg az ordítás. A falu központi épületében tartózkodó shinobik nem szaladtak össze a sivításra, arra mi is történt, és hogy ki adta ki magából a hangot. Ha valaki idegen lett volna a Hokage rezidencián, meglepődhetett volna, hogy a konohai ninják közül egy sem kapta fel még a fejét, nem döbbent meg a rettenetes kiáltásra, hanem teljes lelki nyugalommal folytatták a tevékenységüket, csak legfeljebb néhányan sóhajtottak fel beletörődötten. Pedig az elvárható lett volna, hogy az öt nagy shinobi nemzet egyik vezetőjének szállásán, hogy a ninják reagáltak volna az ordításra, mert jelenthette az is a történés, hogy valaki bajban volt. Mindezekkel szemben senki sem tartott attól, nem gondolt arra, hogy a Hokage veszélyben lett volna, mivel az elmúlt néhány napban az előbbi esemény megszokottá vált a Hokage palotában…

– ÁÁÁ! – ismétlődött meg újfent a fülsértő hang, de most sokkal rövidebben, mint az előbb. – Vidd innen azt a förtelmet! – hangzott fel a második emelet egyik szobájában, az előbbi visító hang, de most jóval szelídebben, és értelmesebb formában. – Hányszor kell még elmondanom, hogy ki nem állhatom! Esküszöm a világ összes jutsujára, ha valaki még egyszer kiejti a száján ezt a borzalmas színt, vagy idehoz elém valamit, aminek ilyen színe van, vagy javasolja, hogy az esküvőmön bármi ilyen színű legyen, az nem teszi ki a kirakatba, amit tőlem kap! – fenyegetőztem magamból kikelve hangosan, miközben felugrottam ültőhelyemből, és dühösen néztem a velem egy helységben lévőkre.

Hát igen…! Én voltam az, akitől az imént az egész épület zengett. Nem is kellett csodálkozni, elvégre teli torkomból üvöltöttem az előbbi egy percben, mivelhogy egyik drága barátnőm képes volt mutatni nekem egy iszonyú színű és mintájú asztalterítőt. Pedig nagyon jól tudta, hogy ú…tá…lom ezt a botrányosan ronda színt! Mindezek ismeretében még is az orrom alá dugta a terítőt, a csúfságos színével együtt…

– Hoshiko Nara! Hogyan tehetted ezt?! – vontam kérdőre barátnőmet, csípőre tett kezekkel állva, szikrázó szemekkel meredve a teli szájjal vigyorgó lányra.

– Nyugalom Kushina! – szólalt meg lágy hangon másik barátnőm Uchiha Mikoto, de közben jót mosolygott Hoshiko viccén. – Nem látod, hogy direkt csinálta? Nagyon is tudatában volt annak, hogy ki nem állhatod a szóban forgó színt, ezért mutatta meg neked az asztalterítőt abban a színben – közölte velem mosolyogva idősebb, fekete hajú barátnőm.

– Na de Hoshi! – néztem felháborodottan a barnahajúra.

– Bocsi Kushi, de képtelen voltam kihagyni ezt a poént – mondta nevetve Hoshiko. – Már az a pillantás sem volt semmi, amit a terítőre vetettél, mikor elővettem a táskámból, hát még, amit utána rendeztél – törölte meg a szemét a lány, mert a nevetéstől még a könnye is kicsordult, mialatt arra utalt, hogy micsoda egy hangorkánt produkáltam percekkel korábban lesokkolt állapotomban. – Kész csoda, hogy nem csődítetted ide az összes shinobit az épületből, a magadból kiadott iszonyú hangos sikításoddal.

– Marha vicces… – húztam el a számat, de a következő másodpercben belőlem is kirobbant a nevetés. Mit tegyek? A jó vicceken mindig nagyokat szoktam nevetni, még akkor is, ha én voltam a szenvedő alany, akit éppen megtréfáltak. – Hoshiko! Ugye tudod, hogy ezt még vissza fogod kapni előbb-utóbb?!

– Igen tudom, de ne hidd, hogy olyan könnyű dolgod lesz! – hívta fel a figyelmemet vigyorogva a Nara klán fejének hitvese.

– Azt csak hiszed! – kontráztam rá somolyogva.

– Én meg már alig várom – jelentette ki Mikoto, mert nem volt titok előttem, hogy barátnőm roppant módon élvezte, valamint jót mosolygott mindenegyes alkalommal azon, ahogyan Hoshikoval állandóan ugrattuk és húztuk egymást.

– Csak egy valamit nem bírok felfogni? Köztudott a faluban, hogy rühellem azt a színt. Főleg, hogy a sötétvörös hajamhoz sok szín megy, de ez az egy pont nem, semmilyen változatban sem – jelentettem ki mély meggyőződéssel.

– Ez igaz, de valahogy ezt senki sem veszi figyelembe, és rendszeresen ajánlgatják neked. Plusz mutogatják neked, ebben a színben a legkülönbözőbb tárgyakat az esküvődre – jegyezte meg vidáman Mikoto.

– És nem tanultak abból sem, ahogy Kushina rendszeresen reagál mindezekre – tette hozzá mosolyogva Hoshiko. – Pedig általában ezek a megnyilvánulásai nem éppen csendesek.

– Nem tehetek róla, ha a soros egy kissé heves természettel áldott meg – legyintettem egyet a lányok ugratásait hallgatva, majd látva a pillantásukat, amit rám vetettek, még hozzátettem: – Jól van na! Tudom. Az átlagosnál egy kicsit lobbanékonyabb vagyok, de egyszerűen nem tehetek róla. Mégis mit várnak az emberek egy vörös hajútól?

– Mondjuk pont ezt – szögezte le tényként a dolgot Mikoto félmosollyal az ajkán.

– És jól fogalmaztad meg a helyzetedet Kushina. A lobbanékony természeted nagyon is passzol a vörös hajadhoz. Néha már azt hiszem, hogy valóban lángra lobbansz – nevette el magát Hoshiko.

– Pedig nem is Uchiha, hogy tűz jutsukat használjon – tette még hozzá Mikoto Hoshi előbbi kommentárjához.

– Nem ugorhatnánk át a dolgot?! – néztem kérően két barátnőmre. – Inkább folytassuk ott, ahol abbahagytuk.

– Mármint az előtt, hogy bezengted az egész épületet? – vigyorgott rám Hoshiko, de a végén csak megkönyörült rajtam, és tovább nem folytatta az ugratásomat, illetve rá is tért a lényegre. – Ott tartottunk, hogy ki kell választani az asztalterítőket, és a többi kelléket az esküvői vacsorához.

– Nekem van is egy ötletem… – de tovább nem bírta folytatni az Uchiha matriárka, mert a következő másodpercben kopogás hallatszott az ajtón.

– Tessék! Szabad! – invitáltam be a kopógót.

– Uzumaki-san, elnézést a zavarásért – lépett be az ajtón egy férfi. – Az előbb itt járt egy küldönc, és hozott neked egy csomagot.

– Igen, már vártam – léptem a chuninhoz, átvéve tőle a küldeményt. – Köszönöm.

– Szívesen – felelte a férfi, majd egy bólintással elbúcsúzva, elhagyta a szobát.

– Mi kaptál? – érdeklődött kíváncsiskodva Hoshiko.

– Tegnap megállított a Yamanaka virágbolt tulajdonosa azzal, hogy szívesen elkészítené nekem a mennyasszonyi csokromat és az esküvői virágdíszeket, mintegy nászajándékként – feleltem, mialatt leültem Mikoto mellé a kanapéra. Elkezdtem kibontani a csomagot, mely egy dobozt rejtett, és az egy csokrot, amilyennek Yamanaka-san elképzelte a leendő mennyasszonyi csokromat. – Elfogadtam, és mivel úgy hallottam, hogy nagyon jó ízlése van, megkértem, hogy küldjön egy mintacsokrot.

– Nekem is ő csinálta a csokromat öt éve az esküvőmre, és valóban nagyon szép volt – mondta Mikoto, és láttam rajta, hogy nagyon elégedett volt a virágkötő akkori munkájával.

– Vedd már elő! – sürgetett Hoshiko, mert ő is kíváncsi volt arra, milyennek képzelte el Konoha legjobb virágboltjának tulajdonosan a mennyasszonyi csokromat.

– Veszem már – válaszoltam, de közben magam is izgatott voltam arra, hogy milyen csokrot rejtett a csomag. Levettem a doboz tetejét, és a kezembe fogva kiemelte belőle a virágcsokrot. Ránézve elkerekedett a szemem. Egy pillanatig megszólalni sem tudtam, de ami utána következett, az még a negyedórája felhangzó sikításomat is felülmúlta. – NEEEEE!!! – ordítottam teli tüdőből, bezengve az egész Hokage palotát. – ILYEN NINCS! EZ NEM LEHET! – néztem iszonyodva a virágokat. A kezemben kétséget kizáróan egy gyönyörű csokrot tartottam, de a rózsák a világ legborzalmasabb színében pompáztak!

– Ezt nem hiszem el – nevetett fel hangosan Mikoto, meglátva a mintacsokrot, amiben a számomra legrettenetesebb színű rózsák voltak kötve.

– A virágok Kushina kedvenc színében virítanak – vigyorgott ezer wattos mosollyal Hoshiko, mialatt engem nézett várva a következő reakciómat.

– EZEK RÓZSASZÍNEK! – bődültem el, még a korábbiakat is leiskolázó erős hangon, mert a kezemben tartott álomszép mennyasszonyi csokor, az én szemszögemből a legrandább színben tündöklő rózsákból állt. – RÓZSASZÍN! – ismételtem meg újra a szörnyű szín nevét.

Képtelen voltam felfogni, hogy a csodaszép csokor virágai éppen az általam annyira utált színűek voltak. Sokkoltan bámultam a rózsaszín rózsákat. „Miért üldöz engem unos-untalan ez a ronda szín?” – kérdeztem magamban, de válaszolni nem bírtam rá. Na persze, ilyen volt az én formám, hogy a gyönyörűen elkészített, varázslatosan szép csokorba, pont rózsaszínű virágok legyenek kötve!

Hitetlenkedve tekintettem a kezemben lévő virágokra, és váratlanul rosszérzés kerített a hatalmába. Éreztem legbelül, hogy ez valamilyen – sajnos rossz – előjel lehetett, hogy a számomra a világ legborzalmasabb színének tartott virágokból álló csokrot tartottam magam előtt. Egy kicsit megijedtem – pedig nem volt rám jellemző, hogy hiszek az ilyen dolgokban –, de valamiképpen tudtam, megéreztem előre, hogy az elkövetkező időszak, Minatoval való esküvőmig, a boldogító igen kimondásáig hátralévő idő, nem lesz egyszerű a számomra.

Hát, ha akkor tudtam volna azt, hogy mi minden fog addig még történni! Az egyszer biztos, hogy akkor kézen fogtam volna a Hokagét, és a legnagyobb titokban, a világ legegyszerűbb esküvőjének keretében mentem volna férjhez életem szerelméhez, Namikaze Minatohoz…