2. felvonás:

Jiraya és Kakashi nagy ötlete

Halkan, óvatosan lopakodtam végig a Hokage palota folyosóin. Senkivel sem szerettem volna összefutni, mert akkor biztosan le kellett volna állnom velük beszélgetni, ami mostanában állandósult, mert vagy kérdésekkel zaklattak az emberek – legtöbbször felesleges semmiségekkel – Minatoval kötendő esküvőmmel kapcsolatban, vagy ami még rosszabb volt – már baromira untam a dolgot – jó tanácsokkal láttak el. Ez volt az egyszerű oka annak, hogy igyekeztem elkerülni az emberekkel való találkozásokat. Az sem volt lényegtelen, hogy meg akartam lepni vőlegényemet. Szándékomban állt magammal vinni – ha kell, akkor el fogom ráncigálni –, az egész napos dög unalmas papírmunka után egy kis kikapcsolódásra, persze a legnagyobb titokban téve mindezt. Az volt az érzésem, hogy mostanában szinte mindenki azon munkálkodott – Konoha lakossága, a shinobik, más ninja faluból érkező követek, barátok, „sunyi jóakarók” (ők voltak a legveszélyesebbek!), az esküvőmmel kapcsolatban a legnagyobb hülyeségeket kitaláló egyének, a sors, a végzett, a Jóisten (hogy őt se felejtsük ki a felsorolásból!) –, hogy ne maradhassak kettesben egy percre sem szerelmemmel.

Mindezek miatt a falhoz simultam, és nagy körültekintéssel kikémleltem a sarok mögül, így bizonyosodva meg arról, hogy senki sem ácsorog a Hokage irodájának ajtaja előtt. A mostani helyzet nem volt véletlen – hiszen normális esetben két chunin is szokott az ajtó előtt posztolni, a Kage esetleges parancsaira várva, de jelenleg egy sem volt a láthatáron –, mert előzőleg intézkedtem a dologról.

Negyedórája benne voltam Minatonál az irodában, és kivágtam egy nagyon látványos, direkt hisztit a férfinak, mondván már rettentően elegem volt a házasságkötésünk körül kialakult helyzettel – mindenki jobban tudja, mi lenne jó, de az senkit sem érdekelt, hogy mi, mit is szerettünk volna Minatoval (meg kellett vallani, valamennyire igazis volt az, amit közöltem jegyesemmel). A végén – látszólagosan – vérig sértetten, jó nagy lendülettel – az ajtó majd kiszakadt a helyéről, úgy vágtam be magam mögött – távoztam a Hokage irodájából. Minato természetesen utánam küldte, az ajtó előtt álldogáló, a parancsára váró két chunint, hogy keressenek meg, illetve vigyenek vissza hozzá, mert ő nem hagyhatta el addig a szobát, amíg be nem fejezte a munkáját. Így az előre kigondolt tervem tökéletesen működött! A két chunin e percekben is engem keresett valahol, de az ő pechűkre éppen ott voltam, ahonnan negyedórája sietősen, tetetett sértődöttséggel távoztam.

Nem látva senkit sem a folyósón, végig settenkedtem – lopakodó üzemmódba kacsolva – az ajtóig. Ott a kilincsre téve a kezemet, már éppen be akartam nyitni az irodába, mikor is hangokat hallottam kiszűrődni a helyiségből, ami megtorpanásra késztetett.

„A jó fenébe!” – mérgelődtem magamban. – „Az előbb még senki sem volt az irodában. Esküszöm, ha meg tudom ki volt képes keresztülhúzni a számításomat, az nem teszi ki a kirakatba, amit tőlem fog kapni” – esküdöztem tehetetlen dühömben, miközben jó pár képtelenebbnél-képtelenebb ötlet fogalmazódott meg az agyamban, miképpen is fogok bosszút állni azon, aki képes volt bepofátlankodni Minatohoz. Az illető kihasználta a zseniális tervemet a chuninok eltávolítására, ezzel húzva keresztül a gondosan kigondolt ötletemet!

– Na gyerünk Minato, egyezz bele! – szólította fel a Hokagét egy határozott, ellentmondást nem tűrő hang.

– Jiraya, ha ezt Kushina meg tudja, akkor azt hiszem, fújhatom az esküvőmet, mert esze ágában sem lesz hozzám jönni – közölte életem szerelme a korábbi mesterével a tényeket.

– Nem is kell megtudnia – jegyezte meg egy harmadik hang.

– Ez az Kakashi! – dicsérte meg a fiút a három sanin egyike.

– Hát… – tűnődött hangosan Minato –, ezt még nagyon át kell gondolnom.

– De ne sokáig, mert már csak két hét van hátra a nagy napig – szólalt meg Kakashi, de még hozzátette: – Ráadásul addig még meg is kell szerveznünk az egészet.

– Nagyon kevés időnk van, és ha mindent el akarunk intézni, akkor igencsak össze kell majd kapnunk magunkat – mondta Jiraya.

Mialatt a férfiak megvitatták a számukra oly fontos ügyet, elgondolkodtam azon, mi is lehetett az a roppantmódon foltos dolog, amit meg kellett tenniük, és főleg Namikaze Minato nélkül lehetetlen a kivitelezése. Felébredt bennem a gyanú, hogy odabenn az irodában tanyázó három hímnemű egyed nem járt egyenes úton, mert vőlegényem nagyon is aggódott, meg ne tudjam. A másik kettő meg ezek ellenére is bele akarta rángatni a dologba. Ez volt az a pont, hogy nem tudtam, mit is tegyek? Rontsak be tajtékozva a szobába, és vonjam kérdőre a férfiakat, vagy hagyjam annyiba az egészet, és ha majd találkozok velük, csináljak úgy, mintha semmiről sem tudnék.

Szerencsémre az ügy magától megoldódott, mert a következő pillanatban Jiraya hangosan, jól hallhatóan megnevezte a számomra ez idáig ismeretlen, ellenben a számukra olyan fontos jelentőséggel bíró valamit.

– Minato a legénybúcsúdról egyszerűen nem mondhatsz le – jelentette ki az irodában lévők közül a korelnök.

– Jiraya-samának igaza van sensei – értett egyet a legendás saninnal a szürke hajú fiú.

– Jól van! – sóhajtott egy nagyot Minato. – Szervezzétek meg – egyezet bele a Hokage.

„MICSODA!!!” – sikítottam fel hangosan, de szerencsére csak magamban. – „Ezek meg még is mire készültek?!” Meg kellett vallani, egy kicsit kiakadtam. Az odáig rendben volt, hogy Minatonak legénybúcsút akarnak szervezni, mivel nekem is lesz leánybúcsúztatom, amit a barátnőim fognak tartani a részemre. Az ezzel szemben aggodalomra adott okot, hogy ezek itt hárman titokban akarták megszervezni, és a főszervező éppen Jiraya!

Közismert ugyanis, hogy az öreg egy kissé perverz volt, folyton a női szoknyák után szaladgált. Közszájon is forgott Konohában néhány pikánsabb kalandja, amit az elmúlt egy évben élet át, mert a ninja háború befejeztével a sanin – hála a sok szabadidejének – sokat szórakozott, valamint eléggé léha életmódot folytatott. Sőt mindennek a tetejébe még könyvírásra is adta a fejét – természetesen nem gyermekkönyvre –, és köztudott volt, hogy nagyon is felnőtteknek szóló témáról fog majd szólni a készülőfélben lévő műremek! Ez is volt az oka, hogy állandósult jelleggel a női fürdők körül kukkolt – a perverz sanin szavajárásával élve – adatszerzés céljából.

Ez volt a legfőbb alapja, hogy már előre féltem attól, milyen legénybúcsút is akart szervezni Jiraya titokban Minatonak. Az sem nyugtatott meg, hogy Kakashi is nyakig benne volt, mert az ifjú jounin egyre többször tartott a reményteljes íróval témaszerző körútjaira – más szavakkal az öreg nagyon rossz hatással volt a fiúra!

Mindent összegezve meg is volt az okom az aggódásra. Nem tudtam, mit is tegyek, ami nálam nagy szó volt! Teljesen magamba fordulva ácsorogtam az iroda ajtaja előtt, amikor egy váratlan esemény zökkentett ki tépelődésemből.

– Tehát ez volt az, amiért mostanában olyan látványosan került engem Jiraya – szólalt meg váratlanul egy gúnnyal teli hang.

A nem várt hangtól, tágra nyílt a döbbenettől a szemem. Felkapva a fejemet oldalra néztem, és közvetlen mellettem egy nőt pillantottam meg, akiben az egyik közeli barátnőmre, egy másik legendás saninra ismertem.

– Tsunade – tátogtam hang nélkül, mivel annyira lemerevedtem attól, hogy ilyen hirtelen felbukkant a nő. Csodálkozó tekintettel meredtem rá, mert nem értettem, miképpen és mikor került ide mellém, szinte a semmiből előbukkanva a világ legjobb medinje.

– Kushina! Maradj csendben! – figyelmeztetett súgva Tsunade, mert láttam rajta tartott attól, hogy magamból kikelve dühöngeni kezdek nem éppen halk formában a Hokage irodájának ajtaja előtt. – Gyere velem! – mondta ellentmondást nem tűrve, majd észlelvén még mindig a dermedtségemet kézen fogott, és maga után húzva elvonszolt az ajtó elől.

Sietős léptekkel haladtunk végig a folyosókon. Tsunade még mindig maga mögött ráncigált, mert még ekkor sem voltam teljesen észnél, de azért lassacskán igyekeztem összekapni magamat…