22. fejezet

Egymásra találva

Lüktető fejfájással tértem magamhoz. Lassan nyitottam ki a szememet, de azonnal be is csuktam, mert bántotta az éles fény. Lehunyt szemmel feküdtem, és próbáltam magamhoz térni, mikor hirtelen bevillant, mi is történt azelőtt, hogy elájultam volna. Jó alaposan leégtem az öt Kage előtt, nem is szólva, hogy még bele is zúgtam egyikükbe, a Hokagébe. Egy biztos, hogy eddigi életem során jó párszor kerültem cikibbnél-cikibb helyzetekbe, de a mostani mindent vitt! Fogalmam sem volt, miképpen fogom ezt megoldani.

Képtelen voltam arra, hogy rászánjam magam szemeim kinyitására. Nem volt rám jellemző, hogy féltem volna szembenézni a kialakult helyzetekkel, de a jelenlegivel nem bírtam, főleg, mivel nem tudhattam, hol voltam ebben a pillanatban, és ki, illetve kik vettek körül. Lehettem akár ott, ahol szégyenszemre kiterültem a Kagék lábai előtt – ebben az esetben csak másodpercek teltek el elájulásom óta –, de teljesen máshol is – ha esetleg percekig, vagy órákig voltam eszméletlen.

Óvatosan, megtapogattam jobb kezemmel az alattam lévő tárgyat. puha volt, abból az a következtetést vontam le, hogy már nem a folyosó padlóján feküdtem, hanem valami ágyszerű dolgon. Ezek szerint valaki felszedve a talajról bevitt egy másik helyiségbe. Sóhajtottam egyet halkan, mivel nagyon reméltem, hogy a Kagék – akik végignézték kínos bénázásomat, valamint leégésemet – már nem voltak a közelemben, és igazából ezt is tartottam valószínűnek, mert miért is lettek volna egy számukra ismeretlen, jelenetéktelen ninja mellett. Legbelül örültem is ennek a ténynek, de azért meg kellett vallanom önmagamnak, hogy az boldoggá tett volna, ha a Hokage mellettem lenne, főként, hogy halálosan szerelmes voltam a férfibe. A helyzet azonban úgy állt, hogy azzal nem voltam tisztában, hogy Minato, miként érez irántam…

Eltöprengtem. feküdhetek itt öröké, de akár fel is kelhetek, és szembe is nézhetek a rám váró dolgokkal, hiszen annál már nem éghetek be jobban, mint amin már átmentem. Végül is nem heverészhetek egész nap, hanem össze kell szednem magam, hogy helyrehozzam ügyetlenkedéseimből fakadó kellemetlenségeket, már ha voltak ilyenek. Nagyon reméltem, hogy nem, és ennek értelmében cselekedtem is.

Váratlanul, minden átmenet nélkül ültem fel, ami nem volt jó gondolat, mert azonnal meg is szédültem. az eredménye annak az lett, hogy visszahanyatlottam fekvőhelyemre. a mai napon azonban amilyen formában voltam, nem az előbbi helyzetembe estem vissza, hanem a mellé. Egy pillanat alatt átfutott az agyamon, ebből is egy nagy koppanás lesz, ha sikerülni fog kikötni a fekvőhelyemül szolgáló kanapé mellett. Most az egyszer ellenben szerencsém volt, mert nem következett be a várt esemény, mivel felfogott valami, ami zöld színű és ruhaanyagra emlékeztető volt. Legalábbis egy másodpercig, mert a következő pillanatban a dolog, ami megakadályozta a puffanásomat, maga is dőlni kezdett, majd egy fájdalmas nyikkanás kíséretében elterült a földön, én meg rajta.

Döbbenten pislogtam, mert arra, ami az előbb történt nem voltam felkészülve, de az a személy sem, akit jó szokásomhoz híven feldöntöttem hírtelen, meggondolatlan megmozdulásommal. Tágra nyílt szemmel bámultam az alattam lévőre, mert amint felismertem, rá kellett döbbenem, hogy már nem először kerültünk ehhez, a mostanihoz hasonló helyzetbe – legutoljára éppenséggel ájulásomat megelőző percekben.

– Kushina, még nem unod, hogy állandóan feldöntesz?! – jegyezte meg félig szemrehányóan, félig meg vidámsággal a hangjában a Hokage. 

Szótlanul, rezzenéstelen tekintettel néztem Minato szemébe. Ő hasonlóképpen cselekedett, nem szólalt meg többet, hanem várta, miként fogok reagálni az előbbi beszólására. Én azonban továbbra sem szólaltam meg, mert nem tudtam, mit is mondhatnék. Szavak nélkül néztünk egymásra. Igazából nem is tudtam, mit is mondhatnék a férfinek, akiről váratlanul kiderült, hogy egyike az öt Kagénak! Mindezeknek eredményeképpen óráknak tűnő másodpercekig bámultunk egymásra. Valójában nem is volt semmi, amit mondhattam volna Minatonak.

– Kushina, jól vagy?! – kérdezte aggodalommal telt hangon a férfi. – Kushina! – rázott meg gyengéden Minato. – Valami baj van?!

– Mi…i…iért ké…érde…ezed? – makogtam nem túl értelmesen.

– Hogy miért? – csodálkozott értetlenül Minato. – Az elmúlt egy hónapban azt tapasztaltam, nem jellemző rád, hogy néhány pillanatnál tovább csendben tudsz maradni – válaszolta végül a férfi vidáman.

– Tessék!!! – kiáltottam felháborodottan végre magamhoz térve szótlanságomból. Az odáig rendben volt, hogy nem tudtam mit mondani Minatonak, mert még mindig a hatása alatt voltam annak, ami kiderült a férfiről – értve ez alatt azt, hogy ő Hokage. Azonban hűen magamhoz Minato ugratására már reagálnom kellett valamit, és így természetesen az elhangzottakat nem hagyhattam szó nélkül. – Képzeld, nagyon is jól vagyok! – csattantam fel élesen. – Mégis mit gondolsz?! Hirtelen felriadok ájultamból, és mikor fel akarok ülni, megszédülök, aminek az a hatása, majd hogy nem megint elvesztettem az eszméletemet. a tetejében meg még leesve a kanapéról rajtad landoltam. Ezek után még elvárnád, hogy meg bírjak szólalni?!

– Mivel rólad van szó, ezt is elképzelhetőnek tartom – vigyorgott a képembe Minato.

– HÉÉÉ!!! – ordítottam fel mérgesen, miközben dühösen csaptam egyet a férfi vállára. – Felháborító mindaz, amit rólam feltételezel! – közöltem haragosan Minatoval a tényeket.

– Az egyszer már biztos, hogy valóban jól vagy – jelentette ki a Hokage, mialatt a fülére szorította a kezét a férfi, ezzel jelezte számomra, hogy az előbbi kirohanásom egy kissé hangosabbra sikeredett a kelleténél. – Főleg, hogy ismételten ott tartunk, ahol félórával ezelőtt. Most is sikító szellemet játszol – tette hozzá még Minato.

– Mi van?! – hördültem fel ingerülten. – Már megmondtam, hogy nem vagyok sikító szellem! Még is mit képzelsz magadról te… – többet viszont nem tudtam kinyögni, mert Minato megelégelve a dolgot minden előjel nélkül a tarkómra tette a kezét. magához rántotta a fejemet, és határozottan megcsókolt, hogy utána fél perc elteltével megszakítsa a csókot.

sokkoltan a férfi váratlan cselekedetétől, döbbenten néztem Minato gyönyörű kék szemébe. Kiürült aggyal némán meredtem az alattam fekvőre, felfogni sem bírtam, mit is tett a férfi az imént. Se köpni, se nyelni nem tudtam, csak bámultam Minatora.

Megrázva a fejemet, próbáltam észhez térni Minato cselekedete okozta sokkból. Belenézve a férfi szemébe észrevettem, hogy várakozásteljesen néz rám, arra várva, mit fogok csinálni. Sok mindent tehettem volna válaszul a férfi csókjára, de igazából csak egy dolgot akartam tenni, és annak értelmében cselekedtem is. Megszűntettem a köztünk lévő távolságot, és most én csókoltam meg szerelmemet, ami ellen Minatonak egyáltalán nem volt semmi ellenvetése…