6. felvonás:

Esküvői meghívók

Egy hónap telt el a meghiúsult menyegzőm óta. Az elmúlt hetek nem teltek el események nélkül. Újra elkezdődtek az esküvői előkészületek. Az időpont is ki lett tűzve – négy hét múlva lesz megtartva – újra – a nagy esemény. Nagyon reméltem, hogy most valójában hozzá tudok majd menni Minatohoz. Megfogadtam magamban, hogy nem fogok csinálni semmi hülyeséget, ami veszélyeztetné a lakodalmamat.

Persze, ahogyan én azt csak gondoltam…! Több nem várt dolog is történt addig, csupán csak apró-cseprő problémák…

 x x x

Sietős léptekkel haladtam végig Konoha főutcáján – vagyis pontosabban fogalmazva ez nézőpont kérdése volt. Az én szemszögemből az egész csak lendületes haladás volt a szokásos tempómban. Ellenben a többi Konohában élő ember számára egy vörös fúria észnélküli, eszement száguldozása volt keresztül-kasul a ninja faluban. Legalábbis ők ezt állították, pedig én csak a megszokott iramomban mentem végig az úton. Nem is tudom megérteni, miért panaszkodtak rám állandósult jelleggel Minatonak a normális haladási sebességem miatt?!

Szóval jelenleg is szépen a mindennapi tempómban közlekedtem végig a főúton, de teszem hozzá meg is volt rá az okom. A négy hét múlvára kitűzött esküvőmre, végre-valahára elkészültek a nyomdában – három napos késéssel – a meghívók. Persze senki sem ért rá – az ügyes-bajos teendőikre hivatkozva –, hogy elmenjen a meghívókért, így kénytelen voltam elbattyogni a nyomdába. Bizony engem senki sem kérdezett meg, hogy ráérek-e?

Áh, dehogy! Olyan természetesnek vette mindenki – az élükön a magasságos Hokagével –, hogy nekem teljességgel van rá időm. Azt senki sem vette figyelembe, hogy előző nap csak éjfél előtt néhány perccel kerültem ágyba – annyira el voltam foglalva az esküvő megszervezésével –, de ott meg Minato nem hagyott aludni (itt kell megjegyeznem, hogy ez nem tartozott senkire sem kettőnkön kívül!).

A lényegre térve, kora hajnalban – háromnegyed kilenckor – vert fel egy elvetemült vekker a legszebb álmomból (ami az óta darabokban hevert a hálószoba szőnyegén). Minato volt olyan galád, beállította nekem a csörgőórát, hogy felkeltsen. Ez még nem volt elég vőlegényemnek! Más szerelmes férfi vörös rózsát hagyott volna szíve hölgye éjjeli szekrényén, de nem úgy Namikaze Minato! Ő egy felszólító hangvételű levelet, hogy késedelem nélkül kapjam össze magamat, és tíz órára legyek a nyomdában az elkészült esküvői meghívókért. Utána meg sürgősen vigyem azokat a Hokage palotába. A helyzet úgy állt, hogy még a délután folyamán el akarták küldeni a meghívókat a küldönc sólymokkal az esküvői vendégek számára.

Visszatérve a lényegre, éppen ott tartottam, hogy szép kényelmes, a megszokott ritmusomban mentem az úton, egyenesen a Hokage rezidenciája felé, amikor egy nagyobb kereszteződéhez érve, ijedt kiáltásokat, és furcsa dübörgést hallottam. Megálltam hallgatózni, hátha kiderül mi, vagy ki okozta a hangzavart. Körülöttem többen is ugyanezt tették, abbahagyták, amivel éppen el voltak foglalva, és ők is a hangok forrása felé tekingettek kíváncsian. Nem kellett sokáig várni, hogy kiderüljön kik, illetve mik okozták a hangzavart.

Egy nagy halom összefüggő fehér tömeg tűnt fel a következő másodpercben előttünk, kivágódva a jobb oldali utcából. Az emberek rettentően igyekeztek kikerülni az útjukból, egyeseknek sikerült, mások meg nem. A szerencsések a házfalakhoz lapulva húzták meg magukat, akik meg nem tartoztak közéjük, átesve, felbukva, feldöntve a fejér gyapjas banda által a földön kötöttek ki, többé-kevésbé egyben, vagy sem?

Természetesen amilyen formában voltam aznap, hiába próbáltam gyorsan félrehúzódni a támadók elől, nem sikerült kikerülni őket. A legszélén haladó egyik jószág éppen előttem húzott el, aminek az lett az eredménye, hogy szépen nekem jött térdmagasságban. A nem várt támadástól előrebuktam, miközben a kezemben lévő esküvői meghívók szépen, szanaszét repültek körülöttem a szélrózsa minden irányába.

Átesve a gyapjas haramián, egy kecses, lefelé hajló ívet írtam le a levegőben, és szószerit pofán landoltam az egyik épület tövében. Mindezek után ott is maradtam néhány pillanatig, amíg magamhoz nem tértem a kábulattól. Lassan – nagy nyögések kíséretében – feltápászkodtam, és igyekeztem rájönni mi is történt az imént.

– Valaki állítsa meg már a birkákat! – hangzott a közelemből egy ingerült, dühős kiáltás.

– Azokat ugyan senki sem fogja, amíg ki nem érnek a legelőre! – sóhajtott fel mélyen valaki.

– Akkor legalább hívjanak segítséget! Néhány embernek orvosi ellátásra van szüksége – szólalt meg egy harmadik hang.

A hallottak alapján lassan összeraktam magamban, mi is történt az imént. Feltehetőleg egy megvadult, elszabadult birkacsorda vágtatott át Konohán, és döntötte romba a falu utcáit, valamint sebesítette meg az embereket.

Meg kellett vallani, ahogyan körülnéztem az utcán, láttam, hogy jókora felfordulást okoztak a birkák. A házak melletti elárusító bódék feldöntve, összetörve hevertek a földön. Egy szekér fejjel felfelé feküdt az útkereszteződés kellős közepén. Az emberek meg még csak most kezdtek magukhoz térni a támadó nyáj okozta sokkból. Néhányan még mindig a falhoz lapulva álltak, vagy ültek. Mások sebesülten hevertek, és nyögtek az utcán. Szerencsére azonban néhányan már magukhoz tértek, és próbáltak segíteni a bajbajutottakon. A „felmentő sereg” sem késlekedett sokáig. Jó néhány shinobi érkezett, közöttük medinek is, akik el kezdték ellátni a sérülteket, valamint megnyugtatni a remegő embereket.

Körbenézve felmértem a helyzetet, majd magamat vizsgáltam meg. Szerencsémre kisebb sérülésekkel, vágásokkal, itt-ott elszakad, poros ruhával megúsztam a találkozást a birkákkal. Jómagam mivel nem szorultam orvosi ellátásra, próbáltam másokon segíteni, ahogyan azt tették azok is, aki megúszták a Konohára támadó birkanyáj ostromát…

 x x x

 Ahogy az lenni szokott – leszámítva a balszem alatt éktelenkedő, több színben pompázó monoklit –, azért nem úsztam meg olyan könnyen a birkatámadást! Ép bőrrel kerültem ki a történésből, de nem úgy az esküvői meghívók! Azokból kevesebb, mint húsz maradt sértetlen, a többi vagy elszakadt, összegyűrődött, megtépázódott, vagy egyszerűen csak eltűnt mindörökre – ez történt a meghívók több mint a felével. Ezen okokból, újra lehetett nyomtatni a meghívókat, én meg természetesen újra mehettem el értük egy pénteki kora hajnalon – fél tízkor – a nyomdába.

Mindent összevetve, ha Minato aznap nem kelt fel engem olyan vadhajnalon kegyetlenül a vekkerrel (ami helyett az óta lett egy új), akkor csak később megyek el a nyamvadt meghívókért. Nem futottam volna bele a birkatámadásba, és még aznap – a tervnek megfelelően – el lehetett volna küldeni a meghívókat, ellenben így csak egy hetes késéssel mentek el.

Az már egyszer biztos, hogy lassan kezdett elegem lenni az esküvői előkészületekből (meg örökéletre a birkákból!). Persze nem tettem volna ezt a meggondolatlan megjegyzést, ha tudatába lettem volna annak, ami még előttem állt…!