|
19. Holdnyugta
2008.09.06. 21:21
Visszatérve a sárkányvárba, társaimmal rögtön Bhagavant dolgozó szóbájába siettünk. Kopogtatásomra, Bharavit nyitott ajtót.
– Silvermoon! Botrychium! Jó látni titeket itthon! – örvendezett a fiú, és azon nyomban meleg baráti ölelésben részesített engem, majd az unokabátyját is meglapogatta, kinek a szemében féltékenységet láttam felvillanni, mikor Bharavit üdvözölt. Ezt meg kell vallani nem bántam.
Bharavit heves köszöntése után, a nővére Bhandara felé néztem, aki egy biccentést küldött felém, míg Botrychiumot megölelve, üdvözölte az unokabátyját, és még puszit is adott neki. Elengedve egymást, láttam rajtuk, hogy a lány némasága miatt, mentálisan beszélgetnek a másikkal. nem rendelkezve a képességgel, nem akartam zavarni őket azzal, hogy bámulom őket, ezért inkább Bhagavanthoz léptem, aki az íróasztala mögött ült.
– Uranus mondta, hogy az ikrek hoztak egy levelet a Tilanuxonról, amit otthonról, a Holdról küldtek számomra? – érdeklődtem a nagymestertől.
– Igen – felelte felállva Bhagavant. – Tessék, itt van – nyújtott egy levelet nekem.
Átvéve tőle a borítékot, láttam, hogy az a királyi ház nagypecsétjével van lezárva, ami azt jelentette, hogy a nagymama írt, mert a pecsétet csak az uralkodó család tagjai használhatták. A feltételezést viszont nem tartottam valószínűnek, mert a borítékon lévő kizárásban, nem ismertem rá a nagyiéra. Kíváncsi voltam, akkor ki küldhette a levelet. Elolvasva a feladót, rájöttem, hogy az üzenetet a másod-unokatestvérem, Nehelenia hercegnő küldte. Sejtelmem sem volt, mit írhatott nekem az unokanővérem a levelében.
– Bocsássatok meg, de egyedül szeretném elolvasni, ha nem bánjátok – mondtam a szobában levőknek.
– Ez csak természetes – felelte Bhagavant. – Menj csak nyugodtan, nekem még beszélnem kell Bhandaraval, és Bharavittal.
– Míg olvasol, megkeresem a lányokat, valamint a macskákat. Elmondom, hogy üzenet érkezett otthonról – javasolta Uranus, amivel én is egyetértettem:
– Rendben. Adjatok egy félórát, utána gyertek a lakosztályomba.
– Oké – felelte a lány –, akkor mi most megyünk – fordult Uranus, Bhagavant felé, aki egy bólintással nyugtázta a dolgot.
A megbeszélteknek megfelelően, Uranus társaságában hagytam el az irodát. Szinte menekültem kifelé, mert felfedeztem, hogy Botrychium beszélni akar velem, de arra még nem voltam lelkileg felkészülve, hogy megvitassam a férfivel a tengerparton történteket. Inkább elköszöntem a többiektől, és visszavonultam a szobámba elolvasni a levelet.
Kezemben a levéllel, végtelen fájdalommal a lelkemben, könnyekkel a szememben ültem magamban a lakosztályom nappalijában. Hiába olvastam már el sokadszorra a levelet, képtelen voltam felfogni azt, ami benne állt. Nem akartam elhinni, hogy ez megtörténhetett. Újra, és újra elolvastam, remélve, hogy akkor nem az lesz benne, amit valójában tartalmaz. Sajnos, azonban minden egyes alkalommal, ugyanazt kellett elolvasnom.
Lassan kénytelen voltam tudomásul venni a keserű tényt, ami a levélben állt. Mikorra is végül elfogadtam a hír szörnyűségét, hangtalanul felzokogtam. A levelet elejtettem, és karjaimra borulva, könnyeim megállíthatatlanul hullottak, csak hullottak.
– Silvermoon! – hallottam meg egy kiáltást, a közvetlen közelemből. Felpillantva, Pluto arcába néztem, aki előttem térdelt, és aggódóan tekintett rám.
– Mi történt?! – kérdezte mellettem ülve Neptun, döbbent kifejezéssel a szemében.
Mély fájdalmamban, magamba zuhanva, észre sem vettem, hogy a többiek megérkeztek. egyszerre csak ott voltak mellettem, és elszörnyülködve néztek, nem értették mi bajom volt.
– Ezt elejteted – mondta Uranus, aki éppen felvette a leesett levelet, és felém nyújtotta.
Elvéve a levelet, újra felzokogtam. A lányok nem értették, mi történhetett velem. Tanácstalanul néztek össze a fejem felett. Neptun vigasztalóan átölelt, Pluto óvatosan megfogta a kezeim, Uranus pedig leülve a másik oldalamra, egyik kezét a vállamra téve, megnyugtató szavakat suttogott.
– A levél az oka – jegyezte meg halkan Artemis.
– Valami szörnyűség történhetett otthon – kiáltott fel ijedten Luna.
– Igazatok van – értett egyet velük Neptun. – Mi áll a levélben?
– É…é…én kép…képtelen va…vagyok el…elmondani – mondtam síros, el-elakadozó hangon a többieknek.
– Szabad? – kérdezte csöndesen Pluto. Tudtam, hogy barátnőm a levélre érti, így némán átadtam neki. Pluto a sarkaira ülve, olvasta el a levelet. láttam rajta, ahogy halad előre az olvasásban, úgy fehéredik el egyre jobban a lány. Befejezve az olvasást, sápadtan nézett rám, én pedig a könnyeimmel küszködve bólintottam, hogy a hír igaz.
– Mi a baj?! – kérdezte türelmetlenül Uranus, mikor látta, milyen módon válik falfehérré Pluto levélolvasás közben. – Mond már!
– Serena királynő haldoklik – mondta ki a borzalmas szavakat végtelenül szomorúan az Időkapu őre.
– Micsoda?! – ordította letaglózottan Uranus. – Nem lehet igaz!
– Tessék?! Mond, hogy nem igaz a hír! – csatlakozott hozzá Neptun, kétségbeesett kiáltása is.
– A királynő nem halhat meg! – sírta el magát Luna.
– Őfelsége haldoklik – mondta szomorúan lehajtott fejjel Artemis. – Mi baja van?! Beteg? Megsérült? Megfertőződött valamivel?
– Nehelenia hercegnő azt írja, hogy Őfelségének két hónapja, egymás után kétszer, agyvérzése volt – mondta fájdalmasan Pluto –, aminek az lett a következménye, hogy félig lebénult. Az orvosok véleménye szerint, egy újabbat nem élne túl.
A lány, ezeket a szavakat kimondva, elhallgatott. Barátnőim és a macskák magukba roskadva, próbálták megemészteni a borzalmas hírt, amit én már egy félórája képtelen voltam. Percekig egyikünk sem tudott megszólalni, csak szótlanul ültünk, mindenki a saját gondolataival volt elfoglalva. A hosszú csendnek Neptun vetett véget:
– Most mit teszünk? – mondta ki először ő azt, ami a többieket is foglalkoztatta.
– Hazamegyek – jelentettem ki határozottan, de még mindig a könnyeimmel küszködve. – Nem érdekel, ki mit gondol, de hazamegyek a nagymamához.
– Ebben teljesen igazad van – értett velem egyet Uranus. – Mi is veled megyünk.
– Még ma induljunk – javasolta Artemis.
– Teleporttal is egy hónapig fog tartani az út – jegyezte meg Luna –, de minél előbb indulunk el, annál hamarább érünk haza.
– Akkor ebben megegyeztünk – mondtam a többieknek. – Szedjük össze a dolgainkat, hogy egy órán belül útnak indulhassunk.
– Jó – válaszolta Uranus. – Mialatt ti készültök, elmegyek szólni a Sárkánylovagoknak, hogy vissza kell mennünk a Holdra.
– Ez mind szép – szólalt meg Pluto –, csak egy gond van a tervvel, hogy nem hagyhatjuk félbe a harcot, amit a Dark Kingdom ellen folytatunk.
– Pluto! Silvermoonnak most királynő mellett a helye – mondta dühösen az idő senshinek Uranus.
– Pontosan ezt kell tennie – felelte a fekete hajú lány.
– Akkor mi a gond?! – faggatta az idősebb lányt Neptun.
– Csupán annyi, hogy a Dark Kingdom uralkodója Silvermoonra vadászik, el akarja kapni, hogy feleségül vehesse – emlékeztetett minket Pluto. – Itt a Draceanan rejtve van, és biztonságban a lovagok között, de mi lesz a Holdon? Ki is derítheti, hogy ő a Holdhercegnő, és akár utána is mehet, akkor nem csak őt foghatja el, de az egész Holdkirályság is veszélybe kerülhet.
– Sajnos ebben igazad van Pluto – jegyeztem meg halkan. – Mit javasolsz? Van már kész terved?
– Van. Én, itt maradok a Dracaenan a Sárkánylovagokkal, és neki látunk a Dark Kingdom elleni szövetség létrehozásának – elvégre én vagyok az Időkapu őre, és az uralkodó engem is el szeretne fogni. Silvermoon, te a többiekkel titokban elindulsz a Holdra, de közben elhitetjük mindenkivel, hogy itt vagytok a bolygón, így biztonságban leszel – fejezte be Pluto az ötletének felvázolását.
– Jól kifundáltad ezt – mondta elismerően Uranus. – Akkor e szerint járunk el.
– Ti készülődjetek, addig én tájékoztatom a lovagokat, mint azt korábban Uranus akarta – ajánlotta fel Pluto. – Silvermoon sajnálom hogy nem tartok veletek, de nekem itt kell maradnom. A királynőnek meg jobbulást kívánok – tette még hozzá szomorúan.
– Természetesen átadom a nagymamának – mondtam Plutora nézve.
– Ha mind egyetértünk ezzel, akkor ne is késlekedjünk – indítványozta Artemis.
– Készüljünk, és menjünk minél előbb – javasolta Luna, és ez ellen, senkinek sem volt ellenvetése.
Egy óra alatt felkészültünk az útra. Pluto eközben elmondta Bhagavantnak és Boarexnek, miért kell olyan sietősen hazamennünk a Holdra. A lovagok megértették helyzetemet, és nem is ellenkeztek, sőt még segítettek is, hogy minél hamarabb elindulhassunk.
Nehéz volt a búcsú, az adott helyzet elszomorító mivolta kapcsán. A terasz közepén álltam, társaim mellettem. Neptun Lunat fogta, Uranus Artemist nyalábolta fel, hogy elteleportálhassunk a bolygóról. Pluto, Bhagavanttal és Boarexszel állt, és köszönt el tőlünk szomorúan. A többiek nem voltak jelen, mert háromnegyedórája elmentek egy rövidebb küldetésre, így nem tudták, hogy távoznunk kell a bolygóról. Ránéztem a lányokra, még egy utolsó pillantást vetettem Plutoékra, majd kiadtam a parancsot, és elteleportáltunk a Dracaenaról.
Egy hónapnyi utazást követően érkeztünk haza a Holdra. Az éjszaka kellős közepén landoltunk a Holdpalota kapuja előtt. A strázsáló őrök látva váratlan érkezésünket, rögvest védőalakzatot vettek fel, de mikor felismertek minket, azon nyomban leeresztették fegyvereiket. Okina parancsnok lépett elénk, hogy üdvözöljön minket:
– Felség! jó, hogy több hónapnyi távollétet követően, ismét a Holdon köszönthetem – tisztelgett előttem a katona, akit jól ismertem még gyermekkoromból.
– örülök, hogy itthon lehetek, csak ne ilyen körülmények között, kellett volna haza jönnöm! – sóhajtottam szomorúan egy nagyot, utána rögtön a tárgyra térve, érdeklődtem a férfitől: – Félek megkérdezni, de muszáj. A nagymamám még életben van? – néztem félelemmel Okinara. Reménykedtem, hogy nem érkeztem túl későn ahhoz, hogy még életben találjam a nagyit.
– Őfelsége, nincs jól – felelte bús hangon a parancsnok –, de azt hiszem, az lesz a legjobb, ha erről Nehelenia hercegnő tájékoztatja önt Felség. Dion menjél! Jelentsd, hogy a Holdhercegnő megérkezett, és beszélni kíván Nehelenia hercegnővel.
– Parancsára – szalutált a Dion nevű katona, és már rohant is értesíteni a palota személyzetét, hogy a hazaérkeztem.
– Köszönöm, parancsnok – néztem hálásan Okina parancsnokra, hogy ilyen gyorsan intézkedett, hogy teljesítsék a legfőbb kívánságomat, miszerint beszélni akarok az unokanővéremmel. – Menjünk lányok! – fordultam barátnőim felé, akik mögöttem álltak, és csendesen várakoztak a macskáimmal, mialatt a parancsnokkal beszéltem.
– Silvermoon – kezdte Neptun, akinek eszébe jutott valami –, nem kellene átváltoznod? Itt a Holdon helyesebb, ha a Holdhercegnői alakodban mutatkozol az emberek előtt.
– Neptunnak, igaza van Silvermoon, illetve jobban mondva Selene – értett egyet a senshivel Luna, ezzel figyelmeztetett ő is, hogy itthon, elsősorban trónörökös vagyok, és nem harcos.
– Legyen hát – feleltem nekik, és nem is teketóriáztam tovább, hanem alakot váltottam. Egyik pillanatban még a harci fukum volt rajtam, a másikban pedig, teljes holdhercegnői díszben virítottam. – De most már induljunk – mondtam határozottan, és válaszra sem várva, beléptem a kapun. Uranus és Artemis a jobb oldalamra zárkózott fel, míg Neptun, Lunaval a balra.
Gyors léptekkel haladtam végig a palota ismerős folyosóin, a királyi család lakosztályai felé. Biztos voltam benne, hogy az unokanővéremet ott fogom találni a részemre fenntartott lakosztályban – még ha nem is lakott a palotában Nehelenia, mivel saját kastélya volt a Hold egyik távoli városban, amit egyben ő is irányított –, amit állandó jelleggel biztosítottunk a számára a palotában.
Ahogy haladtam előre, egyre többen bukkantak fel a palota személyzetéből, hogy üdvözöljék a hazatért Holdhercegnőt, de nem foglalkoztam velük sokat – néha feléjük biccentettem köszönésképpen –, mert eltökélt célom volt, hogy minél előbb beszéljek Neheleniaval. Nem is kellett sokáig várnom a találkozásra. közeledve a királyi lakószárnyhoz, az egyik kanyarban jobbra fordulva, majdnem egymásnak rohantunk.
Egy pillanatra mindketten megtorpantunk. Majd Nehelenia szertartásos meghajlással köszöntött, én pedig egy királyi bókkal viszonoztam. Közben, azért alaposan szemügyre vettem másod-unokatestvéremet. A hercegnő hat évvel volt nálam idősebb. Magas, karcsú termetével, gyönyörű arcával, figyelemreméltó jelenség volt, nem is beszélve a végtelennek tűnő, hullámos fekete hajáról, és éjfekete szemeiről. A földig érő fekete ruhája – ami a vállait szabadon hagyta – is roppant elegáns volt. az egyhangú fekete színt, a mellrész alól induló, elől végig felhasított, hosszú, sárga színű uszály törte meg. A királyi családra jellemzően két odangoba fogta össze elől a haját, de csak egy-egy tincset mindkét oldalon, a többi zuhatagként ömlött végig a hátán.
– Nehelenia, beszélnem kell veled! – közöltem vele, rögtön a tárgyra térve. – Tudni szeretném, milyen a nagymamám állapota!
– Selene, talán jobb lenne, ha nem itt a folyosón vitatnánk meg – mondta Uranus, mielőtt az unokanővérem megszólalhatott volna.
– Menjünk a tárgyalóterembe – indítványozta Nehelenia, amivel egyet tudtam érteni.
Unokatestvérem társaságában bevonultam a királyi nagy tárgyalóba. Helyet foglaltunk az asztal körül, és ismételten neki szegeztem a kérdést Nehelenianak.
– Most kérlek, mond el, hogy van a nagymama?! De az igazat akarom hallani, semmi finomkodás – mondtam Neheleniara pillantva.
– Selene, mint azt a levelemben is megírtam, Őfelségének három hónapja agyvérzése volt, mégpedig rövid időn belül kettő is, aminek következtében félig lebénult. Az orvosok tartottak egy újabbtól, ami – mint mondták – már végzetes lehet a királynőre nézve, ekkor írtam neked levelet, és kértelek, hogy minél előbb gyere haza, ennek immár két és fél hónapja. Sajnos – amint azt az orvosok előre jelezték – három hete Serena királynő átesett ismételten egy agyvérzésen, aminek következtében teljesen lebénult, és már beszélni sem tud. Malaga doktor szerint kész csoda, hogy Őfelsége még él, de abban már nem biztos, hogy egy negyediket túl élne – fejezte be Nehelenia, a nagymama állapotának összegzését.
Egy darabig valamennyien hallgattunk. Mindannyian az elhangzottakon töprengtünk. Nehéz volt elfogadnom, hogy a nagymamám élet, és halál között lebegett. Az elmúlt egy hónap alatt, reménykedtem, hogy hátha mégis, valamilyen csoda folytán, de a nagyi meg fog gyógyulni, ellenben az, amit most Nehelenia elmondott, kétségtelenné tette számomra, a nagymamám haldoklott. A szívem, fájdalmasan szorult össze attól a gondolattól, hogy a nagypapám és a szüleim után, a nagymamámat is el fogom veszíteni. Mindezek ellenére legalább annak örültem, még idejében hazaértem, hogy a nagyi hátralévő napjait, vele tölthetem.
– Most milyen az állapota? – kérdeztem meg ismét Neheleniat, hosszas tépelődés után.
– Nagyon súlyos – felelte őszintén az unokanővérem.
– Tényleg ennyire rossz? – szólalt meg, puhatolózva Neptun.
– Sajnos igen. Az orvosok azt mondják, hogy csak napjai, talán órái lehetnek hátra – válaszolt a kérdésre a hercegnő.
– Látni szeretném – jelentettem ki ellentmondást nem tűrően. Elhatároztam, hogy bárki, bármit is mond, nem hagyom eltántorítani magam. mindenáron látni akartam a nagyit.
– Természetesen. elkísérlek – mondta Nehelenia.
– Nem – mondtam a kelleténél élesebben. – Egyedül megyek – és válaszra sem várva felálltam, és már indultam is kifelé a tárgyalóból.
– Selene, egy pillanatra! – állított meg, Nehelenia hangja. – A szüleidről, van valami hír? Tudom, hogy nem most kellene erről beszélni, de, ha a királynő meghalna, akkor az édesanyád, Selenit hercegnő követi őt a trónon.
Üres tekintettel néztem az unokanővéremre. Ahogy kimondta a szavakat, tudatosult bennem először, mit is jelentett ez rám nézve – hogyha a nagymama meghal, akkor a törvény értelmében, az uralkodói cím a mamámra szállt volna, illetve csak szállt volna, hiszen a szüleim már lassan tíz hónapja halottak voltak. Most, hogy az édesanyám halott, én lettem a Holdkirályság trónjának elsőszámú örököse, tehát, ha a nagymamám meghalna, én követném őt a trónon. Önkéntelenül is összerezzentem a gondolatra. Nem akartam, hogy a nagymama meghaljon! Nem szerettem volna, királynő lenni! Még nem! Nem most, és nem így! De mindhiába, lassanként el kellett fogadnom az elkerülhetetlent, a nagyi esetleges halála esetén, én leszek az uralkodó.
Fejemet lehajtva, egy nagyot nyeltem. Erre még nem készültem fel! Viszont hála a Holdistennőnek, a nagymama még életben volt, így nem kellett ilyen dolgokon töprengenem. most az volt a legfontosabb, hogy tíz hónap után, újra lássam a nagyimat.
– Nehelenia, a kérdésed jogos – feleltem unokatestvéremnek. – Uranus, Neptun, Luna és Artemis mindent el fognak mondani neked, amit tudnod kell az elmúlt hónapokkal kapcsolatban. Ne haragudj, de most már látni szeretném a nagyit.
Mielőtt egy újabb kérdéssel Nehelenia megállíthatott volna, kimentem a teremből, magukra hagyva a többieket. Rábíztam társaimra, világosítsák fel Neheleniat, hogy a szüleim már halottak – nekem ez most egy kicsit sok(k) lett volna – az ő haláluk, és a nagymama szörnyű betegsége. Most már csak egy valamit akartam, látni minél előbb a szeretet nagymamámat.
Megérkeztem a nagymama lakosztályához, és belépve a nappaliba, rögtön egy sereg orvosba és ápolóba futottam. A királyi család főorvosa, Malaga doktor odajött, és köszöntött, majd válaszolt a kérdéseimre – ugyanazt mondta le, mint Nehelenia. A doktorral közöltem, hogy be szeretnék menni a nagymamámhoz, egy pillanatnyi mélázás után megengedte, hogy láthassam a nagyit.
Nehéz szívvel léptem be a hálószobába. A bent lévőket – a nagymamára felügyelő orvost és ápolót – egy intéssel kiküldtem a szobából. Ők ellenvetés nélkül engedelmeskedtek a néma utasításának. Miután egyedül maradtam a nagyival, szemügyre vettem, rég nem látott nagymamámat.
Szinte mellbevágott az, amit láttam. A sötét szobát, csak egy narancssárgán izzó sókristálylámpa világította meg, az ágy melletti éjjeliszekrényen állva. A halvány derengésben alig bírtam kivenni, az ágyban fekvő alakot. A hatalmas baldachinos franciaágyban a nagyi valósággal elveszett a fehér párnák és paplanok halmai között, de az, ami a leginkább porba sújtott, az a nagymama állapota volt. Emlékeimben a nagymama örökmozgó, életvidám, erős asszonyként élt, de most már csak az egykori énjének árnyéka az volt. Az őt emésztő alattomos betegség jószerivel felemésztette a nagyit, és csak egy csont sovány, összetöpörödött, törékeny kis alakot hagyott maga után.
Bénultan álltam az ágyvégében, képtelen voltam megmozdulni. Neheleniatól, valamint a doktortól hallottam, hogy a nagymama szörnyű állapotban volt, de semmi sem készített fel a tényleges állapotára. Most már elhittem, hogy a nagyi haldoklott, hiszen a saját szememmel voltam kénytelen, azt látni.
Össze kellett szednem minden akaratomat, hogy tovább tudjak menni. Óvatosan, lábujjhegyen, nehogy felébresszem a nagymamát, az ágyhoz mentem. Finoman leültem az ágyszélére, onnan néztem a számomra egyik legfontosabb személyt.
Fogalmam sincs, meddig ülhettem ott, elmerülve a gondolataimban, mikor egy különös érzés fogott el, mintha valaki nézett volna. Közelebb hajoltam a nagymama arcához, és láttam, hogy a nagyi ébren volt, engem nézett szürke pillantásával, miközben könnyek csillogtak szemeiben. Egy másodpercig mozdulatlanul szemléltem a nagyit, nem tudtam, mit is tegyek, majd ösztönszerűen átöleltem, de közben vigyáztam, nehogy kárt tegyek a betegben.
– Nagyi! – suttogtam halkan, mialatt alig bírtam visszatartani a fel-feltörő zokogást, de még így is kicsordult néhány könnycseppem. – Annyira sajnálom, hogy nem voltam melletted, mikor szükséged lett volna rám. Már attól tartottam, hogy későn érkezek… – hadartam egyszúszra, és ekkor már képtelen voltam visszatartani a sírást.
Könnyeim patakokban folytak végig arcomon, eláztatva ezzel a nagymama takaróit, de nem bírtam visszatartani. Bűntudatom volt, hogy egyedül hagytam a nagyit. itt kellett volna lennem vele, és nem a galaxis másik végében harcolnom, bármilyen ellenséggel is. Gondolatban egyre csak ostoroztam magamat, de közben azért tudtam, éppen a nagyi volt az, aki elküldött, annak idején, hogy keressem meg eltűnt szüleimet, és ennek révén keveredtem bele tulajdonképpen az egész harcba. tisztában voltam azzal is, hogy a nagymama lett volna az első, akinek, ha tudomása jutott, hogy valahol segítségre volt szükség, illetve módunkban állt segíteni, ő maga küldött volna oda harcolni, még akkor is, ha tudta a valószínű következményeket, ebben még a betegsége sem gátolta volna meg. Míg ezeket, az eshetőségeket sorba vettem, könnyeim lassan elapadtak, és valamennyire megnyugodtam, hogy már tisztafejjel tudtam mérlegelni a dolgokat.
Egy megérzésnek engedelmeskedve, felemeltem a nagyi mellkasáról a fejemet. Belenéztem a szemébe, és ott nem láttam neheztelést, hogy magára hagytam, hanem csak mérhetetlenül nagy és mélységes szeretetet. Innentől fogva tudtam a nagymama sohasem haragudott rám, hogy egyedül volt a betegsége alatt. A pillantása mindennél többet elmondott – a nagyi boldog volt, hogy ebben a percben ott volta, vele.
megállíthatatlanul előre törő áradat, a szavak úgy kezdtek ömleni belőlem. egyszerűen, kertelés nélkül mindent elmeséltem a nagymamának, ami az elmúlt tíz hónapban történt. Az éjszaka nagy részét végig beszéltem, a nagymama a tekintetével jelezte, mit szeretne bővebben is hallani, és én nem titkoltam el előle semmit. Mikor a szüleim halálhíréhez értem, a nagyi szemei elsötétültek a gyásztól és a szomorúságtól, hogy a lányát és a vejét már soha többé nem látta viszont. Könnyek szöktek a szemébe, és ezüstös patakokként folytak végig, betegségtől ráncos arcán. Rosszul esett látnom, hogy nem bírok enyhíteni a nagyi bánatát, ezért az egyetlen dolgot tettem, amiről úgy gondoltam enyhíteni tudok valamennyire a fájdalmán. Újra átöleltem, szorosan hozzábújva, mint annak idején kislánykoromban, mikor valami bánatom volt, és olyankor ő mindig szorosan átfogva tartott, úgy enyhítette a szomorúságomat.
Az elkövetkező napok legnagyobb részét – már amennyit az orvosok engedélyeztek –, a nagymama társaságában töltöttem, mindenféle dologról meséltem neki, ha nem volt mondani valóm, akkor csak fogtam a kezét, és egyszerűen vele voltam. Sajnos azonban sokszor előfordult, hogy a doktorok kiküldtek a szobából, mivel a nagyinak pihenésre, és sok alvásra volt szüksége, de ha mellette voltam, nem nagyon akaródzott elaludni neki. Ezért kialakítottunk egy napirendet. Miután felébredt a nagymama az éjszaki alvásból a reggeleket és a délelőttöt vele töltöttem, majd délután elaludt, hogy azután az estéket ismételten együtt voltunk.
A többi fennmaradó időmet, jóformán lekötötte az államügyek intézése, csak most fogtam fel igazán, mennyi dolga is van egy uralkodónak. A munka pedig alaposan felhalmozódott az elmúlt hónapok során. Szüleim, majd az én távozásommal, a nagymamának egyedül kellett megbirkóznia a Hold irányításával, ami nem volt könnyű feladat. hiába volt egy sereg tanácsadója, ő volt a Holdkirálynő, a legtöbb esetben neki kellett döntenie. Éppen ezért volt, hogy öt hónapja megkérte a testvére unokáját, Nehelenia hercegnőt, hogy költözzön a palotába, és segítsen neki az államügyek intézésében. Az unokahúga teljesítette is a kívánságát, és sok terhet átvállalt a nagyitól, de ő sem tudta helyettesíteni a királynő családját, mert a holdtörvények értelmében, több dologban egyedül a Holdkirálynő, vagy a Holdhercegnő dönthetett. Főleg, akkor fordult nehézre a helyzet, mikor a nagymama lebénult, az őt súlytó agyvérzések hatására, és így tulajdonképpen nem volt döntésképes személy a birodalomban. Nehelenia mindent megtett, hogy az ügyek vitele zökkenőmentes legyen, de nem sokat tehetett, ezért volt aztán, hogy most az államügyek valósággal a nyakamba szakadtak.
A királyságban a holdlakók már tudták, hogy a szüleim halottak, és ebből kifolyólag én voltam a trónörökös, így mint Holdhercegnő, a fontosabb ügyekkel hozzám fordultak. Könnyítéskén a helyzeten, és hogy a káoszból rendet teremtsek, egy kicsit megreformáltam néhány törvényt. felhatalmaztam például Uranust, Neptunt – és a távollévő Plutot –, mint bolygó senshiket, hogy bizonyos ügyekben ők is dönthetnek, ha én nem vagyok elérhető. Továbbá nagyobb hatalmat adtam Nehelenianak, aki egészen jól elboldogult, míg egyedül volt. Az sem volt elvetendő dolog, hogy utánam tulajdonképpen ő volt a következő a trónöröklési sorrendben. Tehát amíg nem szülök egy gyermeket, hogy úgymond saját örökössel rendelkezzek, Nehelenia volt a másod-trónörökös – ezzel csak az volt a baj, hogy ő nem volt egyenes ági leszármazott, így nem bírt azon képességgel, hogy Holdhercegnővé váljon a Holdfényszertartáson.
Egyelőre a legfontosabb az volt, hogy eligazodva a teendők tengerében, próbáljak meg minél előbb rendet teremteni
A legmeglepőbb az volt a számomra, hogy a legtöbb segítséget, két kedvenc szőrgombolyagomtól kaptam. Nem is tudtam, hogy Luna, valamint Artemis ennyire járatos volt a bürokrácia berkeiben, de kellemesen kellett csalódnom, mert a két Holdmacska talán még nálam is jobban átlátta az államügyeket, ennek következtében, kénytelen voltam őket, hivatalosan is kinevezni királyitanácsosnak. Luna egyszer elárulta, hogy abban a másfél évben – miután öntudatra ébredtek –, sokat tanultak a Holdkirálynőtől. Artemis meg hozzátette, az elmúlt tíz hónap tapasztalatai is, a segítségükre volt.
A hazatértünk óta eltelt hetek hihetetlen gyorsasággal múltak el, még csak időm sem volt felfogni, és azon kaptam magam, hogy már három hónapja otthon voltam. A nagymama állapotában lassú, de határozott javulás állt be – az orvosok véleménye szerint, ez maga volt a csoda. Malaga doktor négy szem között elismerte, nem is remélte, hogy a királynő ilyen hosszú ideig életben fog maradni. Az orvosnak kétsége sem volt afelől, hogy a hazatértemmel a nagymama visszanyerte az életkedvét, és minden erejével harcolt, hogy minél tovább élhessen, és velem együtt lehessen. Örömmel töltött el a hír, hogy a nagyi még nem adta fel, és küzd, de hogy is tehetne mást, hiszen egész életében nagy küzdő volt. Már reménykedni kezdtem, hogy a betegségét leküzdve, életben fog maradni, de sajnos egy délelőtt, szörnyű hírrel rontott be Artemis a dolgozószobámba. A nagymamának újabb agyvérzése volt, szám szerint a negyedik, és az orvosok a diagnózisok alapján azt mondták, ezt nem fogja túlélni. Képtelen voltam elhinni, éppen most, mikor már bizakodni kezdtem, hogy a nagymama legyőzi a betegségét, következett be az, amitől annyira rettegtem. Mindent félbe hagyva, rohantam végig a folyosókon, nehogy későn érkezzek. Berontottam a nagymama hálószobájába. Nem törődve az ott lévőkkel az ágyhoz futottam.
– Ó, nagyi, miért éppen most! – kiáltottam fel, és tehetetlenül leroskadtam az ágy mellé. Gyengéden megfogtam a kezét. A nagyi még élt, de már nem volt öntudatnál. Ott maradtam mellette, hogy az utolsó perceiben vele lehessek. A percek gyötrelmes lassúsággal múltak. A nagymama légzése percről-percre gyengébb lett. a szíve egyre lassabban vert, majd egyszerre csak csendesen, békésen elaludt.
– Nagymama! – sikítottam fel, fájdalmamban. Átöleltem a nagymama holttestét, a könnyeim megállíthatatlanul ömlöttek.
Gyászomban nem érzékeltem semmit és senkit, csak zokogtam keservesen, míg a könnyeim el nem apadtak. Valamivel később éreztem, hogy két erős, határozott kéz elhúzott onnan, és szorosan magához ölelt, csak lassanként fogtam fel, hogy Uranus az.
– A nagyi halott – mondtam neki, megtört hangon.
– Tudom – hallottam, szomorúsággal telt hangját. A senshi, ekkor nem törődött néma tiltakozásommal, kivezetett a nagymama hálószobájából. A nappaliban Neptun is csatlakozott hozzánk. vigasztalóan megölelt barátnőm, majd a két lány átvezetett a saját lakosztályomba. Neptun ott maradt mellettem, míg Uranus elment intézkedni.
– Minden rendben lesz – próbált megnyugtatni barátnőm, mialatt, mint egy tehetetlen gyermeket lefektetett az ágyamba, és belém erőltetett, egy jó nagy adag altatót, hogy elaludjak, és kipihenhessem magamat. Az altató megtette a hatását, mély álomba zuhantam, és aludtam másnap délig, amikor felébredtem Luna és Artemis voltak mellettem. Ekkor már megnyugodva, át tudtam gondolni az előző nap szörnyű történéseit.
A nagymama meghalt! Ez ellen nem tehettem semmit, már csak meggyászolni tudtam. Ellenben azzal is tisztában voltam, a nagyi nem akarná, hogy sokáig szomorkodjam a halála miatt. ő azt szeretné, hogy folytassam tovább az életemet, lépjek tovább. Ő is ilyen volt, és engem is ilyenné nevelt – mondván egykor régen, hogy egy királynő nem is lehet másmilyen, mert ő elsősorban uralkodó, és csak másodsorban magánszemély. Egy Holdkirálynőnek mindennél előbbre való, hogy biztonságban és jólétben tudja a népét, a holdlakókat. Visszaemlékezve a szavaira, eltökéltem, hogy nem hagyom magamat legyőzni a fájdalom és a gyász által. Úgy bírom, a legjobban életben tartani a nagymama emlékét, ha folytatom a munkáját, és hozzá hasonlóan jó uralkodója leszek a Holdbéli Ezüst Millennium Királyságnak!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
