Visszaérkezvén a tilanuxoni csapat szálláshelyére, Luna és Artemis azon nyomban megrohant, kérdésekkel bombázva minket.

– Lányok, minden rendben van? – kérdezte Artemis aggodalmas hangon, de láttam rajta megkönnyebbült, hogy épségben viszontlátott bennünket. – Véget ért a csata?

– Hol van Charon? – érdeklődött Luna, kinek feltűnt, a férfi hiánya.

Másodpercekig egyikünk sem tudott megszólalni. Nem tudtam, mit is mondhatnék a két macskának, akik hozzám hasonlóan – ismeretségünk öt hónapja alatt – megkedvelték a férfit. Mielőtt azonban akármelyikünk mondhatott volna bármit is, Pluto szólalt meg.

– Charon meghalt – közölte a lány síri hangon.

– Micsoda?! Halott! – ordította döbbenten Artemis.

– Az nem lehet! Mondjátok, hogy nem igaz, hogy meghalt?! – kérlelt minket esdeklően Luna.

– Sajnos igaz. Charont megölték – ahogy ezt kimondtam, láttam rajtuk, hogy letaglózta őket a hír.

– De hát, ho…hogy? – dadogta Artemis.

– Thadmor, és társai ölték meg – sóhajtott fájdalmasan, lehajtott fejjel Pluto. Ahogy barátnőm ezt kimondta, hallani véltem a hangjából a mélységes bánatot, amit Charon elvesztése miatt érzett. – Bocsássatok meg, de most egyedül szeretnék maradni – majd válaszra sem várva, a lány otthagyott minket.

– Persze – feleltem, a lány után nézve. Mi mást is mondhattam volna. Tisztában voltam azzal, hogy barátnőm most magányra vágyik. Fel kell valahogy dolgoznia Charon halálát. Pluto valamilyen szinten, mindig is befelé forduló volt. Ha bánat érte, akkor – ugyan tudta, hogy számíthat a támogatásunkra, és társaságunkra – ő mégis jobban szeretett egymagában lenni. Most is egyedül akart maradni, mi pedig tiszteletben tartottuk, ezen szándékát.

Pluto távozása után beszámoltam Artemisnek, és Lunanak mi történt a harcmezőn. Kezdve azzal, hogyan találtuk szemben magunkat Thadmorral, illetve két társával, miképpen ölték meg közös erővel Charont, valamint Uranus, és Neptun váratlan felbukkanását, és segítségüket. Hogyan lett Pluto az Időkapu új őre, miképpen került a birtokába a Garnet Orb, illetve milyen hatalma van a gömbnek. Legvégül elmeséltem Chronosnak, az Idő Urának a felbukkanását, illetőleg mit mondott a három talizmánról, és hordozóikról. Befejezésül pedig, Chronos a távozása előtt, Charont előre küldte az időben, hogy a jövőben újjászülethessen.

– Sailor Pluto az Időkapu új őre! Felfoghatatlan! – álmélkodott Luna, kikerekedett szemekkel.

– Charon újjá fog születni, ez azért jó hír, legalább is azt hiszem. Akarom mondani azok után, hogy elvesztettük, ez valamennyire vigaszt nyújt – mondta Artemis bánatosan, de ugyanakkor reményteljesen.

– Igen Artemis, én is így érzek, és szerintem Pluto is – válaszoltam a macskának szomorúan, miközben visszagondoltam arra az öt hónapra, amit Charon táraságában töltöttünk el.

Merengésem közepette, ahogy Uranusra és Neptunra tekintettem, hirtelen beugrott, hogy még nem kérdeztem meg tőlük egy fontos dolgot.

– Lányok, majdnem el is felejtettem, hogy kerültettek ide egyáltalán? 

– Már javában tombolt a harc, mikor Neptunék megérkeztek – magyarázta Luna, mielőtt akár csak szóra nyithatta volna a száját bármelyik megkérdezett is. – Először nem ismertük őket meg Artemisszel, csak miután elmondták kik is ők valójában.

– Nagyot néztünk Lunaval – szólat meg Artemis is –, mikor szinte a semmiből bukkantak elő a lányok. De nem volt időnk a beszélgetésre, miután útbaigazítottuk Uranusékat, azon nyomban utánatok mentek a harctérre.

– Még éppen időben érkeztünk, hogy meg tudjunk menteni Plutot, és téged – mondta Uranus. – Serena királynő megérezhetett valamit, mert egy hónapja, mikor Neptun is senshi lett, azonnal utánatok küldött minket.

– Őfelsége rettenetesen aggódott – vette át a szót Neptun. – Menaben nagykövet a kíséretével másfél hónapja érkezett vissza a Holdra. Elmondta mióta az Okon elváltatok, nem hallottak rólatok semmit sem. Uranus – aki ekkor már egy hónapja senshi volt – rögtön indulni szeretett volna megkeresni titeket, de a királynő nem engedte, mondván egyedül veszélyes lehet az út. Várnia kellett, míg be nem töltöttem a tizennégyet, és senshi nem lettem. Amint viszont ez megtörtént, Őfelsége nyomban utánatok küldött minket. Azt hozzá kell még tennem, hogy ha egy nappal is később indultunk volna, Uranus nagy valószínűséggel beleörült volna a várakozásba – bazsalygott a lány, miközben vidoran nézett társára.

– Nem lehetett semmi a nagymamának féken tartania téged Uranus az utolsó napokban – jegyeztem meg vidáman, először engedve meg magamnak egy apró mosolyt Charon halála óta. Szinte magam előtt láttam, amint heves vérmérsékletű barátnőm türelmetlenségében nem tudott egyhelyben maradni, felidegesítve mindenkit a környezetében. Nem lehetett könnyű Serena nagymamának gátat szabnia a nyughatatlan lánynak.

– Az biztos. A királynőnek meggyűlt alaposan a baja Uranussal – mondta a kékes fekete hajú senshi mosolyogva.

– Hehe! Mondhatom nagyon vicces – méltatlankodott bosszúsan a szőke lány. – Nem kellene inkább a fontos dolgokkal foglalkoznunk ahelyett, hogy engem piszkáltok?

– Igazad van – feleltem, és rögtön fel is tettem a számomra legfontosabb kérdést. – A nagymama, hogy van? De kérlek benneteket, a színtiszta igazat mondjátok.

– Nincs jól – válaszolta csendesen Neptun, közben szomorkásan nézve rám. – A szüleid eltűnése nagyon megviselte. Mikor a küldöncöd meghozta a hírt, hogy egy időviharban veszett nyomuk, valamint annak, hogy még életben lehetnek nagyon kicsi az esélye, szó szerint a szemünk láttára öregedett meg a királynő.

– Az embereknek nem tűnt fel, csak azoknak, akik közelről ismerik – folytatta Uranus, átvéve a másik lánytól a szót. – Próbálta tartani magát, elvégre ő a Holdkirálynő, a népének szüksége van rá, de már nem ugyanaz az életvidám hölgy, akinek egész életemben ismertem. Ezért is küldött utánad minket Neptunnal, ugyan nem mondta ki, de én biztosan tudom, hogy azt már nem tudná elviselni, ha veled is történne valami.

Döbbenten hallgattam barátnőimet. A nagyi amióta az eszemet tudom, mindig határozott, erős, céltudatos, igazságos uralkodó, ugyanakkor kedves, vidám, szeretni való nagymamám volt. Felfogni sem tudtam, hogy nincs minden rendben vele, de ha jobban belegondolok, öt éve a nagypapa halála nagyon megviselte, ehhez hozzájött a szüleim eltűnése, valamint én sem voltam mellette, az azóta eltelt idő alatt, hogy vigasztalni, illetve támogatni tudjam. A gondok ellenére sem lazíthatott akár csak egy percre se, elvégre – ahogy Uranus is mondta – ő a Holdkirálynő, és ebből adódóan a népét kell szolgálnia.

– Nem tudom, most mit csináljak! – sóhajtottam halkan. – Haza kellene mennem, hogy mellette legyek, támogatva őt. De nem hagyhatom annyiban, itt sem a dolgokat. Segítenem kell kinyitni Plutonak az Időkaput, mert csak így lehetek biztos benne, hogy anya, és apa még életben vannak-e, vagy meghaltak – mondtam, miközben éreztem, hogy két malom között őrlődök. A szívem fele haza a nagymamához húzott, a másik fele, pedig azt súgta, hogy maradjak, és folytassam a küldetésemet, illetve menjek végig a megkezdett utamon. Kétségek között gyötrődve nem tudtam eldönteni, mit is tegyek. Mióta féléve eljöttem a Holdról, most először fordult elő, hogy nem voltam biztos magamban, valamint célomban.

Első ízben merengtem el azon, hogy megérték-e egyáltalán az eddigi erőfeszítsék az elszenvedett veszteségeket. A szörnyek támadásai, a folyamatos harc velük, Pluto súlyos sérülése, Charon halála, valamint a mostani rossz hír, hogy a nagymamám már nem a régi önmaga.

Nem tudtam dönteni. Első alkalommal történt meg, hogy képtelen voltam a célomra összpontosítani. Eddig határozottan, megingás nélkül mentem előre, de most nem is tudom. Valahogy hirtelen már semmi sem tűnt olyan fontosnak. Minden összekuszálódott, értelmét vesztette. Csak álltam ott egyhelyben kétségek között vergődve…

– Silvermoon! – a váratlanul rám törő mély depresszióból, egy éles kiáltás rázott fel. De ezt szó szerint kellett érteni, mert amellett, hogy valaki a nevemet ordította közvetlen közelről a fülembe, hogy majd megsüketültem, hozzá még alaposan meg is rázott. – Nem jellemző rád, hogy egy rossz hírtől, ilyen depis hangulatba, illetőleg letört állapotba kerüljél. Most azonnal térj magadhoz! – hallatszott Uranus, ellentmondást nem tűrő hangja.

– Jobb, ha azt teszed, amit Uranus mond! – szólított fel emlékeztetően Neptun. – Tudod milyen, ha nem úgy van valami, ahogy ő akarja?!

– Már jobban vagyok – feleltem zavarodottan, még mindig csengő fülekkel.

– Ajánlom is neked! – figyelmeztetett Uranus. – Egyáltalán mi történt veled? Csak azt láttam, hogy egyik pillanatról a másikra magadba zuhansz, egyre mélyebbre merülve a búskomorságba.

– Fogalmam sincs – mondtam elmélázva. – Annak a híre, hogy a nagymama nincs jól, elindított bennem valamit, ami egyre csak húzott lefelé. Elkeseredetté, és reményvesztetté váltam.

– Lehetséges, hogy most jött ki rajtad, az elmúlt hónapokban felgyülemlett feszültség, illetve bánat az átélt veszteségek miatt – jegyezte meg Luna. Meglepődve néztem oldalt, csak most tűnt fel, hogy a két macska már jó ideje egy szót sem szólt.

– Helyes lehet a meglátásod Luna – értettem egyet a fekete macskával, továbbá miközben így beszéltem éreztem, hogy a mélabú elenyészik, átadva helyét a visszatérő céltudatosságnak. Újra tudtam kétségek nélkül gondolkodni. Minél hamarabb intézem el itt a feladatomat, annál előbb térhetek haza a Holdra, a nagymamához.

– Köszönöm nektek, hogy mellettem vagytok – mondtam hálásan a társaimnak.

– Ez csak természetes – mondta Neptun. – Elvégre azért vagyunk barátnők, hogy segítsünk egymásnak.

– Ne felejtsd el Silvermoon azt sem, hogy mindennek a dacára Plutoval, és Neptunnal a testőreid is vagyunk egyben. Elsődleges feladatunk megvédeni téged, és a helyes úton tartani, illetve ha letérsz róla, akkor finoman, de ha kell erélyesen visszaterelgetni rá – hívta fel a figyelmemet egy fontos dologra derűsen Uranus, de láttam rajta, nagyon is komolyan gondolja, amit az előbb mondott. Biztos voltam benne, ha kell akár erőnek, erejével is, de a helyes irányba terel barátnőm.

– Uranusnak igaza van, ezért is vagyunk melletted kisgyermekkorod óta – mondta mosolyogva Neptun, de rajta is észrevettem, hogy a szőke senshihez hasonlóan gondolkodik.

– Valakinek meg úgyis vigyáznia kell rád – tette hozzá Luna.

– Mond Luna – érdeklődött Artemis, aki eddig csöndben volt – nem unod, hogy mindig ezt mondod?

– Miket beszélsz te?! – kérdezte felháborodva a lány maccs, miközben a fekete bundájának valamennyi szőrszála az égnek állt.

– Az igazat. Az elmúlt évek alatt, éppen elégszer hallottam, hogy azt hajtogatod, hogy „Valakinek meg úgyis vigyáznia kell rád” – mondta a fehér cica, ugratva társát.

– Te pimasz, ostoba, mihaszna kandúr! – kiáltotta Luna. – Most meg hová mész? Állj meg azonnal! Nem hallod?!

Egy másodpercig döbbenten néztem a szemem előtt lejátszódó jelenetet. Artemis megelégelve Luna sértegetéseit, magasra emelt fejjel, és farokkal elvonult a szálláshelyünk irányába. A fekete cica tátott szájjal bámult utána, majd nem tudva szó nélkül hagyni a dolgot, a fiú macska után sietett. Artemis viszont résen volt. Észrevéve a fekete maccs közeledtét, gyorsan szaladni kezdett, Luna pedig kiabálva rohant utána.

Szemlélve az eseményeket, minden átment nélkül kitört belőlem a harsány nevetés. Csak nevettem, és csak nevettem a két macska egy újabb, ám értelmetlen vitáján. Ahogy kacagtam, éreztem, hogy a szívem egyre könnyebbé válik, végleg megszabadulva a nyomasztó kétségektől.

* * * * *

A beszélgetést követő órákat, szállásunkként szolgáló sátorban töltöttük. Uranusszal, és Neptunnal elmondtuk egymásnak az elmúlt hónapok cselekményeit. Részletesen beszámoltam neki, mi történt velünk azóta, hogy eljöttünk a Holdról. Viszonzásul ők is ismertették útjuk fontosabb állomásait. Az Okról, a Nishre mentek, onnan követve nyomainkat a Dracaenan lyukadtak ki. Ott Bhagavant, a Sárkánylovagok nagymestere igazította őket útba a Tilanuxonra, majd miután beszéltek a kereskedőmesterrel, Singhonnal, érkeztek meg a Malandas rendszer negyedik bolygójára, a Rorra.

Időközben Luna, és Artemis is csatlakozott hozzánk. A macska hölgy úgy megsértődött a fehér kandúrra, hogy a sátor legtávolabbi sarkába húzódva, duzzogott magában. Artemis nem lévén más dolga, összegömbölyödött egy, a földön lévő párnán, és mély álomba szenderedett.

Az esti órákban Pluto is megjött. Nem mondott egy szót sem arról, hol járt, illetve mit csinált, de mi se kérdeztük őt. Charonról sem tett említést, mi pedig tiszteletben tartottuk az óhaját, ha akarja, úgyis meg fogja velünk osztani az érzéseit, valamint a gondolatait. Inkább elmondtuk neki is, hogy Uranus, és Neptun miképpen talált ránk, illetőleg mi történt otthon az elmúlt hónapok során.

Az éjszakánk nyugodtan telt. Az ellenség visszahúzódott az állásaik mögé, nem indítva újabb támadást. Örültünk, így legalább kipihenhettük magunkat, egy kiadós alvással.

Reggel felébredve azt vártuk, hogy a támadók előbb-utóbb folytatják a harcot, de nem történt semmi. Dél körül jöttek az első hírek, hogy az ellenség feltehetően távozott a Rorról. Az első félórában ezt senki sem merte elhinni, de utána megerősítették az információt, a szörnyek valóban elmentek. A Malandasiak, és szövetségeseik nem értették – de mi sem –, miért tették ezt. A bolygó felét már elfoglalták, tovább ugyan nem jutottak, de azért még nem álltak vesztésre – a harcoló felek között patthelyzet alakult ki. Így még különösebb volt a távozásuk.

A Malandasiak azt tervezték, hogy kihasználva a kialakult helyzetet, megkísérlik a megszállt bolygók felszabadítását. Társaimmal nem tudtuk mit is tegyünk. Maradjunk a Roron, és segítsünk a további harcokban, vagy távozzunk. Végül Pluto vetett fel egy harmadik lehetőséget.

– Eddig mindig mi mentünk az ellenség után – kezdte a Pluto bolygó harcosa. – Próbáltunk róluk minél többet kideríteni. Híreket, információkat gyűjtöttünk. Többször összecsaptunk, egyszer a csapdájukba is belesétáltunk. Egész idő alatt, aszerint cselekedtünk, ahogy az adott helyzet megkívánta, és a Dark Kingdom lépéseire reagáltunk – összegezte a tényeket a lány.

– Mit tanácsolsz, mi tegyünk? – tettem fel a kérdést barátnőmnek.

– Az ellenség ez idáig Charont üldözte, hogy megszerezze tőle az Időkapu kulcsát. Most, hogy én lettem az új őr, amondó vagyok, használjuk ki az új helyzetet. Szerintem itt az ideje, hogy mi tegyük meg az első lépést – mondta Pluto érzelemmentes hangon.

– Ha jól veszem ki a szavaidból, azt javaslod, hogy ezúttal mi állítsunk csapdát az ellenfeleinknek, így „ugrasztva ki a nyulat a bokorból”? – puhatolódzott Uranus, közben elismerően nézett Plutora.

– És te lennél a csali – jelentette ki Neptun komolyan.

– Igen – felelte Sailor Pluto elégedetten, hogy a másik két senshi rögtön felfogta, mi is az elképzelése. – Ha jó a sejtésem, ezzel többet is megtudhatunk magáról a szörnyekről, illetve a vezetőik elképzeléseiről.

– Veszélyes terv – mondtam eltűnődve, majd még hozzá tettem –, de nem rossz elgondolás. Abban is igazad van, épp itt az ideje, hogy cselekedjünk, valamint mi irányítsuk a dolgokat.

– Akkor abban egyetértünk mind a négyen, hogy most mi állítsunk fel egy csapdát az ellenségnek? – kérdezte tettre készen Pluto.

– Igen – hangzott fel mindhármunk egyöntetű válasza.

– Már csak azt kellene eldönteni, hogy hol, és mikor – mondta Neptun.

– Ha jól sejtem, Pluto már kigondolta azt is – jegyzete meg Uranus. – Különben nem mondta volna el nekünk.

– Uranusnak igaza van – felelte a zöldes fekete hajú senshi.

– Csak nem tegnap délután ötlötted ki, mialatt egyedül voltál? – faggattam kíváncsian barátnőmet, félrehajtott fejjel.

– Tegnap sokat gondolkodtam az elmúlt hónapokon – válaszolta Pluto. – Rájöttem, lehet, hogy Charont elvesztettem – ebbe már bele is nyugodtam valamilyen szinten –, de nem fogom engedni, hogy a Dark Kingdom még valakit elvegyen tőlem, aki fontos a számomra – mondta a lány határozottan, és céltudatosan.

Ránézve tudtam, hogy nagyon is komolyan gondolja, amit az imént mondott. Pluto szerelme a harcok miatt halt meg. Biztosra vettem, a jövőben mindent el fog követni, hogy soha többet ne ismétlődhessen meg az eset. Ismerve a senshit, kétség sem férhetett hozzá, hogy a Holdistennő irgalmazzon annak, aki az eljövendőekben a szeretteire támad. Irgalmat nem ismerve fog leszámolni azokkal, akik még is megkísérlik.

– Az lenne a legjobb, ha minél hamarább elhagynánk a Rort, illetve a Malandas rendszert. Ha mi nem vagyunk itt, akkor, még ha a Dark Kingdom folytatja is a támadásokat, talán nem olyan erőbedobással, mintha mis is itt lennénk. Nagy a valószínűsége, több egységet is utánunk fognak küldeni, hogy kutassanak utánunk, helyesebben mondva, próbálják megszerezni tőlem az Időkapu kulcsát – mondta Pluto.

– Azt tanácsolom, keressünk egy lakatlan bolygót, és ott állítsuk fel a kelepcét – indítványozta Uranus.

– Indulásunk előtt mondjuk azt az ittenieknek, hogy találtunk egy fontos nyomot az ellenséghez, és azt szeretnénk ellenőrizni. Lehetséges, sőt mi több, valószínűnek tartom, hogy ez a hír, el fog jutni a szörnyekhez hamarosan. Így biztos, hogy utánunk fognak jönni – javasolta Neptun.

– Jó ötletek – jegyeztem meg, de még hozzá tettem az én elképzelésemet is. – Mielőtt elindultunk a Tilanuxonról, Baccaék visszamentek a Dracaenara, a sárkányaikért. Most már hamarosan meg kell ide érkezniük. Javaslom, várjuk meg őket, ezzel is nő az esélye annak, hogy a tervünk beválik. – Ezzel társaim is egyetértettek.

A felvázolt tervet később Lunaval, és Artemisszel is megosztottuk, akik – míg mi tanácskoztunk –, körbejárták a tábort, új értesüléseket szerezni. Megtudták, hogy a csapatok másnap reggel indulnak a rendszer ötödik bolygójára, megkísérelni a felszabadítását.

A Sárkánylovagok – Bacca, Bhandara, és Bharavit – késő este érkeztek meg. Amikor a három sárkány leszállt, kisebb riadalom támadt a táborban, de gyorsan felvilágosítottuk az embereket, hogy nem az ellenség támad, hanem társaink érkeztek meg.

A lovagok leszállva a sárkányaikról, felénk indultak. Bacca, és Bharavit mosolyogva üdvözölt bennünket, Bhandara szokásához híven, kimérten biccentett egyet. A Sárkánylovagokat, valamint Uranust, illetve Neptunt bemutattam egymásnak.

Bharavit, Charon felől érdeklődött, de csak a férfi halálhíréről tudtam beszámolni neki, és a két lánynak. Nem is kell mondanom, hogy mind a hármukat szíven ütötte a tragikus hír. Igazán csak akkor hitték el, hogy Charon meghalt, mikor közöltem velük, most már Sailor Pluto az Időkapu őre. Szomorúan meséltem el az előző nap végzetes eseményeit nekik, végezetül pedig, hogyan lett éppen Pluto, az új őr.

Nehezen, de lassanként elfogadták a férfi halálát. Uranus javaslatára visszavonultunk a sátrunkba. A Sárkánylovagok előtte még ellátták a hátasaikat, majd ők is csatlakoztak hozzánk, ekkor felvázoltuk a tervünket, hogyan, és miképpen szeretnénk kelepcébe csalni az ellenségeinket. Egyet értettek a szándékunkkal, kiegészítve azzal, mielőtt hozzálátnánk a terv végrehajtásához, térjünk velük vissza a Dracaenara, hogy ott biztonságos körülmények között, végleges formába önthessük az eltervezett csapdát. Ez ellen egyikünknek sem volt ellenvetése. Megállapodtunk, hogy másnap reggel a lovagok, a sárkányaikon indulnak vissza a bolygójukra, mi pedig teleporttal megyünk.