Nem tudtam megítélni, mennyi idő telhetett el azóta, hogy Pluto aktivizálta az Időkapu védőmechanizmusát – eltelhetett egy perc, de akár egy év is, ha nem több. Egyszerűen nem érzékeltem semmit magam körül, csak lebegtem a légüres térben. Fogalmam sem volt, hogy merre a fent, a lent, a jobbra, vagy a balra – elvesztettem még az irányérzékemet is. Sejtelmem se volt, mit is csinálhatnék, így csak sodródtam a semmi közepén, aztán váratlanul, minden előjel nélkül, újra szilárd talajt éreztem a talpam alatt. Az előbbi helyemen találtam magamat, még egy centit sem mozdultam el onnan. Az idő, rendes kerékvágásába történő gyors visszatérésem hatására felkavarodott a gyomrom, kicsit megszédültem, és homályos foltokat láttam magam előtt.

Minden akaraterőmet össze kellett szednem, hogy újra tudjak gondolkozni, és ne szédelegjek, mint egy részeg. Minél előbb szedem össze magam, annál jobb. Nem is beszélve arról, hogy elvégre egy csata kellős közepén voltam.

Gondolatban idáig jutottam, mikor éreztem, hogy a fejem, és vele párhuzamosan a látásom is el kezdett kitisztulni. Megráztam a kobakomat. Zavarodottan pislogtam körül. Tőlem jobbra Neptun a földön törökülésben ült, kezeit a halántékára szorítva fogta a fejét, de nem láttam rajta semmi nyomát sem, hogy egy jó alapos fejfájáson – és a tőle szokatlan ziláltságon kívül –, bármi baja is lenne. Uranus, Neptuntól nem messze görnyedten állt, kezeivel térdein támaszkodva, lehajtott fejjel a földet bámulta. Szőke haja az arcába hullott, de ő nem törődött semmivel, bénultan meredt maga elé, mindezt leszámítva, sértetlennek tűnt. Pluto valamivel előttem az Időkapu kulcsára nehezedve állt. Úgy kapaszkodott a kulcsába, mintha azon múlna az élete, de közben elmélyülten szemlélte az kaput. Elnézve, még ő volt  a legjobb állapotban négyünk közül.

Látva, hogy barátnőim épek és egészségesek, pillantásomat a velünk szemben álló szörnyekre fordítottam – illetve csak fordítottam volna, mert ott, ahol az ellenségnek lennie kellett volna, nem volt semmi. Elképesztő, de valóban nem volt semmi! Döbbenten forgattam a fejemet, hol balra, hol jobbra, de a szörnyeknek, és parancsnokaiknak nyomuk sem volt, mintha a föld nyelte volna el őket. Egy gondolat ütött szöget a fejemben! Pluto, mint az Időkapu őre tett valamit! Csakis ő lehetett, tudatosult bennem. Mielőtt elvesztettem az időérzékemet, azt megelőzően Pluto kombinálta a saját senshi hatalmát az Időkapuéval, és a Garnet Orb erejével, ennek hatására mindegyszálig eltűntette a Dark Kingdom alattvalóit.

Újfent szétnéztem, és örömmel konstatáltam, hogy a lányok már jobb állapotban voltak, mint az előbb. Neptun már nem fogta a fejét, sőt éppen Uranus segítségével készült felállni ültőhelyéből. Pluto sem támaszkodott már az Időkapu kulcsára, helyette állt, mint a cövek, úgy vizslatta az Időkaput. Nem lévén más dolgom, Pluto mellé lépdeltem, és kérdően pislantottam rá oldalvást.

– Ugye jól gondolom, hogy valahogy ötvözted az erődet az Időkapuéval?

– Igen – felelte magabiztosan Pluto. – Kezdetben, mikor én lettem az Időkapu őre, a leghalványabb fogalmam sem volt, hogy igazából, mi a dolgom, hiába mondott róla többet is Chronos, és hiába volt nálam a kulcs, de mihelyst ide kerültünk, egyre jobban tisztában voltam azzal, mi a feladatom. Továbbá, minél közelebb jutottam az Időkapuhoz, úgy nőtt bennem a tudás a kapuról, és a kulcs használatáról…

– Szabad megkérdeznem mégis, mit tettél, hogy eltűnt az összes szörny, és velük együtt a két férfi?! – hangzott fel a hátunk mögül Uranus hangja.

Plutoval együtt arrafelé fordultunk, és láttuk, hogy Uranus, Neptunnal néhány lépésnyire áll tőlünk.

– A Garnet Orb erejét felerősítettem az Időkapuval – jelentette ki az idő senshije.

– Felgyorsítottad az időmúlását, mint tetted azt másfél hónapja a Roron, mikor végeztél Thadmorral, csak most az Időkapu segítségével a többszörösére növelted a talizmánod hatalmát – így győzted le az ellenséget – mondta eltöprengve Neptun, majd Plutora tekintve, tőle várta eszmefuttatása megerősítését.

– Pontosan Neptun – válaszolta a zöldes-fekete hajú lány. – Jó a megállapításod, valóban ezt tettem.

– Kár – mondta sajnálkozóan, duzzogó képet vágva Uranus. – Pedig már egészen kezdtem belejönni a szörnyirtásba.

– Uranus! Remélem, ezt most nem gondoltad komolyan?! – vonta kérdőre a szél senshijét felháborodottan Neptun, csípőre tett kezekkel.

Uranus egy kis ideig farkasszemet nézett Neptunnal, majd egyszerre csak kirobbant belőle a nevetés: – Persze, hogy nem! Csak látni szerettem volna, milyen képet vágtok. Be is jött. Nem volt semmi az, ahogy rám néztél! – ugratta társát a lány.

– Te, és a te szarkasztikus humorod – legyintett lemondóan, a fejét csóválva Neptun, de észre lehetett venni rajta, nem tud komolyan haragudni a szőkére.

– Silvermoon, min merengtél el olyan nagyon? – szólított meg Pluto. – Nagyon furcsán nézted az Időkaput?

– Te…tessék?! – mondtam felriadva, tanácstalanul nézve barátnőmre. – Ja, persze! Csak elgondolkoztam valamin – vallottam be neki az igazságot. Az elmúlt percek alatt csak fél füllel figyeltem oda társaim beszélgetésére. Tűnődve bámultam a kaput, közben egyre csak egy, a számomra rendkívül fontos dilemmán töprengtem. Rettegtem feltenni Plutonak a sorsdöntő kérdést, de már nem várhattam tovább, így hát félve, de egyben reménykedve nekiszegeztem a senshinek a kényes kérdést: – Charon annak idején, azt mondta, ha az Időkapu ki lesz nyitva, meg tudja majd mondani, hogy a szüleim túlélték-e az idővihart egy időbuborékba zárva? – kimondva a szavakat egyre idegesebb lettem. A kérdésre, ami az elmúlt hónapokban kétség, és bizakodás között tartott, most meg lesz a válasz.

– Silvermoon, tényleg tudni akarod? – tudakolta rejtett aggodalommal a hangjában Pluto. – Ha megteszem, amit kérsz, nem lesz visszaút.

– A hónapokig tartó bizonytalanság után, bármi jobb lehet – sóhajtottam egy mélyet. – Tudni akarom az igazat, ha rossz, ha jó – jelentettem ki határozottan.

– Rendben, megteszem, amit kérsz – mondta nem tétovázva tovább Pluto. Szembefordulva a nyitott Időkapuval, maga elé emelte a kulcsot, és lehunyt szemekkel koncentrálni kezdett. Valamennyi idegszálával a feladatra összpontosított.

– Minden rendben lesz – hallottam meg a közvetlen közelemből Neptun megnyugtató hangját. A lány látva szorongással teli félelmemet vigasztalóan átölelt, én pedig, végtelenül hálás voltam a gesztusért.

– Reménykedjünk benne, hogy Pluto jó hírekkel fog szolgálni – szorította meg biztatóan a kezemet a másik oldalamon Uranus.

Így álltunk ott hárman egymás mellett, és néztük Plutot, aki az Időkapura összpontosított. Örültem, hogy barátnőim mellettem vannak ebben a számomra nehéz percben. Bizakodás, és aggódás között vergődtem, és reménykedtem, hogy minél előbb végett ér ez a rémálom!

* * * * *

Miután zokogásom alábbhagyott, kibontakoztam Uranus öleléséből, előbb Neptunt, utána Plutot szorítottam magamhoz hálásán, hogy mellettem voltak gyászomban. Elengedve őket bánatosan, de szájam sarkában egy halvány mosoly kíséretében megszólaltam.

– Köszönök lányok mindent. Örülök, hogy itt vagytok nekem – és ahogy így kimondtam a szavakat, a fájdalom leple alatt szívemet melegség járta át. Szüleim halála még mindig nagyon fájt, de már nem sírtam. Próbáltam a velük eltöltött csodás időkre gondolni, valalmint a szép emlékekben vigaszt találni. Visszaemlékezve gyermekkorom napjaira, boldogság öntötte el szívemet. Tisztában voltam vele, hogy ugyan szüleim örök nyugovóra tértek, de az emléküket már senki sem veheti el tőlem. Biztos voltam abban, a haláluk még sokáig fájni fog, de azt is tudtam, ők sem szeretnék, hogy a szomorúság maga alá temessen, hanem azt akarnák, hogy folytassam tovább az életemet.

– Silvermoon, annyira sajnálom, hogy nem mondhattam azt neked, hogy a szüleid még életben vannak… – szólalt meg bánatosan Pluto, de hirtelen elcsuklott a hangja. Nem voltaképes, mit mondani nekem, csak szomorúan nézett rám.

– Semmi baj, Pluto – feleltem neki, biztatóan megfogva a kezét. – Reménykedtem benne, hogy anya, és apa még életben vannak, de valahol legbelül, a szívem mélyén tudtam, hogy halottak – mondtam reményvesztetten.

– Silvermoon, ugye tudod, hogy ránk mindenben számíthatsz – mosolyodott el lágyan Neptun, közben végtelen szeretetet láttam a tekintetében. Nem mondtam semmit, csak biccentettem egyet köszönésképpen.

– Lányok, nem gondoljátok, hogy van még elég teendők?! – hallottam meg Uranus felszólítást, aki ezzel is szerette volna elterelni figyelmünket a szomorú hírről. – Be kéne fejeznünk, amit elkezdtünk! Meg azzal is tennünk kellene valamit! – bökött a lány az Időkapu felé. – Nem maradhat csak úgy nyitva! – mondta határozottan csengő hangon.

Ráemelve pillantásomat a magas szőkére, és biztos voltam benne, hogy az iménti beszédével a gyászról, illetve a fájdalomról próbálta elterelni a gondolatainkat. És még igaza is volt! Ha fájt is szüleim halála, be kellett látnom, sürgősen biztosítanunk kell a kapu végleges védelmét, mert az ellenség visszatérhet. Ráadásul, ha a feladatunkra összpontosítok, az elvonja a figyelmemet – még ha csekély időre is – a szüleim halála feletti bánatomról.

– Egyetértek veled, Uranus – mondtam szőke barátnőmnek. – Pluto tudsz tenni valamit, hogy a kapu soha többé ne kerüljön rossz kezekbe?

– Igazatok van. Nem tűr további késedelmet az ügy, valamint azt is meg kell akadályoznom egyszer s mindenkorra, hogy a Dark Kingdom, többé ne tudjon az Időkapu közelébe férkőzni. Most már teljesen uralom a kaput. Eljött az ideje, hogy felhasználjam az ellenségtől szerzett kockát, vagy kulcsot, vagy minek is nevezzem? – tűnődött hangosan a lány. – Örökre meggátolom, hogy az engedélyem nélkül a jövőben, bárki is az Időkapu közelébe jusson. Le fogom zárni végérvényesen a kapu környékét, és attól fogva csak az jöhet ide, akinek van tőlem kapott kulcsa – alighogy kimondta ezeket a szavakat Pluto, az Időkapu kulcsa felragyogott, és a lány karcsú derekán – fényes villanás kíséretében – egy ezüstlánc vált láthatóvá, rajta jó pár egészen kicsi, az Időkapu kulcsára nagymértékben hasonlító kulcsocskákkal. – Lányok, az lesz a legjobb, ha hátrébb húzódtok a kapu közeléből, míg végrehajtom a dolgom!

Sailor Pluto nem is vesztegette tovább az idejét, neki látott, hogy teljesítse a kötelességét. Uranus, és Neptun társaságában – engedelmeskedve barátnőm utasításának – eltávolodtam az Időkapu mellől. Húsz méterről szemléltem, amint az idő senshije bal kezébe fogva, elővette az ellenségtől szerzett kockát. Jobbjában tartva az Időkapu kulcsát, el kezdte bezárni a kaput, illetve lepecsételni még a környéket is, hogy az ő akaratán kívül soha többé senki ne léphessen a kapu tájékára se.

Feszülten vártam, hogy Pluto végrehajtsa a feladatát, mivel minél előbb szerettem volna visszatérni a Dracaenara, utána pedig – ha beszéltünk a Sárkánylovagokkal, valamint felszedtük Lunat, és Artemiszt – indulni szándékoztam haza, a Holdra. Biztos voltam benne, nehéz lesz elmondani a nagyinak, hogy anyu, és apu halottak, de akkor is haza kívántam már menni. Otthon legalább a számomra megszokott környezetben – a nagymama mellett, egymást átsegítve a fájdalmunkon –, nyugodtan meggyászolhatom a szüleimet.

* * * * *

De, mint általában lenni szokott, soha sem az történik, amit az ember eltervezett. Így volt ez most is. Minden átmenet nélkül, egy jeges fuvallat futott végig a tájon – ott, ahol eddig még csak légmozgást sem éreztünk. A szél pillanatok alatt a sokszorosára nőtt, és orkán erejű viharként tombolt, az addig oly nyugodt vidéken. Négyünket pedig – a szó legszorosabb értelmében – a vihar a szélrózsa minden irányába szórva, a földhöz vágott, hogy még csak mozdulni sem bírtunk.

Nagy nehezen sikerült a fejemet néhány centire felemelni, így láttam, hogy Uranus tőlem huszonöt méterre fekszik, és habár minden erejével próbált felállni, az örülten fújó széltől nem tudott. Rajta túl, észrevettem Neptunt, aki legnagyobb rémületemre nem mozgott. Reméltem, hogy a kapott ütéstől csak elájult, és nem sérült meg súlyosabban.

Erőlködve az Időkapu felé tekintettem, és örömmel vettem tudomásul, hogy Pluto, még ha kínkeservesen is, de térdre küzdötte magát. A kulcsot maga előtt vízszintesen feltartva, valamennyire csökkentette a vihar fergeteges erejét.

Ekkor sajnálatos módon felhangzott a hátunk mögött – a már oly ismerős – sercegés. Ellenségeink valószínűleg rájöttek, mi történt a kapunál állomásozó alakulataikkal, és egy másik kocka segítségével, új csapatokat küldtek. Kijátszva éberségünket, még azelőtt támadtak, hogy Plutonak esélye lett volna lezárni az Időkaput, és a környékét.

A sercegő hang irányába nézve láttam, hogy egy sötét örvényből szörnyek jönnek át tömegével, valamilyen erőpajzs védelme alatt, mivel rájuk nem hatott a vihar ereje. Néhány embert is felfedeztem, akik harsány ordításokkal utasították a szörnyeket, fogjanak el minket, és támadják meg Plutot. Egyszerűen képtelen voltam felfogni, hogy ilyen közel a célhoz, pont most fogunk elbukni! Hogy lehettünk ilyen felelőtlennek?! Eddig jutottam gondolatban, mikor egy túlontúl ismerős hang szólalt meg:

– Nocsak! – jegyezte meg felettem állva, kárörvendően Irgizito. – Most nem vagy olyan nagy mellényű?! – röhögte el magát, látva dühös tekintettemet.

– Irgizito, ne pofázz! – kiáltotta oda valaki a férfinek. – Hozd már a lányt! Mozogj!

– Velem ne üvöltözzél, Reyna! – bődülte el magát a kopasz, majd felém fordulva hozzátette: – Te most velem jössz! – ahogy ezt kimondta, lehajolt hozzám, hogy megkötözzön.

A haragtól, és tehetetlenségtől könnyek szöktek a szemembe. A földhöz szegezve, a tomboló széltől, mozdulni sem bírtam. Esélyem sem volt, hogy ellen tudjak állni a férfinek, aki összekötötte a hátam mögött kezeimet, majd felemelt, és – mintha csak liszteszsák lennék – átdobott a vállán.

– Uh! – szakadt ki tüdőmből a levegő, a nem éppen gyengéd mozdulattól. Fogalmam sem volt, hogyan lehetséges az, hogy rám még ekkor is hatott a vihar ereje, de a férfire ellenben nem. Jobbnak láttam, ha nyugton maradok – nem mintha bármit is csinálhattam volna.

Irgizito, amint felrakott a vállára, rohanva indult meg az örvény felé velem együtt, én meg csak lógtam keresztbe vetve rajta. Félúton jártunk mikor, kihasználva a helyzetet – ha már mást nem is tehettem –, barátnőim után néztem, ami fejjel lefelé lógva nem volt könnyű. A borzasztóan dühös Uranust, ekkor nyalábolta fel egy másik férfi, az eszméletlen Neptunnal a karjai között egy harmadik meg, indulóban volt az örvénylés felé. Valamennyire nyugtatóan hatott rám, hogy láttam, Plutot még nem fogták el. Sőt! a senshi már talpon volt, és szorgosan irtotta, az őt támadó szörnyeket. Legalább neki volt rá esélye, hogy megmeneküljön négyünk közül, és a későbbiekben talán ki is tud majd hármunkat szabadítani a Sárkánylovagok segítségével. Ekkor azonban új helyzet állt elő.

 Az Időkapu ma már másodjára morajlott fel. Az őre működésbe hozta, és ismételten használta a hatalmát. Odapislantva láttam, hogy Pluto felfogja a kulccsal a kapuból feltörő energiát, és a bordó fényben, saját élettel lüktető erőt a szörnyekre irányítja.

A mély bordó színben játszó gömb közeledve az ellenség soraihoz, a sokszorosára nőtt. Elérve őket, jószerivel az összes szörnyet magába foglalta. a gömb, bordó fénnyel ragyogva, borította be a támadókat. Az energia gömb belsejéből elfojtott kiáltások, jajveszélykelések, halálsikolyok szűrődtek ki, amik lassacskán abbamaradtak. A csend beálltával, a fény elmúltával, a szélvihar elültével közel, s távol az összes szörnynek nyoma veszett. Csak Pluto állt ott az Időkapu előtt elszántan, tettre készen, valamint a hármunkat foglyul ejtő emberek, pluszban néhány ide-oda lézengő szörny.

A lejátszódó események hatására Irgizito – aki meghallotta a morajlást, megállva nézte végig azt, ahogy Pluto egy csapással megsemmisítette csak nem a szörnyek teljes csapatát – most rohanvást indult meg legnagyobb dühömre velem együtt a sötét örvény felé, mialatt én továbbra is a vállán himbálóztam. Hasonlóképp tettek Uranust, valamint Neptunt cipelők is. Mind a három férfi el szerette volna érni az átjárót, mielőtt még Pluto velük is végezne, kiszabadítva minket. Reyna, aközben két másik nő, és egy férfi segítségével a menekülök hátát fedezte, Pluto meg-meg újuló támadásaitól.

– Dead scream! – hangzott fel Pluto hangja, majd egy halálsikoly.

Odanézve láttam, hogy Uranust magával hurcoló férfi holtan esik össze, kiejtve barátnőmet a kezei közül. A lány – most, hogy már nem gátolta a mozgásban az elült szélvihar – földet érve, átfordult a vállán, utána ugyanazzal a lendülettel kecsesen talpra szökkent, és hiába voltak összekötözve a kezei, máris támadásba lendült. Egy jól irányzott oldalrúgást vitt be a hozzá legközelebb álló nő bordái közzé. A váratlan akció hatására a nő fájdalmas nyögéssel terült el a talajon. Uranus viszont itt nem állt meg, tovább folytatta a támadást, de én azt már nem nézhettem, mert Irgizito elugrott Pluto egyik újabb támadása elől, aminek az volt a célja, hogy engem szabadítson ki a kopasz fogságából, de a férfi sajnos résen volt. társa halált követően lassabban, és óvatosabban haladt az örvény felé.

Nem sokkal később Irgizito el is érte az átjárót, azonos időben Neptunt cipelő férfivel. Ekkor egy új tényező hívta fel magára a figyelmemet. Neptun résnyire nyitott szemmel rám hunyorított, és a tekintete egy kicsit jobbra rebbent az örvény felé. Megnyugodtam valamicskét, hogy a lánynak nem esett komolyabb baja. Éppen ellenkezőleg, csak tetteti az ájulást, készülve egy lehetséges szabadulási kísérletre. A jelzéséből leszűrtem, hogy azt szeretné, ha egyszerre lépnénk akcióba. Válaszként visszakacsintottam, és nem is tétováztunk tovább.

Neptun – akit figyelmetlen fogva tartója nem kötözött meg, mert eszméletlennek hitt – egy hangos reccsenés kíséretében, jól orrba vágta a férfit. Az keserves hangon felordított a rátörő fájdalomtól, és ösztönösen kapott vérző, betört orrához – miközben szó szerint –, eldobta a tenger senshijét. A lány, aki felkészült erre, zuhanás közben egy félfordulatot tett a törzse körül, így négykézláb fogott talajt. A földre érkezés erejét kihasználva, Neptun a hátára fordult, és elkaszálta a férfi lábait egy jól irányzott rúgással. Ezután a jobb lábával egy erős ütést mért a felbukó – még mindig az orrát szorongató – férfi ágyékára, majd felülve az összegörnyedő alak halántékára sújtott le, ökölbe szorított kezeivel. A férfi az ütlegtől eszméletét vesztette.

Eközben én – mivel lábaim éppen Irgizito mellkasa előtt himbálóztak – alaposan összerugdostam a férfi hasát, és bordáit. Irgizito, akit váratlanul ért támadásom, előre hajolt kínjában. Nekem kapóra jött ezen cselekedete, mert ahogy az előregörnyedő ember vállain lógtam, lábaim alatt hirtelen talajt éreztem. Kihasználtam a helyzetet, és felhúztam a jobbtérdemet egyenesen a férfi állába, akinek ettől hátrabicsaklott a feje, de ez még nem volt elég a számomra. hátra léptem, és felszökkenve a levegőbe egy kettős rúgást helyeztem el a képe kellős közepébe, amitől a szemei fennakadtak, és hangtalanul zuhant hátra ájultan.

A következő pillanatban egy rántást éreztem, és a földre zuhantam. Odakapva a fejemet Neptunnal néztem farkasszemet, aki szorosan mellettem feküdt.

– Maradj fekve! – szólított fel a lány. – Pluto és Uranus támadnak – mondta, és vigyázva, hogy ne emelje fel túl magasra a kezét, egy adott irányba mutatott. Onnan tényleg két barátnőnk – egymást fedezve – tartott felénk, közben folyamatosan lődözték sárga, illetve lilás-szürke gömbjeiket az ellenségre. Neptun azért figyelmeztetett, hogy lapuljak a földre, mert nehogy a senshik támadásai véletlenül engem találjanak el, mialatt felállok. – Fordulj meg! Megpróbálom szabaddá tenni a kezedet.

– Rendben – feleltem megfordulva, és rögtön éreztem is, hogy barátnőm megkísérli kikötözni a köteleket, de nem tudta megtenni, mert az örvényből szörnyek rontottak ki, és mielőtt bármit is tehettem volna, ketten közülük felkaptak.

Rugdosva a szörnyeket, reményvesztetten ficánkoltam, de hiába izegtem-mozogtam, a két szörny behurcolt az örvénybe. Mielőtt azonban elnyelt volna a sötétség, még hallottam Neptun elhaló hangját, ahogy a nevemet kiáltja, és az engem elrablók után küldi tenger gömbjét, így próbálta megakadályozni, hogy elvigyenek. De hiába volt barátnőm minden igyekezete, a két szörny belépett velem az átjáróba, ami nyomban felsercegett. Egy rántást éreztem, és a következő másodpercben egy, a számomra ismeretlen helyen találtam magamat.