A február vége magával hozta a kviddics szezont is. Az első meccset a Hugrabug játszotta a Mardekár ellen, csontig ható hidegben, a hónap utolsó szombatján. A Mardekár kezdett jobban, már 170:140-ra vezetett, mikor a Hugrabug fogójátékosa – a stadionban fagyoskodó szurkolok szerint végre – elkapta a cikeszt. Így a Hugrabug 290:170-re, legyőzte a Mardekárt.

Március elején a diákok örömére, elolvadt a Roxfortot borító hópaplan. Az idő is kezdett jobbra fordulni. Nem csoda, hogy a tanulók több lelkesedéssel vettek részt a szép időben, március második szombatján tartott Griffendél–Hollóhát találkozón. A meccsen végig a Griffendél vezetett. Ron sorban védte ki a gólokat, remek formában játszott. Az elmúlt hetekben sokat edzett és sokkal figyelmesebb volt a mérkőzésen is, nehogy úgy járjon, mint a Mardekár elleni mérkőzésen, amikor egy pillanatra nem figyelt csupán és rögtön leterítette egy gurkó, majdnem e miatt vesztett a Griffendél. A meccs nem tartott soká, 90:40-es állásnál Harry elkapta a cikeszt Cho orra előtt, így a Griffendél 240:40-re verte a Hollóhátot. Ezzel az eredménnyel, a Griffendél biztatóan várta a harmadik meccsüket, 70 ponttal vezetett a Mardekár előtt, az összesített pontversenyben.

A Griffendélesek a délutánt ünnepléssel töltötték a klubhelységben. Harry egy ideig részt vett a bulin, de nem maradt sokáig, egyedül akart lenni a gondolataival. Ennek legfőbb oka az volt, mióta kiderült, csak azért járt Hermioneval, hogy észhez térítsék Ront, Cho Chang szakított az aktuális barátjával és mindenáron Harryt akarta megszerezni barátjának. A fiú menekült a lány elől, már semmit sem érzett iránta, sőt egyre kényelmetlenebbé vált számára Cho, aki nem tudott belenyugodni, hogy egy fiú nem akar vele járni, mikor ő volt az egyik legnépszerűbb lány az iskolában.

 Csendesen, hogy a barátai ne vegyék észre, kilépve a Kövér Dáma portréján a fiú elment a télikertbe. Tudta oda kevesen járnak, ott nyugton lehet a diáktársaitól. Amint a kertben sétált magányosan, az egyik sarkon befordulva, a padon ülő, újságját olvasó Lunába botlott.

– Helló Luna – köszönt a lánynak a fiú.

– Helló Harry – köszönt vissza Luna. – Gratulálok a Griffendél győzelméhez, még ha ez azt is jelenti, a mi házunk csapata vesztett.

– Kösz szépen – mondta Harry, azzal leült a lány mellé. – Tudod, az utóbbi két hónapban hiányoztak a veled folytatott beszélgetések. Úgy éreztem, mintha kerülnél az utóbbi hetekben.

– Azt hittem, Hermioneval jársz, nem akartam zavarni – mondta zavartan Luna –, de aztán Hermione elmesélte, az egész azért volt, hogy féltékennyé tegyétek Ront és észrevegye benne a lányt. Még nem is gratuláltam neked, az ügyesen kidolgozott kerítési tervedért.

– Nem volt sok dolgom, már évek óta szerelmesek egymásba, csak a végső lökést kellett megadni nekik és már össze is jöttek – felelte a fiú.

– Nem csak nekik kellene megadni a végső lökést, hanem másnak is – mondta sejtelmesen Luna, mintegy magának, Harryre nézve.

A fiú érdeklődve nézte a lányt, mit akarhatott az előbbivel mondani, és azt magának vagy neki szánta-e. Ahogy tűnődve nézte Luna arcát, valami megváltozott Harry lelkében, egyszerre már nem a barátját látta a lányban, hanem a nőt. Ekkor a maga számára is meglepődve tapasztalta a fiú, a lány többet jelent neki egy barátnál, különleges érzéseket táplál Luna iránt. Rádöbbent, miért hiányoztak neki az utóbbi hetekben a lánnyal folytatott beszélgetések, miért tudott vele olyan témákról is beszélni, amiről még a két legjobb barátjával sem. Tudatosult Harryben, Luna személye volt az, ami segített neki feldolgozni a keresztapja halálát. Eddig Sirius volt számára a legfontosabb, ő pótolta számára a szüleit, de időközben Harry felnőtt, és ahogy az természetes, a szülők helyét egy másik személy váltotta fel a fontossági sorrendben – a lány, akibe tudtán kívül szépen lassanként beleszeretett. A fiú lelkében az űrt – Sirius halálát követően –, kitöltötte Luna iránti szerelme.

Ahogy Harry így elgondolkodott, azon vette magát észre, apránként közel hajolt Lunához és tudtán kívül, lassan megcsókolta. Amint a fiú rájött, mit is tesz, zavartan akart elhúzódni, de a lány megérezvén a fiú szándékát, Harry nyaka köré fonta a karját. A csók lassan szenvedélyessé vált. Amint befejezték, mind a ketten zavarodottan néztek egymás szemébe, majd hosszan hallgattak, maguk elé meredve. Harry szólalt meg először.

– Nem sokban különbözök Ron barátomtól – mondta a fiú mosolyogva a lánynak, hogy oldja a zavart feszültséget és hallgatást, ami bekövetkezett a csók után – én sem láttam azt, ami az orrom előtt van és majdnem kiszúrja a szememet.

– Te kispályás vagy Ronhoz képeset – legyintett jókedvűen Luna. – Ő és Hermione már több, mint öt éve ismerték egymást mire összejöttek, tehát a barátodnak épp elég ideje volt, hogy észrevegye Hermione iránti érzéseit. Mi csak másféléve vagyunk barátok. Én is csak féléve nézek rád másként, nekem még csak trükköt sem kellett alkalmaznom, hogy felhívjam magamra a figyelmedet, mint amint azt Hermione tette, a te tanácsodra Ronnal kapcsolatban – fejezte be vidáman a lány. Luna ezen megjegyzésén, a fiú és a lány is jó hosszan nevetett.

*

Hermione és Ron az ünnepség után, a vacsora közeledtével – miután a barátjuk egész délután nem került elő – el kezdték keresni Harryt, de sehol sem találták a barátjukat. Nem volt sem a Griffendél toronyban, se a könyvtárban, sem a nagyteremben. Kérdezték több diáktól is, nem látták-e Harryt. Denis Creevy világosította fel őket, Harry még kora délután kiment a klubhelységből, kiderült, azóta senki sem látta a fiút.

– Csak nem történt valami baja? – kérdezte nyugtalanul Ron Hermionétól.

– Én is ettől félek, Harry könnyen keveredik bajba, és mi nem voltunk mellette, hogy segítsünk neki – mondta a lány a barátjának. Hermione már folytatta volna tovább, mikor Harry lépett be a klubhelységbe vidáman. – Te meg hol voltál, már vagy egy órája keresünk?

– Már azt hittük, megint valami bajba keveredtél, de amint látom kitűnő a hangulatod – jelentette ki Ron.

– Tudhatnátok, a bajba kerülésből nem hagynálak ki titeket – mondta vidoran Harry. – Lunával beszélgettem egész délután a télikertben. Most is onnan jövök.

– Lunával. A télikerben. Délután óta. – mondta hihetetlenkedve Ron.

– Igen. Mi a baj, hogy ilyen hosszan beszélgetek a barátnőmmel.

– A barátnőddel?! – kiáltott fel döbbenten Ron.

– Ez azt jelenti, összejöttetek Lunával? – kérdezte Hermione.

– Igen – mondta Harry – menjünk fel a fiúhálóba, elmondok mindent, na azért nem mindent, csak azt, ami rátok tartozik – mondta a fiú azzal elindult felfelé a lépcsőn. A barátai tanácstalanul néztek egymásra, majd gyorsan Harry után rohantak. Harry a hálóban elmesélte a barátainak a délután történteket. Ettől fogva, a három jó baráthoz negyedikként csatlakozott Luna. Ha lehetett a három Griffendéles és az egy Hollóhátas a legtöbb idejét együtt, vagy két párra oszolva töltötte.

*

A március vége magával hozta az időjárás jobbra fordulását is. A fák és a bokrok virágdíszbe öltöztek a Roxfort területén. A diákok, ha már nem hagyhatták el a Roxfortot, legalább a parkban töltötték a szabadidejük legnagyobb részét. Az óriások behatolása óta nem történt több baj. Az iskolai falain kívülről sem érkezettek rossz hírek. A viszonylagos nyugalomnak egy szerdai napon lett vége.

Harry, Hermione és Ron mágiatörténelem óráról tartottak a nagyterembe ebédelni. Amint beértek a terembe, leültek az asztalhoz, ám ekkor hozzájuk lépett a zaklatott Charlie Weasley.

– Ron, Ginny, kérlek gyertek velem – mondta Charlie az öccsének, és az éppen akkor érkező húgának. – Miss Dale, Miss Mai, Mr. Kristere, Miss Donovenne, Mr. Jonhson önök is jöjjenek velem.

– Mi a baj Charlie? – kérdezte aggodalmas hangon Ron.

– Mi történt – kérdezte ijedten Ginny is, látva a bátyja feldúlt arcát.

– Professzor, miért éppen nekünk hetünknek kell mennünk? – tette fel a kérdést Mary Dale is, egy másodéves Griffendéles.

– Most nem érünk rá erre, gyertek gyorsan, nagyon fontos az ügy – mondta a Griffendél házvezető tanára, nem törődve a hozzá intézett kérdésekkel, elkezdte a nagyterem bejárata felé terelni a hét megszeppent diákot – a két testvérét, Maryt, a végzős Johanna Mait, a harmadéves Derek Kristeret és Kristine Donovennet, az elsőéves Joe Jonhsont.

Harry és Hermione döbbenten meredtek a távozok után, de amint körül néztek, látták, hogy a Mardekár asztalától Piton professzor három diákot, Bimba professzor a Hugrabugtól kilenc és Sinistra professzor a Hollóháttól, hat diákot terel maga előtt, kifelé a nagyteremből.

A teremben maradt diákok a történtek után még fel sem tudtak ocsúdni, mikor néhány perc elteltével belépett McGalagony professzor. Sietős léptekkel végig ment az asztalok között a tanári asztalig, ott megállt, aggodalmas arccal nézett végig a házuk asztalánál ülő diákokon.

– Nem is tudom, hol kezdjem – sóhajtott egy nagyot az igazgatóhelyettes. – A reggeli órákban támadás érte a Mágiaügyi Minisztériumot. Az első hírek, amiket a Roxfort tanári kara kapott, Tudjákki Nagyúr és a hívei voltak a támadók. Nem tudtak tovább jutni a Minisztérium előcsarnokánál, az időben érkező aurorok megakadályozták a támadók tovább jutását, de az ott tartózkodó boszorkányok és varázslók közül sokan megsérültek, néhány halálesett is történt. Az előbb, a házvezető tanáraik, kivezették a teremből néhány diáktársukat. Őket a házuk klubhelységében, a házvető tanáruk tájékoztatja az ügyről. Kérem önöket, ne zaklassák őket, az ő szüleik vagy családtagjaik a sérültek, illetve a halottak között vannak – tájékoztatta szomorúan a diákokat a történtekről McGalagony. – A délutáni órák elmaradnak, kijárási tilalom lép életbe. Kérem a prefektusokat és az iskola elsőket, vezessék fel a tanulókat, a házaik klubhelységébe, a házvető tanáruk ott fogja a további lépésekről tájékoztatni önöket – fejezte be McGalagony. Azzal a tanárnő sietve elhagyta a nagytermet.

A professzor távozása után, néma csend uralkodott, a máskor oly hangos nagyteremben. Az összes tanulót döbbenten érte, a Mágiaügyi Minisztérium elleni támadás híre. Különösen az, hogy halottak is voltak a támadás következtében. Nem tudták elhinni, az elmúlt hónapok viszonylagos nyugalma után, Voldemort és a Halálfalók nyílt támadást intéztek a Minisztérium ellen, és abban több társuk is elvesztette a hozzátartozóit. A néma csendet egy éles hang törte meg.

– Nem hallották McGalagony professzort, minden diák azonnal menjen a háza klubhelységébe – hallatszott az ajtóból Remus Lupin hangja. – Mire várnak! Iskola elsők és prefektusok, kísérjék a társaikat a házaik helységeibe. Gyerünk! Igyekezzenek!

– Griffendéselek utánam! – hallatszott a Griffendél asztala felöl, Hermione hangja. Erre a többi ház prefektusa is felocsúdott és szólította fel távozásra a házának tagjait. A diákok szép sorjában felálltak az asztalok mellől elindulva, a saját házuk helységei felé.

Harry csatlakozott a Griffendéleseket vezető Hermionehez. A lány ránézett a barátjára aggodalmas arccal, majd feltette a kérdést, amit már azóta szeretett volna, mióta meghallotta McGalagony bejelentését.

– Harry, aggódom Ronért és Ginnyért – mondta Hermione szomorúan – félek, történt valakivel valami a családjukból.

– Én is azt hiszem – hiszen Charlie elvitte őket még a bejelentés előtt, vagy Mr. Weasleynek, vagy Percynek baja eshetett. Nagyon remélem, csak nem halt meg valamelyikük a támadás közben – felelte Harry, közben félve nézett a lányra.

– Reméljük, csak megsérültek – mondta reménykedő hangon Hermione, eközben megérkeztek a Kövér Dáma portréjához. Kimondva a jelszót, a Griffendélesek beléptek a klubhelységükbe. Ott csak Weasley professzor tartózkodott. A máskor oly vidám férfi, most letört és szomorú volt.

– Figyeljenek! El kell mondanom az új szabályokat. Ha jól sejtem McGalagony professzor már felvilágosította önöket a Minisztériumban történtekről. Továbbá tájékoztatta önöket, az órák elmaradnak, és a mai napra kijárási tilalom lép életbe. A következő napokban szigorúbb lesz a házirend. A kastélyt csak besötétedésig hagyhatják el. A parkban lesznek felügyelő tanárok, az önök biztonsága érdekében. A kviddics edzéseket is addig kell lebonyolítani, Madam Hooch felügyelete mellett. Kérem, McGalagony professzorhoz hasonlóan, ne zaklassák kérdésekkel azt a hét társukat, akiket vesztség ért.  Itt be is fejezném. Kérem, tartsák be az utasításokat – fejezte be Weasley professzor, majd elhagyta a klubhelységet.

A diákok, a professzor távoztával azonnal a támadásról kezdtek beszélni. Találgattak, hogyan juthattak be a támadók a Minisztériumba. Eközben Harry és Hermione felmentek a hatodéves fiúk hálótermébe, ahogy gyanították, ott találták Ront és Ginnyt. A lány sírt, Ron szemében is néhány könnycsepp csillogott. Bátorítóan, vigasztalóan ölelték át egymást. Ebből Harry és Hermione a legrosszabbat szűrte le. Csendesen nézték a barátaikat. Azok, meglátva őket, Ginnyből kitört a hangos zokogás, Ron meg az elfojtott sírástól elcsukló hangon, elmondta mi történt.

– Apának semmi baja, de Percy meghalt – mondta a barátainak. Harryt és Hermionet letaglózta az, amit hallott.

– Percy?! Meghalt!? – kérdezte döbbenten Hermione. Majd odalépett Ronhoz és vigasztalóan átölelte. A fiú úgy kapaszkodott belé mintha fuldokolna. – Ez nem lehet igaz!

– Sajnos igaz. Meghalt – zokogta kétségbeesetten Ginny. – Éppen a támadás alatt hoppanált a Minisztérium előcsarnokában, munkába tartott.

– Charlie azt mondta, Percyt maga Tudjátokki ölte meg, mikor felismerte benne, a Mágiaügyi Miniszter fiát – mondta Ron.

Harry odament a barátjához és biztatóan a vállára tette a kezét. Majd Hermionehez hasonlóan – aki Ront ölelte át vigasztalóan – a fiú Ginnyt karolta át. Így ültek néhány percig, mikor Dean lépett be a szóbába, Seamus társaságában. Ginny meglátva a barátját, odaszaladt hozzá. A fiú, átkarolta a síró lányt, próbálta megnyugtatni, nem sok sikerrel. Dean és Seamus kérdően néztek Harryre. A fiú elmondta, mi történt Ron és Ginny bátyjával. A barátok, némán vigasztalták a két testvért. Ők elmondták, a másik öt Griffendéles közül, Mary Dale édesanyja, Joe Jonhson unokanővére, Derek Kristere nagyapja is a halottak között van. Kristine Donovenne édesapja életveszélyesen, Johanna Mai bátyja, könnyebben sérült meg.

Ahogy az idő lassan estébe hajlott, a két testvér valamennyire megnyugodott; ekkor lépett be az ajtón hozzájuk Charlie.

– Ginny, Ron, kérlek készüljetek. A Roxfort Expressz egy órán belül indul, hogy hazavigye azokat a diákokat, akiknek megsérült, vagy meghalt valamelyik családtagjuk a támadás közben – mondta a testvéreinek Charlie. – Fleur jön ki elénk a pályaudvarra. Fred és George otthon marad anyával. McGalagony elmondta az imént, apának a Minisztériumban van, irányítania kell a támadás kivizsgálását, intézkednie kell. Bill mellette van és Dumbledore is már órákkal ezelőtt, csatlakozott hozzá.

Egy órával később kifutott a Roxfort Expressz Roxmortsból, erős felügyelet mellett. A diákokra több auror vigyázott. A tanári karból Charlie Weasley – aki maga is elvesztette az öccsét –, Remus Lupin, Nimphadora Tonks kísérte a tanulókat.

Dumbledore, amint visszatért a Minisztériumból tájékoztatta a tanárokat és a diákokat, a támadók közül sikerült azonosítani és elfogni néhányat, de a többségük még mindig szabadon volt. Eközben a Roxfortba is aurorok érkeztek, a biztonság kedvéért. A tanári kar továbbá az iskola megerősítése érdekében sárkányokat hozatott, és azokkal őriztették a roxforti bírtok határait.

A napok teltével, Harry és Hermione nem kaptak hírt Ronról, Ginnyről és a Weasley családról. A legtöbb hírt, a Reggeli Prófétából és a többi újságból szerezték. Az újságok találgatták, miképpen jutottak be a Halálfalók a Minisztériumba. Pontos információt nem tudtak hírül adni, egészen vasárnapig, akkor a Reggeli Próféta leközölte, a Varázsbűnüldözési Főosztály munkatársai a szombati nap során letartoztatták, a Mágiaügyi Minisztérium két munkatársát, Dalma McDonaldot és Benjamin Fretet árulás vádjával – ők segítettek a támadóknak behatolni a Minisztériumba.

*

Ron és Ginny, hétfőn este érkeztek vissza a Roxfortba Charlieval. A három testvér – akik a Weasley család más tagjaihoz hasonlóan, a legtöbbször vidámak voltak – most mélységesen szomorúnak tűntek, gyászolták Percyt. A barátaik próbálták vigasztalni őket, nem sok sikerrel.

A megérkezésük estéjén a két testvér, nem tudott beszélni Percy haláláról. Ron a vacsorán végi maga elé meredt, Ginny meg egyenesen magába zárkózott. Harry és Hermione nem faggatták őket, csak csendesen ültek mellettük, várták, a barátaik maguktól beszéljenek a fájdalmukról. 

A három jó barát másnap az utolsó óráról, átváltoztatástanról tartottak a Griffendél torony irányában, amikor Ronból kitört a feszültség, beszélni akart a legjobb barátaival.

– Hermione, Harry nem bírom tovább, valakivel meg kell beszélnem ezt dolgot – mondta Ron.

– Rendben – válaszolta Hermione. – Ha jól tudom a bűbájtanterem most üres. Menjünk oda.

Megérkezve a teremhez, meggyőződtek, hogy senki sincs ott, aki háborgathatja őket, Ronból ömleni kezdtek a szavak.

– Szerda este, mikor Charlie elvitt engem és Ginnyt a többiekkel a nagyteremből, éreztem valami súlyos dolog történt, de azt még csak elképzelni sem tudtam, hogy Percy meghalt. Ginny és én is lemerevedtünk a hír hallatán, eközben Charlie a többieknek is elmondta mi történt a családtagjaikkal. Ginnyvel felmentünk a mi hálótermünkbe, mind a kettőnkben ott tudatosult csak Percy halála. Ginnyből kitört a zokogás, még én is sírtam, de azért megpróbáltam őt vigasztalni, de ti akkor léptettek be a szóba. Még nem tudtam megköszöni, hálás voltam nektek akkor. Utána mikorra hazaértünk, az egész család anyát vigasztalta, nem tudta feldolgozni, Percy halálát. George és Fred egy percre sem hagyta magára. Apa is nagyon összetört, ő a munkájába menekült, végig a Minisztériumban tartozódott, Bill mellette volt. Senki sem tudta elfogadni a családban, hogy Percy meghalt, csak akkor tudatosult bennünk a halála, mikor szombaton a temetése véget ért. Legszívesebben a két kezemmel ölném meg Voldemortot, amiért meggyilkolta a bátyámat – fejezte be Ron dühösen a szomorú történetet, nem véve észre, hogy nevén nevezte a Sötét Nagyúrat. Harry és Hermione csendben hallgatta végig a barátjukat, mind a ketten átérezték a bánatát.

– Tuudom, mit érzel most – mondta a barátjának Harry –, én is ugyanezt éreztem tavaly évvégén, mikor Belatrix Lestrange megölte Siriust. De hidd el, a harag semmit sem segít. Én hónapokig éreztem magamban a tehetetlen indulatot, csak lassan tudtam megnyugodni. A legtöbbet te, Hermione és Luna tudtatok segíteni.

– Harrynek igaza van Ron, az nem segít, ha dühös vagy – mondta Hermione tőle szokatlan módon nem kioktató hangon, hanem gyengéden, közben átölelte vigasztalóan a barátját. – Mi Harryvel melletted leszünk, és segítünk feldolgozni Percy halálát.

– Tudom és köszönöm nektek – nézett hálásán Ron a barátnőjére és a barátjára. – Igazából az bánt, hogy mindig bosszantottam és ugrattam Percyt, mert olyan fellengzős és okoskodó tudott lenni néha – mondta szomorúan Ron, de ugyanakkor a barátai, egy halvány mosolyt fedeztek fel a szája szegletében, ahogy visszaemlékezett Percyre. Harry és Hermione is tudta ez már jó jel, lassanként Ron visszanyeri a régi vidám önmagát.

A barátaival történt beszélgetést követően, Ron észrevehetően felszabadultabb lett, néha már viccelődni is tudott. Harry akkor vette észre rajta a jelentős javulást, amikor a szokásos stílusban tudott vitatkozni semmiségeken Hermionével.

*

Elérkezett az április, beköszöntött a tavasz. A nap hétágra sütött, az idő gyönyörű volt. A diákok élvezték a tavaszi szünetet. A jó hangulatot csak az zavarta, elmaradt a szünet előtti, szokásos roxmortsi kirándulás. A Mágiaügyi Minisztérium elleni támadás óta, nem érkezett hír újabb támadásról, ez valamennyire nyugtatóan hatott a Roxfort falain belül.

Harry kihasználva a szép időt és a tavaszi szünet nyújtotta lehetőséget, Lunával sétálgatott a kastélyparkban. A lány izgatottan mesélt a barátjának az édesapja egyik cikkéről:

– Képzeled Harry, apa egyik barátjának, Catlin Tess professzornak sikerült bebizonyítania, hogy a lápi csoritka valóban létezik – ez egy legendás kis lény, aki a lápokon él és a nád üreges részeiben lakik. Egészen eddig hivatalosan nem ismerték el a létezést, de Catlin néninek sikerült a múlt héten egy élő példányt találnia. Apa két oldalas cikket közölt a lapjában a felfedezésről, és képzeld… – áradozott tovább a lány. Harry döbbenten nézte a lányt, az olyan gyorsan és hadarva beszélt, hogy a fiú el sem tudta képzelni a barátnője, hogyan kap egyáltalán levegőt a szóáradat közben. Luna meg csak zavartalanul folytatta a meséjét a lápi csoritkáról, a hivatalos felfedezéséről és az édesapja cikkéről.

Harryn, aki hallgatta Luna áradozást, valami furcsa érzés lett úrrá, mintha valaki figyelné. Lassan körül nézett, de a roxforti diákokon – akik a parkban sétálgattak, beszélgettek, heverésztek a fűben a tó partján – és a tanárokon – akik a diákokra felügyeletek – senkit sem látott. A fiú megrántotta a vállát, tovább sétált Lunával a tó irányában, mikor váratlanul valami neki vágódott a hátának és feldöntötte.