|
18. Gempachi
2009.03.06. 17:30
Gempachi
Másfél nap telt el, hogy visszaindultunk hátra maradt csapattársaimért. Reméltem, hogy épségben rájuk találunk, és valamennyien életben lesznek – ebben csak reménykedni tudtam. Hozzávetőleg már közel jártunk ahhoz a helyhez, ahol három napja az ellenség rajtaütése elválasztott az első csapatomtól.
Új csapatommal, mostanáig minden rendben volt. A két medininnek ez idáig nem sok dolga volt, viszont valamennyi idegszállukkal a küldetésre, és az előttük álló feladatra koncentráltak.
Öcsikéim hozták a szokásos formájukat, még a fontos küldetés közben is képesek voltak pillanatok alatt felhúzni az agyamat. Arra vigyáztak, hogy ne csináljanak semmi látványos hülyeséget, mert elvégre felelősségteljes ninják voltak, akik éppen egy küldetést teljesítettek – meg az igazsághoz az is hozzá tartozott, hogy tartottak anya által beígért "latrina küldetéstől". Hozzáteszem, egy szavam sem lehetett, mert mint csapatvezetőjüknek engedelmeskedtek, de mint a nővérüket a megszokott módon – egy-egy beszólással – cukkoltak. Direkt csinálták, hogy bosszantsanak, de most nem jött be nekik, mert megfogadtam, hogy felsőbbrendűen nem foglalkozom az ugratásokkal, és nem veszem fel azokat. Viszont ezek ellenére, mindent összevetve egészen jól elvoltunk – jobban, mint azt álmodni mertem volna!
Mindezek tükrében reménykedtem, hogy nem lesz semmi baj, ami hátráltatná a küldetést. Imádkoztam, hogy minél előbb célhoz érjünk, és mihamarább ráleljünk épségben Aikoékra. Ebből kifolyólag, amint fél kilométernyire megközelítettük a barlangot, ahol utoljára láttam a lányokat, jelenlegi csapatomat két részre osztottam. Takudát és Akirát magammal vittem felderíteni a terepet, Takumát, valamint Harunát hátrahagytam, hogy védjék a hátunkat.
A két fiatal chuninnal óvatosan közelítettük meg a barlangot, illetve ami az omlás után megmaradt belőle. Az viszont egyenlő volt a nullával. Az ellenség támadása következtében a barlang minden volt, csak barlang nem. Reméltem, hogy három társam nem lelte halálát a beomlott barlangban.
– Akira érzékelsz valamint a... – de tovább képtelen voltam folytatni, mert úgy éreztem, ha kimondom a szavakat, akkor minden véglegessé válik, még az is, ha a három ninja halott.
– Kushina megnyugtatlak, nincsenek holttestek a leomlott sziklák között – felelte ki nem mondott kérdésemre a fiú.
– Hál Istennek! – kiáltottam fel megkönnyebbülten Akira kijelentésétől.
– Biztos vagy benne?! – érdeklődött Takuda, mert ő teljesen biztosra szerette volna tudni, hogy senki sem halt meg.
– Száz százalék – válaszolta öcsém kérdésére a medinin –, és ezt azért tudom kijelenteni, mert az egyik különleges képességem, hogy a halál beálltát követően is meg tudom mondani az emberekről, milyen mértékű volt életükben a chakra szintjük. A barlang beomlott részében meg egyáltalán nem érzékelek chakrát.
– Köszönöm Akira – néztem a fiúra hálásan, mert most legalább már azt tudtam, társaim nem rekedtek a romok alatt. – Kuda, jelezz Harunának és Takunak, hogy jöhetnek ők is! Akira, te meg segíts nekem nyomokat keresni!
– Rendben – felelte az idősebbik öcsém, és ezzel egy időben neki is látott a parancsom teljesítésének.
– Értettem – mondta a medinin, és teketóriázás nélkül hozzáfogott, hogy a három nő chakra nyomait megkeresse.
Takudával őrt álltam, mialatt Akira az eltűntek után kutakodott. Öt perc elteltével Takuma is megérkezett Haruna társaságában, de nem voltak egyedül. Legnagyobb megrökönyödésemre Taku vállán, egy a fejével megegyező nagyságú béka trónolt. Döbbenetemben se köpni, se nyelni nem tudtam, mert ugyan az öcsém kiváló fiatal shinobi volt, nem félt senkitől és semmitől, az árnyékától sem ijedt meg, de a békáktól a szó legszorosabb értelmében irtózott. Takut négyéves korában egy jókora varangy szembeköpte, és félő volt, hogy megvakul, ami szerencsére nem következett be. Most meg itt sétikál nekem egy békával a vállán, igaz azt meg kellett hagyni, nem varangy volt, hanem egy szép élénk zöld színű...valamilyen?...talán?...leveli béka, vagy az is lehet, hogy egy teljesen más fajtájú békuci – mit csináljak, nem vagyok egy béka szakértő!
– Ő, Gempachi – mutatott az állatra Takuma, mert rám nézve, látta, hogy meg vagyok lepődve, merthogy ő, aki nem rajongott a békákért, most egyet hagyott a vállára ülni. – Számodra van valamilyen üzenete.
– Nekünk nem akarta elmondani – vette át a szót Haruna –, azt az utasítást adták neki, hogy csak veled közölheti.
– Micsoda?! Ez most mégis mit jelentsen?! Én nem ismerek senkit, aki békákkal... – itt megakadtam, mert egy hirtelen kósza gondolat szöget ütött a fejemben. Néhány napja már leégettem magam, mikor nem ismertem meg egy állatot – egy kutyát, akit előzőleg már láttam is – főleg, hogy az engem keresett, és hozott számomra üzenetet. Nem akartam hasonlóképpen beégni, mert eszembe jutott, hogy míg Kakashinak ninja kutyái voltak, addig egy alkalommal szemtanúja voltam, amint Jiraya egy jól megtermett béka hátáról harcolt. Mindezeket átgondolva, óvatosan kérdeztem meg a békát: – Gempachi, te ugye Jiraya-samától hoztál üzenetet?
– Igen – jelentette ki a Gempachi. – A béka remete utasított, itt várjak a romoknál, mert feltételezte, hogy előbb-utóbb felmentő csapat fog érkezni Zuhatagból.
– Ezek szerint tényleg te hozzá tartozol! – kiáltottam fel örömömben, mert ez azt jelentette, hogy a legendás sanin életben volt. Sőt, talán még korábbi csapattársaimat is megmentette, amire abból következtettem, hogy Akira nem érzékelte egyikük chakráját sem a romok alól.
– Egyébként ki az a Jiraya?! – érdeklődött Takuda kíváncsian, mialatt jót derült azon, hogy a békaundorban szenvedő ikertestvére vállán egy – Takuma által nem szeretett – állat ült.
– Később mindent elmondok – feleltem Kuda kérdésére – és még gyorsan hozzátettem, midőn láttam, hogy az öcskös nem akarta ennyiben hagyni a dolgot, hiába intettem le: – Kérlek, ne most akadékoskodjál! – utasítottam a fiút rendre, majd visszafordultam Gempachihoz. – Milyen üzenetet kell átadnod nekem?!
– Jiraya-san üzeni, hogy ki tudta menteni az ellenség orra elől a másik három ninját – adta át az üzenetet Gempachi. – Velük együtt keresett egy biztonságos helyet, ahol el tudtak rejtőzni a támadók elől. Engem hátrahagyott, hogy ha valaki visszatérne segítő szándékkal, akkor vezessem hozzá. Három személyt meg is nevezett – Namikaze Minatot, Hatake Kakashit, illetőleg Uzumaki Kushinát –, hogy ha ők jönnének, akkor teketóriázás nélkül lépjek velük kapcsolatba. A béka remete alaposan leírta, az említett három ninja kinézetét, így voltam képes beazonosítani téged – összegezte a béka a tényeket. – Kérlek benneteket, hogy ne is vesztegessünk több időt, és induljunk azonnal.
– Köszönöm a segítségedet Gempachi – mondtam a békának, majd a négy chuninhoz fordultam. – Készüljetek! Indulunk! Haruna, Akira ti velem jöttök! Taku, Kuda ti lesztek a hátvédek. Rendben?!
– Igen – felelte tömören, és lényegre törően Han Akira.
– Ne késlekedjünk, induljunk! – mondta határozott hangon Yoshi Haruna.
– Felőlem? – vonta meg a vállát hányaveti módon Uzumaki Takuma.
– Menjünk már! – sürgetett minket Uzumaki Takuda. – Mire várunk még? Tapsra? Nesztek! – és azzal össze is ütötte egypárszor a tenyereit az öcsém.
– Induljunk! – hagytam figyelmen kívül az ikrek szemtelenségét, különösen Kuda marhaságát. Ekképpen nem törődve öcsikéim hülyeségével, a békát átültetem a saját vállamra Takumáéról, és megkértem, hogy vezessen mienket társainkhoz: – Gempachi mutasd az utat!
– Dél felé induljunk, lefelé a hegyről – adta meg az irányt Gempachi, és mivel most már tudtuk, hogy merre induljunk el, nem is késlekedtünk tovább, hanem rögvest útnak indultunk Jirayáékhoz. Reméltem, hogy minél korábban viszontláthatom a férfit és a három lányt, még pedig épségben, egészségben mind a négyüket...
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
