29. fejezet

Búcsú

Az ellenség távozását követően valamennyi örvény ninja – közöttük jómagam is – kérdően tekintett a két óriási béka, valamint a hátukon álló emberek felé. Tudtam, hogy hozzám hasonlóan társaim is kíváncsiak kik azok, akik voltak az imént a segítségünkre siettek szorult helyzetünkben. A válaszra nem is kellett sokat várni, mert a két békán álló ember, leugorva az állatokról felénk siettek. Alaposan megnézve őket, meglepetten konstatáltam, hogy a két férfi nem volt más, mint Namikaze Minato, illetve Jiraya-sama. Rajtam kívül még néhányan felismerték a Hokagét, és így ők voltak, akik elsőként a konohai elé siettek, hogy szót váltsanak vele.

– Hokage-sama! – szólította meg Minatot egy nő, aki jounin ruhát viselt, és úgy vettem ki, hogy ő lehetett a legmagasabb rangú örvény ninja a környéken. – Köszönjük a segítséget – hajolt meg a férfi előtt.

– Nincs mit, ez csak természetes – válaszolta a Kage. – Ellenben ne vesztegessük itt az időt! Az itteni támadók visszavonultak, de máshol még javában dúlnak a harcok.

– Megtudná mondani, hol van a legnagyobb szükség erősítésre? – érdeklődött a nő.

– Az ellenség legerősebb támadása jelenleg Zuhatag főkapuja mellett folyik – felelte Minato helyet Jiraya. – Az lenne a legjobb, hogy aki teheti, az odamenne segíteni.

– Köszönöm a tájékoztatást – mondta a jounin, majd parancsokat kezdett osztogatni: – Akik harcképesek, azoknak irány a főkapu. A medininnek vegyék kezelésbe a sebesülteket. A súlyosan sérülteket vigyék biztonságos helyre…

Többet nem hallottam, mert ekkora Minato már mellettem állt, és jelezte, hogy beszélni szeretne velem. Nem is vesztegettem az időt, egy kissé arrébb menve, szembefordultam a Hokagéval és a saninnal.

– Hallgatlak Minato! – néztem fel a férfire.

– Kushina jó, hogy találkoztunk, mert így módomban áll elbúcsúzni tőled – mondta minden kertelés nélkül szerelmem.

– Ezt miért mondod?! Elmentek! Pont a csata közepén! – jegyeztem meg egy kicsit élesen, mert nem értettem, miképpen lehetséges, hogy a shinobi világ egyik legerősebb ninjája el szándékozik hagyni a csatamezőt.

– Igen – válaszolta Jiraya Minatot megelőzve. – Nyugi Kushina, meg van rá a jó okunk. Minato minden el fog mondani neked. Én addig a vezetőt tájékoztatom a tervről, és hagylak titeket elbúcsúzni egymástól. Egyébként meg vigyázz magadra! – köszönt el tőlem a legendás sanin, miközben egy hatalmas búcsúölelésben részesítet, hogy azután elengedve késlekedés nélkül a vezető jouninhoz induljon.

– Miről van szó? Mi a tervetek? – kérdeztem Minatotól, várakozásteljesen belenézve a férfi kék szemébe.

– Magunk után csaljuk a támadókat – jelentette ki határozottan a férfi. – Megbeszéltem a másik négy Kagével, és ők egyetértettek az ötlettel. A támadók első sorban ránk vadásznak, ezért mind az öten csináltunk egy-egy látványos támadást az ellenfél ellen, hogy magunkra vonjuk a figyelmüket. Amint ez megtörténik, a lehető leggyorsabban elhagyjuk a falut. Az ellenség meg nagy valószínűséggel utánunk fog küldi egy jelentős számú csapatot. Van arra remény, hogy az itt maradókkal szemben fel bírjátok venni a harcot, és képesek lesztek megállítani a támadást, illetve amíg ránk koncentrálnak, addig nektek esélyetek lesz elhagyni Zuhatagot, és biztonságba helyezni a lakosságot – vázolta fel a tervet Minato.

Kerekre tágult szemekkel bámultam a férfire. Tudtam, hogy amit az öt Kage elhatározott, az nagyon kockázatos, de nemes cselekedet, főleg, mivel az lenne a dolguk, hogy minél biztonságosabb körülmények között érjenek haza a saját ninja falujukba. Ők ellenben meg akarták védeni Zuhatagot és lakóit. Mindemellett más miatt is aggódtam, hiszen szerelmem életveszélyben lesz. Bele sem mertem gondolni, mit fogok csinálni, ha Minatoval is történik valami szörnyűség. Nem akartam őt is elveszteni édesanyám és az öccseim után, de ezt nem osztottam meg vele. Nem szerettem volna terhelni őt a saját félelmeimmel, nem kívántam elmondani, hogy nem is olyan rég veszítettem el három családtagomat. Idő sem volt rá, elvégre Minatonak sürgősen indulnia kellett, hogy működjön az általa kitalált terv. Reméltem, hogy még lesz rá majd alkalmam békésebb időben. A háború befejezése után talán lesz arra lehetőségünk, hogy találkozzunk még az életben, és nyugodtabb körülmények között tudjunk mindent megbeszélni és elmondani a másiknak.

– Kérlek, nagyon vigyázz magadra! – mondtam, mialatt nem törődtem azzal, hogy ki lát minket, megöleltem Minatot. A férfi azonnal visszaölelt. Így álltunk néhány pillanatig, majd hirtelen Minato még szorosabban magához vont, hogy egy szerelemes búcsúcsókban részesítsen, amit szenvedélyesen viszonoztam. A csókunk azonban nem tartott sokáig, mert Minatonak lassan indulnia kellett, ezért mind a ketten keletlenül szakadtunk el egymástól. – Szeretlek – feleltem egyszerűen, de abba az egy szóba belesűrítettem az összes érzésemet, amit a férfi iránt tápláltam.

– Én is szeretlek Kushina – felelte Minato halkan, de nem is kellett többet mondania, mert a pillantása, amit rám vetett többet mondott el minden szónál. – Ígérem, találkozunk még.

– Szavadon foglak. Előlem te már nem menekülhetsz el – közöltem mosolyogva szerelmemmel a tényállást.

– Nem is akarok – válaszolta vigyorogva Minato, ami végtelen boldogsággal töltött el. A következő másodpercben viszont a férfi elkomorult. – Mennem kell – szólalt meg csendesen elengedve engem.

– Tudom – feleltem röviden, bánatosan nézve Minatora, mialatt tettem egy lépést hátra. – Menj, és maradj életben!

– Te is – mondta a Hokage, majd még egy pillantást vetett rám, hogy utána sarkon fordulva elinduljon Jiraya felé.

Szomorúan követtem a tekintetemmel a tőlem egyre távolodó szerelmemet. Láttam, amint odaért az egykori tanítójához, aki mellett ekkor már ott állt Hatake Kakashi is. Minato még egyszer utoljára felém nézett. Ugyan úgy tett Jiraya és Kakashi is. A három férfi búcsúzóul felém biccentet, amit viszonoztam, hogy a következő pillanatban mindhárman eltűnjenek egy szürke füstfellegben.

Szótlanul bámultam azt a helyet, ahol az imént a szeretet férfi állt a társaival. Hittem, hogy lesz még esélyem arra, hogy viszontlássam Minatot és beszélhessek vele. Legszívesebben ott maradtam volna még sokáig, ahol éppen voltam, de nem tehettem meg. A harc még mindig tombolt Zuhatag többi részén, ennek megfelelően nem is késlekedtem tovább. A többi shinobi társamhoz hasonlóan a főkapuhoz mentem, hogy ott vessem bele magamat a csata sűrűjébe…