Éjszaka van. Esős, viharos éj. Villámlik, mennydörög az ég. Az időpont és az időjárás is hűen tükrözi a lelkemben, az elmémben dúló vihart. Itt állok a temetőben szerelmem sírja előtt, magányosan, összetörten. Nem tudom, hogyan is folytassam tovább az életemet. Nem mintha ez idáig annyi örömben lett volna részem. Az életem sötét, keserű volt. Az egyetlen fénypont az életemben, egy ezüstös fénnyel világító csillag volt, de most már ő sincs. Nem világítja be többé komor énemet. Meghalt.

Érzem, egy könnycsepp gurul végig az arcomon. Legszívesebben követném szerelmemet a halálba. De nem! Meg kell, és meg is akarom bosszulni a halálát azokon, akik elvették őt tőlem.

Csendesen magam elé képzelem az arcát, ahogy emlékeim között él, és élni fog is örökké. Ő mindig vidám volt, és az életemet is bearanyozta. Szinte nem is tudtam elképzelni, hogy valaha, valamilyen formában, valakitől, életem során szeretetet kaphatok.

A szüleimtől semmilyen szeretetet nem kaptam. Anyám a maga módján szeretett, ezt mindig is éreztem, de annyira rettegett apámtól, hogy soha semmilyen körülmények között nem merte kimutatni az érzelmeit felém, a fia iránt. Apám gyűlölt, betegesen undorodott tőlem. A mai napig nem értem mi volt az oka, vagy mi válthatta ki belőle ezt az érzést egyetlen gyermeke iránt.

Ezért vártam annyira, hogy betöltsem tizenegyedik évemet és megkapjam a levelemet a Roxfortból, ami egy verőfényes nyári napon meg is érkezett. Ettől kezdve a nyaram reménykedéssel telt el. Reméltem, más élet vár rám az iskolában. Mindennél jobban vágytam arra, hogy barátokat szerezhessek, és ne legyek magányos, mivel ez eddig apám senkit nem engedett a közelembe, és én nem hagyhattam el a házat és környékét.

De mint mindenben – eltelt tizenegy évem alatt – most is csalódnom kellett. Az első megrázkódtatás a beosztási ceremónián ért. Az anyám Hollóhátas, az apám Hugrabuggos volt. Én reménykedtem, hogy a Hollóhátba kerülők, de erre a Teszlek Süveg a Mardekárba osztott be, mondván; ravasz, agyafúrt vagyok.

A második sokk akkor ért, amikor igyekezetem ellenére, nem tudtam barátokat szerezni, még saját házam diákjai közül se. Nem is beszélve más házak tanulóiról, akik a Mardekár ház tagjaira, annak híre miatt, eleve ferdeszemmel néztek. Saját házam tanulói közönyösen viselkedtek velem. Nem voltam gazdag, nagy múltú varázsló család tagja, és nem tűntem ki viselkedésemmel sem közülük. Egyszerűen elkönyveltek egy magának való, magába forduló alaknak. Hogy magányomon enyhítsek, a tanulásra összpontosítottam minden időmet és energiámat, ami meg is hozta az eredményét, az első évet évfolyam elsőként zártam.

Így az első Roxforti évem viszonylagos nyugalomban telt el.

Nem úgy a második!

Igazán a mai napig sem értem, hogy két Griffendéles fiú, név szerint James Potter és Sirius Black, miért kezdtek a második év elejétől kötekedni velem. Nem értettem, miért gyűlöltek meg engem, egyik pillanatról a másikra, mikor elsőben még csak nem is ismertek. Ok nélkül belém kötöttek, cikiztek az egész iskola előtt, bolondot csináltak belőlem. Engem sem kellett félteni, ott és akkor, amikor csak tudtam, visszavágtam nekik.

Így telt el a következő négy évem. Vidám társaim között magányosan, gyűlölködő csatározásokat folytatva a két Griffendélessel, és tanulással.

Ötödévtől egyre többször foglalkoztam a sötét varázslatokkal, valahogy éreztem, ennek köszönhetően fogok az életben előbbre jutni. Leginkább a bájitalok elkészítéséhez értettem. A bájitaltan professzorom még külön órákat is tartott nekem, annyira tehetségesnek ítélt meg ezen a területen.

És végül elkezdődött a hetedévem, mikor is az életem gyökeresen megváltozott. Az iskolába egy új diák érkezett, egy lány, Starry Dumbledore. Igen, egy Dumbledore. Ő a Roxfort igazgatójának a harmad-unokahúga volt. Starry a Hugrabuggba került. Bűbájos, gyönyörű, okos, életvidám lány volt. A haja, mint valami ezüst csillag, ragyogott.

Engem az első perctől fogva barátként kezelt. Ez új volt nekem, akinek soha nem volt barátságban része. Sokat beszélgettünk a kastélyban sétálva, üldögéltünk a tóparton csendesen egymás mellett. Hozzám hasonlóan ő is nagyon tehetséges volt bájitaltanból, mi ketten voltunk a legjobbak a RAVASZ előkészítőkön. Starry bearanyozta az életemet a lényéből áradó fénnyel. De ahogy lenni szokott az életben, ahol fény van, ott mindig árnyéknak is kell lennie.

A veszedelmes, halálos árnyékot, ami egyre jobban kezdett az én életemre borulni, úgy hívták Lord Voldemort. Fél év tájékán nem is tudom, hogyan de egyre jobban összebarátkoztam Lucius Malfoy-jal. Luciusszal, aki a Mardekár ház „ura” volt. Sokat beszélgettünk. Ezek a beszélgetések legtöbbször a sötét mágia, és Voldemort nagyúr körül forogtak. A tavaszi szünet előtt elmondta, hogy a Nagyúr szívesen látna engem a Halálfalói között, a bájitalok terén nyújtott kivételes tehetségemnek köszönhetően.

Először vonakodtam, majd végül beleegyeztem, hogy a tavaszi szünet, egy én éjjel találkozzak a Nagyúrral. Ez a találkozás megváltoztatta egész életemet. Voldemort hatalma, ereje, egész lénye lenyűgözött. Mikor a hajnal beköszöntött, már a karomon viseltem a jelét, a Sötét Jegyet. Ettől fogva az ő híve voltam. Kémkedtem neki a Roxfortban, Luciusszal több diáktársunkat is beszerveztük magunk mellé.

Lassan eltelt az év. Elvégeztem a Roxfortot. Remek állást találtam – köszönhetően a Nagyúrhoz fűződő kapcsolatomnak. A következő három évben életem célja az ő szolgálata volt. Ahogy teltek-múltak az évek, egyre magasabbra emelkedtem a Halálfalók között, míg én nem lettem Voldemort egyik belső bizalmasa. Ekkor viszont olyan dolog történt, amire egyáltalán nem számítottam. Újra találkoztam Starry-val.

Starry időközben elvégezte a Merlin Mágus Akadémiát, és éppen ekkor állt munkába a Mágiaügyi Minisztériumban. Ez a végzetes találkozás minden vele eltöltött csodálatos percemet emlékezetembe idézte. A találkozásunk után viharos gyorsasággal belészerettem. Mikor ezt – félve a visszautasítástól – elmondtam neki, megvallotta nekem, ő már az iskolában belém szeretett, de mivel én nem mutattam irányában semmilyen mélyebb érzést a barátságon kívül, nem fedte fel előttem.

A következő két hónap volt életem legboldogabb időszaka. Hol Starryval voltam, hol Halálfaló társaimmal. Azt hittem, én balga, hogy a két életet összeegyeztethetem. De hogy is lehetne két ember egymásé, mikor a varázsvilágban immár nyíltan dúl a háború. A férfi Halálfaló, és Voldemort nagyúr elkötelezett híve. A nő az ellene küzdő Főnix Rendjének tagja, és a Rend vezetőjének, Albus Dumbledore-nak a rokona.

Sajnos ez lett a vesztünk, de azt még elképzelni sem tudtam, hogy éppen így fog végződni a szerelmünk.

Egy hete, egy sötét, borús éjszakán Voldemort főhadiszállására tartottam. Előtte Starry-val lett volna találkozom, de ő nem jött el. Órákat vártam rá, de még csak üzenetet sem küldött, nekem, miért nem jött el. Végül, tudva, hogy éjfélkor meg kell jelennem a Nagyúr színe előtt elindultam. De a belsőmben furcsa nyugtalanság költözött, ahogy egyre közeledtem a főhadiszállás felé.

Mikor odaértem, Voldemort és a Halálfalók éppen ünnepeltek, nem is nagyon törődtek velem. Végül Lucius világosított fel az ünneplés okáról. A Halálfalók megtámadták a Főnix Rendjének néhány tagját, és mindet megölték. Az külön nagy teljesítmény volt, hogy a halottak között volt Dumbledore egyik rokona is, egy Starry nevű lány.

Megdermedtem. Egy pillanatig nem kaptam levegőt. Támolyogva botladoztam ki az épületből, az ünneplő Halálfalók közül. A parkban térdre rogyva üvöltöttem, és csak üvöltöttem fájdalmamban. Kiáltásomat a bent ünneplők a nagy hangzavartól nem hallhatták.

Nem tudtam felfogni, hogy életem bearanyozója, szerelmem, akit az életemnél is jobban szerettem, halott, és éppen azok kezei által halt meg, akik közé én is – oly büszkén – tartoztam. Soha többé nem akartam közéjük tartozni. Gyűlöltem őket, és magamat is.

Az eltelt egy hét során csak bolyongtam össze-vissza céltalanul. Nem akartam találkozni senkivel. Egyedül akartam lenni a gyászommal. Most itt állok kétségek között Starry sírjánál, nem tudva, mi lesz az életemmel ezután. Csak azt tudom, hogy meg fogom bosszulni őt.

Ekkor lépteket hallok a hátam mögül. Hátra nézek. Ki lehet rajtam kívül a temetőben ezen a viharos éjszakán? Albus Dumbledore az. Az öreg csöndesen rám néz. Én nem tudom, mit tegyek, de ekkor ő el kezd beszélni. Elmondja, tudott rólam és Starry-ról. Tudott a szerelmünkről, az unokahúga mindent elmondott neki, kettőnkről. Ekkor elpattan valami bennem, zokogva esek térdre. Mindent bevallok neki. Ő nyugtatóan teszi a vállamra a kezét. Érzem, nem tart bűnösnek Starry halálában.

A kezét nyújtja felém. Lassan felállok, megfogva azt. Így állunk egymással szemben. Érzem, tudom, egyfajta szövetség alakul ki közöttünk. Szavak nélkül is értjük egymást. Az öreg lassan elindul kifelé a temetőből, én pedig, követem egy új élet felé, amiben az lesz az egyetlen célom, hogy véget vessek Voldemort és csatlósai kegyetlenkedéseinek.

De tudom, bármi is jöjjön ezután, félig már halott vagyok. A lelkem ott fekszik szerelmem mellett, a sötét, hideg sírban.