Lassan, céltalanul őgyelegtem táborunk körül. Unalmamban a földön szétszórva heverő kavicsokat rugdostam. Vállam fölött hátrapillantva, a tábortűz körül üldögélő társaimra néztem. Pluto magában hevert a tűz jobb oldalán, az Időkapu kulcsát tartva a kezében – más dolga nem lévén –, gondosan tanulmányozta azt. A bal oldalon ücsörgő Uranus egyre feszültebb volt, nehezen viselte a tétlen várakozást. Idegességét levezetendően egy bottal, a tűzet piszkálta. Mellette Neptun ült. A lány, vagy Uranust próbálta csitítani – ami nem kis teljesítmény volt a részéről –, vagy a csillagos eget bámulta elmélázva.

Mielőtt idejöttünk a bolygóra, öt hetet töltöttünk a Dracaenan, Pluto által javasolt terv kidolgozásával, és tökéletesítésével. Az Időkapu őrének elgondolását követve, a csillagtérképek segítségével találtunk egy lakatlan naprendszert, egyetlen jelentéktelen kisbolygóval. Mivel azonban a bolygó közel esett egy jelentősebb kereskedelmi központhoz, megfelelőnek tartottunk, főleg, úgyhogy egy régen feledésbe merült civilizáció romjai is fellelhetőek voltak az égitesten. Ez jó álcának tűnt. Elhatároztuk úgy fogunk tenni, mintha a romok között kutatnánk nyomok után.

A Sárkánylovagokkal megállapodtunk, továbbra is Bacca, Bhandara, és Bharavit velünk tartanak segíteni. Abban is megegyeztünk, tőlünk kellő távolságra fognak elrejtőzni, és csak akkor mutatkoznak, ha az ellenség megindította a támadást.

Az elhatározást tett követte. Egy nap hatan indultunk el a Dracaenaról a délutáni órákban, a három lovag kora este követett minket a hátasaikkal. 

Nyolc nap múlt el, azóta, hogy megérkeztünk a bolygóra, de még mindig nem történt semmi. Az idő múlásával egyre nyugtalanabb lettem. Feszülten, de felkészülten vártam azt a pillanatot, mikor ellenségeinek megjelennek a bolygón, és reményeink szerint egyenesen belesétálnak a nekik állított csapdába.

Az első hét gyorsan véget ért. Tartva magunkat a megbeszéltekhez, az eltelt napok alatt átkutattuk a romokat, persze csak figyelemelterelés céljából. Leginkább arra törekedtünk, hogy minél jobban megismerjük a környezetünket, így téve szert helyismeretre.

Táborunk körül több helyen is elhelyeztünk – a Sárkánylovagoktól kapott – érzékelő kristályokat, amik azonnal működésbe lépnek, ha akárcsak egyetlen egy szörny is felbukkanna a környéken. Amint ezzel is megvoltunk, már nem igazán volt más dolgunk, mint várakozni.

A ma esti látszólagos semmittevésünk valójában csak álca volt, mind a négyen a nap huszonnégy órájában ugrásra készen álltunk. Tisztában voltunk vele, hogy bármikor támadás érhet minket, ezért a figyelmünk egy percre sem lankadt.

Lunat, és Artemist sem vettem észre sehol, de ez így is volt rendjén. A két macska kistermetét kihasználva, elrejtőztek a tábor közvetlen közelében, hogy ha a Dark Kingdom támad, észrevétlenek maradjanak, valamint élve a lehetőséggel, el tudjanak osonni, és értesíteni tudják a távolabb rejtőzködő Sárkánylovagokat.

Megunva a nagy semmittevés imitálását, társaim felé indultam. Ők észrevéve, hogy megjöttem, közömbösen rám néztek, majd folytatták eddigi tevékenységüket. Tovább mímelve a színlelést, leheveredtem Pluto mellé. Kezeimet fejem alá tettem támasztékként, lábaimat egymáson keresztbe rakva, az esti égbolt tanulmányozásába kezdtem.

Megérkezésemet követő egykedvű pillantásokból, egy külső szemlélőnek az egész jelenet úgy tűnhetett, mintha a három lány nem sokat törődött volna a jelenlétemmel. Mindezekkel ellentétben tudtam, társaim pontosan tudják, hogyan is áll a helyzet. Nézésükből kiolvastam, hogy hozzám hasonlóan ők is készenlétben vannak, számítva a szörnyek támadására bármelyik másodpercben.

* * * * *

Éles, fülsiketítő vijjogás harsant fel, az egész térséget betöltötte. Meghalva a hangot, mintha rugóra járnánk, úgy pattantunk fel a földről mind a négyen. Az előre megbeszéltek szerint eljárva, haladéktalanul a négy égtáj felé fordultunk. Szinte egy időben hangzott fel a négy hang – egyszerre indítottuk el támadóerőinket.

– Dead scream! – kiáltotta Sailor Pluto, először alkalmazva új támadását. A Pluto bolygó harcosa szokásához híven hívta életre szürkésen gomolygó gömbjét, de mielőtt elengedte volna, egyesítette az Időkapu kulcsán található Garnet Orbbal, így erősítve fel a kétszeresére a szürke gömb erejét. Ezt követően északi irányba bocsátotta útjára, a duplájára duzzadt, kavargó gömböt.

– World shaking! – ordította Sailor Uranus, a jobb kezét letéve a földre, küldte délre a sárgán izzó bolygógömböt.

– Deep submerge! – csatlakozott Sailor Neptun is a másik két senshihez. Kezeit a feje felett összetéve hozta létre a kéken fodrozódó tengergömböt, majd a nyugati égtáj felé irányította.

– Moonlight! – mondtam kezeimet magam előtt összeillesztve, majd kinyújtott kezekkel indítottam keletre ezüstholdsugaramat.

A négy erő sebesen süvöltött végig a megadott irányokba, és másodpercek múlva becsapódtak egy-egy szörnybe. Akiket a támadóerők eltaláltak, holtan roskadtak le a talajra. A többi szörny döbbenten állt, illetve meghökkenten néztek felénk, nem számítottak rá, hogy mi fogunk először támadni. A meglepetés erejét kihasználva ők szerettek volna ránk támadni váratlanul, de mivel tudtuk, előbb-utóbb fel fognak bukkanni, a tervünknek megfelelően cselekedtünk. A tanácstalanul tébláboló tömeget elnézve tudtam, hogy a minden előjel nélkül felhangzó – még mindig szóló – szirénázás is megzavarta őket. Ezt kihasználva ismételten támadást indítottunk a szörnyek ellen, így még az előtt, hogy felocsúdhattak volna, tovább ritkítottuk soraikat.

– Ostoba barmok! – hallottam egy dühös ordítást. – Mégis meddig ácsorogtok csak úgy ott?! Talán addig, amíg mindannyitokkal nem végeznek?! Támadás ostobák!!! – adta ki a parancsot, egy a számomra ismerős hang, miközben egy szürke villanást láttam a szemem sarkából.

A fenyegető utasításra a szörnyek abbahagyták a téblábolást, nem tétováztak tovább nekünk rontottak. A lányokkal egyetemben, még az előzőnél is nagyobb intenzitással szórtuk meg az ellenséget, jó párral végezve.

Táborunk közepén, hol védekezve, hol hárítva, hol támadva álltunk. Védvonalunkon semmi sem hatolt át, de mi annál hatékonyabbnak bizonyultunk. A szörnyek csak úgy hullottak, mint a legyek. De akkor, minden átment nélkül mély üvöltés rázta meg az eget, s földet.

Fejemet felkapva, az égre néztem, és megpillantottam a nyílegyenesen felénk tartó három sárkányt, hátukon az őket irányító lovagokkal.

 – Lányok, itt az idő! – kiáltottam, aztán válaszra sem várva elteleportáltam. Tudtam, hogy barátnőim hallva a kiadott parancsot – tartva magukat a tervhez –, hozzám hasonlóan cselekedtek.

Jó száz méterre csatánk helyszínétől bukkantam fel ismét. Egy másodperccel utánam a három senshi is megérkezett, az előre megbeszélt pontra.

– Látom, épségben vagytok mind a négyen – hallottam meg Lunat. A hang irányába tekintve, megláttam fekete macskámat. Ő, valamint a fehér maccs tőlünk öt méterre álltak. – Ezek szerint tökéletes volt az időzítés. Tehát eddig minden működik.

– Pont akkor teleportáltatok el, mikor a Sárkánylovagok megtámadták a szörnyeket – mondta Artemis, miközben megtette a köztünk lévő néhány métert. – Egy kicsit aggódtam, hogy Lunaval nem érünk időben a lovagok búvóhelyére, de igazából, még riasztanunk sem kellett őket, megtették helyettünk a jelzőkristályok. Mire megérkeztünk hozzájuk, már harcra készen álltak a sárkányokkal együtt, és csak a mi felbukkanásunkra vártak.

– Eddig minden oké – jegyezte meg szárazon Uranus, de közben ugrásra készen a környéket fürkészte, felkészülve egy újabb támadásra. – Most jön a második fázis.

– Reméljük az is zökkenőmentes lesz – mondta Neptun, aki gyanakodva szemlélte a látóhatárt. – Már amennyire feltételezhető ez, a harc előtt.

– Ha most is ugyanúgy cselekednek, mint a múltkor, akkor bármelyik pillanatban várható, hogy felbukkan egy-két parancsnoki beosztású egyén – mondta figyelmeztetően Pluto, mindenre elszánt hangsúllyal. – Nincs más dolgunk, mint kivárni, amíg feltűnnek.

– Ha jól látom, meg is érkeztek – mondtam társaimnak, déli irányba mutatva, ahol tőlünk úgy ötven méter távolságra, hat alak homályos körvonala derengett fel a késő esti félhomályban. Mialatt ezeket mondtam, hogy jobban lássam ellenfeleinket, fellépdeltem egy kisebb földhalomra. Egyenes háttal, valamint derékkal feszülten álltam, ugrásra készen.

A három senshi mellém lépve, az általam megadott irányba tekintett. Pluto a jobb oldalamon állt, kezében tartva az Időkapu kulcsát, rezzenéstelen, érzelemmentes arccal nézte ellenségeinket. Uranus karba tett kezekkel, hegykén feszített a bal oldalon, harci lázban égő szemekkel. Mellette Neptun a csípőjére téve a kezeit, veszélyesen bazsalygott, de abból a mosolyból semmi jóra nem lehetett számítani.

– Artemis, Luna bújjatok el! – utasította a két macskát Pluto.

– Vigyázzatok, ne vegyenek észre titeket – javasolta nekik Neptun.

– Addig ne gyertek elő, míg nem szólunk! – figyelmeztette őket Uranus.

– Rendben – felelte Luna. – Gyere, Artemis! – majd hallottam a hátam mögül, az apró tappancsok távolodó hangját.

– Sok szerencsét. Szükségetek lesz rá – mondta Artemis, futtában kívánva sikert nekünk, az ellőttünk álló küzdelemhez.

– Itt az idő! – jelentettem ki, és amint azt az előző hónap folyamán többször is egyeztettük, készen álltam a támadásra. Biztos voltam abban, hogy harcostársaim is felkészültek. Ahogy ott álltunk a kisdombon, a feltámadó szél belekapott szoknyánkba, valamint lobogtatta hajunkat. – Menjünk! – adtam ki a parancsot, és a senshik társaságában elteleportáltam.

* * * * *

Tervünknek megfelelően, az ötven méterre álló ellenség jobb oldalára teleportáltam, míg Uranus a bal felükre, Neptun mögéjük, Pluto pedig eléjük. A megjelenésünket követő első másodpercben rögtön támadásba lendültünk.

– Dead scream!

– World shaking!

– Deep submerge!

– Moonlight! – hangzott fel egyszerre négyünk hangja. A szürke, a sárga, és a kék bolygógömb, valamint az ezüst holdsugár egyazon időben, életveszélyes gyorsasággal indult meg a hat alak felé. Közülük négyen dermedten álltak a helyükön, váratlan akciónk meglepte őket. Nem ahhoz voltak szokva, hogy mi indítunk először támadást. De ketten az ellenfeleink közül a pillanat töredéke alatt átlátta a helyzetet, és erőteret vont maguk köré, még éppen időben, mert a következő másodpercben elérte őket a négy támadóerő. Iszonyatos, mennydörgésszerű robbanás hallatszott, ahogy az erők neki csapódtak a védőpajzsnak, egy vakító energiagömböt hozva létre körülötte.

Nem tétovázva, azonnal az eltervezetteknek megfelelően cselekedtem, és Pluto mellé teleportáltam. Eközben Uranus ugyanígy tett, csak azzal a különbséggel, hogy ő Neptun mellett kötött ki. Plutoval egymásnak vetettük a hátunkat, úgy fedezve a másikat; két társunk hasonlóképpen járt el velünk átellenben.

A detonáció okozta zaj elült. A fénygömb eltűnésével láthatóvá váltak ellenségeink. A hat alak közül – két nő, és négy férfi – hárman a földön hevertek, ketten négykézláb álltak, egy férfi pedig, térdelő helyzetben volt. Egy másodpercig nem történt semmi, a támadásunk okozta sokk hatására, de a következőben ellenfeleink életre kelve megmozdultak.

A térdelő szőke hajú férfi volt az első, aki felállt. Őt követte egy fekete hajú nő, valamint egy régi ismerősünk, Irgizito. A három földön fekvő alak közül ketten megmozdultak. A másik nő, bár nagy nehézségek árán, de fel tudott tápászkodni. A harmadik férfi szédelegve akart felegyenesedni, de nem sikerült neki, és visszapottyant a fenekére, hangos szitkozódások, nyögések kíséretében, miközben fájdalmasan rezzent össze, sérült karját fogva – a férfit Abaikiként azonosítottam be. A negyedik férfi továbbra is mozdulatlanul feküdt a földön.

Társaimmal nem tétováztunk, újból támadtunk. A tervünk az volt, hogy harcképtelenné téve az ellenséget, foglyokat próbálunk ejteni, hátha így ki tudunk csikarni belőlük némi információt a Dark Kingdom céljairól. De most ellenfeleink is résen voltak. Ahogy mi feléjük, úgy ők – mármint a négy talpon lévő – felénk indítottak ellencsapást.

A nyolc erő közül négy összeütközve, hatalmasat szólt, és egy kisebb krátert égetett a talajba. Pluto szürkén gomolygó gömbje, és az én ezüst sugaram nyílegyenesen az ellenségnek tartott, míg egy fekete fényörvény felénk, valamint egy kék energiavillám Uranuséknak. Pluto megpörgette az Időkapu kulcsát, úgy védte ki a fényörvényt – hasonlóan ahhoz, ahogy néhány hete Chronos hatástalanította Uranus támadását a Roron. Az energiavillám elől Uranus, illetve Neptun egyszerűen elugrottak, az így a hátuk mögött a földbe csapódott be, megperzselve a talajt.

Ellenfeleink maguk köré vontak egy védőpajzsot, de az előbbivel ellentétben – mikor a mostani két támadóerő helyett négy csapódott az erőtérnek, és csak ketten generálták a pajzsot –, most erőink ártalmatlanul enyésztek el az erőmezőn.

A támadásokat kísérő zajok elültével, néhány másodpercig csöndben néztünk farkasszemet – mi négyen két oldalt, ellenségeink középen. Társaimmal egyetemben némán, mozdulatlanul álltam. Most nyílt alkalmam alaposan szemre venni a hat embert.

Irgizitot, és Abaikit sajnos már jól ismertem, így őket nem is nagyon méltattam figyelemre. A harmadik férfi még mindig mozdulatlanul feküdt a földön, szétvetett végtagokkal, véres, szakadt ruhában. Ő, vagy eszméletlen volt, vagy netán halott. A negyedik férfi ellenben nagyon is aktív. Ő volt az, aki először reagálva ránk – a fekete hajú nővel együtt –, felvonta az első pajzsot, megvédve így saját magát, és társait, valamint ő volt az, aki elsőként tért magához a támadás után, és ő bocsátotta útjára a kék energiavillámot is. Így őt alaposan szemrevételeztem.

Szőke haja a háta közepéig ért, tarkóján összefogva. A termete magas volt, jócskán odavert a két méterhez. Ilyen távolságról az arcát olyannak láttam, mintha egy tökéletes fehér márványból faragták volna ki, de azon semmi érzelem nem tükröződött, azonban egy valami feltűnt, irtó jóképű volt („Illetve miket is beszélek itt össze-vissza!” – fedtem meg magam gondolatban!). Öltözéke a társaihoz hasonlóan fekete volt, kivéve smaragd zöld köpenye, és páncélja.  

A két nő eltérően a férfiaktól füst szürke inget, nadrágot, és csizmát viselt. Köpenyük, illetve testpáncéljuk nekik is volt, sötét kék, illetve barna színben. A kék színű a rövid, fekete hajúé volt, ki magasabb volt néhány centivel, mint a vöröses-barna, közép hosszú sörényű társa, aki világos barna színekben pompázott. A fekete hajú – hát, hogy is mondjam –, nem volt egy nagy szépség, egyszerűen szólva, hosszúkás ló arca volt. Társa ellentétben vele, igazi bombázó volt. Ez nem csak az arcán, de az idomain is meglátszott.

Amíg így szemügyrevettem legújabb ellenfeleinket, addig ők is alaposan megnéztek minket. Látni lehetett rajtuk, hogy képességeinket, erősségeinket, valamint gyengeségeinket mérik fel. Majd minden átmenet nélkül, Irgizito, a szőke hajú férfi, és a két nő szétváltak. A férfiak Pluto, illetve felém fordultak, míg a nők Neptun, és Uranus irányába. A sérült Abaikit, és a még mindig mozdulatlanul heverő negyedik férfit közrefogva, védték őket. Abaiki, hogy ő is valami hasznos dolgot tegyen, társa állapotát mérte fel.

Egy láthatatlan jelre, egyszerre indította meg mindkét oldal ismételten a támadást. A levegő sistergett az egymásnak feszülő energiáktól. Csatánk helyszínén köröskörül egyre-másra keletkeztek újabb, és újabb kráterek, valamint lyukak az eltérített, kikerült, eltévedt energia kisülésektől. Lassan az éktelen lármától, a robbanásoktól, és a csatazajtól már a saját hangomat sem hallottam. Hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy egyik oldal sem bír a másik fölé kerekedni, az erők kiegyenlítettek voltak. Ellenségeinken nem látszottak a fáradság jelei. Plutoval mi sem álltunk rosszul, és ahogy ki tudtam venni, velünk átellenben Neptunék is derekasan állták a sarat. A kérdés már csak az volt, ki bírja tovább. Egyértelműnek tűnt, hogy az fog nyerni, aki hosszabb ideig ki fog tartani…

Nem tudom már, hogy mennyi ideje tarhatott harcunk, mikor egy váratlan esemény szerencsére a mi oldalunkra billentette a mérlegnyelvét. A horizont keleti oldalán, három gyorsan közeledő repülő tárgy tartott felénk. Az esti szürkületben sárkányok körvonalai rajzolódtak ki az égen. Megérkeztek a Sárkánylovagok, akik végezve a szörnyekkel, tartva magukat a megbeszéltekhez a segítségünkre siettek. A középen álló ellenség föléérve, háromszög alakot vettek fel. A három sárkány kitátva hatalmas pofáját, zúdított lávafolyamhoz hasonlatos tűzesőt az alant állókra. Ezzel megegyező időben, mi négyen senshik is elküldtük támadóerőinket.

A négy erővel párosuló sárkánytűz megtette a magáét. Ellenségeink felhagytak a támadással, és attól fogva a védelemre összpontosítottak. Erőteret hívtak életre maguk körül. A pajzs, egyelőre kitartott, de azonban minden újabb támadással kisebbe, és kisebb lett. A pajzsot tartókon észre lehetett venni a fáradság első jeleit, ebből tudtam, hogy már nem sokáig lesznek képesek az erőmezőt életben tartani.

Valószínűleg a Dark Kingdom emberei is erre a következtetésre jutottak. A két férfi továbbra is a pajzsra koncentrált, míg a két nő Abaikihez, és a földön fekvő férfihez sietett. Ezt látva tudtuk, hogy visszavonulást terveznek, de azt nem engedhettük meg, mert legalább egy fogolyra szükségünk volt ahhoz, hogy információkhoz juthassunk a királyságról. Ezért hát megkétszerezett erővel támadtunk, aminek meg is lett az eredménye. Az erőtér – melyet, most már csak a két férfi tartott –, egy vakító villanással összeomlott. Az ezt követő másodpercek alatt felgyorsultak az események.

Beszűntetve a támadást, az ellenség felé rohantunk, igyekeztük meggátolni a szökésüket. A Sárkánylovagok ezalatt úgy irányították a hátasaikat, hogy a sárkánytűz minket fedezzen. Irgizito, és a barna hajú nő látva a fejleményeket, hátrahagyva négy társát, elteleportált. A mozdulatlanul heverő férfinek, és Abaikinek erre esélye sem volt. A szőke férfi az ő segítségükre akart sietni, de ekkor Bhandara sárkánya, Dualla egy tűzoszlopot lövellve elé, megállásra kényszeríttette. A férfi, hogy kikerülje a sárkánytüzet, hátraugrott, de közben elbotlott egy kőben. Egy hangos puffanás kíséretében elterült a földön. A fekete hajú nő, aki mögötte rohant, megállt mellette, és a karjánál fogva felrántotta a férfit.

– Rymicothub! Ne! Rajtuk már nem tudunk segíteni! – kiáltotta a nő a szőke férfinek, látva, hogy az újra másik két társukhoz szeretne futni.

– Reyna, nem hagyhatjuk itt őket csak úgy! – mondta az előbb Rymicothubnak nevezett férfi.

– Tudom, de nem tehetünk mást, mert akkor minket is elfognak. Vissza kell térnünk az uralkodóhoz, és jelenteni mi történt itt – figyelmeztette társát Reyna. – Most ez a legfontosabb dolgunk!

– Igen, de… – tovább nem tudta mondani a férfi, mert ekkor újabb, az előbbinél is sokkal erőteljesebb tűznyaláb csapódott be közvetlenül mellettük. Bacca, és Bharavit hátasa Daaldera, valamint Doan közös akciója miatt volt nagyobb a támadás ereje.

Reyna észlelvén a sárkányok rohamát, még idejében lépett el a tűz elől, magával vonszolva a nálánál két fejjel magasabb Rymicothubot. A férfit készületlenül érte a nő rántása. A köpenye beleakadt egy nagyobb, éles sziklába, és az leszakadt a válláról. Rymicothub rögtön letérdelt a rongydarabbá vált ruhadarab mellé, és a belsejéből elővett egy négyszög alakú tárgyat, de akkor Reyna ismételten elrántotta a férfit, egy feléje tartó kék-sárga színekben fénylő energiagömb elöl – jobban mondva a két egyesült támadóerő elől, melyet Uranus, illetve Neptun küldött a férfire.

Rymicothub, Reyna taszításának okán, kiejtette a kezéből a kockát. Le szeretett volna hajolni, hogy magához vegye, de abban a pillanatban újra ki kellett térnie, most történetesen Pluto, valamint az általam egyesített, ezüst-szürkén világító gömbsugarunk elől. A férfi felfogva, hogy már semmit sem tehet, Reyna társaságában váratlanul elteleportált.

A nő, és a férfi távozása után minden elcsöndesedett, mintha elvágták volna az addig tomboló csatazajt. A síri csendet szinte tapintani lehetett, olyan mély volt. Mi négyen senshik csak álltunk egyhelyben, és hallgattuk a beálló végtelen némaságot. A sárkányok – lovasaikkal a hátukon –, felettünk lebegtek. Abaiki hallgatagon meredt maga elé, felfogva, hogy társai magára hagyták, a mozdulatlanul heverő férfivel. Az egész olyan volt, mintha másodpercekre megállt volna az idő, és csak a nagy néma csendesség maradt volna.

* * * * *

A csöndet két éles, számunkra ismerős kiabálás szakította meg. Minden, ami mozdulatlanná volt merevedve, az évszázadoknak ható másodpercek alatt, életre kelt.

– Látom sikerrel jártatok! – hallottam Artemis messziről jövő ordítását. – Két foglyot is ejtettetek.

– A terv tökéletesen bevált! – csatlakozott a kandúr hangja mellé, Luna kiabálása is.

A hangok irányába fordulva láttam, hogy a két macska lélekszakadva rohan felénk. Most, hogy a csatának vége volt, ők is előjöttek rejtekhelyükről, ahová a mi utasításunkra bújtak el.

A sárkányok eközben leereszkedtek a földre, tőlünk jó húsz méterre, a lovagok leszálltak a hátukról. Bhandara – szokásához híven – ott maradt velük, felügyelve rájuk, Bacca, Bharavittal megindult hozzánk. Uranus ez alatt Abaiki mellett állva őrködött, szigorú pillantással méregette a férfit, kétséget sem hagyva neki, bármivel is próbálkozna, az, számára nem járna kellemes következményekkel. Neptun, a harc kezdete óta meg se mozduló férfit vizsgálta. Pluto mellettem állt, és a környéket vizslatta, tartva egy újabb – ám nem valószínű –, támadástól. Luna, és Artemis ekkora értek oda hozzánk.

– Most hogyan tovább? – érdeklődött a fehér cica. – Mit tegyünk?

– Legjobb az lenne, ha ezt a kettőt mielőbb elvinnénk a Dracaenara – mondta Bacca, aki Bharavittal együtt szintén megérkezett. – Ott biztonságos körülmények között tudnánk kikérdezni őket.

– Ezt a férfit már nem visszük sehová – válaszolta felállva Neptun, Bacca előbbi javaslatára. – Halott.

– Azt hiszem az első támadásunk egy kicsit nagyra sikeredett – jegyezte meg szarkasztikusan Uranus, célozva rá, hogy a férfi már a legelső csapásunk óta halott lehetett. – De azért jobban örültem volna, ha életben maradt volna.

– Ez ellen már nem tudunk mit tenni, most már csak azt kellene eldönteni, mi legyen a következő lépésünk? – kapcsolódott be a beszélgetésbe Bharavit is.

– Baccanak abban igaz van, hogy Abaikit a Dracaenara kell vinnünk – értettem egyet a Sárkánylovag előző ötletével. – Még, ha úgy is döntünk, hogy mi nem megyünk a bolygóra, akkor is célszerű lenne őt odaküldeni. Biztosak lehetnénk, hogy jó helyre került, és az sem utolsó, hogy a Dark Kingdom nem tudja, hol van a lovagok bolygója, így nem is bukkannának Abaiki nyomára.

– Nem tudom, mit kell ezen gondolkodni – mondta erélyesen Pluto. – A tervünkben is az szerepelt eredetileg, ha sikerül foglyot ejteni, akkor visszatérünk a Dracaenara.

– Nekem mindegy mit teszünk, de javaslom, hogy innen minél előbb menjünk el – indítványozta Neptun. – Ellenségeink bármikor visszajöhetnek erősítéssel, főleg, hogy két – jobban mondva –, egy társukat elfogtuk.

– Neptun nem mond butaságot – mondta Uranus. – Fogjuk ezt az alakot, aztán húzzunk innen.

– Tehát abban mind egyetértünk, hogy irány a Dracaena – összegezte a beszélgetést Pluto. – Csak, hogy vigyük Abaikit magunkkal? Teleporttal nem menne egykönnyen – jegyezte meg a lány, de közben kérdően nézett a Sárkánylovagokra.

– Őt bízzátok ránk. Valamelyikünk elviszi a sárkányán – ajánlotta fel Bacca, aki megértette Pluto néma kérdését. – Nem hiszem, hogy ha jól megkötözzük, sok gondot okozna.

– Míg előkészítitek a férfit az indulásra, addig Bhandaraval, és Baccaval felkészítjük a sárkányokat az útra – mondta Bharavit, majd nem is késlekedett sokat a férfi, az unokatestvérével együtt visszament a sárkányok mellett várakozó nővéréhez.

– Azt hiszem, vele is kellene valamit tennünk – mutatott Uranus a holttestre. Bár Uranus nézett ki közülünk a legkeményebbnek, még is ő volt az első, kinek eszébe jutott, hogy az elhunytnak meg kellene adni a végtisztességet. Ilyenkor tudtam, hogy barátnőm kemény, és szigorú külsője mögött valójában érző szív lapul.

– Ezt bízzátok ránk Uranussal. Sok mozdítható kő, valamint szikla van itt, azokkal majd megoldjuk a dolgot – javasolta Neptun. – Pluto, te gondoskodj erről itt – mutatott a lány Abaikire, aki mióta a fogságunkba esett meg sem mozdult, egy szót sem szólt, csak némán, lehajtott fejjel ült, és bámult maga elé. – Te meg Silvermoon, jobb, ha a macskáid után nézel, már elég régen egy szót sem szóltak, és az általában gyanús, főleg Luna esetében – tette még hozzá a senshi mosolyogva.

Értettem én, mire célozott Neptun, ha Luna, illetve Artemis sokáig voltak csendben, akkor rendszerint történt valami. Egyikük sem arról ismert, hogy sokáig csöndben tudnának maradni, míg mások beszélnek. Különösen igaz ez Lunara – mint azt barátnőm meg is jegyezte –, akinek szinte kényszere volt, hogy beleszóljon mindenbe. Artemisre pedig általában a közbekotyogás volt jellemző. Egyszóval mindent összegezve az lesz a legjobb, ha megkeresem a két rendívül kíváncsi állatot.

Társaim, amíg tették a dolgukat, addig a macskáim után néztem. Nem is kellett őket sokáig keresgélni, tőlem nyolc méterre voltak, és éppen nagyban vizsgáltak egy különös, négyzet alakú tárgyat. Gyorsan feléjük vettem az irányt, mielőtt még valami galibát okozna a két maccs kíváncsiskodása.

– Luna, Artemis, mit találtatok?! – tettem fel a kérdést mögéjük lépve. A két macska annyira el volt merülve ténykedésükben, még csak észre sem vették, hogy megérkeztem melléjük.

– Silvermoon!!! – kiáltott fel ijedten Luna, és a riadalomtól tágra nyílt szemekkel nézett rám. – Megijesztettél!

– Silvermoon, te itt?! – kérdezte csodálkozó pillantással Artemis.

– Igen, itt vagyok – feleltem nekik bazsalyogva. – És most már megtudhatnám mit találtatok?

– Míg te a többiekkel beszéltél, különös érzés fogott el – kezdte Luna. – Követtem, és nem messze tőletek, megtaláltam ezt a tárgyat. Ennek a kisugárzását észleltem.

– Nekem, pedig feltűnt, hogy Luna hirtelen elindult ebbe irányba, hát követtem, és akkor észrevettem, hogy ezt a kockát vizsgálja. Mikor elmondta, hogy egy megérzés után jött ide, koncentrálni kezdtem, és attól fogva én is érzékeltem a tárgyból áradó furcsa erőt. Már éppen azon voltunk Lunaval, hogy közelebbről is megvizsgáljuk, amikor ideértél, és a frászt hoztad ránk – mesélte Artemis, de közben szemrehányóan nézett rám. Tudtam, magában azt gondolja, ha nem jöttem volna, akkor a számukra nyugodt körülmények között folytathatták volna a tárgy szemrevételezését.

– Még szerencse, hogy időben ideértem, mielőtt meggondolatlanul neki álltatok volna hozzápiszkálni a kockához – mondtam szigorúan macskáimnak, nem hagyva kétséget nekik a felől, hogy haragszom rájuk, mert elfelejtettek szólni, nekem, vagy valaki másnak a csapatból, a tárgyról, ami veszélyes is lehet.

– Ne haragudj, Silvermoon – kért bocsánatot Luna. – Esküszöm többé nem fog előfordulni. Ígérem, a jövőben megfontoltabb leszek – látva macskám bűnbánó képét, tisztában volta vele, nagyon is komolyan gondolja azt, amit az előbb mondott.

– Én is ígérem – csatlakozott társához, Artemis.

– Akkor lássuk azt a kockát – mondtam leguggolva, úgy vételeztem szemügyre a tárgyat.

A kocka nagyjából tízszer tíz centis volt. Lilás szürkén világított haloványan. A felülete teljesen simának látszott. Semmi rendkívülit nem vettem észre rajta. Jobban nézve egy kép ugrott be. Magam előtt láttam Rymicothubot, amint harcközben lehajolt a szakadt köpenyéhez, és egy négyszög alakú tárgyat vett ki belőle, de egy robbanás miatt elejtette. A továbbiakban már nem volt ideje felvennie a földről, mert ki kellett térnie Sailor Plutoval közös támadásunk elől.

Megnézve a tárgyat, egészen biztos voltam benne, hogy ez a, Luna által talált kocka, megegyezik azzal, amit a férfi elveszített. Fogalmam sem volt, mire kell használni, de egyet százszázalékosan tudtam, hogy, ha Rymicothub az élete kockáztatásával is magával akarta vinni az elejtett tárgyat, akkor nagyon fontosnak kellett lennie a számára – azt is gyanítottam, hogy nem csak a férfinek, de a Dark Kingdomnak is –, így nem láttam más lehetőséget, magamhoz kellett vennem a tárgyat. Mivel nem tudtam, hogy veszélyes-e, ha hozzáérek, azért kerestem valamit, amivel megérinthettem. Ekkor megakadt a szemem a férfi tépett, zöld köpenyén, ami nem messze hevert a kockától. Odalépve, felvettem, majd leterítettem a kocka mellé. Ezt követően vigyázva, óvatosan nehogy hozzáérjek, egy nagyobb kő segítéségével rágörgettem a tárgyat a köpenyre. A ruhadarab négy sarkát összefogva, batyut készítettem a köpenyből, és így, messze magam előtt tartva felálltam. Ügyködésemet macskáim kíváncsian nézték végig. A minden lében kanál fehér kandúr, persze nem állhatta meg kérdés nélkül.

– Most mi teszel a kockával? – tudakolta vizslató tekintettel Artemis.

– Szerinted, mégis mit tesz Silvermoon, a kockával?! Természetesen magával viszi – mondta kioktatóan Luna.

– Most úgy beszélsz, mintha az előbb nem te akartad annyira megfogni azt a tárgyat – mondta a lány macskának a fiú, szembesítve a saját meggondolatlan viselkedésével Lunat.

– Te…te…inkább nem is mondok semmit! – válaszolta a fekete cica, és durcásan, magasra emelt fejjel peckesen elvonult, de pechére nem vett észre maga előtt egy picike, gömbölyű kavicsot. Rálépett, az pedig kigurult a tappancsa alól, ennek, az lett a vége, hogy Luna egy nagy nyervogás közepette elterült a földön, széttárt lábbakkal, fejjel előre.

Egy szemvillanásnyi ideig néma csönd volt, majd Artemisszel egy időben tört ki belőlem a hangos kacaj. Egyszerűen nem bírtam abbahagyni, úgy nevettem, hogy még a könnyem is kicsordult. A kandúr ugyanígy lehetett ezzel, ő is jó hangosan röhögött társán. Luna feltápászkodott, közben szemrehányóan pillantott felénk. Ez csak olaj volt a tűzre. Másik macskámmal még hangosabban kacagtunk. A macska hölgy méltósága romjain, összeszedve megmaradt büszkeségét, duzzogva állt odébb, de most már azért a lába elé is figyelt, nehogy megismétlődjön az előbbi, számára oly megalázó helyzet.

Artemisszel a sarkamban, kezemben a rögtönzött batyuval, melyben a különös kocka lapult – még mindig bazsalyogva a fekete cica szerencsétlen esésén –, Luna után indultam, hogy csatlakozzak a többiekhez. Ők időközben már indulásra készen vártak minket a sárkányok mellett. A Sárkánylovagok hátasaik nyergében ültek. A megkötözött Abaiki, Bhandara háta mögött gubbasztott. A három senshi egy kissé távolabb álldogált. Amint csatlakoztam hozzájuk a macskákkal, örökre búcsút mondtunk a bolygónak, és elindultunk a Dracaenara.