Csendben haladtunk, nem akartuk magunkra vonni az ellenség figyelmét. Sejtettük, hogy valahol a gomolygó ködben található az Időkapu. Gyanítottuk, hogy a Dark Kingdom nagy számú őrrel védheti betolakodók ellen a kaput. Pluto haladt elől, kezében tartva az Időkapu kulcsát, próbálta bemérni a kapu helyzetét. Luna középen ment, minden érzékszervével a tájat kutatta. Én hátul, mintegy a hátvéd szerepét töltöttem be.

Megpróbáltam bármit is kivenni a környezetünkből, de igazából nem volt semmi értelme. Ameddig a szem ellátott – ami nem lehetett több mint tizennyolc-húsz méter –, csak a nagy semmi volt. A föld a talpunk alatt valami – milyen véletlen, szintén, mint a köd, lilás színű – porszerű anyag volt. Körülöttünk meg csak a köd kavargott nyálkásan. Elég lehangoló volt az egész.

Plutoval, és Lunaval előre megbeszéltük, hogy a rendelkezésünkre álló egy óra alatt egy nagyobb kört teszünk meg, így nem fésüljük át kétszer ugyanazt a helyet, mintha egyenes vonalban haladtunk volna előre, illetve visszafelé.

Már a kör legvégső szakaszában jártunk, és még mindig nem történt semmi említésre méltó esemény. Az órából úgy körübelül egy-két perc volt már csak hátra, mikor a bal oldalamról a kavargó ködből egy apró fehér, felénk gyorsan közeledő pontot pillantottam meg.

– Nézzétek! – kiáltottam fel, és a fehér pont felé mutattam. Társaim azonmód reagálva rám, szintén arra felé tekintettek. – Artemis!

– Silvermoon! Pluto! Luna! – ordította Artemis. – Végre megtaláltalak benneteket! Uranus, és Neptun nagy bajban vannak!

– Micsoda?! – hallottam Luna aggódó hangját. – Mi történt?!

– Néhány perce, minden átmenet nélkül megtámadtak minket a szörnyek. Rengetegen voltak. Uranus elküldött, hogy értesítselek benneteket, addig ő, és Neptun harcba szálltak az ellenséggel – hadarta egy szuszra Artemis amint a közelünkbe ért. Látszott rajta, az elmúlt percek alatt lélekszakadva rohant, hogy mielőbb hozzánk érjen segítséget kérni.

– Azonnal indulnunk kell – jelentette ki Pluto. – Minden perc számíthat Neptunéknak.

– Siessünk! – értettem egyet barátnőmmel. – Artemis, mutasd az utat!

– Rendben, gyertek utánam! – mondta a kandúr, és válaszra sem várva sarkon fordult, majd rohanvást indult meg abba az irányba, amerről érkezett. Mi hárman szorosan a nyomában loholtunk.

Artemis percekig szaladt nyílegyenesen előre. Nekem fogalmam sem volt, a macska hogy-hogy nem tévesztett irányt az átláthatatlan ködben, de ő csak ment előre a kifinomult érzékeire támaszkodva, vezetett minket Neptunhoz, és Uranushoz, mikor váratlanul minden előjel nélkül a kandúr megállt. Szólni akartam neki, de mielőtt megtehettem volna, megértettem, miért is torpant meg oly hírtelen Artemis. A ködfüggöny mögül hangokat hallottam meg. Kiáltásokat, robbanásokat, illetve durranásokat véltem kihallani a homályon át, ebből tudtam megérkeztünk a csatahelyszínére. Artemis elővigyázatosságból állt meg az előbb, időt szeretett volna hagyni Plutonak, és nekem, hogy felkészülhessünk a harcra, valamint ellenségeink se fedezhessék fel jöttünket, és ne is gyanítsák, hogy a két senshi segítséget kapott.

– Artemis, Luna maradjatok itt! – parancsoltam a macskáknak, majd Plutora tekintettem. Nem is kellett kimondani a szükséges szavakat, barátnőm szemébe pillantva tisztában voltam, hogy ő is ugyanazt gondolja, mint én. – Megyünk?! – kérdeztem, de nem is kellett volna, mert úgy is tudtam a választ.

– Menjünk! – biccentett egyetértve Pluto.

Luna, Artemisszel együtt mélyen a földhöz lapulva a helyén maradt. A két macska próbált minél észrevétlenebbnek tűni, és beleolvadni a környezetbe. Tudtam, hogy a korábbiakhoz hasonlóan a hátérben maradnak, hogy ezzel se zavarjanak minket, valamint a harc közben ne kelljen rájuk is vigyáznunk.

Plutoval lassan, megfontoltan indultunk előre a harcszínhelyére. Gondunk volt rá, hogy a legkisebb zajt se csapjuk, nehogy felhívjuk magunkra az ellenség figyelmét. Amint óvakodtunk előre, éreztem, ahogy Pluto megérintette a vállamat. Az úját a szája elé helyezte, ezzel közölve, hogy maradjak néma, majd előre mutatott. Arrafelé pillantva láttam, hogy a ködfüggönyön át alakok körvonalai sejlenek át halványan. Egymásra néztünk, majd mindketten bólintottunk, jelezve a másiknak készen állunk. Egy picit rákoncentrálva Neptunra, illetve Uranusra szinte azonos időben melléjük teleportáltunk.

A két lány hátát egymásnak vetve harcolt – mint azt Artemis korábban elmondta – igencsak nagy létszámú szörnnyel. Egymásután küldték az ellenfeleikre a halálos áldást. Mikor mi megérkeztünk, már halmokban álltak köröskörül a szörnyek hullái. Megjelenésünk nem váltott ki Uranusból, és Neptunból különösebb reakciót, legfeljebb csak annyi jelét adták annak, hogy észlelték érkezésünket, hogy egy-egy halovány mosoly jelent meg szájuk sarkában a megkönnyebbüléstől, mert megjött a segítség.

Nem úgy a szörnyek. Ők aztán nagyot néztek, hogy szinte a semmiből két újabb senshi bukkant fel. Egy villanásnyi ideig meghökkenten bámultak ránk bambán, de az a pillanatnyi figyelmetlenség elég volt Plutonak, illetve nekem, hogy felmérjük a helyzetet, és mi is bekapcsolódjunk a harcba. Ettől fogva a szörnyek nem csak ellőről, valamint hátulról számíthattak támadásra, de két oldalról is. Ki is használtuk a lehetőséget, és tovább ritkítottuk – most már négyen – a soraikat.

– World shaking! – kiáltotta Sailor Uranus, majd a kezét a földre rakva, elindított egy sárgás színben tündöklő gömböt.

– Deep submerge! – hangzott fel Neptun hangja is. Kezeit a feje fölé emelve létrehozta a türkiz kéken fodrozódó tengergömbjét, azt küldve a szörnyekre.

– Dead scream! – szólalt meg Sailor Pluto, amivel a lilás szürkén gomolygó gömbjét hívta életre, és egyesítve az Időkapu kulcsával, bocsátotta az útjára.

– Moonlight! – csatlakozott az én hangom is társaiméhoz, majd kinyújtott kezekkel ezüstholdsugaramat indítottam el az ellenség felé.

Az eredmény nem is váratott magára. A négy támadóerő elérve az ellenséget, hangos robbanások kíséretében, jó néhánnyal kevesebb lett a szörnyek száma. Az életben maradtak látva társaik halálát, felocsúdtak megjelenésünk okozta sokkból, attól fogva ők is alapos intenzitással támadtak minket.

A levegő fájdalmas kiáltásokkal, halálordításokkal, hörgésekkel telt meg, ahogy az idő múlásával egyre több szörnyet öltünk meg, de tudtuk nem lehetünk kíméletesek. Megpróbálhatnánk szép szóval megadásra bírni őket, de úgysem mennének bele, így nem maradt más választásunk, védve saját, és társaink életét, irgalmat nem ismerve folytattuk a támadást, egészen addig – míg a szörnyek mind életüket nem vesztették a harcban.

A csatazaj elültével a lányokkal egymásra néztünk, és örömmel állapítottam meg, hogy egyikünknek sem esett komolyabb bántódása harc közben. Kisebb-nagyobb karcolásokat, horzsolásokat szereztünk, illetve kék-zöld folt is virított itt-ott rajtunk, de ezeket leszámítva sértetlenek tűntünk. A csöndnek Neptun vetett véget, egy észszerű javaslattal állt elő, ami ellen egyikünk sem tiltakozott:

– A legokosabb az lenne, ha mihamarább eltűnnénk innen, nem szívesen várnám meg, amíg újabb szörnyek rontanának ránk.

– Már én is éppen ajánlani szerettem volna, hogy menjünk minél messzebb innen – mondtam, de még hozzátettem –, előbb még szedjük össze Lunat, és Artemist – ezeket kimondva nem is késlekedtem, és el is indultam barátnőimmel arra felé, ahol a macskákat hagytuk Plutoval. Közeledve a helyhez elkiáltottam magam: – Luna, Artemis előjöhettek! – alighogy kiejtettem a szavakat a fekete, meg a fehér maccs rögtön előbukkant a kavargó homályból.

– Uranus, Neptun jaj de jó nem történt semmi bajotok! – mondta a megkönnyebbüléstől vidáman Artemis. – Ezek szerint Silvermoon, és Pluto idejében érkezett?

– Igen, és köszönjük, amiért ilyen gyors voltál – felelte Uranus rámosolyogva a macskára, aki a dicsérettől büszkén kihúzta magát.

– És most hogyan tovább? – puhatolódzott Luna, kérdően nézve ránk.

– Mivel a szörnyek titeket nem támadtak meg, de minket igen – kezdte Neptun – nem tartom kizártnak, hogy az Időkapu valahol itt lehet a közelben. A támadás intenzitásából azt vonom le, hogy már közel járhattunk hozzá. Pluto nem érzékelsz semmit?

– Ahogy így mondod Neptun, határozottan állíthatom, hogy már nem vagyunk messze. Várjatok! Kipróbálok valamit – válaszolta az Időkapu őre, majd felemelte a kulcsot magasan a feje fölé. Sailor Pluto szemeit behunyva koncentrált egy darabig, és egyszerre csak a Garnet Orbból egy vékony vöröses barna fénysugár tört elő, keresztülhasítva a ködfátyolon. A lány leengedte az Időkapu kulcsát, és vízszintesen tartva maga elé, lépésben indult el követve a sugarat. – Gyertek utánam! Végre meg van a kapuhoz vezető út.

– Te csak azzal törődj, hogy ne tévesszük el az irányt – mondtam a lánynak. – Luna, Artemis maradjatok Pluto mellett, a ti érzékeitek jobbak, mint a mieink, így előbb észreveszitek, ha a szörnyek újból támadnának. Uranus, tied a jobb oldalunk védelme, enyém a bal. Neptun te a hátunkat véded – adtam ki az utasításokat a többieknek, ők pedig, ellenvetés nélkül elfogadták, így az elhangzottaknak megfelelően cselekedve megindultunk Pluto, illetve az ő általa követett fénysugár után.

* * * * *

Percekig haladtunk halkan, némaságba burkolózva Pluto mögött. Barátnőm rezzenéstelenül, magabiztosan vezetett minket egyenes vonalban a lilán gomolygó ködön át. Egy pillanatra sem ingott meg, ment töretlenül előre, majd minden átmenet nélkül hirtelen megtorpant. A Időkapu kulcsát maga mellé engedte, miközben a jobb kezében tartotta, míg a ballal jelezte, hogy ne szóljunk egy szót se.

– Megérkeztünk – suttogta halkan. – Itt van az Időkapu előttünk nem messze, de közelebb sem mehetünk, mert, ha az, amit érzek igaz, akkor a kapu, és köztünk szörnyetegek egész légiói tanyáznak.

– Akkor most mi a teendő? – kérdeztem az idő senshitől. – Innentől fogva te irányítasz, mi pedig tesszük, amit mondasz.

– Nem ártana egy terv sem – jegyezte meg tűnődve Neptun.

– De ne gondolkodjunk sokáig, mert ha jól sejtem, az ellenség már tudja, hogy itt vagyunk. Legalábbis abból, hogy olyan váratlanul támadtak meg minket, én ezt a következtetést tudom levonni. Ráadásul a ránk küldött szörnyek sem tértek vissza, így már biztosan gyanítják, hogy valamennyit elpusztítottuk, ebből azt is feltételezhetik, hogy hamarosan támadni fogunk – összegezte a nagyon is valószínű tényállást Uranus.

– Igazatok van, és már tudom, mit is fogunk tenni – mondta határozottan, ellentmondást nem tűrően Pluto. – A macskák itt maradnak biztonságban. Te Silvermoon, Uranusszal, és Neptunnal áltámadást intézel a szörnyek ellen, hogy elvonjátok a figyelmüket az Időkapuról. Én akkor oda teleportálok a kapuhoz, és megnézem, mit tudok tenni, ha semmit, akkor jelezni fogok, hogy amilyen gyorsan csak lehet, tűnjetek el. Ha mégis valami csoda folytán ki tudom nyitni az Időkaput, akkor mindhármatoknak oda kell jönnötök, mert attól fogva a kaput kell védenünk. Beletelhet egy kisidőbe, míg tisztába jövők a működésével. Azt pedig semmilyen körülmények között sem kockáztathatjuk meg, hogy a nyitott kapu az ellenség kezére kerüljön, minden erőnkkel védelmeznünk kell.

– Arról se feledkezzünk meg, hogy rád, és rajtad keresztül az Időkapu kulcsára is vigyázni kell – vette át a szót Neptun. – Ha az ellenségeink rájönnek, hogy akcióba lendültünk, onnantól fogva te, illetve a kulcs lesztek az elsőszámú célpontjai.

– Javaslom, hogy míg Pluto az Időkapuval foglalatoskodik, addig te, Silvermoon maradj végig mellette, és felügyeld a ténykedését. Baj esetén, rögtön a segítségére tudsz sietni – vázolta fel a saját ötletét Uranus is. – Az ellenség lefoglalását bízzátok ránk Neptunnal.

– Akkor azt hiszem mindent megbeszéltünk – mondta legvégül Pluto. – Lássunk hozzá!

– Várjatok még! – mondtam megállítva a már éppen teleportálni készülő barátnőimet. – A terv ránk vonatkozó részével minden rendben van, de Lunat, és Artemist nem szeretném itt hagyni védtelenül.

– Tudunk magunkra vigyázni – felelte egy kissé sértődött hangon Luna, miközben rám nézett. – Eddig sem voltunk láb alatt a harcok során, most is itt maradunk egyhelyben.

– Nyugi Luna, tudom – csitítottam a macska hölgyet –, de bármi megtörténhet, és elképzelhető, hogy sietve kell távoznunk, sarkunkban az ellenséggel. Nem vagyok benne teljes mértékig biztos, hogy ha arra kerülne a sor, lenne időnk értetek jönni. Azonban bármi is lenne, nem hagynánk itt benneteket, mindenképpen szakítanánk rá időt, hogy felszedjünk titeket, de előfordulhat, hogy éppen emiatt kerülnénk mind a hatan veszélybe. Mindemellett számotokra más feladatot tartogatok. Pluto ugye azt mondtad, hogy most már tudod irányítani a kockát?

– Ha arra lenne szükség, akkor a válaszom: igen – felelte az Időkapu őre, kérdésemre válaszolva.

– Miért, mi a terved? – tudakolta Uranus.

– Lunaéket vissza akarom küldeni a Dracaenara. Ott biztonságban lennének, és elmondhatnák a Sárkánylovagoknak, hol is vagyunk, és mit készülünk tenni – közöltem társaimmal az elgondolásomat.

– Így a lovagok is tudnák, mit csinálunk, és ha belátható időn belül nem térnénk vissza, akkor legvégső esetben értesíthetnénk Chronost, az Idő Urát is a fejleményekről – mondta Neptun, egyetértve a tervemmel.

– Rendben, visszaküldöm a Dracaenara Lunaékat most rögtön – azzal Pluto elő is vette a kockát, és az Időkapu kulcsával egyesítve az erejét felkészült a használatára.

– Luna, Artemis minden világos, hogy mi a feladatotok?! – kérdeztem két macskámtól.

– Igen – felelte Artemis. – Visszamegyünk a Dracaenara, és mindent elmondunk a Sárkánylovagoknak. Ti pedig nagyon vigyázzatok magatokra, nem is tudom, mi lenne velünk nélkületek – mondta a fehér kandúr, aggódó hangon.

– Sok sikert lányok, a mihamarabbi viszontlátásra – köszönt el Luna.

– Viszlát! – hangzott fel egy időben búcsúköszönésem Uranusszal, és Neptunnal.

– Érintsétek meg – utasította a macskákat Pluto, letérdelve melléjük kezében a kockával. – Jó utat! – köszönt ő is el Artemiséktől, majd miután a két cica a mancsával megérintette a kockát, megszólalt az ismerős sercegés. A következő pillanatban a macskák egy bordó burok belsejében már el is tűntek a szemünk elől.

– Legalább ők biztonságban lesznek – mondta nagyot sóhajtva Neptun.

– Jó elmentek, és ha szabad megkérdeznem mi mégis mire várunk, netalántán tapsra?! – érdeklődött Uranus, aki már teljes egészében harci lázban égett.

– Egyetértek, ne vesztegessük feleslegesen az időt – mondtam határozottan, már az előttünk áltó feladatra koncentrálva.

– Menjünk! Teleportra fel! – adta ki a végsőparancsot Pluto, mi pedig nem késlekedtünk tovább, tervünknek megfelelően egy azon időben teleportáltunk el végrehajtani a küldetésünket, visszafoglalni az Időkaput.

* * * * *

Tervünknek megfelelően Uranus, és Neptun társaságában egyenesen az ellenség orra elé teleportáltam, mondanom sem kell, eme lépésünkkel nem kis meglepetést okozva nekik. Mi persze alaposan kihasználtuk a helyzetet, és rögtön támadásba lendültünk.

– World shaking!

– Deep submerge!

– Moonlight! – hangzott fel egyszerre mindhármunk szájából a kiáltás, majd egyszerre bocsátottuk útjaikra támadóerőinket. A sárga, és kék gömb, valamint az ezüstsugár fej-fej mellett haladt, mígnem az ellenség közepébe csapódott. Az eredmény nem is maradt el. Ahol a három erő telibe találta a szörnyeket, ott élőnek még csak nyoma sem maradt. Akiket csak a támadás oldalszele érintett meg, azok sem jártak sokkal jobban. A fájdalomtól ordítottak, és kínjukban fetrengtek a földön.

Mi azonban egy szempillanatra sem állhattunk meg. Az első támadásunkat követte a második, ami hasonló károkat okozott az Időkaput megszállva tartó szörnyek között. Mire azonban a harmadik támadást is elindítottuk, az ellenség azt már felkészülten várta, ezért erőink nem okoztak akkora pusztítást, mint az azt megelőző két alkalommal, de még így is szép számú szörnyet megöltünk. De ettől fogva nem volt megállás. A szörnyek egyre csak jöttek, és jöttek, mi nem győztük ritkítani a soraikat, olyannyira rengetegen voltak. Azonban célunkat egyértelműen elértük, az Időkapu közvetlen közeléből elcsaltuk őket. Még a szörnyeket irányító két ember figyelme is felénk fordult. A távolság, és az Időkapu körül ritkásabban ugyan, de még mindig örvénylő ködtől nem tudtam őket igazán kivenni, de azt megállapíthattam, hogy mind a kettő férfi volt. Észrevettem, hogy a férfiak – a már korábban megismert – a szörnyeket vezető emberekéhez hasonló páncélt, és egyenruhát viseltek – a magasabbik sárga színűt, az alacsonyabb, pedig lilát. De jobban szemügyre venni őket nem volt időm. Nem csak a csata okozta időhiány gátolt meg ebben, de itt volt az ideje tervünk következő lépését is megejteni.

– Azt hiszem már eléggé messze csaltuk a szörnyeket az Időkaputól – ordítottam oda a mellettem álló Uranusnak, és Neptunnak, de azért közben megállás nélkül szórtam az ezüstholdsugarakat a szörnyekre. – Pluto bármelyik pillanatban teleportálhat a kapuhoz, ezért úgy hiszem itt az idő, hogy távozzak.

– Rendben, mi itt tartjuk a frontot – kiáltott vissza Uranus, két sárgán izzó bolygógömb küldése között.

– Aztán várjuk a jelzést, hogy mikor menjünk mi is a kapuhoz – hallottam Neptun hangját, aki éppen akkor bocsátotta útjára támadóerejét.

– Megyek, nektek meg sok szerencsét! – mondtam társaimnak, és még egy utolsó sugarat kilőttem, majd annak a takarásában elteleportáltam az Időkapuhoz.