A két szörny nem éppen kíméletes módon tett le a földre – egyszóval alaposan megütve a hátsómat pottyantottak le –, az átjáróként használt örvény túlsó oldalán. Megkötözött kezekkel, a fájdalomtól összeszorított fogakkal ültem a talajon, jobban mondva egy simára csiszolt, sötét gránitszerűségen. A szörnyek, mint két óriási kőszobor álltak mellettem némán, mozdulatlanul, ebből azt a következtetést vontam le, hogy várnak valamire, vagy valakire. Addig is kihasználtam az időt, és óvatosan körülnéztem.

Tekintetem először azokon a szörnyeken akadt meg, akik az átjáró körül álltak őrségben, és nem túl kedves pillantásokkal méregettek engem. Hát, mit is mondjak? egyik sem volt éppen bizalomgerjesztő, de feltűnt, hogy jóval nagyobbak is voltak, mint azok, amelyekkel eddig harcoltam. Ez nem töltött el éppen örömmel.

A szörnyek után a környéket vettem szemügyre. A hátam mögött az átjáró örvénylett feketén. Előttem, és két oldalt lehangoló színű barna oszlopokat pillantottam meg, jó pár méter távolságra. Az oszlopokon girbe-gurba, kékeszöld indák futottak végig, alulról felfelé a terem tetejéig. Tekintetemmel követtem az indák vonalát, egészen a mennyezetet fedő, áttetsző kupoláig. Kinézve a nagy méretű tetőablakokon, egybefolyó, kavargó fellegeket pillantottam meg, melyeken a napfénynek még esélyese sem volt áthatolni, és fénnyel elárasztani a termet, melyben éppen fogolyként tartózkodtam. Így már érthető, miért volt olyan sötét a helységben – csak az oszlopokon kígyók módjára tekerődző indák ontottak magukból csekély, sejtelmes, halvány kék színű derengést.

Szemlélődésemből, az átjáró irányából felhangzó hangfoszlányok zökkentettek ki. Óvatosan oda pislantva, három embert láttam meg. Két nőt, és egy férfit.

– Ezt nem tudom elhinni! – hallottam egy női hangot. – Elvesztettük az Időkapu feletti uralmunkat, és mindezt négy átkozott lány miatt!

– Ne felejtsd el Reyna, hogy mind a négy bolygó senshi, és közülük az egyik, maga az Időkapu őre! – szólalt meg a másik nő.

– Ettől még tény marad, hogy a kaput visszafoglalták! Ráadásul még egy rakás, nyavalyás szörnyet is megöltek. Nem is beszélve arról, hogy Dimonu és Riyo, akik a kaput őrizték, nyom nélkül eltűntek. Most meg csak hárman tértünk vissza, pedig hetünket küldte a – szörnyek élén – az uralkodó, a senshik ellen – mondta élesen Reyna, a másik nőnek. – Simi halott, megölte az Időkapu őre. Irgizitot, Aminat, Zolt, valamint Mikat a másik három senshi intézte el, azt sem tudjuk, hogy életben vannak-e, vagy meghaltak-e? – összegezte a tényeket a fekete hajú nő.

– Az egyszer biztos, az uralkodó nem lesz boldog – jegyezte meg hidegen az első nő.

– De legalább ezt az egyet sikerült elfognunk – halottam meg egy férfi hangját közvetlenül mellőlem. Tudtam, hogy beszédében rám célzott. – Takarodjatok odébb! – utasította a két szörnyet a férfi, akik engedelmeskedve a parancsnak arrébb húzódtak. A férfi nem teketóriázott, keményen megragadva a karomat, rántott fel ültőhelyemből, és fordított maga felé. – Most, hogy elfogtuk, már nem is olyan harcias! – jegyezte meg kárörvendően a férfi, közben jó alaposan megcsavarta a karomat, valamint nem túl gyengéden megrázott, amitől fájdalmasan nyöszörögtem fel.

– Elég, Giter! – figyelmeztette a férfit Reyna, és egy határozott rántással kiszabadított a férfi kezei közül. – Kissé finomabban! A lánynak nem eshet bántódása. Az uralkodó parancsa, hogy sértetlenül vigyünk elé foglyokat.

– Legalább tudni fogja mi vár rá, ha nem működik együtt, és nem válaszol az uralkodó kérdéseire – hallottam a férfi hangját.

– Ike, menj előre! Jelentsd Őfelségének, mi történt, valamint, hogy sikerült elfognunk az egyik senshit – mondta Reyna a másik nőnek, akiben felismerni véltem a vöröses-barna hajú nőt, aki együtt volt Reynaval annál az összecsapásnál, mikor hozzánk került az átjárót nyitó, kocka alakú kulcs. – És ne felejtsd itt, ezt sem! – mutatott lenézően Giterre. – Még valami kárt tesz a lányban.

– Rendben – felelte Ike. – Te meg, mozogj már! – lökte oldalba Gitert a nő, hogy induljon már el.

– Jól van már! Nem kell taszigálni! – fortyant fel dühösen a férfi, és sértetten indult meg a baloldalon lévő ajtó felé, Ike meg követte a termen átvonuló férfit.

Megkönnyebbülten sóhajtottam fel halkan, végre megszabadultam két ellenségem nem kívánatos társaságától, de még mindig ott volt mellettem Reyna, az engem foglyul ejtő két behemót, illetőleg a szörnyek, egy egész légiója.

– Van egy tanácsom a számodra! – szólalt meg Reyna. Kíváncsian néztem a nőre, mit akarhat nekem javasolni. – Működj együtt az uralkodóval, akkor nem lesz különösebb bántódásod, de ha ellenállsz, akkor keserves napok várnak rád – mondta a nő.

– Ezt sajnos nem ígérhetem meg – válaszoltam Reyna figyelmeztetésére.

– Te tudod – jegyezte meg vállat vonva a nő, de mintha a tisztelet apró jelét is fel véltem volna fedezni a tekintetében, ami annak szólt, hogy nem rezeltem be attól, hogy fogságba estem. – Induljunk, Őfelsége már vár! – mondta, azzal elindult ő is a terem kijárata felé, én meg kénytelen voltam követni, mert biztosra vettem ha önként nem megyek, akkor a két mögöttem cammogó szörny, örömmel segédkezett volna benne.

A teremből egy hosszú fekete folyósóra jutottunk, aminek nem láttam a végét. Menetközben eltűnődtem mostani helyzetemen. Nem tudtam, mi fog velem történni, de azzal tisztában voltam, hogy semmi jó. Félelmet ugyan nem mutattam, de legbelül igenis rettegtem attól, ami feltehetően rám várt. Egy dologban biztos voltam, semmilyen információt nem fognak kiszedni belőlem, inkább meghalok, ami egyre inkább valószínűbbé vált számomra, ahogy haladtunk célunk felé, a végtelennek tűnő folyóson.

* * * * *

Szótlanul baktattam Reyna mögött, őreimtől közrefogva. Reménykedtem, hogy minél később érünk oda, ahová éppen tartottunk. Próbáltam minél több bátorságot összeszedni. Tisztában voltam, hogy nagy szükségem lesz rá, ha megérkezünk az uralkodó elé, akihez fogva tartóim igyekeztek velem.

Fejemben egymást kergették a gondolatok. Elmerengtem kétségbeejtő helyzetemen. Minél jobban próbálkoztam kisütni valami menekülési lehetőséget, annál inkább szembesülnöm kellett az egyértelmű tényekkel – szökésnek az esélye, egyenlő volt a nullával. Így minden erőmet, az előttem álló feladatra tartalékoltam, mást nem is tehettem, de azért volt egy apró tény kilátástalannak tűnő sorsomban, ami valamennyire örömmel töltött el. Barátnőim szabadok voltak. Reméltem, hogy Plutonak, Uranusnak, illetve Neptunnak nem esett komolyabb baja, leszámoltak az ellenséggel, és most biztonságban vannak mindhárman. Azért is bizakodtam a dologban, mert csak Reyna, és két társa tért vissza a Dark Kingdom területére, az Időkapuért folytatott harcból. Ez a bizonyíték reményt adott nekem, hogy kitartsak. Tudtam, hogy társaim azon lesznek, hogy az elfogott embereket a Dracaenara vigyék, és ott információkhoz jussanak a királyságról. Biztosra vettem, hogy megtudva a Dark Kingdom pontos helyét, Plutoék mindent el fognak követni, hogy tervet kovácsolva – és a Sárkánylovagok segítségével –, megkísérelnek majd egy mentőakciót. Mindezt végig elemezve arra a következtetésre jutottam, hogy ki kell tartanom minél tovább. Közben annyira el voltam gondolkodva, hogy mikor Reyna hirtelen megállt, nem véve észre azt, simán neki mentem a nő hátának.

– Te meg, mit ügyetlenkedsz?! – mordult rám dühösen a nő, megpördülve a tengelye körül. A két behemót szörny közül az egyik, látva az eseményeket nem túl finoman rántott rajtam egyet, melynek következtében csaknem hanyatt estem.

– Bo…bocsánat. Én csak… – kértem elnézést nem túl meggyőzően, már éppen bele kezdtem volna valamilyen magyarázatba, hogy miért is ütköztem a nőnek, mikor Reyna leintett.

– Maradj csöndben! – szólt rám a nő. – Megérkeztünk! Mielőtt belépnénk a trónterembe, még egyszer figyelmeztetlek, ha jót akarsz magadnak, működj együtt az uralkodóval! – mondta Reyna jelentőségteljesen nézve rám.

Azon voltam, hogy válaszolok a nőnek, mikor halvány derengést vettem észre. Odakapva a pillantásomat, láttam, hogy egy hatalmas – vagy öt méter magas, és ugyanolyan széles – kétszárnyú obszidián ajtó lassan, méltóságteljesen elkezd kétfelé nyílni. Mielőtt tovább szemlélődhettem volna, Reyna megindult előre, nekem meg – hála a két őrömnek – követnem kellett az ajtón át a trónterembe nőt.

A terem óriási volt. A zöldes-fekete szélső falait nehezen tudtam csak kivenni a nagy távolság okán, de ugyanez volt a helyzet a végével is, ahová éppen tartottam őreimmel. Az első dolog, ami rögtön feltűnt belépéskor, hogy a trónterem tele volt megszámlálhatatlan számú szörnnyel. Voltak ott alacsonyak és magasak, soványak és kövérek, csupaszok, illetve tetőtől-talpig szőrrel borítottak. Színűk, a szivárvány valamennyi színében tündökölt, a fehértől, a világos színeken át, a sötéteken keresztül, egészen a legmélyebb feketéig. A trónteremben lévő szörnyek létszáma, sokkolóan hatott rám. Ha ebben az egy helyiségben ennyien voltak, akkor az egész királyság területén mennyien lehetnek?! Belegondolni sem mertem.

A szörnyek mellett néhány ember is volt a teremben, akikről gyanítottam, hogy a királyság katonai parancsnokai. Férfiak és nők vegyesen, a már korábban megismert egyenruhákban – a férfiak feketében, a nők szürkében, csak a páncéljuk, valamint a hozzátartozó köpeny színében volt eltérés. Közöttük váratlanul, egy ismerős arcot is felfedeztem. Egy férfiét, akivel már korábban egy harc alkalmával összefutottam: Rymicothub volt az, aki elvesztette a Luna által megtalált különös kockát. Most kifürkészhetetlen tekintettel nézett, látszott rajta felismert, mert a szája alig láthatóan megrándult. Valószínűleg emlékezett rá, hogy én voltam – Plutoval együtt –, ki megakadályozta abban, hogy visszaszerezze az átjáró kulcsát. De nem volt több időm rá, mert tovább haladtam Reynaval, és a két szörnnyel.

A trónteremben lévők után, magát a helységet vettem szemügyre. Jobban megnézve felfedeztem, hogy a teteje a magasba nyúlt, és barlangszerű hatást keltett a mennyezetről lefüggő, méregzölden csillogó, misztikus cseppkövektől. Az egész olyannak hatott, mintha nem egy épületben lettem volna, hanem egy elképesztő méretekkel büszkélkedő sziklaüregben. A monumentális nagyságú trónteremben semmi szépet nem láttam, mivel leginkább félelmet ébresztett bennem. Mégis – nem bírtam volna megmondani miért –, de valamiképpen lenyűgözött a terem, különösen a túlsó végében elhelyezkedő sötét trónemelvény – amely a terem ajtajához hasonlóan, egyetlen impozáns, fekete obszidián kőből volt kifaragva –, ami meg egyenesen vonzott magához. Ahogy egyre jobban a hatása alá kerültem, még hallani is véltem, ahogy hívott, szólongatott. A trónig meglévő, végtelennek tűnő távolságot, szinte hipnotikus állapotban tettem meg.

Egy bökésre riadtam fel. Értetlenül bámultam oldalvást Reynara, hogy ezt most miért is tette a nő, de ő ekkor már nem rám koncentrált, hanem vigyázban állt a helyén. Mélyen előrehajolt, a kezét ökölbe szorítva, a szívére téve, szertartásos üdvözlésképpen. Elnézve Reyna viselkedését, csak egy dolgot szűrhettem le belőle, hogy megérkeztünk a trónhoz, és a nő az uralkodóját köszöntötte ekképpen. Döbbenten jöttem rá, hogy valamilyen álomszerű állapotban tettem meg, a trónhoz vezető út legnagyobb részét.

Feleszmélve a kábulatból, lassan a trón felé fordultam, és akkor pillantásom összetalálkozott egy mélyreható szürke szempárral, ami szinte foglyul ejtette a tekintetemet. Éreztem, amint a szürke színű szemek, lelkem mélyéig hatoltak, hogy legrejtettebb titkaimat is kifürkésszék. Tudtam, gyorsan kell ez ellen tennem valamit, és nem lévén más megoldás, felhúztam a mentális védvonalamat, amivel, mint senshi rendelkeztem. Így álltam ott, néma küzdelmet folytatva, egy irtózatos erejű elmével. Biztos voltam abban, hogy valami információt szeretne kicsikarni belőlem e módon. Így még jobban megerősítettem az ellenállást. Ezt észlelte a tudatomat bombázó erő is, tehát még hevesebb rohamot indított ellenem.

Mialatt így összecsaptam a tudatomat kutató elmével, hangfoszlányokat hallottam, amiknek, ha nehezen is, de felfogtam az értelmüket. A hangok alapján Reynat azonosítottam be, amint egy férfivel beszélgetett.

– Felség! Parancsodnak engedelmeskedve, elfogtunk egy senshit – mondta a nő tiszteletteljesen.

– Tudom. Ike és Giter már jelentették – ütötte meg a fülemet egy parancsoláshoz szokott, basszusként zengő férfihang. – Volt bátorságuk elém jönni, ezzel a hírrel, remélve, hogy elnézem a hibájukat, amiért nem fogták el mind a négyet, főleg nem az Időkapu őrét. Nem is beszélve arról, hogy az Időkapu feletti uralmunkat is elvesztettük; de meg is kapták érte, méltó büntetésüket – mondta az uralkodó hidegen. – Neked is volt merszed ideállni elém, ezzel az egy lánnyal!

– De Felség! Én csak… – kezdte volna a magyarázatát Reyna, mikor hirtelen egy éles villanás töltötte be a trón előtti térséget. – ÁÁÁÁÁ!!! – sikoltott fel fájdalmasan a nő, majd elnémult, és egy halk puffanás hallatszott.

Csak sejtésem volt arról, hogy mi is játszódhatott le, mert még mindig a mentális támadót próbáltam távol tartani magamtól. Az uralkodó dühében, mert Reyna nem teljesítette a parancsát, valamiképpen megtorolta a nő hibáját, miként – még érkezésünk előtt – tette azt Ikevel és Giterrel. De nem volt időm ezen merengeni, mert egyre fájdalmasabb nyomást éreztem a fejemben. Kezdtem elfáradni a folyamatos támadástól. Féltem, hogy már nem sokáig bírok ellenállni.

– Meg kell hagyni, figyelemreméltó mentális pajzzsal rendelkezik a lány – hallottam meg az uralkodó elismerő hangját. – Nem hittem volna, hogy ilyen sokáig képes lesz kitartani velem szemben – tette még hozzá a férfi.

– Terril! Ne játszadozz, itt ezzel a senshivel! – szólította fel az uralkodót egy parancsoló, távolinak ható, mély női hang. – Csikard ki belőle a szükséges információkat az Időkapu őréről, aztán végezz vele, egyszer s mindenkorra! Így is túl sokáig élt már, és azzal is súlyos károkat okozva nekünk.

– Nyugalom, anyám! Bízd rám az ügyet! – felelte Terril, válaszolva a nőnek, akiről kiderült, hogy nem volt más, mint az édesanyja. – Megszerzem a lánytól a szükséges tudást, annak segítségével pedig, el fogjuk fogni az Időkapu őrét, és végre megkaparintjuk a kulcsot is.

– Akkor tedd a dolgod! – utasította a fiát, a nő. – De igyekezz! Így is túl sokat vártam. Ki akarok szabadulni ebből az elátkozott dimenzióból, ahová még a drágalátos apád zárt, miután rájött, mi is a végső célom – a királynő hangjából ki lehetett hallani a rettentő dühöt, valamint csalódottságot, amiért valaki – mint hallottam a férje – megakadályozta a terve elérésében.

– Szabad leszel anyám. Megígértem neked, és meg is tartom – mint ahogy azt is, mikor arra kértél, hogy öljem meg, azt az áruló apámat. Hát megtettem a kedvedért, végeztem vele – jegyezte meg elégedetten az uralkodó.

Hallgatva anya és fia között lezajló társalgást, elborzadtam teljesen attól, amit ezek ketten műveltek. Micsoda két „szörnyeteg” képes ilyet tenni?! Az egyik arra biztatta a fiát, hogy ölje meg a férjét, az meg örömmel meg is tette, megölte a saját édesapját! Végig gondolva a hallottakat, belém hasított a felismerés! Aki már egy jó ideje mentális csapásokat mér a tudatomra, az nem volt más, mint maga az uralkodó! Megdöbbentem! Mekkora ereje lehet a férfinek, ha képes egyazon időben támadni engem, közben megbüntetni Reynát, mialatt meg – csak úgy mellékesen – az anyjával társalogott?! Tudatosult bennem, hogy eddig feltehetően, azért voltam képes ellenállni Terril erejének, mert megosztotta a figyelmét, de most már rám fog koncentrálni. Félelem hasított belém, mihez kezdjek most?! Lassacskán nyomasztó kétségbeesés kezdett rajtam eluralkodni. Ha nem teszek belátható időn belül bármit is, alul fogok maradni az uralkodóval szemben.

Kezdtem kifogyni az időből, és még csak a leghalványabb fogalmam sem volt, mit is tegyek? Hogyan védjem magam! Testem egyre jobban elnehezült, és elgyötört elmém kezdte feladni a végtelennek tűnő, fárasztó harcot…

* * * * *

A reményvesztettség határán állva, már azon voltam, hogy feladom a harcot, mikor egy új gondolat vert gyökeret, fáradt agyam egy eldugott zugában. Volt még egy esélyem! Senshi erőm már nem tarthatta fel sokáig az uralkodót, hogy megkaparintsa a számára fontos értesüléseket Sailor Plutoról. Azonban volt még egy mód, hogy megakadályozzam ebben. Nem is teketóriáztam, neki is láttam tervem megvalósításának.

– Azt hiszem, mindjárt kész vagyok anyám – jelentette ki önelégülten Terril. – Bármelyik pillanatban összeomolhat a védelme, és akkor hozzáférek a szükséges hírekhez.

Az elmúlt percek alatt, miközben a mentális csapásoktól egyfolytában gyengültem, arcomra fájdalmas grimasz ült ki. Ellenben most, akaratlanul is elmosolyodtam – mielőtt bárki bármit tehetett volna –, amint eltűnt a tiara a homlokomról, és felragyogott az aranyfélhold, ami hercegnői mivoltomra utalt. A hold megjelenésével egy időben ezüstfény vett körül, majd a következő másodpercben már nem Sailor Silvermoon voltam, hanem Selene, a Holdhercegnő!

A fény elültével, ott álltam a Dark Kingdom tróntermében ezüstfehér hercegnői ruhámban. A legszerencsésebb az egészben az volt, hogy a kezeim is szabaddá váltak.

Az átváltozás után, nyomban akcióba lendültem. Senshi erőmet felváltotta a holdhercegnői, ami mentális értelemben a többszöröse volt az eddigieknek, és így most már gond nélkül szembeszállni Terrillel.

A szemünk mindvégig egybe volt fonódva. A férfi lelkem legmélyéig hatoló szürke szemeivel fogva tartotta a pillantásomat, ezzel szemben most már nem félve néztem a tekintetébe, hanem eltökéltséggel. Tudtára akartam adni, még egyáltalán nincs lejátszva ez a meccs, még csak most kezdődik az igazi harc közöttünk!

– Mi ez!!! – ordított fel csalódottan az uralkodó, mivel ellentétben azzal, amit eddig hit, nem törtem meg, hanem éppen ellenkezőleg, megújult erővel álltam neki ellent. – Hogy voltál képes ilyen váratlanul megsokszorozni az erődet?! – szegezte nekem Terril a kérdést. Felállva a trónjáról, gyors léptekkel lesietett az emelvényről, és végezetül centikkel megállt előttem. Ahhoz, hogy továbbra is ellenfelem szemeibe bírjak nézni, fel kellett emelnem a fejemet egészen magasra, mivel a férfi több, mint két fejjel magasabb volt, mint én. Ez egyet jelentett, hogy a termete jóval meghaladta a két métert. Hát mit mondhatnék, egy kissé kellemetlen volt ez az új testhelyzet. A fejemet teljesen hátra kellett hajtanom, hogy fel tudjak rá nézni.

– Átváltozott! – hallottam a döbbent pusmogásokat innen-onnan a trónteremből.

– Teljesen máshogy néz ki, mint az előbb – hangzott fel egy másik meglepett megjegyzés a tömegből.

– Hogy tudta ezt megtenni? – szólt a kérdés a teremben.

Nem törődve a helyet betöltő morajlással, minden erőmmel az uralkodóra összpontosítottam, amire szükségem is volt. A férfit ugyan meglepetésként érte alakváltásom, illetve ellenállásom megerősödése, de azért továbbra sem szakította meg a támadást ellenem. Sőt, növelte annak intenzitását.

– Kérdeztem valamit?! – tudakolta mérgesen, a szemeiben dühös szikrákkal, miközben kezeivel megragadta karjaimat. – Mit tettél?!

Hiába is próbálta kikényszeríteni belőlem a válaszokat, egy szót sem szóltam. Reménykedtem abban, talán makacsságom okozta indulat, meggyengíti az erejét, de ekkor olyasmi történt, amire nem is számítottam, ahogy szerintem senki más sem a trónterembe.

– Felség! A Kristályvirágok felragyogtak! – kiáltotta az, ez idáig csöndben lévő Reyna.

– Micsoda?! – mondta meghökkenten az uralkodó. Váratlanul, minden átmenet nélkül megszakította a szemkontaktust a férfi, valamint a mentális támadást is, és attól fogva nem foglalkozott velem. Megpördült a tengelye körül, és a trón irányába nézett, de közben engem is magával rántott, a karomnál fogva.

Csodálkozva pillantottam fel a férfi arcába. Nem értettem a dolgot. Miért törte meg egy csapásra a támadását?! Értetlenül bámultam az uralkodót. Mi volt olyan fontos, amiért beszüntette az elmém ostromát?

Míg, ezen méláztam, először volt alkalmam alaposabban szemrevételezni az uralkodót. Mint azt már korábban megállapítottam a termete óriási volt. Testén jócskán dagadtak az izmok, királyi ruhája alatt, de ennek ellenére mégis karcsúnak tűnt. Szürke szemeivel tökéletes összhangban volt rövid, lilás-fekete haja. Az arcára nézve meg kellett állapítanom, nem volt különösebben jóképű. Orra nagyobb volt a klasszikusnál, a vonási szögletesek, és kemények voltak, az arcjátéka erőteljes. Mindezek ellenére volt benne valami, ami az átlagos emberek fölé emelte. Felsőbbrendűség áradt belőle – egyszóval a született uralkodó benyomását keltette bennem. Öltözete sötét lila nadrágból, illetve zubbonyból állt, amihez fekete csizmát, köpenyt, és kesztyűket viselt. Egész megjelenése egyszerű, mégis elegáns volt.

Miután szemügyre vettem a férfit, visszatértem a magamban feltett kérdésre. Miért hagyta abba oly hirtelen a támadást? Kíváncsian tekintettem a trón felé, és amit ott láttam, attól elkerekedtek a szemeim. Terril trónjának két oldalán – egy-egy emelvényen, cserepekben – piros, valamint kék színű Kristályvirág világított ragyogó fénnyel. Ezek meg, hogy kerültek ide?! Amit eddig láttam a Dark Kingdomból – az átjáró terme, a hosszú folyosó, és a trónterem nem voltak díszesek – inkább sivárnak mondanám a helyet. Erre most meg itt van díszítésként két virág a trón mellett! Egyik ámulatból, a másikba estem.

Tűnődésemből egy rántás zökkentett ki. Terril, hogy jobban megnézhesse a Kristályvirágok felragyogását, közelebb ment a trónjához, de közben engem is magával húzott – úgy nézett ki a dolog, mintha rólam teljesen megfeledkezett volna. Mit volt, mit tenni, kénytelen voltam lépést tartani a férfivel.

Közeledtünkre, a virágok erőteljesebben kezdtek fényleni, és akkor érzékeltem ugyanazt az érzést, melyhez hasonlót a két másik – már korábban, általam meglelt – Kristályvirágnál tapasztaltam. Különösnek tartottam, hogy eddig nem éreztem meg a virágok kisugárzását. Elképzelhető, hogy valahogy blokkolva voltak előlem, valamilyen ismeretlen módon, és még a tetejébe, eddig minden figyelmemet Terrillel folytatott küzdelem kötötte le. Azt is furcsállottam, hogy a másik két Kristályvirág nem világított, mikor megtaláltam őket, de akkor belém hasított a felismerés. Ennek előtte, egyik esetben sem, mint Holdhercegnő, hanem, mint senshi bukkantam rá a növényekre. Csak később, mikor a virágok kristályokká alakultak, változtam át én is hercegnővé.

– Eddig nem fénylettek – hallottam meg, Terril tűnődő hangját. Az uralkodó – velem együtt – állt a piros Kristályvirág előtt, és különös tekintettel szemlélte azt. – Miért éppen most kezdtek el ragyogni minden előjel nélkül, és pont egyszerre? – gondolkodott hangosan a férfi. – Te meg, mit keresel itt?! – szegezte nekem a kérdést dühösen Terril.

– Szerinted mégis mit?! – fortyantam fel a kelleténél jobban, először megszólalva, mióta beléptem a trónterembe. – Te ráncigáltál ide – közöltem Terrillel.

A férfi feleszmélve, hogy még mindig szorítja a karomat – a balt már korábban elengedte, de a jobbat elfelejtette –, eltaszított magától, mintha még csak arra sem lennék méltó, hogy megérintsen. Az arca is ezt tükrözte: undort, és lenézést.

A lökés felkészületlenül ért, így, hogy ne essek el, megkapaszkodtam a hozzám legközelebbi tárgyba. Jelen esetben, a piros Kristályvirágba. Megfogva a virágot, az a már megszokott rendszer alapján felragyogott piros fénnyel, és mire a világosság kialudt, ott álltam kezemben, egy piros színben tündöklő Szivárványkristállyal. 

– Hopsz! – mindössze annyit tudtam kinyögni, az események ily váratlan alakulásán. Egy kissé feszengve, egyik lábamról, a másikra álltam zavaromban. Fogalmam sem volt róla, hogyan fog reagálni az uralkodó arra, hogy az egyik virágát se szó, se beszéd nélkül, átváltoztattam kristállyá. Tartva a dologtól, óvatosan pillantottam fel Terrilre.

A férfi komoly arccal, elgondolkodva nézett rám, majd lassan, minden egyes szót külön hangsúlyozva megszólalt: – Ki hitte volna, hogy az a személy, akit már jó ideje keresek, szó szerint az ölembe pottyan?! Ennél örömtelibb fejlemény nem is történhetett a mai napon – mondta elégedetten Terril, és mielőtt bármit tehettem volna, a férfi kikapta kezemből a piros kristályt. – Most pedig nézzük meg, hogy tényleg jó-e a sejtésem? – mosolyodott el az uralkodó, majd maga után húzva, átvonszolt a trón másik oldalára, a kék virág elé. – Fogd meg! – adta ki az utasítást.

Megzavarodva bámultam Terrilre. Nem értettem, mit is akar tőlem. Miért fogjam meg a Kristályvirágot? És miért lett olyan elégedett egyszerre csak a férfi? Mit értett azon, hogy megtalálta a régóta keresett embert? Ez most én lennék? Totálisan meg voltam kavarodva, Terril irtó érdekes viselkedésén!

– Azt parancsoltam, hogy érintsd meg! – türelmetlenkedett az uralkodó, majd látva értetlenségemet, felemelte a kezemet, és rátette a Kristályvirágra. A fény szemet kápráztatóan ismét felvillant, és miután elült, a virág helyett egy kék Szivárványkristály lapult a tenyeremben, viszont nem sokáig, mert Terril azt is elvette. – Tehát helyes volt az elgondolásom, valóban te vagy az – jegyezte meg a férfi, elégedett pillantást vetve rám. – Anyám, be szeretnék mutatni neked valakit – mondta vigyorogva a férfi.

Terril újfent megragadva a kezemet, a trón elé ráncigált – én meg az események láncolatától sokkoltan, nem is ellenkeztem. Ott szembefordított egy, a trón mögött lévő, jókora cseppkő tetején elhelyezkedő fekete – szintén – obszidián tömbbel. Ami ezután történt, attól jóformán hanyatt dobtam magam. A kőtömb megszólalt, mégpedig Terril anyjának, a királynőnek a hangján:

– Kit akarsz nekem bemutatni? – kérdezte a királynő, jobban mondva a fekete obszidián tömb, ami vörösen fel-felvillant, minden egyes szónál.

– A leendő feleségemet – jelentette ki egyszerűen az uralkodó, rám mutatva.

– A FELESÉGED!!! – üvöltöttem torkomszakadtából, ahogy csak kifért belőlem. Ordításomtól visszhangzott az egész trónterem. Képtelen voltam felfogni – és nem is akartam elhinni –, azt, amit Terril az előbb mondott. Eddig is eléggé stresszes állapotban voltam, de a férfi e nyilatkozatától végképp kiakadtam. Általában eléggé nyugodt természetű vagyok, de ez a mostani helyzet más volt. Teljesen kifordulva önmagamból, fúriaként kiabáltam Terrillel: – Te nem vagy normális! Totális idióta vagy! Tudod, ki megy hozzád feleségül?! Az öreganyád! Az! Mert, hogy én nem, az egyszer biztos! Egy ilyen… – de nem bírtam tovább folytatni, mert a férfi befogta a számat, és tényként közölte velem a következőket:

– Dehogynem, édesem?! Nekem elhiheted, hogy te leszel a feleségem! Nem szokásom viccelődni. Főleg nem egy ilyen komoly ügyben. Szóval jobb lesz, ha minél előbb belenyugszol a dologba! Mert így, vagy úgy, de feleségül veszlek, ha akarod, ha nem! – mondta kemény hangon az uralkodó, közben ellentmondást nem tűrően nézett rám, kétséget sem hagyva a felől, hogy tűzön, vízen keresztül viszi az elhatározását.

Sokkolt Terril bejelentése. Már ordítani sem volt kedvem. Fogalmam sem volt, mit csináljak. Most aztán szép kis slamasztikába kerültem, nyakig ültem a bajban. Hogy fogok én ebből kimászni?! Csak álltam ott bénultan az uralkodó mellett, csüggedten meredtem a semmibe.

* * * * *

De ha azt hittem, hogy itt a vége, akkor nagyot tévedtem! A java még csak akkor jött!

A királynő ismét megszólalt – egészen pontosan a kőtömb újból felfénylett vörösen.

– Szóval megtaláltad a lányt, akiről a jóslat beszélt?! – kérdezte fiát a királynő, a hangjában izgatottság csengett.

– Igen, anyám – felelte Terril, feltekintve az obszidián kőre.

– Hogy kit?! – szóltam bele a társalgásba éles hangon.

– A lányt, aki átváltoztatja a Kristályvirágokat, és ennek révén megtalálja a hét Szivárványkristályt, és ha eljön az ideje, életet ad az univerzum leghatalmasabb lényének. Ő lesz, aki egyesíti a hét kristályt, és így fog létrejönni az Ezüstkristály, a végtelenerő megtestesülése – mondta Terril jelentőségteljesen rám nézve, és abból a pillantásból tudtam, hogy szerinte én vagyok az a személy, aki mindazt megteszi, amit ő az imént elmondott nekem.

– Ugye ez most nem komoly?! – puhatolóztam, és reménykedtem a nemleges válaszban.

– Nagyon is az – felelte Terril helyett az anyja, a sziklatömbből –, ha az Ezüstkristály végre egyben lesz, akkor én is újra testet ölthetek – kiszabadulva ebből a dimenzióból –, és az erejének köszönhetően, valamint a kristály hatalmát felhasználva, uralkodhatok az egész világon – tette még hozzá a királynő, egy sátáni kacaj kíséretében, amitől megborzongtam.

Most legalább megtudtam, hogy miért kell az Ezüstkristály a nőnek. Vissza szeretne térni a mi dimenziónkba, onnan, ahová a férje zárta. Az elhangzottakból arra is rájöttem, hogy Terril apja, miért börtönözte be a feleségét. A nő egy megalomániás örült, ha uralkodni akar az univerzum felett – a férje ebben akarta meggátolni, és szerencsére sikerült is neki. A királynő fia sem volt kispályás. ő sem tűnt épelméjűnek, mert egy elmebeteg, vagy csak szimplán a velejéig gonosz ember képes megölni a saját apját, hogy kielégítse az anyja bosszúvágyát.

Arra is választ kaptam az elmondottakból, miért pont én vagyok képes a virágokat átváltoztatni kristályokká. Hát ez egy kissé megrendített, főleg, mert, ha ez igaz, akkor előbb, vagy utóbb a világra fogok hozni, egy elképesztő erővel megáldott gyermeket is. Ámde volt még itt egy kérdés, ami nem hagyott nyugodni, tehát nem is késlekedtem, fel is tettem:

– Ez mind szép – kezdtem –, de miért kellene nekem feleségül mennem hozzád?! – mutattam Terrilre.

– Pedig egyértelmű – mondta mosolyogva az uralkodó. – Így én leszek az apja, a világ legerősebb halandójának, és ezzel biztosan a mi családunk fog uralkodni az egész világon.

– Az unokám születésével garantált lesz, hogy senki más nem tudja majd használni az Ezüstkristályt. A kristály így minden hatalmával csak minket fog szolgálni – tette még hozzá a királynő.

Ez volt az a pont, amikor nem tudtam már, mit mondani. Ezek ketten szép kis tervet dolgoztak ki, a totális hatalom megszerzéséért. Sajnos ebben az elképzelésben, nekem is fontos szerepet szántak. Szerencsétlenségemre – és talán az egész univerzumnak – véletlenül kerültem a kezük közé, mint azt Terril is megjegyezte. Ők csak az ellenük harcoló senshiket – élükön az Időkapu őrével – szerették volna elfogni. Erre meg pont azt kapták el személyemben, akire már amúgy is fenték a fogukat, még ha egy másik ügyből kifolyólag.

– Az Időkaput, miért akartátok elfoglalni? – kérdeztem meg, mert az Időkapu őréről eszembe jutott, hogy már csak ez az egy kérdés maradt tisztázatlan előttem.

– Az Ezüstkristály az idők hajnalán segített megteremteni az univerzumot, majd, hogy biztonságban legyen – addig, amíg el nem jön az, aki fel tudja használni a teljes hatalmát –, hét darabra választották szét. Ezek a Szivárványkristályok. A hét darabot Kristályvirágnak álcázták, és szétszórták a virágok magjait, a szélrózsa minden irányába. Az Időkapu segítségével visszamehettünk volna abba az időbe, mikor elrejtették a magokat, és akkor könnyebb lett volna megtalálni a virágokat. Kettőnek így is a nyomára bukkantunk, de a többi Kristályvirágot nem találtuk meg. Sajnálatosan az a tervünk, hogy az Időkapuval leljük meg a magvakat nem jött be, de helyette itt vagy te – mondta jelentőségteljesen az uralkodó. – Te majd szépen elvezetsz hozzájuk!

– Az eredeti tervről se kell lemondanunk fiam – mondta az anya, a fiának. – A lányt használd csalétekként. Ajánld fel az Időkapu őrének, hogyha átadja a kulcsot, akkor sértetlenül elengedjük a társát. Persze mondanom sem kell, a lányt semmilyen körülmények között sem adjuk át, de ekképpen csapdába tudjuk csalni a másik hármat is. Egyszer s mindenkorra megszabadulunk tőlük, a tetejébe még az Időkaput is mi fogjuk újra uralni.

– Jó ötlet anyám – gratulált Terril a nőnek. – Neki is látok a kivitelezésnek.

– Rendben, fiam – mondta a királynő. – A lányra meg nagyon vigyázzál, ha már elfogtuk, nem hagyhatjuk kicsúszni a markunkból!

– Természetesen anyám. Reyna! – fordult a trón előtt, eddig csendben, vigyázban álló nőhöz Terril. – Vidd magaddal a lányt, és zárd be az egyik lakosztályba! Gondoskodj róla, hogy semmiben sem szenvedjen hiányt, elvégre ő a leendő királynőm – pillantott rám jelentőségteljesen, én meg jobbnak láttam, ha nem mondok semmit. – Kinevezlek testőrparancsnokká Reyna. Annyi őrt állítsál szolgálatba, amennyit csak jónak látsz. Te tartozol felelősséggel az úrnőér! – adta ki az utasításokat az uralkodó, újonnan kinevezett testőrömnek. – Elmehetsz! – bocsátott el nagy kegyesen Terril, miközben egy elegáns mozdulattal helyet foglalt a trónján.

Engedelmeskedtem a férfi parancsának – nem is tudtam volna igazából mást tenni. Egyenes derékkal, feszes háttal, fejedelmi tartással vonultam ki a trónteremből, a szörnyek, és parancsnokaik sorfala között. Ekkor egy különös érzés lett úrrá rajtam, mintha valaki kapcsolatba szeretett volna lépni velem. Érzékeltem, hogy egy elme óvatosan megérinti az enyémet, és próbált megnyugtatni, hogy nem vagyok egyedül. Az érzés valahogy ismerős is volt, de amilyen váratlanul jött, olyan hirtelen abba is maradt. Nem tudtam hová tenni az egészet. Megráztam a fejemet. Biztos csak tévedtem. Hogyan is feltételezhettem, hogy itt a Dark Kingdom kellős közepén, bárkire is számíthattam. Senki sem volt, aki mellettem állt volna, csak ellenségek vettek körül. Így tehát, tovább haladtam a kijárat felé, Reynaval az oldalamon, aki szorosan mellettem lépdelt, büszkén kihúzva magát, hogy kinevezték testőrparancsnokommá, és akit tulajdonképpen ezzel, elő is léptették.

Miközben kifelé haladtam a trónteremből, végig gondoltam a fejleményeket. Tudtam, minél előbb el kell menekülnöm innen, mert ha nem, akkor mielőtt kettőt pislanthatnék, a Dark Kingdom uralkodójának neje leszek, és ami talán még rosszabb, a gyermekének az anyja. Szökésemet, azért sem hallogathattam, mert a királynő tökéletes tervét megvalósítandóan, Terril csapdába készült csalni három barátnőmet, engem használva fel csalétekként. Minél előbb eltűnök innen, annál hamarabb tudom biztonságban Plutot, Uranust, és Neptunt, nem is beszélve jómagamról, valamint az Időkapuról – és ha nagyzolhatok, az egész univerzumról.