– Már négy hete… – sóhajtottam egy nagyot bánatomban az ágyon ülve. – Négy hete, és még mindig itt vagyok. Nem hiszem el, hogy ilyen szerencsétlen vagyok! – tépelődtem hangosan magamban, miközben az álamat felhúzott térdeimre fektettem, kezeimmel meg szorosan összekulcsoltam, és csak bámultam a semmibe.

Ez a jelenet egyre jobban szokásommá vált, rabságom hetei alatt. Mióta az uralkodó parancsára Reyna bezárt, egy percre sem hagyhattam el a börtönömül szolgáló aranykalitkát. Terril utasításának megfelelően, semmiben sem szenvedtem hiányt. Mindent megkaptam, amit csak akartam, kivéve az egyetlen dolgot, amire a legjobban vágytam – a szabadságomat. Nagyon úgy nézett ki, a Dark Kingdom uralkodójának feltett szándéka, hogy egészen az esküvőnkig – Reynatól tudtam, hogy már javában zajlottak az előkészületek – bezárva tart. Így még csak esélyem sem volt, egy szökési kísérlet megtervezésére, nemhogy lebonyolítására.

Napjaim lassú egyhangúságban teltek. Jóformán egyetlen társaságom Reyna volt, aki, mint a mellém kinevezett testőrparancsnok lelkiismeretesen végezte a feladatát, óránként benézett, ellenőrizve, hogy még meg vagyok. Az első hét végére, már nevetőgörcsöt kaptam attól, ahogy felügyelt. Mégis hová mehettem volna! A királyságból csak a vár egyes részeit láttam elfogásom napján, azt sem tudtam, hogy a galaxis melyik szegletében helyezkedik el a Dark Kingdom. A központjául szolgáló bolygó nevét sem bírtam ez idáig kideríteni, pedig próbálkoztam kiszedni valamennyi információt Reynaból. Sajnos a nő nem bizonyult valami közlékenynek. Az uralkodója parancsát követve, tisztelettel bánt velem, de még beszélgetni sem volt hajlandó. Számára az volt a lényeg, hogy minden rendben legyen körülöttem, más nem számított. Így időm nagy részét magányosan töltöttem. Vagy aludtam, vagy a legörültebb – kivitelezhetetlen – szökési terveken törtem a fejem, vagy egyszerűen – mint most is – magamban beszéltem, a végén meg csak csendesen meredtem egy meghatározhatatlan pontra. Utána azonban mindig összeszedtem magam, mielőtt a depresszió végleg legyűrt volna, olyankor a számomra fontos emberekre gondoltam, a nagymamámra, barátnőimre, macskáimra, és legtöbbször halott szüleimre – kiket csak most volt időm meggyászolni. Lassanként elfogadtam a halálukat, és a velük eltöltött szép időkre gondoltam.

 Sanyarú sorsom elől az emlékeimhez menekültem, mikor még boldog voltam a Holdon családom, valamint barátaim társaságában. Ezekből az emlékekből merítettem erőt, hogy ne veszítsem el a reményt, és valamikor kiszabadulva innen, még viszontláthassam a hazámat.

Most is az otthonomra gondoltam, ezzel tudtam legyőzni az ismételten elhatalmasodó kétségbeesést, és mint ilyenkor lenni szokott, az elkeseredettséget düh váltotta fel, hogy, miért nem történik már valami. Ennél a bizonytalanságnál, még a rossz hír tudása is jobb lett volna. Tisztában voltam azzal, hogy Terril minél előbb feleségül akart venni, ezt ő maga közölte velem elfogásom másnapján – egyetlen látogatása alkalmával –, de hozzátette, mielőtt arra sor kerülne, még csapdába szándékozta csalni Sailor Plutot. Meg akarta szerezni tőle az Időkapu kulcsát, hogy ő és az anyja uralkodhassanak az Idő felett is. Én, ezzel valamennyi haladékot nyertem az egyáltalán nem vágyott házasságtól, de ugyanakkor féltem is, minél hosszabb ideig vagyok itt, annál több ideje lesz a férfinek, hogy felhasználjon, mint csalit, és elfogja barátnőimet is.

– Már megint rossz dolgokon merengek! – fedtem meg saját magamat mérgesen. – A végén még meg fogok zavarodni! – jegyeztem meg, sűrű fejcsóválások között, azért, hogy ez ellen tegyek valamit felálltam az ágyról, és a jó erős rácsozattal rendelkező ablakhoz léptem. Neki támaszkodva az ablakkeretnek, kitekintettem. Az égen, a fenyegetően háborgó felhőket kezdtem el nézni, mikor váratlanul kinyílt a szobám ajtaja. Odanézve, Reynat pillantottam meg, de a nő nem volt egyedül. Egy magas férfi volt a társaságában, akiben meglepetten, Rymicothubra ismertem.

– Őfelsége azt parancsolta Rymicothub, hogy a lányt a szobájában kell tartanom – közölte ellentmondást nem tűrően Reyna a férfivel. – Senkit sem engedhetek be hozzá.

– Reyna, fogd már fel, hogy éppen az uralkodó utasítása, vigyem hozzá a mennyasszonyát – felelte Rymicothub a nőre mosolyogva. – Nagyon jól tudod, hogy el akarja kapni az Időkapu őrét. Ma reggel megjött a válasz, Őfelsége üzenetére. Az Időkapu őre hajlandó tárgyalni, de csak egy semleges helyen, és előtte még látni szeretné, hogy a társa jól van, ezért oda kell vinnem a lányt.

– Engem erről, senki sem értesített – mondta kételkedve Reyna, felpillantva a magas férfire. – Biztos, hogy ez az uralkodó parancsa?

– Persze. Most jövők tőle – válaszolta Rymicothub. – Őfelsége látszólag belement az alkuba, de az egész egy csapda, ami készen áll arra, hogy az Időkapu őre belesétáljon, és már csak a csali hiányzik belőle – mondta a férfi, de ekkor már nem a nőt nézte, hanem engem diadalittasan, így adva a tudtomra, hogy nemsokára hozzám hasonlóan barátnőmet is foglyul ejtik.

Meglepett voltam. Soha nem hittem volna, hogy Pluto engedve a Dark Kingdom uralkodójának, teljesíti annak követelését, és átadja az Időkapu kulcsát cserébe értem – legalább is, ezt szűrtem ki Rymicothub pillantásából. Mozdulni sem bírtam a döbbenettől, de rögtön az után, hogy végig gondoltam a dolgokat, beugrott, ahogyan Terril csapdát állított barátnőmnek, úgy valószínűleg a társaim is készülnek valamire. Sailor Pluto, csak azért ment bele az egyezkedésbe, hogy a közelembe férhessen. El tudtam képzelni, hogy Uranusszal és Neptunnal, valamint a Sárkánylovagokkal kieszeltek egy tervet a kiszabadításomra. Ez máris más megvilágításba helyezte az egészet. Ha az uralkodó azt hiszi, hogy csak ő eszelt ki valamit, akkor nagyon csalódott lesz, ha rájön, hogy Plutoék is, hozzá hasonlóan tevékenykednek. Nekem így nem lesz más dolgom, mint engedelmeskedni, és Rymicothubbal tartani, de közben felkészülni, mit is lépnek társaim, illetve a szerint cselekedni.

– Hölgyem! – zökkentett ki Rymicothub felszólítása a töprengésből. – Ha szabad megkérnem, fáradjon velem! – mondta csúfondáros hangon a férfi, mialatt látványos udvariaskodással meghajtotta magát, ezzel is jelezte, hogy az lesz a legjobb, ha minél előbb megindulok.

Magasra emelt fejjel, teljes hercegnői felsőbbrendűségemet beleadva, gőgösen vonultam el a férfi előtt, így engedelmeskedve a hangjában bujkáló burkolt fenyegetésnek. Amint elhaladtam előtte, Rymicothub felegyenesedett, és szorosan a nyomomba szegődött, de mielőtt elhagyhattuk volna a szobát, Reyna elénk lépett.

– Sajnálom Rymicothub, de amíg nem mutatod meg, az uralkodó írásos parancsát, nem viheted innen sehová sem a lányt! – mondta Reyna, a férfi elé állva.

– Mi van Reyna?! Nem bízol bennem? – kérdezte értetlenkedve Rymicothub. – Mégis, mit feltételezel, hová viszem, ha nem Őfelsége elé a lányt?

– Dehogynem, hiszek neked – felelte Reyna –, de te is tisztában vagy vele, hogy mi a szabály. Csak Őfelsége, és én vihetem ki, bárhová is a lányt a szobából. Tudod mit, én is veletek megyek – javasolta Rymicothubnak a nő.

– Azt hiszem, ez nem lehetséges Reyna – mondta higgadtan a férfi.

– Miért nem?! – érdeklődött a nő. – Míg más utasítást nem kapok az uralkodótól, addig, ahová a lány megy, oda megyek én is!

– Ha ez az óhajod, én nem bánom – egyezett bele engedékenyen Rymicothub, és még hozzátette: – Hölgyeim, fáradjanak csak előre!

Míg Reyna és Rymicothub egymással vitatkozott, értetlenül bámultam a férfit. Vajon, miért akart megszabadulni a nőtől, és bizonygatta annyira, hogy neki kell elkísérnie? Utána meg, miért járult hozzá olyan hamar, hogy Reyna is velünk jöhet? Nem értettem az egészből semmit, de nem is volt több időm tűnődni, mert Reyna egy fejbólintással jelezte, hogy kövessem. Mit volt, mit tenni, készségesen vele tartottam, de akkor olyasmi történt, amire még legvadabb álmaimban sem gondoltam. Rymicothub szemfényvesztő gyorsasággal Reyna mögött termett, és mielőtt a nő bármit is csinálhatott volna, a férfi egy csapást mért a  tarkójára, amitől az, nyikkanás nélkül, arccal előre elterült a földön.

– Maradj csendben! – parancsolta figyelmeztetően a férfi, miközben mélyen a szemembe nézett. Rymicothub ezek után lehajolt Reynahoz. A hátára fordítva, meggyőződött róla, hogy tényleg eszméletlen.

Remegve lapultam az ajtóhoz, és nagyra meresztett szemekkel, csodálkozva bámultam Rymicothubra. Ezt most, miért tette a férfi?! Miért ütötte le Reynat? Nem értettem semmit. Az imént a férfi nagyon meg szeretett volna szabadulni Reynatól, és hát végül, meg is tette. A nő nem hallgatott a szép szóra, így a férfi attól sem riadt vissza, hogy erőszakot alkalmazzon vele szemben. Egyszerűen leütötte. Most, mit fog tenni Rymicothub?! Bele sem mertem gondolni! Mit akarhat tőlem?! Mert, hogy valamit akart, abban százszázalékosan biztos voltam. Különben nem tette volna el az útból Reynat, csak azért, hogy kettesben maradhasson velem.

Félelem fogott el. Ritkán szoktam rettegni, de amit Rymicothub tett, az aggodalommal töltött el. Mozdulni sem tudtam. Reszketve álltam csak ott, és szorongva vártam, milyen sorsot is szánt nekem a férfi.

* * * * *

Rymicothub – amíg én komoly aggályokkal szemléltem a férfit – felemelte az ájult Reynat, és az ágyhoz lépett vele. Befelé, a fal felé fordítva, letette a nőt, majd jó alaposan betakarta, úgy, hogyha valaki ránézett az ágyra, azt is hihette, hogy én alszom benne. Miután ezzel végzett, a férfi hozzám lépett. Megfogta a kezemet, és magával vonszolt.

– Sietnünk kell!– mondta Rymicothub, hátrafordulva felém. – Az őrségről gondoskodtam. Megparancsoltam nekik, hogy még csak a szobád közelébe se jöjjenek. Minden azon múlik, Reyna meddig lesz eszméletlen. Bizakodom, hogy sokáig, mert amikor magához fog térni, riadoztatni fogja az őröket. Remélem, addigra jó messze fogunk már járni – hadarta egy szuszra a férfi.

Döbbenten hallgattam Rymicothub szavait. Az előbb még azt hittem, hogy bántana, erre most meg kiderült, hogy valójában meg akart szöktetni. Szóhoz sem jutottam, csak gépiesen követtem a férfit, aki immár rohant végig a kihalt folyosón, maga után vonva. Így nem tehettem mást, mint futottam, hogy lépést tudjak vele tartani – ami nem volt könnyű, mert míg én kettőt léptem, addig a nálam jóval magasabb férfi egyet, ezért jócskán kellett szaporáznom, nem is beszélve, akkor még hosszú, földig érő, uszályos hercegnői ruhámról. Végül is ruhám volt az, ami véget vetett a rohanásnak. Hiába emeltem fel szabad kezemmel a szoknyarészt, egy óvatlan másodpercben rátapostam a fehér ruha szegélyére, és megbotlottam. A lendülettől – amihez még hozzátett a futás is – neki estem Rymicothub hátának, akit ez váratlanul ért, és mivel nem volt rá felkészülve előrebukott, illetve engem is magával rántott. Egymásba gabalyodva, terültünk el a földön. A férfi alul, én pedig rajta.

Rymicothubból egy fájdalmas nyögés tört elő, az esés miatt. A tetejébe még én is teljes súlyommal (arról, hogy hány kiló vagyok, inkább ne beszéljünk, elvégre egy hölgyet nem illik erről faggatni J) rázuhantam. Egy pillanatig megrökönyödve hasaltam a férfin, majd észbe kapva, próbáltam lekászálódni minél előbb róla, de az nem jött össze. Már megint a ruhám volt a hibás! A bő szoknya, alaposan kettőnk köré csavarodott, egy része meg beszorult Rymicothub alá, ezért aztán teljeséggel képtelen voltam felállni.

– Ezt nem hiszem el! – szitkozódtam mérgesen, de mindhiába, mert ruhám még mindig a férfihez rögzített.

– Ebből elég! – szólalt meg dühösen Rymicothub, észlelve szerencsétlenkedésemet. A férfi oldalra fordult, amitől én lepottyanva róla, a folyosó kövezetén kötöttem ki. Meglepetten meredtem Rymicothubra. – Segítenél kibogozni ezt a vacakot! Mozdulnál már végre! – rivallt indulatosan rám, látva bénultságomat.

– Nem kell velem ordibálni! – mondtam ingerlékenyen Rymicothubnak, miközben éreztem, hogy egyre vörösebb leszek idegességemben (vagy netán valami mástól?). – Próbálom én, de ha egyszer nem megy!

– Jól van! Maradj nyugton! Megkísérlem lefejteni magamról – felelte Rymicothub, és nyomban neki is látott.

Egy-két perc múlva végre megszabadulva ruhám fogságából, és egymás mellett álltunk a folyosón a férfivel. Kihasználva a helyzetet, nekiszegeztem Rymicothubnak, a rohanásunk kezdete óta foglalkoztató kérdést:

– Elmondanád végre, hogy mit is csinálsz valójában?! Mi ez az egész lányszöktetési akció?! – ostromoltam kérdésekkel a szőke férfit, és a nagyobb nyomaték kedvéért, minden szónál jó alaposan megböktem a férfi mellkasát.

– Válaszolok az összes kérdésedre, amint biztonságban leszünk – felelte Rymicothub –, de addig érd be, hogy meg van rá a jó okom. Most pedig menjünk, és ha megkérhetnélek, abbahagynád ezt a böködést?!

Felnéztem Rymicothub arcába, és rájöttem, hogy ebben a pillanatban nem számíthatok tőle, kielégítő válaszokra. Nem tudtam miért, de valami azt súgta, hogy megbízhatok a férfiben, ezért belenyugodva a dologba, sietős léptekkel, tovább indultam a folyosón. Rymicothub szorosan mellettem trappolt, hosszú lábain.

Szótlanul mentünk egymás mellett a palota kijárata felé. Óvatosan haladtunk, nehogy valaki felfedezze menekülésünket. A folyosók végén, és a kanyarokban vigyázva lestünk ki, de ez idáig nem találkoztunk senkivel. Nagyon úgy nézett ki, hogy a palota kihalt volt. A legtöbben Terrillel azon voltak, hogy Plutoékat csapdába csalják, így nem tartózkodtak az építményben. Akik meg nem mentek el, azokat Rymicothub ügyesen eltávolította útvonalunknak még a környékéről is.

Kifelé menet, váratlanul számomra a palota ismerős részére értünk. Felismertem, hogy éppen azon a folyosón jártunk, ami a trónteremhez vezetett, és akkor belém hasított egy gondolat. Megragadva Rymicothub karját, megállásra késztettem a férfit.

– Várjál! Nem mehetünk még el! – mondtam neki.

– Hogy-hogy nem mehetünk el?! Mi jutott az eszedbe? – kérdezte a férfi, látva rajtam, hogy valami igencsak fontos dolog jutott az eszembe.

– A két Szivárványkristályt nem hagyhatjuk itt – közöltem izgatottan Rymicothubbal. – Hol tartja őket Terril?! Remélem, nem vitte magával?

– Igazad van, a kristályok nélkül nem mehetünk el – értett egyet velem Rymicothub. – A trónteremben vannak. Senki sem őrzi őket, de nehéz lesz hozzájuk férni. Az uralkodó trónja mellett vannak ugyanazokon az emelvényeken, mint annak idején a Kristályvirágok, de legjobb tudomásom szerint egy varázslattal elérte, hogy csak ő nyúlhat a kristályokhoz.

– Értem – mondtam elgondolkodva –, de azért nézzük meg, hátha tudunk tenni valamit, hogy megszerezzük a kristályokat.

Nem is késlekedtünk tovább, futva mentünk a trónterem ajtajáig. Ott Rymicothub vigyázva – hátha van valaki a teremben – kinyitotta az ajtót, de szerencsénkre a trónterem kongott az ürességtől. A trónemelvényhez szaladva, megálltam a piros kristály előtt. A férfi a bal oldalamon az állát vakargatva, vette szemügyre a kristályt. Tűnődve mérlegelte, hogyan is hatástalanítsuk Terril védővarázslatát. Engem is hasonló gondolatok foglalkoztattak, amikor is támadt egy ötletem.

– Figyelj! Ha mind az igaz, amit Terril mondott arról, hogy én vagyok az egyetlen, aki át tudja változtatni a virágokat Szivárványkristályokká, akkor lehet, hogy nem is kell megszüntetni a varázslatot. Valami azt súgja, hogy semmi sem gátolhat meg abban, hogy bárhol, és bármikor hozzájuk érjek – mondtam Rymicothubnak, és mielőtt a férfi megakadályozhatta volna, megfogtam a piros kristályt. A varázslat tényleg nem akadályozott meg abban, hogy hozzá nyúljak a kristályhoz, de azért Terril sem volt ostoba. Amint a piros kristályt megérintettem, felzúgott egy éles szirénaszerű hang, ami betöltötte a tróntermet, illetve az egész palotát is, riadoztatva az őrséget, hogy történt valami.

– Ezt azért nem kellett volna! – mordult rám dühösen Rymicothub. – Hozd a másik Szivárványkristályt, aztán pucoljunk innen!

Engedelmeskedve Rymicothub felszólításának, átrohantam a trón másik oldalára. Megragadtam a kék kristályt – felharsant egy újabb sziréna –, és már rohantam is a férfivel együtt a kijárathoz. Már éppen elértünk volna, mikor egy felbőszült ordítás megállásra késztetett minket.

– Nyomorultak! – hallottam meg egy rettentően dühös kiáltást, amiben Terril anyjának hangjára ismertem. – Rymicothub, te aljas áruló, ezért a tettedért az életeddel fogsz fizetni! Rólad, te lány, pedig a fiam fog gondoskodni! El fogja venni a kedvedet attól, hogy ellenünk szegülj, arra megesküszöm! Őrség!!! – vízhangzott a palotában a királynő hangja, túl harsogva a szirénákat.

– Metalia királynő felébredt! Még fellármázza nekünk a palotát, idecsődítve a generálisokat, valamint a szörnyeket – kiáltotta figyelmeztetően a fülembe Rymicothub. – Siessünk, de attól tartok, hogy így is harcolnunk kell, ha ki akarunk innen jutni.

– Várjál! – mondtam a férfinek.

– Mégis mire?! A jó ég áldjon meg! – ordította türelmetlenül Rymicothub.

– Erre – feleltem tömören. A két megszerzett kristályt gyorsan betettem ruhám redői között megbúvó rejtett zsebe, és kimondtam az átváltozásomhoz szükséges szavakat: – Silvermoon power, make up! – azon nyomban megjelent, kinyújtott kezem között egy pálca, tetején egy aranyfélholddal. Az átváltoztató tollból fény csapott ki, beborítva engem, és néhány másodperc múlva ott álltam ezüstszürke harci fukumban, Sailor Silvermoonként. – Most már mehetünk. Futás! – kiáltottam rá, a meglepetéstől mozdulatlanul álló Rymicothubra. Most kivételesen én ragadtam meg a férfi kezét, és ráncigáltam magam után.

Rymicothub a döbbenetből magához térve, rohanvást indult meg a trónterem kijáratához. Én szorosan mellette futottam. Kirohanva az ajtón, számítottunk rá, hogy ott várni fognak már ránk, és valóban, sejtésünk be is jött. A trónterembe vezető folyosón több szörny is tartott felénk. Rymicothubbal, látva a fejleményeket, összenéztünk, majd szó nélkül támadni kezdtünk. Ezüstholdsugaramtól, két felénk bömbölve közeledő szörny pusztult el, de itt nem álltam meg, folyamatosan támadtam, ritkítva a folyosóról özönlők sorát. A férfi mellettem harcolt. Oldalállásban helyezkedett el. Jobbját előre tartva, bocsátotta ki nyitott tenyeréből, a korábbról már ismert – mikor még egymás ellen harcoltunk – fekete fényörvényeket. A fekete színű örvények – spirál alakúak, valamint fél méter hosszúak – elérve a szörnyeket, alaposan megtizedelték őket.

Támadásunk intenzitásától a szörnyek hátrálni kényszerültek, mi pedig kihasználva a helyzetet, megindultunk előre.

– Kövess! – hallottam meg Rymicothub hangját alig hallhatóan, ahogy túlkiabálta a csatazajt.

Válaszul bólintottam a férfinek. Ellenvetés nélkül követtem, elvégre ő itthon volt, és így helyismerettel is rendelkezett. Reméltem tudja, hogy merre tudunk viszonylagos – ha a harcot nem számítjuk – biztonságban kijutni a palotából. Szerencsénkre be is jött a dolog. Rymicothub minden előjel nélkül meghúzta a folyosó egyik oldalán elhelyezkedő egyik fáklyát, amitől mögöttünk a fal egyik szakasza félrecsúszott, és egy rejtekajtó vált láthatóvá. A férfi átlépett, és onnan fedezett, hogy követni tudjam. Kilőttem egy utolsó holdsugarat, majd teketóriázás nélkül beugrottam a titkos folyosóra. Amint bent voltam, Rymicothub rácsapott egy kiálló téglára, és a rejtekajtó azonnal visszacsúszott a helyére, elrejtve minket a szörnyek elől. Rymicothub az ajtó jobb oldalán megérintett egy jókora követ, ami azon nyomban a falba süllyedt mély nyikorgással, ezzel működésbe hozva egy záró szerkezetet, ami reméltem jó ideig kint tartja üldözőinket.

– És most merre?! Balra, vagy jobbra? – érdeklődtem, de közben örültem, hogy szusszanhatok egyet, most, hogy nem kellett támadástól tartanom.

– Balra – csak ennyit mondott Rymicothub, és már rohant is a rendkívül szűk folyosón a megadott irányba.

Szorosan mögötte haladtam. Elcsodálkozva néztem a férfi hátát, hogy-hogy nem szorult be a járatba? Átlagos termetemmel, alig-alig fértem el a keskeny helyen. Azonban, ha én így voltam ezzel, akkor ő a két méterével, széles vállaival, meg egyenesen csodaszámba ment, hogy haladni tudott a szűk folyosón, de a férfi mindezek ellenére megállíthatatlanul haladt előre. El kellett ismernem, hogy Rymicothub nem minden napi férfi volt. Még jó, hogy átállt az én oldalamra, és segített a szökésben, még ha nem is tudtam, mi hajtotta a férfit, ezen cselekedetében.

A folyosó méretei miatt nem voltam képes vele beszélni sem. Mást meg nem nagyon csinálhattam, hát futottam csak után, bizakodva abban, hogy Rymicothub valóban ismeri a kivezető utat a palotából.

* * * * *

Hosszú ideig, megállás nélkül mentem Rymicothub nyomában, a titkos járatban. A folyosó, hol egyenesen haladt, hol tett egy kanyart jobbra, illetve balra, de feltűnt, hogy a járat enyhén felfelé tartott.

Fogalmam sem volt merre is járhatok, de – hála a Holdistennőnek –, Rymicothub tudta. Magabiztosan haladt előre. Az egész olybá tűnt, mintha minden áldott nap ez csinálná – azaz ilyen szűk helyeken futkározna edzésként, de még ez is meglehet, én már semmin sem lepődnék meg.

Olyannyira elmerengtem, hogy jószerivel felkenődtem a férfi hátán, mikor váratlanul megállt. Gyorsan tettem egy lépést hátra, hogy legyen helyünk. Rymicothub szó nélkül hagyta – szerencsére – az incidenst.

– Bírod még? – kérdezte a férfi, mialatt végigmért. Láttam rajta, hogy elégedett volt, mert még a fáradságnak a jeleit sem mutattam.

– Igen – mondtam bazsalyogva, miközben jól esett, hogy Rymicothub látva teljesítményemet, elismerően nézett smaragdzöld szemeivel. Végül is még jó, hogy nem voltam kimerült, elvégre senshi lennék, és a harcos énemnek köszönhetően nagyobb erővel, több energiával rendelkeztem, mint a legtöbb ember. – Most hogyan tovább? – érdeklődtem kíváncsian.

– Felfelé – mutatott fel a plafonra Rymicothub. – Ha ki akarunk jutni innen, akkor másznunk kell.

– Már csak ez hiányzott a boldogságomhoz! – sóhajtottam egy nagyot, felnézve a folyosó tetején lévő nyílásra. A fejünk fölött egy végeláthatatlan akna húzódott, egyik felén vaslétrával, ami bizonyította, hogy Rymicothubnak igaza volt. Ahhoz hogy kikerüljünk innen, elég hosszan kell majd másznunk. – De, hát mit tegyünk? Ha ez van, ezt kell szeretni – mondtam, komoly ábrázattal nézve a férfire, és azt követően kirobbant egy megkönnyebbült kacaj belőlem.

– Te mész előre! És erről nem szeretnék vitát nyitni – jelentette ki határozottan Rymicothub, de közben halványan ő is elmosolyodott.

Nem lévén más választásunk, neki is fogtunk a mászáshoz. Egy hang nélkül haladtunk felfelé. Amint teltek a percek éreztem, ahogy a karjaim lassan kezdtek elnehezülni a fáradtságtól. Tisztában voltam, hogy a férfi, miért ragaszkodott, hogy én menjek előre. Hiába voltam senshi, és rendelkeztem emberfeletti hatalommal, Rymicothub testileg még így is erősebb volt nálam, és ha valami baj történne netán velem, például megcsúsznék, el bírna kapni.

Már azt hittem, hogy soha nem érünk célhoz, mikor hirtelen véget ért az akna. Egyik kezemet felemelve, megkíséreltem kinyitni a fedelet, de hiába is próbálkoztam, nem bírtam el a fedőlappal. Rymicothub látva küszködésemet, jelezte, húzódjak odébb, helyet adva neki, hogy fel tudjon mászni. Engedelmeskedtem, így a férfi felkapaszkodott mellém, de mindhiába, neki sem sikerült kinyitni az aknatetőt. Ezután ketten veselkedtünk neki – ami a szűk hely miatt, nem volt egyszerű –, és végre engedett a zár, és a fedél kitárult.

Rymicothub elővigyázatosan kikukucskált a nyíláson, hogy nincsenek-e szörnyek a közelben? Mázlinkra nem voltak, így először a férfi mászott ki, utána engem is kisegített a lyukból. Elgémberedett tagjaimat elégedetten nyújtóztattam ki, majd kíváncsian néztem körül, de semmi érdekeset sem láttam. Az eget – hasonlóan ahhoz, amit hetekig bámultam a börtönömül szolgáló szobám ablakán keresztül, itt is – haragvó, sötéten kavargó fellegek takarták. A táj sivár volt, csak néhol lehetett felfedezni, egy-két fűcsomót, valamint csenevész bokrokat. Jobbra fordulva rá kellett jönnöm, hogy valójában egy hegyormon áltam. Tőlem néhány méterre véget ért a sziklapárkány, és egy mély szakadék kezdődött. A szélére lépve, lepillantottam. A távolban egy fekete vár, éles körvonalait fedeztem fel. Az építmény még ilyen távolságból is hatalmasnak tűnt, száznál is több, égig törő tornyával.

Míg a várat szemléltem, váratlanul egy árnyék vetült rám. Odapillantva láttam, hogy Rymicothub állt mellettem. Kérdően tekintettem fel a férfire: – Most hogyan tovább?

– Már nem kell messzire mennünk – válaszolta Rymicothub. – Tíz-tizenöt percnyi út áll még előttünk. Induljunk, mert nem tudom, mennyi időnk van még, de szerintem már a nyomunkban lehetnek. Nem szeretném megvárni őket.

– Ebben egyetértünk – mondtam a férfinek, aki ezt beleegyezésnek vette, és elindult felfelé a hegygerinc irányába, egy járhatatlannak kinéző ösvényen. Mint ahogy eddig, most is egy szó nélkül követtem Rymicothubot fel a meredek hegyoldalon.

– Megérkeztünk – jelentette ki Rymicothub valamivel több, mint tízpercnyi erőltetett séta után.

– Még is hová? – kérdeztem meglepődve, mert egy összefüggő sziklafal előtt álltunk. Az ösvény, melyen eddig jöttünk, előttünk végett ért, és onnan kezdve a hegy függőlegesen tartott fel egy jó darabon. A különös csak az volt, hogy ez ideig csekély mennyiségű növényzetet láttunk, itt a sziklafalat meg valóssággal beborította jó adag indaszerű, okkersárga, szúrós szárú növény.

– Mindjárt megtudod – mondta elégedetten Rymicothub rám nézve, a szája sarkában egy halvány mosollyal. – Diaban! Előjöhetsz!

– Micsoda?! – kiáltottam fel hüledezve, mert arra nem számítottam, hogy itt találkozhatunk bárkivel is. A sziklát borító indák tömege megmozdult. Ijedten léptem hátra, de Rymicothub mögém lépett, és élőfalként tornyosult mögöttem, a kezeit a vállamra rakva.

– Nincs semmi baj – suttogta halkan, megnyugtatóan, közvetlenül a fülem mellett, hogy még a forró leheletét is éreztem a nyakamon. – Diaban, gyere már! Ő barát – mondta a férfi, és tudtam, hogy a barát szóval rám célzott. De ki lehetett az a Diaban, akit immár másodszor szólított meg Rymicothub? És ami ezután történt, hát arra tényleg nem voltam felkészülve!

Az okkersárga indák ismételten megmozdultak, és ezúttal szét is nyíltak. Az indák mögött egy barlang vált láthatóvá, melynek takarásában, egy óriási alak sziluettje rajzolódott ki. A hatalmas lény, engedelmeskedve a férfi hívásának, kilépett a barlangból. Döbbenetem, ekkor ért a tetőfokára, mert a következő pillanatban, egy sárkánnyal néztem farkasszemet.

A sárkány, a legnagyobb példány volt, amit mostanáig láttam. A magassága odavert az öt méterhez, a hossza meghaladta a tízet. A színe fehér volt, és a pikkelyei úgy csillogtak, mint megannyi apró gyémánt. Szemei arany-barnán fénylettek, és ahogy rám nézett, szinte elvesztem bennük. El kellett ismerni, hogy a sárkány volt az egyik leggyönyörűbb teremtmény, akivel életem tizenhat éve alatt összefutottam. Fenséges látványt nyújtott, ahogyan ott állt a sziklafal tövében kétméternyire előttem. Ekkor a sárkány lehajtotta a fejét, ami az én kobakommal került egy magasságba.

– Minden rendben van Diaban – hallottam meg magam mögül, Rymicothub hangját. Meglepetten láttam, ahogy a férfi ellépett mellettem, és a sárkányhoz ment. Megállva a bestia előtt, Rymicothub megsimogatta a sárkány orrát, az pedig, mint egy elégedett kölyökmacska, dorombolásszerű hangot adott ki, csak jóval erősebben. – Mondtam, hogy ő barát… Jól van… Igen elmegyünk, amilyen gyorsan csak lehet… Hékás! Ne szemtelenkedj velem! – mondta gyengéd, de megrovó hangon a férfi, közben megkocogtatva a sárkány orrát.

Bénultan álltam, és bámultam a szemem előtt lejátszódó jelenetet. Rymicothub minden jel szerint beszélgetett a sárkánnyal, az meg mentálisan felelt neki. Ekkor belém hasított egy gondolat, amit először el akartam vetni, annyira abszurdnak hatott, de még is tudtam, hogy csak az lehet az egyetlen magyarázat, a dolgok ilyen fordulatára.

Felrémlett, mit mondott annak idején Boarex. A sárkányok a Dracaenan voltak őshonosak, és csak a Sárkánylovagok képesek velük mentálisan kommunikálni. Emlékezetembe idéztem, hogy jelenleg nyolc főt számlált a lovagok családja, és közülük hetet személyesen is ismertem. Csak egy lovag volt, akivel nem találkoztam, mert – mint az édesanyja elmesélte – egy küldetésen volt az édesapja, a nagymester megbízásából. Ki kellett derítenie minél több információt a Dark Kingdomról. Ő meg is tette, sőt még többet is – hogy még jobban megismerje az ellenséget, be is állt közéjük. Így hát, most már biztosan kimondhattam a férfi valódi, igazi nevét, és nem az eddig használt anagrammát:

– Botrychium.

– Igen? – fordult szembe velem, kifürkészhetetlen pillantással a férfi. – Tehát rájöttél az igazságra?

– Nem volt nehéz onnantól kezdve, hogy megjelent Diaban – mondtam, célozva a sárkány váratlan felbukkanására. – Édesanyád, mindent elmondott a Sárkánylovagokról, és mivel a családban egyedül Botrychiumot nem ismertem még, nem volt nehéz rájönni, hogy ki vagy te igazából.

– Helyes az észrevételed Silvermoon – felelte Botrychium, és feltűnt csak, hogy ő is csak most szólított először a nevemen. – De most már tényleg menjünk innen – mondta a férfi. Nem is teketóriázott sokat ezután. Diaban lehajolt hozzá, ő pedig, a nagy termetéhez képest, egy könnyed mozdulattal felszállt a nyeregbe. A sárkány tett két lépést, és már ott is volt mellettem. Botrychium lehajolva, nyújtotta oda nekem a kezét. Megfogtam, és ő olyan könnyen – mintha csak tollpille lennék –, felhúzott maga mögé, Diaban nyergébe. Szorosan átkaroltam a Sárkánylovag derekát, a férfi megérezve ezt, mentálisan parancsot adott a sárkánynak az indulásra. Diaban kitárta, majd huszonöt méteres fesztávú szárnyait, és egy rúgással a hatalmas sárkány felemelkedett a szikláról. Spirálisan szárnyalt, áttörve a komoran gomolygó felhőrétegen, az ég felé vette az irányt a hátán lovasával, és velem.