|
18. Botrychium vallomása
2006.11.16. 12:12
Fogalmam sem volt meddig tarthatott utunk a Dracaenaig, mert – nem sokkal a felszállásunkat követően a Dark Kingdom főbolygójáról – elszenderedtem az ólomsúllyal rám nehezedő fáradtságtól. Arra ébredtem, hogy valaki a vállamat rázogatja. Az álmosságtól elnehezült pillákkal, nyűgösen néztem fel Botrychium vidámságtól csillogó szemeibe.
– Mi van? Miért keltettél fel?! – vontam élesen kérdőre a férfit, egy hatalmas ásítás kíséretében.
– Ideje lenne felébredned! Nemsokára landolunk Draconisban – mondta kajánul vigyorogva a Sárkánylovag. – Gondoltam ébren szeretnél lenni, mikor megérkezünk.
– Jól van, na! És köszönöm, hogy felkeltettél – legyintettem egyet a férfi felé, majd nem törődve tovább Botrychium heccelődésével, lefelé fordítottam pillantásomat. Alattunk, egyre kivehetőbben felsejlettek a Sárkányvár körvonalai. Közelebb érve a várhoz, már a tetőteraszon álló apró alakokat is ki tudtam venni, akik minket vártak.
Diaban behúzta a szárnyait, és egy alig érezhető döccenéssel landolt az erkélyen. Mielőtt akárcsak megmozdulhattam volna, barátnőim valósággal megrohantak. Szó szerint lerángattak a sárkány hátáról, hogy aztán elvesszek örömteli, boldog ölelésükben. A három senshi szinte megfojtott a nagy örvendezés közben, hogy épségben viszontláthatnak. A macskáim meg úgy pattogtak körülöttünk a boldogságtól, hogy sértetlenül kerültem elő, mint két gumilabda.
– Te aztán jó kis riadalmat okoztál nekünk! – mondta szemrehányóan, de megkönnyebbüléssel a hangjában Uranus, miközben jó erősen magához szorított. – Kész csoda, hogy ép bőrrel megúsztad ezt a kalandot.
– A Holdistennőnek legyen hála, hogy épen, és egészségesen visszakaptunk! – borult a nyakamba fellélegezve Pluto.
– Már a reményt is feladtuk, hogy valaha is viszontláthatunk – mondta Neptun örömmel a hangjában, hogy újra együtt voltunk. ő oldalról ölelt meg engem.
– Olyan jó itt lenni veletek – feleltem könnyekkel küzdve, amik önkéntelenül is elhomályosították szemeimet, míg viszonoztam barátnőim ölelését.
– Úgy aggódtam! – hallottam meg magam mellett Luna elcsukló hangját.
– De szerencsére, ismét itt vagy velünk! – csatlakozott a többiekhez Artemis is meghatottan.
Kibontakoztam a lányok kezei közül, és leguggolva a karjaimba kaptam két kedvenc szőrgombolyagomat. Lunat a jobb, Artemist a bal kezembe tartva, szorongattam meg alaposan a két cicát, arcomat puha bundájukba temetve. Ők hangos elégedettséggel doromboltak.
Mialatt én barátnőim, illetve macskáim társaságában örvendeztem, Botrychiumot Boarex részesítette, egy jó alapos anyai ölelésben. A hölgy úszott a boldogságban, hogy rég nem látott fiát, újra maga mellett tudhatta. Bhagavant és Bias mellettük állt. Odatekintve, láttam rajtuk, ők is megkönnyebbültek, hogy Botrychium végre otthon volt.
Mintha csak megérezte volna, hogy nézem őket, Boarex rám nézett, majd odajött hozzám, és megölelt, a fülembe suttogva: – Jó, hogy újra itt vagy.
– Köszönöm – feleltem neki hálásan –, és nektek is – mondtam biccentve az apának, és nagyobbik fiának.
– Sejtem, hogy sok megbeszélnivalótok van – szólalt meg Bhagavant, rám és a lányokra nézve –, de most szerintem, mindahányunkra ráférne egy alapos pihenés.
– Ezt, hogy érted? – kérdeztem döbbenten a nagymestertől, ellépve Boarex mellől. Nem értettem, miért mondta, hogy mindannyiunkra, mikor csak én, és a kisebbik fia voltunk veszélyben. Ezzel szemben ekkor valami beugrott, már éppen meg akartam kérdezni, de Bias közbeszólt:
– Mindent el fogunk mondani Silvermoon, de egyetértek apám javaslatával, hogy vonuljunk vissza a szobáinkba, kipihenni magunkat.
– Ne aggódj! – mondta lágyan a hozzám lépő Botrychium, nyugtatóan megfogva a kezemet, és mialatt mélyen a szemembe nézett. – Utána megbeszélünk mindent.
– Rendben – válaszoltam neki, de mi mást is mondhattam volna, mivel el voltam veszve ragyogó zöld szemeinek, delejes smaragdpillantásában.
Sejtésem sem volt, mióta állhattam ott, elmerülve Botrychium tekintetének fogságában, mikor egy határozott érintést éreztem a vállamon. Nagy nehezen elszakítottam magamat a férfi szemeitől, és láttam, hogy Pluto az, aki megfogta a vállamat.
– Menjünk! Bhagavantnak igaza van, rád fér egy alapos pihenés, ahogy elnézem – mondta az idő senshi, és gyengéd erőszakkal elvonszolt Botrychiumtól.
– A fáradtságtól alig állsz a lábadon – jegyezte meg Neptun a jobb oldalamon.
Nem volt mit tenni, engedelmeskedve testőreimnek, kelletlenül engedtem el Botrychium kezét, és indultam meg a két lány között befelé a kastélyba. A szemem sarkából még láttam, amint Botrychium tesz felém egy bizonytalan lépést, mintha még akarna nekem mondani valamit, de Uranus mintegy figyelmeztetően elé lépett, és egy határozott kézmozdulattal megállásra késztette a Sárkánylovagot. Botrychium arcára egy másodpercig csalódott kifejezés ült ki, de többet már nem láttam, mert a lányok társaságában, éppen akkor léptem be az ajtón, ami az alsóbb szintekre vezetett.
Nem értettem az egészet, de még elmerengeni sem volt időm a férfi reakcióján, mivel Uranus is bejött utánunk Luna, illetve Artemis kíséretében. Sürgetett, siessünk, hogy mielőbb ágyba kerüljünk. Ez ellen nem volt semmi kifogásom, mert már csak két dologra vágytam, egy jó forró fürdőre, és egy jó pihe-puha ágyra.
A lakosztályainkhoz érve, elbúcsúztam a lányoktól, akiknek távolabb voltak a szobáik – Plutoé az enyémen túl, Uranusé és Neptuné a következő kanyar mögött, a folyosó túlsó végén. Macskáimmal – akikkel természetesen megosztottam a szobámat –, bevonultunk a lakosztályunkba. Ott egy jó alapos fürdést követően, a kimerültségtől valósággal belezuhantam az ágyba, és szinte azonnal álomba is merültem.
Este, vacsora után – Bhandara és Bharavit kivételével, akik a Thilanuxonon tartózkodtak éppen – átvonultunk a vár fogadótermébe, és ott körbeülve a nagy tárgyalóasztalt, mindenki elmondta a saját verzióját az elmúlt idők történéseiről.
Legelőször Pluto ragadta magához a szót, és elmondta – Uranus és Neptun néha egy-egy megjegyzéssel kiegészítette az Időkapu őrét – mi történt az után, hogy az ellenség áthurcolt az átjárón. Pluto, másik két társunkkal próbált utánam jönni, de nem sikerült, mivelhogy nem egész egy perccel az elrablásomat követően, a talpon maradt két nő, és az egy férfi átmenekült az örvényen. Közvetlenül utánuk az átjáró is bezárult, éppen a lányok orra előtt.
Pluto elmesélte, hogy Uranus tehetetlen dühében, majdnem megölte az elfogott Irgizitot, miközben megpróbálta kiszedni belőle, hová vittek engem, de Neptun megállította azzal, majd a Dracaenan kiderítik. Sikerült a tenger senshinek meggyőznie eltökélt társát, hogy abban a pillanatban értem nem tehetnek semmit. Az adott körülmények között az volt a legfontosabb, hogy az Időkaput megvédjék, és a foglyokat mielőbb a Sárkánylovagok bolygójára vigyék. Uranus, még ha nehezen is, de belátta, hogy a másik lánynak volt igaza.
A három senshi ezt követően nem is sokat tétovázott. Pluto bezárta az Időkaput, és véglegesen blokkolta a kapu környékét – a kulcs, valamint a Garnet Orb egyesített erejével –, hogy az engedélye nélkül soha többé senki se juthasson, még csak a kapu közelébe se. Ez be is jött – az elmúlt hetek alatt a Dark Kingdom többször is próbált átjárót nyitni az Időkapuhoz, de mindig kudarcot vallottak.
Míg Pluto, az Időkapuval volt elfoglalva, Uranus és Neptun a foglyokkal foglalkozott. Megkötözték, és felkészítették őket az indulásra a Dracaenara. Amint Pluto végzett a kapuval, a lányok visszatértek foglyaikkal a lovagok bolygójára, ahol a rabokat bezárták a vár börtönébe, utána Plutoék elmondták Boarexnek és – az ekkor már a bolygón lévő – macskáknak, mi történt az Időkapunál. Boarexet, Lunat és Artemist letaglózta fogságba esésem híre. A hölgy azonnal mentális üzenetet küldött a többi Sárkánylovagnak, hogy amint módjukban áll térjenek vissza a Dracaenara, hogy tervet dolgozzanak ki a megmentésemre.
Az ikrek, akik a bolygón tartózkodtak, érkeztek meg elsőként. Bacca, az édesapjával másnap reggel tért vissza a járőrszolgálatból. Már csak Boarex családjára vártak, a férje, és az idősebbik fiára. Ők, ezzel szemben, csak nyolc nap múlva tértek haza, de nem akármilyen hírrel.
Bhagavant és Bias elmondták, hogy találkoztak Botrychiummal, aki csatlakozott a Dark Kingdomhoz, mivel így, belülről tudta kideríteni az ellenség terveit, szándékait. Botrychium, Rymicothub néven a királyság egyik legmagasabb rangú generálisa lett időközben, és ő nem volt más, mint az a férfi, akivel már egyszer összefutottunk, és aki – mint kiderült – direkt veszítette el a kocka alakú tárgyat harcközben. A célja az volt, hogy mi megtaláljuk a tárgyat, és rájőve a működésére, eljuthassunk az Időkapuhoz – ami akkora már meg is történt.
A legfontosabb hír ellenben az volt, tudja, hol vagyok, és képes megszervezni a szöktetésemet, de az nem lesz egyszerű. Ahhoz, hogy sikeres legyen a szökésünk a Dark Kingdom főbolygójáról, a Darkhallról, a többieknek roppant veszélyes cselt kell megvalósítaniuk. Botrychium megüzente, hogy a Terril, a Dark Kingdom uralkodója, azzal a ajánlattal, hogy hajlandó kicserélni engem az Időkapu kulcsára, csapdába szeretné csalni Plutot, de az egész egy – a senshi számára felállított – kelepce. Mindezek ellenére bele kell sétálni, hogy ezzel csalják el Terrilt és csatlósait a királyi várból, ahonnan az alatt Botrychium ki tud engem menekíteni.
A senshik és a lovagok meghányták-vetették Botrychium ötletét, és rögtön neki is láttak a megvalósításának. Időközben megérkezett Terril üzenete is a csereüzletet illetően, amibe Pluto, mint az Időkapu őre bele is ment. Megadott egy helyet, valamint egy időpontot – amit korábban kiválasztott a többiekkel –, hogy ott bonyolítsák le az Időkapu kulcsának, és az én személyemnek a cseréjét. Az uralkodó bele is egyezett, és még csak sejtése sem volt, hogy valójában ő lesz az, akit át fognak ejteni.
A csere napján mindkét fél megjelent, de persze egyik fél sem egyedül érkezett. Az uralkodó magával vitte a generálisait, valamint szörnyeit, míg az Időkapu őre két társát, illetve szövetségeseiként a Sárkánylovagokat. Ebből kifolyólag egy jó kis csata kerekedett ki. Plutoéknak az előre megbeszéltek alapján, csak egy óráig kellett kitartaniuk, utána visszavonultak a Dracaenara – de közben a szörnyek egész légióit semmisítették meg, és végeztek egy-két generálissal is. Ugyanakkor a vár elnéptelenedését Botrychium kihasználva, megszöktetett.
Itt még nem értek végett a történetek. Botrychium is elmondta, - hogy miután hónapokkal ezelőtt elvált Biastól -, miképpen csatlakozott a Dark Kingdomhoz. A királyság embereket toborzott, hogy vezessék a szörnyeket. A férfi is jelentkezett. Egy-két kisebb-nagyobb trükkel elérte, hogy maguk közzé fogadják. Végezetül, meg miután tett egy szívességet Terrilnek – azt nem mondta el nekünk, hanem megtartotta magának – az egyik legbizalmasabb főembere lett az uralkodónak, és bekerült az úgynevezett belsőkörbe. Innentől kezdve gyűjtötte az információkat, és ha tehette, szabotálta a királyság terveit, akcióit – persze úgy, hogy ne bukjon le. Sikerült is neki egy ügyes manőverrel a kocka alakú tárgyat eljuttatnia hozzánk, utána meg, mikor engem elraboltak, egy zseniális taktikai húzással kiszabadított a Dark Kingdom fogságából, illetve Terril karmai közül.
Legvégül én mondtam el mi Terril és az anyja, Metalia királynő szándéka, valamint végső célja – aminek szerencsétlenségemre, akaratlanul is az egyik főszereplője lettem. Elbeszéltem a hét Szivárványkristály, és a belőlük összeálló Ezüstkristály történetét is. Nem titkoltam el, hogy egy jóslat szerint, valamikor a jövőben világra fogok hozni egy rendkívüli hatalommal rendelkező gyermeket, aki képes lesz felszabadítani az Ezüstkristály végtelen erejét, de hogy azt jóra, illetve rosszra fogja-e használni, az csak tőle fog függeni. Ennek függvényében Terril feleségül szándékozik venni, hogy ő legyen a születendő gyermekem apja, és majd a későbbiekben az anyja, az Ezüstkristály segítségével vissza tudjon térni a mi dimenziónkba. A legvégső célkitűzésük pediglen, hogy uralkodjanak – a gyermekem és a kristály erejét felhasználva – az egész galaxison.
Történetemet követően, egy darabig mély csönd uralkodott a szobában. A többieknek kellett egy kis idő, míg felfogták, mit is közöltem velük az imént. Miután feldolgozták az elhangzottakat, egymás szavába vágva mondták el véleményüket, de a lényeg az egészben az volt, hogy ettől fogva egy percre sem maradhatok egyedül, valakinek, mindig mellettem kell lennie, nehogy ismételten elfogjanak, és ezzel Terril meg tudja valósítani az elhatározását, és feleségül vehessen engem. Próbáltam ez ellen tiltakozni, de alul maradtam a többség akaratával szemben, és bele kellett egyeznem az óhajukba.
Az elhangzottakat követően, még beszélgettünk egy darabig. Meghánytuk-vetettük a dolgokat. Egyetértettünk abban, szövetségeseket kell gyűjtenünk a Dark Kingdom elleni harchoz, hogy minél előbb képesek legyünk őket megállítani. Valamennyien tisztában voltunk azzal, hogy ez nem lesz sétagalopp, de nem volt más választásunk. Tudtuk ellenségeink nem fognak késlekedni, hogy visszavágjanak nekünk, amiért átvertük őket.
Egy hét telt el a szökésem óta a Darkhallról, azóta a Dracaenan pihenéssel töltöttük az időnket. Megegyeztem a lányokkal, hogy mielőtt hozzálátnánk a megbeszélt tervek véghezviteléhez, megérdemlünk néhány nyugodt, békés napot, amiben nagy valószínűséggel úgysem lesz sok részünk, ha megkezdődnek a Dark Kingdom elleni harcok. A legnyomosabb ok ellenben az volt, hogy Bhandara és Bharavit visszatértére vártunk, akik – ha jók voltak Bhagavant értesülései – fontos híreket hoznak a nagymester thilanuxoni kapcsolatától.
Így kihasználva az időt, próbáltam minél jobban kikapcsolódni. Jó nagyokat aludtam, és lustálkodtam, élveztem a semmittevést. Sok időt töltöttem barátnőimmel és macskáimmal, de még többet egy bizonyos személlyel, akit az ismeretségünk rövid ideje alatt igencsak megkedveltem. Kerestük egymás társaságát, hogy minél jobban megismerjük a másikat. Nagyokat beszélgettünk, valamint hosszú sétákat tettünk Draconis szigetén, néha meg csak hallgattunk, miközben a sziget partján üldögéltünk, és néztük az óceán hullámait, amint fodrozódva ostromolták a fövényt, vagy a naplementében gyönyörködtünk, és egyszerűen csak élveztük, hogy kettesben lehettünk. Valahogy magától értetődő volt számomra, hogy a férfivel voltam. Az eltelt hét alatt szoros barátság, mély bizalom alakult ki közöttünk. A legkülönösebb az volt az egészben, hogy Botrychiumnak olyan dolgokat is képes voltam elmondani, amit még három legjobb barátnőmnek sem. Legbelsőbb gondolataimat, és érzéseimet osztottam meg vele, cserébe ő is ugyanígy tett.
A hetedik nap estéjén egymás mellett hevertünk, kényelmesen elterülve kedvenc öblömben, és a gyermekkorunk számunkra kedves emlékeit osztottuk meg a másikkal, mikor is Botrychium minden átmenet nélkül témát váltott.
– Silvermoon, emlékszel, arra hogy egy hete, mikor elmeséltem, hogyan lettem Terril bizalmasa, nem mondtam el, mi is volt a tényleges oka, hiába faggatott arról az apám? – kérdezte furcsa hangsúllyal Botrychium.
– Igen – feleltem oldalvást nézve a férfire. – Az édesapád, tudni akarta, de te nem voltál hajlandó semmit sem elárulni.
– Nem is tudom, hogyan is kezdjem, de valakivel meg kell osztanom, a rám nézve nyomasztó titkot – mondta, közben szomorúan tekintett rám igéző zöld szemeivel.
– De…de, mi…mi…miért – hebegtem-habogtam lányos zavaromban, a smaragdtűzben égő pillantásának súlyától – pont nekem szeretnéd elmondani? A szüleid, vagy talán a bátyád erre sokkal alkalmasabb lenne?
– Nem tudom, ők hogyan reagálnának rá. Te más vagy. Neked bármit képes vagyok elmondani. Bízom abban, hogy meg fogod őrizni a tikomat – jelentette ki teljes őszinteséggel Botrychium.
Erre a vallomásra, képtelen voltam bármit is felelni. Meghatott a férfi feltétlen bizalma. Megtisztelve éreztem magam, hogy nekem még olyat is elbír mondani, amit még a családjának sem. Erre csak egy fajta válaszom lehetett: – Köszönöm, hogy ennyi bizalommal vagy irántam. Kettőnk között marad az, amit most el fogsz nekem mondani.
– Tudom, ezért akarom neked feltárni az igazat, különösen mivel Terrilről van szó, így rád is tartozik az ügy. Három hónapja Terril – kezdett bele a történetébe Botrychium – fontos hírt kapott. Már most a legelején le kell szögeznem, ennek semmi köze nincs a világhódító terveihez, hanem teljesen magánjellegű volt a dolog, de annál nagyobb jelentőséggel bírt a számára. Nem verte nagydobra az egészet, egy titkos akciót szervezett, amit saját maga vezetett, és csak kis létszámú kíséretet vitt magával. Úgy keveredtem bele, mikor megtudtam, készül valamire, akképpen alakítottam az eseményeket, hogy én is az öt generális között legyek, akit magával vitt. Be is jött a tervem, beválasztott a kíséretébe. Az indulásunkat követő harmadik napon érkeztünk meg egy, a Dark Kingdom által már évekkel ezelőtt elfoglalt bolygóhoz. Elmondani sem tudom, milyen állapotok uralkodtak a planétán, olyan szörnyű volt. A valaha virágzó, élettel teli bolygóból nem maradt semmi, csak egy nyomorúságos sárgolyó. Az eltelt hét éve alatt, teljesen kifosztották, kizsigerelték, a lakóit a legmélyebb nyomorba taszították. Először elképzelni sem tudtam, mi is lehet olyan fontos az uralkodónak ezen a már haldokló bolygón, mivel olyan nagy titokban jött, hogy még az általa kinevezett katonai helytartónak sem szólt róla; de nem kellett sokat várnom az igazságra – itt Botrychium egy picit elhallgatott. Felülve, némán meredt maga elé, a tengerpart homokját bámulva.
– Mi volt a valódi oka Terrilnek, hogy a bolygóra ment? – puhatolództam finoman a férfitől. Ő rám pillantott, majd egy nagy levegővétellel folytatta:
– Megérkezésünk után az egykori királyvárosba - annak is egy alaposan lepusztult részébe -, Terril gondolkodás nélkül megindult egy jobb napokat látott, egykor előkelő épület felé. Egy energiagömbbel betörte az ajtót, majd behatolt a házba, mi öten, a testőrei engedelmesen követtük. A ház belseje sem mutatott jobban, mint a külseje: fel lehetett fedezni a régi gazdagság nyomait, de már csak elszórtan. Amit Terril bent volt, gondolkodás nélkül indult meg egy irányba – olybá tűnt, mint aki ismeri a járást –, de akkor egy rongyos ruhájú öregember jelent meg egy oldalfolyosóról. Előjött megnézni, ki is az, aki betörte a háza ajtaját, de mikor meglátta az uralkodót falfehér lett. Terril annyit kérdezett, hol van a lánya, erre az idős férfi még jobban elsápadt. Tekintettel arra, hogy az újbóli felszólításra sem válaszolt, Terril nem vesződött vele többet, folytatta az útját, de előbb még az egyik testőrét hátrahagyta, hogy felügyelje az öreget. Kiérve a házból, egy kertben találtuk magunkat. Ott nem volt más, csak egy fiatal, megviselt arcú nő, és egy vörös hajú kislány. A nő – az apjához hasonlóan rögvest felismerte az uralkodót –, mert hangosan sikította nevét, de Terril nem is foglalkozott vele, minden figyelme a gyermekre irányult. A nő látva ezt, a kislány elé ugrott, a testével fedezte. Terril ezen jót kacagott, majd félre lökte az anyát, aki a földre esett, majd minden figyelmét a rettegő gyermekre fordította. Odalépve hozzá, letérdelt a lány elé, és alaposan szemügyre vette. Mivelhogy én álltam hozzá a legközelebb hallottam, amint Terril elégedetten dünnyögte, hogy igaznak bizonyult a hír, és a gyerek fantasztikus hatalommal rendelkezik. Ezek után felállt, és megragadta a halálra ijedt kislány kezét, maga után húzva a gyereket, megindult kifelé a kertből, nem is foglalkozva az őt kérlelő, síró anyával, aki könyörgött, hogy ne vigye el a lányát. A nő látva, hogy a zokogása nem hatotta meg Terrilt, minden előjel nélkül a lánya után vetette magát, és legnagyobb döbbenetemre egy kést húzott elő a ruhája rongyai közül, meg akarta ölni a saját gyermekét. Látva ezt, ösztönszerűen cselekedtem. A nő és a lánya közé ugrottam. Megragadva a nő kést tartó kezét, kicsavartam belőle a tört, és lefogtam az anyát. Terril is megérezhette a nő gyilkos szándékát, mert megfordulva a tengelye körül, maga mögé lökte a gyereket. A nő a sírástól remegve – éreztem, míg lefogva tartottam –, hangosan kiabálta, inkább végez a lányával, minthogy egy ilyen szörnyeteg nevelje fel. Erre Terril leereszkedően közölte a nővel, hogy semmi beleszólása sincs abba, hogy mi fog történni a gyerekkel, kiváltképpen, mert ő az apja…
– Az apja!!! Terrilnek van egy lánya! – kiáltottam fel, teli torokból üvöltve, és ezzel félbeszakítottam Botrychiumot, annyira letaglózott a hír, hogy az uralkodónak van egy lánya.
– Igen – felelte Botrychium. – De most folytatnám tovább Silvermoon. Terril nem is törődött többet a nővel, ismét megragadta a gyereket – a lányát –, s nagy léptekkel elhagyta a kertet. Nekünk megparancsolta, hogy kövessük. Egy pillanatig nem tudtam, mit is tegyek, így hát elengedtem az asszonyt, aki erőtlenül borult le a földre, hangosan felzokogva. A szívem összefacsarodott a látványra, de mivel nem volt más választásom, követtem Terrilt, aki ekkora már elhagyta a házat, nem foglalkozva a síró anyával, és az óbégató öregemberrel. Ahogy kint voltunk mindannyian, Terril – mielőtt akárcsak esélyem lett volna megállítani – egy újabb energiagömböt lőtt ki a házra, csak ezúttal sokkal nagyobbat. Az épület egy szemvillanás alatt felrobbant, és nem maradt más a helyén, csak egy jókora fekete, üszkös kráter. Sokkosan álltam, és néztem végig az egészet. Nem tudtam elhinni, miként lehet valaki ennyire gonosz, hogy a saját lánya szemeláttára ölte meg, annak anyját és nagyapját. Megrendülve, szinte álomszerű állapotban teljesítettem az uralkodó parancsát, és a többiekkel együtt elteleportáltam a bolygóról. Visszaúton a Darkhallra, volt időm eltöprengeni az eseményeken. Már nem voltam benne biztos, jól tettem-e, hogy megakadályoztam abban a nőt, hogy megölje a lányát. A gyerek ugyan életben maradt, de milyen élet várhatott rá, egy ilyen elvetemült apa mellett? Egész úton, ezen tépelődtem, hogy mi is lett volna a legjobb a kis Berylnek. Visszatértünk után, azt hittem, hogy az egész udvarnak be fogja mutatni a lányát az uralkodó, de nem ez történt. Metalia királynővel teljes egyetértésben, Darkhall egy távoli várában rejtették el Berylt - gondos felügyelet alatt -, hogy ott titokban nevelkedjen fel, és tanulja meg használni az apjától örökölt hatalmát. A velünk tartó másik négy testőr is a kislányt őrzők közé került, de előbb még Terril rájuk parancsolt, senkinek sem beszélhetnek az elmúlt napok eseményeiről. Ez a parancs rám is állt, azzal a különbséggel, hogy engem az uralkodó előléptetett, mert megmentettem a lánya életét. Később megtudtam, mikor hét éve a bolygót elfoglalta, néhány napig Beryl anyja, a szeretője volt. Tudott a gyermek születéséről, de nem izgatta a törvénytelen fattya sorsa. Ezzel szemben mikor, tudomást szerzett arról, hogy Beryl örökölte az erejét, elment érte. Az a szándéka, hogy titokban nevelteti fel a lányát, és mikor Beryl felnőtt, a hatalmát felhasználva még erősebbé tegye vele a Dark Kingdomot – fejezte be a férfi szomorúan a történetet, de még ironikus hanggal hozzátette: – Hát Silvermoon, így lettem én, Terril egyik legfőbb generálisa!
Elhűlve hallgattam végig Botrychium históriáját. Ledöbbentett, hogy Terril még annál is kegyetlenebb, mint azt feltételeztem róla. A lánya előtt gyilkolta meg, a kicsi édesanyját és nagypapáját, erre csak egy, a velejéig gonosz ember képes. Meglepődtem attól is, hogy a férfinek – aki engem szándékozott feleségül venni –, egy másik nőtől már van egy rendkívüli erővel rendelkező lánya. Ez még hagyján, de ez sem elég neki! Egy másik, nagy hatalommal bíró gyerekre is fáj a foga, és azt, általam, akarja megkapni. „Na, arra aztán várhat!” gondoltam mérgesen, miközben dühösen ráncoltam össze a homlokomat, és magamban füstölögtem a helyzeten.
– Silvermoon, minden rendben?! – riasztott fel merengésemből, Botrychium kérdése. – Látom az arcodra kiülő érzelmektől, igazam volt, mikor nem meséltem el a családomnak az igazságot. Te is, akinek pedig kertelés nélkül el tudok mondani bármit, elítélsz azért, amit tettem, vagy amit nem mertem megtenni, annak érdekében, hogy megmentsek három ártatlan embert! – sóhajtott fel bűntudatosan Botrychium, majd ezeket, a szavakat kimondva, megtörten állt fel, és bánatosan rám nézve, még hozzátette: – Bocsáss meg, hogy megterheltelek a titkommal?! Nem is zavarlak tovább.
Hihetetlenkedve hallgattam Botrychiumot, ahogy sajátmagát ostorozta minden ok nélkül. Megütköztem, hogy a máskor öntudatos férfi, most teljesen magába zuhant, és a tetejébe még az én reakciómat is félreértette. Azt gondolta, hogy elítélem egy olyan tettért, amit más követett el, és amiben véleményem szerint, teljesen ártatlan. Ezért mikor láttam, hogy megtörten készül mellőlem elkullogni, felálltam, és a karja után kapva, megállítottam.
– Botrychium! – szólítottam meg, elé állva. A fejemet felemelve, ellentmondást nem tűrően, néztem farkasszemet vele. – Félreértettél. Nem ítéllek el. Te nem vagy bűnös. Nem tehetsz arról, amit az a szörnyeteg csinált. Mind az, amit elmondtál, azt bizonyítja, hogy jó ember vagy. Lemerem fogadni, te voltál az öt testőr közül az egyetlen, akinek megfordult a fejében, hogy megállítsa Terrilt. Emiatt ne merészeld magadat büntetni! – eléggé komikus látványt nyújthattunk mi ketten, ott a tengerparton. Én, ahogyan határozottan felszólítom a nálam jóval magasabb és erősebb férfit, és ő, ahogy megadóan állt, fölém tornyosulva.
– Köszönöm – mondta Botrychium, és mielőtt bármit is mondhattam volna, a férfi átölelt izmos karjaival, és erősen magához szorított. éreztem, hogy a fejét lehajtva, az arcát a hajamba temeti.
Mereven álltam egy-két másodpercig Botrychium ölelésében, majd gondolkodás nélkül, vigasztalóan, átkulcsoltam kezeimet a férfi derekán. Nem tudom, hogy meddig állhattunk ott a parton, egymást átkarolva a lenyugvó nap fényében, amint vörös tűzben égő, aranyhidat rajzolt az óceán hullámaira, amikor váratlanul Botrychium megmozdult, és lazított a szorításán. A kezét az állam alá téve, gyengéden, de határozottan felemelte a fejemet, miközben zöld szemei furcsán csillogtak. Elkerekedett szemekkel bámultam, ezt a rám hipnotikus hatású smaragdizzást. Nem értettem, mi történhetett velem. A férfi tekintete foglyul ejtett olyannyira, hogy még csak nem is tiltakoztam, mikor bezárta a kettőnk között lévő távolságot, és a szájamra téve az ajkait, gyengéden megcsókolt.
Egy pillanatig a döbbenettől bénultam álltam, és tűrtem, ahogy Botrychium egyre hevesebben csókolt. Az agyam tiltakozni akart ez ellen, de a testem, ekkora már átvette az irányítást, és így engedelmeskedve az egyre sürgetőbb érzésnek, ösztönösen visszacsókoltam. A férfi érzékelve ezt, még hevesebb rohamot indított ajkaim ellen, ezzel is, még jobban elmélyítve, a már amúgy is heves csókot.
Fogalmam sincs, mennyi idő telhetett el, miközben Botrychiummal egymásba feledkezve álltunk a tengerparton, azon a varázslatos estén, abban a gyönyörű pillanatban, de akkor, mint lenni szokott, természetesen közbe jött valami. A későbbieken visszagondolva, nem tudtam eldönteni, hogy jókor, vagy rosszkor hangzott fel egy éles kiáltás, ami Botrychiummal együtt, visszazökkentett abból a csodálatos világból, ahol csak mi ketten léteztünk.
– Silvermoon!!! – hasított az éjszaka békéjébe egy hang. – Silvermoon, merre vagy?!
Az egyre hangosabbá váló kiáltozás hatására, riadtan rebbentünk szét Botrychiummal. Elengedve a másikat, zavarodottan néztünk egymásra. Mindketten csak most kezdtük felfogni, mit is tettünk az előbb – perceken át, csókolóztunk a homokfövényen, és ha nem jött volna közbe a kiabálás, ami felriasztott minket elmélyült, vággyal teli ténykedésünkből, ki tudja, meddig folytattuk volna, a hirtelen jött szenvedélytől hajtva a csókolózást.
– Silvermoon! Silvermoon! – hangzott fel ismételten, de most már közelebbről a szólongatás, melyben Uranus türelmetlen hangjára ismertem. – Silvermoon! Silvermoon! – visszhangozták a tengeröblöt körülvevő sziklák is.
– Itt vagyok lent a parton! – szóltam vissza, válaszolva barátnőm ismétlődő hívására, mialatt megpróbáltam összeszedni magamat, hogy mielőtt Uranus felbukkan, valamennyire eltüntessem ziláltságom nyomait.
Botrychium mellettem állva, figyelte mozdulataimat, amivel igyekeztem rendbe hozni frizurámat, illetve kisimítani ruhámat. Nem mertem felnézni rá, nehogy meglássa, a mindjobban a pipacsvirág színét felvevő arcomat, így hát a szemem sarkából vetettem rá egy zavart pillantást. Ő mozdulatlanul állt, az arcán semmiféle érzelem sem tükröződött, de a zöld tekintete, amit rám vetett, annál többet elárult. Kiolvastam belőle, hogy roppant módon dühös, amiért megzavartak minket, de ugyanakkor gyengédséget is felfedeztem abban a – roppantul lenyűgöző – smaragd szempárban, ami felém irányult.
Láttam, hogy Botrychium már éppen készült valamit mondani nekem, mikor a jobb oldalunkról az öblöt, elrejtő sziklát megkerülve, sietősen felbukkant a parton Uranus. A lány egy másodpercre megtorpant, felfedezve, hogy nem vagyok egyedül. Az arcán megjelenő, különös kifejezéssel méricskélt minket, amitől én még jobban elvörösödtem zavarodottságomban.
Barátnőm gyors léptekkel közeledett felém. Nézéséből, amit rám vetett, egyértelművé vált, Uranus sejti, hogy Botrychium és köztem, történt valami. Megállva előttünk, egy hideg pillantást küldött a férfi felé, majd felém fordulva, megszólalt:
– Silvermoon, azonnal velem kell jönnöd! – kezdte a senshi, és a hanglejtéséből tisztán kivettem, hogy valami fontos dolog történt. – Sürgős üzenet érkezett otthonról.
– A Holdról?! De hogyan találtak meg minket? – tettem fel barátnőmnek a kérdést.
– Menjünk! Útközben mindent elmesélek – felelte Uranus, és megfogva a kezemet, tiltakozást nem tűrően, maga után húzott. A lány nem törődött azzal sem, hogy Botrychium megkísérelte ebben megakadályozni. A férfi kezeit a vállamra helyezve, próbált maga mellett tartani, de testőröm egy határozott rántással, szó szerint elvonszolt Botrychium közeléből, és az alatt fenyegetően nézett rá. Botrychium látva ezt, ráhagyta az egészet a lányra, de közben bosszúsan bámulta Uranus hátát, de mivel nem tehetett mást, követett minket.
– A neked címzett levelet, az ikrek hozták magukkal a Tilanuxonról – mondta el ígéretéhez híven Uranus, hogy miképpen találtak meg minket az üzenettel. – Még a legelején, mikor Neptunnal kerestünk Plutot és téged, megkértük Bhagavantot, hogy jutasson el egy üzenetet a Holdra, hogy, ha bárki el akar érni minket otthonról, milyen módon tud kapcsolatba lépni velünk. A nagymester, a barátjának tilanuxoni címét adta meg a Holdra küldött levélben. Így lehetséges, hogy Bhandara, és az öccse visszatérve a Tilanuxonról, magukkal tudták hozni a leveledet.
– Okosan tettétek Neptunnal, hogy hírt adtatok az otthoniaknak, de ezt, miért nem mondtad el hamarabb? – kérdeztem meg Uranust. – Ha ezt tudom, már írtam volna a nagymamának.
– Elfelejtettem, annyi minden történt az óta – közölte a szőke lány, de még hozzátette kioktató hanggal: – A másik meg, hogy neked is eszedbe juthatott volna ez a módszer.
– Igazad van. Bocsika! – kértem elnézést Uranustól. A lánynak igaza is volt, erre én is gondolhattam volna, mármint hogy megkérjem a Sárkánylovagokat, hogy a kapcsolataikat felhasználva jutassanak haza egy levelet a holdra. Egy kissé elszégyelltem magam, hogy egy ilyen egyszerű megoldás nem jutott eszembe, ezért inkább nem szóltam egy szót sem, míg meg nem érkeztünk a sárkányvárba, de ugyan így tett Uranus és Botrychium is. Csendben tettük meg az út hátralévő részét, és mindhárman gondolatainkba mélyedtünk.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
