– Selene hercegnő, azonnal keljen fel, felség! – valaki éles hangon kiabált a szobámban felverve a legszebb álmomból. De ez még nem volt elég, a sötétítőfüggönyöket is elrántották, így ragyogó fény borította el az addig sejtelmesen sötét hálószobámat. Hunyorogva nyitottam ki a szememet. Egy terebélyes asszonyság körvonalait láttam az ablakon beszűrődő fényben, ami mintegy glóriát vont a nő köré.
– Felség, tessék felkelni! El fog késni a reggeliről! – hallottam a dadám hangját, ahogy szokásához híven megfedd, ha elalszok.
– Jaj, Novega dadus, kérlek, hagyjál még egy kicsit aludni! – kérleltem a dadámat.
– Őfelsége a királynő már várja magát, nem lesz boldog, ha elkésik.
Na ez már nagyon is igaz. A nagymamám, Serena, a jelenlegi Holdkirálynő kedves, igazságos, mindenki szereti és tiszteli a Holdon, sok mindent elnéz – kiváltképpen nekem –, a kedvenc és egyetlen unokájának, de ha valaki elkésik, azt nem nagyon tűri el. Így gyorsan kiugrottam a pihe-puha ágyamból. Odaszaladtam a szekrényemhez, kiválasztva az első kezem ügyébe eső ruhát. Eközben a dadám mosolyogva csóválta a fejét. Ismert már engem, tudta, nem nagyon érdekel a divat, habár az elég fontos lenne egy hercegnőnek, aki egy nap a nagymamája és az édesanyja után Holdkirálynő lesz. De hát, mit tegyek, én ilyen vagyok, vannak fontosabb dolgok is az életemben, mint hogy milyen ruhát is vegyek fel. A ruhatáram úgyis csupa egyforma fehér, rózsaszín, halványkék és egyéb pasztellszínekből állt – a királynő és a hercegnők – úgymond hivatali ruhái – mind ilyen színűek, egyszóval unalmasak egy magam korabeli lánynak. Na mindegy, ezen úgysem tudok változtatni.
Amint felöltöztem, Novega dada leültetett az öltözőasztalom elé, elkészítve a frizurámat. Abban sem volt semmi különös – ezüstös hajam már a csípőmig ért, egyszer olyan hosszú lesz, mint a nagymama vörösesszőke és az édesanyám aranybarna haja, – a királyi családban minden királynőnek és trónörökös hercegnőnek egyforma hajviselete volt; a fejem két oldalán, két odangóba kötve hordtam én is, a többiekhez hasonlóan.
Amint elkészültünk, a dadussal a királyi család ebédlője felé vettük az irányt. Szerencsére – Novega dada idejében való keltésének – nem késtem el. De így is utolsónak érkeztem. A nagyszüleim, a szüleim és a három udvarhölgyem már az asztal körül ültek, rám várva.
– Jó holdat! – köszöntem egy pukedli kíséretében, majd helyet foglaltam a szüleim között az asztalnál.
– Jó holdat! – hallottam a köszönéseket az ebédlőben ülőktől.
Végignéztem az asztalnál ülőkön, olyan furcsa volt mindenki. Nem értettem. Az asztalfő felé néztem kérdően a nagymamámra, de ő nem szólt egy szót sem. Erre az asztal másik vége felé tekintettem Navtsi nagypapára, ő is csak hallgatagan nézett rám. Ezután az egyik oldalamra, majd a másikra kukkantottam, a szüleimre pillantva, de ők sem szóltak nekem. Hogy még jobban meg legyek döbbenve, amikor a velem szemben ülő három udvarhölgyemre Lady Plutora, Lady Uranusra és végül Lady Neptunra néztem, ők is csak megkukultan ültek. Na ezt már nem állhattam meg szó nélkül.
– Na jó, megmondaná végre valaki, mi ez a nagy csönd? – kérdezem talán egy kicsit élesebben a kelleténél, de már nagyon kíváncsi voltam, mi ez a nagy egyhangú hallgatás.
– Sejtelmed sincsen, Selene? – kérdezte meg Serena nagymama.
– Kellene, hogy legyen? – kérdeztem vissza, ami egy kissé pimaszra sikeredett.
– Selene, ne légy szemtelen a nagyanyáddal! – szólt rám apa. Hát igen, velem szemben mindenki elég elnéző a családban, kivéve a papát. Ő nagyon komoly és hallgatag, szinte soha sem lehet nevetni, látni. De azért én imádom őt, és tudom édesapa is, szeret engem. (Jó valljuk meg legalább saját magunknak, valakinek azért kordában kell tartani engem, mert különben a többiek borzasztóan elkényeztettek volna. Különösen anya és nagyapa. Nagymama, mint királynő, elég határozottan kezel engem, kiváltképpen, hogy én vagyok a másod-trónörökös.)
– Bocsánat nagymama! – kértem elnézést a nagyitól az előbbiért. – De is mit kellene tudnom?
– Selene! Selene! Nem tudom elhinni, hogy elfelejtetted, milyen nap is van ma! – sóhajtott nagypapa vidáman, közben a fejét csóválta, látni lehetet rajta, nem tudja elhinni, hogy tényleg fogalmam sincsen, milyen nap van ma.
– Kicsim, még a leghalványabb sejtésed sincsen, miről van szó? – kérdezte anya mosolyogva.
– Nincs. – Jelentettem ki, de már kezdtem szégyellni jómagam is a dolgot. Itt rajtam kívül a többiek tisztában vannak azzal, milyen nap van, csak én nem. Pedig ahogy elnézem őket, nekem kellene a legjobban tudni.
Kuncogást hallottam. Odanéztem. Láttam, hogy Lady Neptun alig bírta visszatartani a nevetését. Mellette Pluto arca komoly, de a szemében mosoly bujkált. Uranus szokásához híven rosszallóan méregetett, Neptun másik oldalán. Rápillantva, előre sejtettem, ha a többiektől nem is tudom meg, milyen nap is van ma, biztos lehetek, ő majd közli velem. Uranus soha nem rejtette véka alá, hogy nem szereti, ha valaki szerencsétlenkedik. Különösen, ha az én vagyok. Barátnőm személyes küldetésének tartotta, hogy ha akarom, ha nem, rendes királynőt fog belőlem faragni, mire én kerülök a trónra.
– Ma van a tízedik születésnapod – állapította meg tényszerűen Uranus.
– Jé! Tényleg! – kiáltottam fel. Valóba ma vagyok tíz éves. Hoppá! Ez azért egy kissé ciki volt, hogy ezt elfelejtettem, pedig már napok óta várom a mai napot. Irulok–pirulok is. Ez csak azért lehetett, mert tegnap este izgalmamban csak későn bírtam elaludni, ma reggel a dadus meg olyan hírtelen keltett fel, mert gondolkozni sem volt időm, és mire odáig eljutottam volna, már itt voltam az ebédlőben, a többiek meg furcsán néztek rám. Nem is csoda, hozzá voltak szokva, hogy a születésnapjaimon általában én keltettem az egész Holdpalotát. Na de azért gyorsan összekaptam magam, és végre megszólaltam. – Azért csak kiderült valahára, milyen nap is van ma – jelentettem ki határozottan.
– Hát igen, végül csak megtudtad – mondta Neptun, most már kacagva a gyöngyhangján. Erre a kijelentésre belőlem is kitört a nevetés. Nagymama, nagypapa, anya és Neptun velem együtt kacagott. A két komolyabb barátnőm, Uranus és Pluto is jót bazsalygott ezen. Még apa is megeresztett egy tőle oly szokatlan, halvány mosolyt.
– Boldog Születésnapot! – halottam a szívből jövő köszöntést a többiektől végre, amit – ha nem felejtem el –, már a legelején mondtak volna nekem. Én pedig boldogan mosolyogtam rájuk.
– Selene – kezdte a reggeli végeztével nagymama. – Ugye azt tudod, hogy ma este fogadás lesz a születésnapod tiszteletére, vagy ezt is elfelejtetted?
– Nagymama – mondtam színlelt felháborodással – most már mindenre emlékszem. Az előbbi csak amiatt volt, hogy tegnap későn aludtam el, ma reggel meg Novega dadus olyan vártalanul keltett fel, hogy mikorra ideértem, még jóformán aludtam. Nagyon jól tudom, hogy ma este fogadás lesz.
– Jó, akkor minden rendben! – helyeselt a Holdkirálynő. – Akkor ti négyen el is mehettek – mondta nagymama rám és barátnőimre nézve –, nekünk felnőtteknek még megbeszélni valónk van.
Kifelé menet az ebédlőből, hátranézve a családomra sejtettem, mi lehet a beszélgetés tárgya. A ma esti fogadás nem csak egy tíz éves hercegnő születésnapi ünnepsége lesz. Az ünnepségre a Hold minden részéből fognak érkezni, továbbá a szomszédos királyságokból is. Tehát a hercegnő születésnapi ünnepsége egyben – a felnőttek számára –. politikai arcvizit is lesz.
Engem ekkor ez még nem nagyon foglalkoztatott. Elvégre még csak tíz éves vagyok. A Holdkirálynői címet jelenleg a nagymama viselte, és még nem is volt olyan öreg. Ő után anya lesz a királynő, én csak ő utána fogok következni a trónon, remélhetőleg minél később. De mielőtt ez még bekövetkezne, szeretném megvalósítani az álmaimat. Minél tovább gyermeknek maradni, felelősség nélkül játszani a barátnőimmel. Bejárni a galaxist, látni más világokat, embereket – eddigi életemben egyszer voltam a Holdon kívül, egy éve a Földön, Xikon király koronázási ceremóniáján, amit nagyon élveztem. És persze, természetesen megtalálni álmaim lovagját is, aki belém épp olyan szerelmes lesz, mint én ő belé.
De ezek még csak távoli álmok a részemről. Most megelégszem azzal, hogy együtt lehetek a családommal és a lányokkal. Na meg persze még ott volt a tanulás is. Ami igazából sem nekem, sem a három udvarhölgyemnek nem okozott gondot, közösen még a tanulás is kellemes időtöltés volt. És utóvégre egy jövendőbeli Holdkirálynő nem lehet tudatlan.
* * * * *
Elérkezett az este, már nagyon izgatott voltam. Hivatalosan csak ekkor köszönthetnek fel, ez volt az oka, hogy eddig még csak a szüleim, a nagyszüleim és barátnőim kívántak nekem boldog születésnapot.
Most aztán jól jött volna, ha értek jobban a divathoz, nem igazán tudtam eldönteni, melyik ruhámat vegyem fel. Az alkalomhoz illő öltözetem rengeteg volt, de igazán egyikhez sem volt kedvem. A dadám és a szobalányaim egymás után hozták elém a ruhákat, fehérben, rózsaszínben, kékben, ezüstben, de még mindig nem volt sejtelmem sem, melyiket vegyem fel, pedig már vészesen közeledett az időpont, mikor meg kell jelennem a fogadáson.
– Látom, már megint nem tudsz választani – hallatszott egy hang a szobám ajtajából. Hátranézek. Lady Pluto közeledett felém, szinte suhanva a föld felett, azzal az egyedi kecsességgel, mely oly jellemző volt rá. – Ahogy nézem, jól jönne a segítségem – jegyezte meg mosolyogva.
– Köszönettel elfogadom – hálásan néztem a barátnőmre, ha valaki képes segíteni nekem, akkor ő az. Ösztönös tehetsége volt, mindig ki tudta választani az adott alkalomhoz illő viseletet. Ez meg is látszott az estélyre felöltött gyönyörű mély bordó ruháján, de hát ez érthető is. Kedvenc hobbija a különböző ruhatervek rajzolgatása, hozzá még tehetséges is. Ha nem leendő senshinek született volna, felnőve akár még híres divattervező is lehetne.
Pluto nem is teketóriázott sokat. Az ágyamhoz lépve – a már általam szemrevételezett ruhák közül –, egy kis nézelődés után, felemelt egy egyszerű fehéret, aminek a nyaka, az ujjai és a dereka körül ezüstös hímzés volt. – Szerintem ez nagyszerűen fog rajtad állni – jelentette ki. Én pedig elfogadtam a tanácsát és felvettem. Megnéztem magamat a tükörben, Plutonak valóban igaza lett. A ruhán lévő ezüstös szín tökéletes kontrasztot alkotott hajam és szemem színével. A hajamba dadus már előzőleg holdgyöngyöket font, ezzel téve teljessé a megjelenésemet.
Amint végeztem a készülődéssel, Pluto társaságában elindultam a trónterem irányába. Uranus és Neptun szobája mellett elhaladva ők is csatlakoztak hozzánk – mind a négyünk lakosztálya ugyanarról a folyosóról nyílt.
Megérkezve a teremhez, beálltunk a szokásos belépési formációnkba. Én elől, a lányok mögöttem. Pluto középen, Uranus a jobb, illetőleg Neptun a bal oldalán.
Vártunk, míg az ajtónálló bejelent minket: – Őfelsége Selene hercegnő, a Holdbéli Ezüst Millennium másod-trónörököse és udvarhölgyei; Lady Pluto, Lady Uranus és Lady Neptun – ezt meghallva beléptünk a trónterembe.
Szépen, lassan – ahogy az egy hercegnőhöz illik – lépdeltem végig a díszszőnyegen. A trónterem káprázatos fényekben tündökölt. A kristályablakok prizmaként verték vissza a több ezer gyertya fényét.
Miközben haladtam a trón felé, óvatos pillantásokat vetettem a terem két oldalára. A trónterem tele volt emberekkel, akik a Hold előkelőségei voltak, illetve az egyéb királyságok küldöttségei. Az emberek a szivárvány minden színében játszó ruhákban álltak és várták, hogy felköszönthessék a másod-trónörököst, vagyis engem.
Előre nézve láttam, ahogy a nagyszüleim a Holdfénytrónon ülnek. A nagymamám a Holdkirálynő, a hajához színben illő káprázatos aranyöltözetet viselt, fején a holddrágakövekből kirakott korona volt. Mellette a nagyapám, ugyanolyan színben, csak megtoldva a barna árnyalataival, feszített az uniformisában – ugyanis ő volt a Hold katonai parancsnoka is. Nagymama jobb oldalán a szüleim álltak egymás mellett. A mama, mint Holdhercegnő, csodás kék ruhát öltött fel ma estére, a hajában gyémánt virágokból álló koszorú volt. A papa egyszerű szürke talárt viselt, de azt olyan eleganciával, hogy nem sokan tudtak vele versenyre kelni, olyan jól nézett ki benne. Hát igen, a papa volt a Holdrend főpapja és főtudósa.
Végre megérkeztem a trónemelvényhez. Illendően pukedliztem, utána elfoglaltam a hivatalos ceremóniákon szokásos helyemet a nagypapa mellett. Udvarhölgyeim az emelvény mellett sorakoztak fel.
Nagymama felemelkedett a trónról, és megtartotta a szokásos születésnapi köszöntőjét. A nagypapa is hasonlóképpen tett, ezt követően átadták az ajándékukat, egy gyönyörű holdkövekből kirakott diadémot. A szüleimtől kaptam egy nyakéket a hozzátartozó fülbevalóval és karkötővel. Majd szépen egymás után a vendégek, nemesek, előkelőségek, meghívottak, nagykövetek, küldöttségek mondták el jókívánságaikat, és adták át ajándékaikat. Ékszereket kaptam a Nováról, a Kriosról, az Emintáról, ruhákat a Divisiről, az Okról, a Worthquatról, virágokat – amiket majd elültethetek a kertemben – a Difről, a Xunruerről és még sorolhatnám az ajándéktárgyakat. A legszebb ajándék, aminek a későbbiekben a legjobban örültem, még hátra volt.
Őfelsége Xikon, a Föld királya lépett hozzám. Szélesen mosolygott, majd intett a kíséretében lévő egyik emberének, aki a kezébe helyezett egy kis kosarat. Az le volt takarva csipketerítővel. A kosárból kaparászás hallatszott ki. A terítő alatt valami izgett-mozgott.
– Felség, Boldog Születésnapot kívánok önnek az egész Földi Királyság nevében – mondta a fiatal király, majd óvatosan a kezembe helyezte a kosarat.
Átvéve a kis kosarat a Földkirálytól, az megmozdult a kezembe. Az pillanatnyi ijedségtől majd nem elejtettem, de akkor váratlanul egy kis fehér valami nyúlt ki a lepel alól, amit követett két fehér fülecske, majd egy fehér kobak. Én közelebb hajoltam, és két hatalmas kék szempárral találtam szembe magam, ami nagyra nyílt, ahogy meglátott engem. Ekkor felismertem; egy fehér kis macska volt a király ajándéka. A kosarat a földre téve kiemeltem a kismacskát a karomba, simogatni kezdtem. Ő azonmód dorombolni kezdett, közelebb bújva hozzám.
– Nagyon szépen köszönöm, felség – mondtam meghatódottan Xikonnak.
– Tavaly, amikor nálunk járt a koronázásomon, hercegnő, végig a palotában élő cicákkal játszott. Ezért gondoltam, hogy a születésnapjára nem valami drága ajándékot hozok Önnek, hanem őt. Egyébként kisfiú, Artemis a neve. De nézze csak meg jobban a kosarat, még van benne valami – mutatott a földön lévő kosára a király.
Lenéztem, valóban mozgott még valami a kosárkában. Lehajoltam, az ölemben Artemis-szel. Felhajtottam a leplet, megpillantva egy másik cicát. Ő kíváncsian bámult rám a barna szemeivel, majd a fekete cica is elkezdett dorombolni, nagyon vékonyka hangon. Kivettem őt is a kosárból, és a két cicát magamhoz ölelve felálltam.
– Őt Lunának, hívják, és kislány – szólalt meg Xikon király. – Mind a két elnevezés a Holdat jelképezi a Földön, ezért kapták ezeket, a neveket.
– Luna és Artemis testvérek? – kérdeztem a királytól.
– Nem – felelte a férfi. – Két különböző alomból származnak. Így a későbbiekben, ha felnőnek, lehetnek kiscicáik. Viselje gondjukat, hercegnő. Még egyszer Boldog Születésnapot! – ezzel az ismételt köszöntéssel a Földkirály ellépett előlem, hogy utat engedjen a következő embernek.
Bármennyire is sajnáltam, de vissza kellett raknom a kosárba a cicákat. Fogadnom kellett a következő köszöntőt, pedig legszívesebben otthagytam volna az egészet, és a szobámba mentem volna a cicákkal.
* * * * *
A következő órában megkaptam az utolsó ajándékokat is. A fogadás véget ért, kezdődött a vacsora, majd azt követte a bál, de azon mi gyerekek már nem vehettünk részt tizenkét éves korunkig. Barátnőimmel ezért visszavonultunk az én lakosztályomba beszélgetni, persze a cicákat is vittük magunkkal. Luna és Artemis elaludtak a fogadás közben, így óvatosan az ágyam végébe tettem le őket, hadd szunyókáljanak csak tovább.
A lányokkal letelepedtünk mi is az ágyra, az édesen alvó cicák mellé. Három barátnőmtől ekkor kaptam meg a közös ajándékukat, egy karkötőt.
– Ezt most nem értem. Tőletek mindig olyan ajándékot szoktam kapni, ami véleményetek szerint hasznos és nem csak úgymond dísznek való – mondtam meglepetten.
– Most is ilyen ajándékot kaptál tőlünk – jelentette ki Uranus.
– Ha jobban megnézed, egy óra van a karkötőbe építve – tette hozzá Pluto.
– Uranus ötlete volt, hogy tudd, mennyi az idő, és még csak hébe-hóba se késs el sehonnan! – mondta mosolyogva Neptun, miközben cinkosan összekacsintottak a szőke hajúval.
– Nehogy a ma reggelihez hasonlót produkálj! Úgy elaludtál ma, hogy még a saját születésnapodat is elfelejtetted – mondta tényszerűen Uranus, de közben alig tudta visszafogni magát, hogy ne nevessen fel hangosan.
– Már mondtam nektek egy párszor, miért aludtam el ma reggel – mondtam nekik, miközben úgy tettem, mintha megsértődtem volna. De végül én voltam az, akiből először kitört a hangos nevetés. A lányokkal egymás hegyén-hátán gurultunk a kacagástól az ágyamon.
– Nézettek már oda, Artemis mindjárt leesik az ágyról – kiáltott fel Neptun az ágy végébe mutatva.
Valóban, a kis fehér kandúr időközben felébredt, és úgy döntött, felfedezőútra indul, csakhogy rossz irányba totyogva éppen készült lepottyanni az ágyamról. Uranus, aki a legközelebb volt hozzá, idejében elkapta Artemist. Átnyújtotta nekem. Artemist az ölembe ültettem, ő le is telepedett oda, onnan nézegetett ránk, lányokra, miközben folyamatosan dorombolt. Pluto Lunát vette magához, aki időközben szintén felébredt.
– Olyan aranyosak – mondta Neptun, miközben megcirógatta Artemist.
– Ők a legszebb ajándékok, amit ma kaptam – jelentettem ki, magamhoz szorítva Artemist.
– Ha már itt tartunk, hol fogod őket tartani? – kérdezte Pluto.
– Természetesen itt fognak velem aludni, a szobámban – feleltem.
– Na, arra kíváncsi leszek – jegyezte meg Uranus. – A dadád nem arról híres, hogy megtűrne bármit is a szobádban, ami nem odavaló. Szerintem a cicákat is ebbe a kategóriába fogja sorolni.
– Uranusnak ebben igaza van – értett egyet Neptun az előtte szólóval.
– Luna és Artemis itt maradnak, és kész! – mondtam határozottan, olyan hangon, ami nem hagyott kétséget barátnőimnek, hogy ebben a kérdésben nem fogok engedni.
A lányokkal ezután még sokáig beszélgettünk, vagy csak beszélgettünk volna, mert Novega dada megjelent és elküldött mindenkit aludni. Uranusnak igaza volt, a dadám ragaszkodott hozzá, hogy a cicák ne a hálószobámba aludjanak. Én viszont ragaszkodtam ehhez. Végül kompromisszumot kötöttünk a dadussal. A cicák a szobában maradnak, de a kosarukban alszanak. Így végül én is, és a dadus is elégedettek lehettünk.
* * * * *
A lányokkal másnap kimentünk a palota számunkra fenntartott kertjébe, magunkkal vittük a cicákat is a szabad levegőre. A kertben leültünk a szökőkút peremére. A cicákat leraktunk a földre, hadd bóklásszanak kedvükre a pázsiton.
Én a kertben lévő kedvenc virágainkat nézegettem, melyeket a lányokkal ültettünk még tavaly előtt. A holdfényliliomot, Neptun kedvencét, a holdviolát, Uranusét, a holdvirágot, Plutoét, és a holdfüvet, ami számomra volt a legkedvesebb. Szeretem a virágokat, a kertészkedés volt az egyik hobbim. Az egész valahogy nyugalommal töltött el. Tudtam, hogy a lányok mind a hárman így vannak ezzel. A virágokról lassan rájuk néztem, az én három udvarhölgyemre, a leendő senshieimre, a legjobb barátnőimre.
A zöldes fekete hajú, barna szemű, a mindig komoly, csendes, visszafogott Lady Plutora, aki merengve nézte a horizonton kéklően ragyogó Földet. Pluto volt közöttünk a legokosabb – ezt senki sem vitatta. Őt titokzatosság lengte körül, mint a bolygót, amely ugyan azt a nevet viselte, mint ő. A komoly természetéhez valószínűleg az is hozzájárult, hogy ő volt közülünk a legidősebb – ő már négy hónapja betöltötte a tízet – és így valamilyen formában kötelességének tartotta, hogy anyáskodjon rajtunk, többieken. Mi persze ezt élveztük.
Róla pillantásom a szokásához híven fel s alá járkáló, szalmaszőke, szürke szemű Uranusra siklott. Ő volt közünk a legbátrabb, a legügyesebb, a legnyughatatlanabb. Nyolc éves kora ellenére, Uranus volt a mi őrzőnk. Ha valaki csak egy rossz pillantást vetett valamelyikünkre, azt azonnal kérdőre vonta. Ki nem állhatta, ha valaki egy nálánál gyengébbet bántott. Lady Uranus segítségére mindig számíthatott az, aki bajban volt. Belőle természetes vadság sugárzott, ami hasonlatos volt az anyabolygóján dúló viharokhoz.
Harmadik barátnőm – a kékesfekete hajú, szemű – csendesen ült mellettem, kezét a szökőkút vízébe lógatva játszott a hullámokkal, ami nem is volt csoda, hiszen ő a Neptun bolygó szülötte volt. Nyugodt természetű volt, akárcsak a víz, de ahhoz hasonlatosan viharos is tudott lenni, ha úgy hozta a szükség. Ő volt közülünk a legfiatalabb, nem töltötte be még a nyolcat. Neptun már most nagyon szépen rajzolt és festett, emellett a zenét is kedvelte. Órák hosszat tudott egyhelyben ülni, elmélyülten zenét hallgatva.
És itt voltam én. A hercegnő. Az Ezüst Millennium örököse. Ezüstös hajjal és ezüst kék szemmel megáldva. Egy nyugodt természetű, kíváncsi, vidám lánynak tartom magam, aki imád lustálkodni, ha megteheti, de sajnos itt a „megtehetnin” van a hangsúly. Mint a Hold trónjának másodörököse, nem volt sok időm lustizni. Már most megkezdődött a képzésem, mint leendő királynő. Még csak most töltöttem be a tízedik életévemet, de már igazi hercegnőként kell viselkednem. Szerencsére itt voltak mellettem a lányok, aki most udvarhölgyként, tizennégy éves koruk után testőrként, senshiként lesznek mellettem, de bárhogy is fog alakulni a sorsunk, ők hárman mindig a legjobb barátnőim lesznek.
AJÁNLOM AZ OLDALT
