Villanások
Végre ez a nap is elérkezett. Ma töltöttem be a tizennegyedik életévemet. Ma léphetek be a Holdfényszentélybe, ahonnan a szertartás után, mint Holdhercegnő lépek ki. A királyi család minden tagja a tizennegyedik születésnapjának éjjelén, éjfélkor esik át a szertartáson, kapva meg a saját hatalmát. Így volt ez negyvenhat és huszonkét éve is, amikor a nagymamám, illetve az édesanyám vettek részt a Holdfényszertartáson, és lettek Holdhercegnők.
Ma rajtam a sor. Nagyon izgulok. A mama és a nagyi sokat meséltek nekem erről. De azért más hallani, illetve átélni valamit. Ugyanakkor türelmetlenül várom, hogy elteljen az éjfélig még hátralévő idő. Fél órája ért véget a születésnapom tiszteletére rendezett fogadás. Általában a fogadást bál szokta követni, de erre most nem került sor. Minden izgatottságom ellenére, próbálok lelkileg felkészülni a nagy pillanatra.
Ahogy így ülök a szobám ablakában – ölemben a hangosan doromboló Artemisszel –, merengve nézem, a horizonton kéklően ragyogó Földet. Míg az előttem álló eseményen töprengek, felvillannak előttem az elmúlt négy év fontosabb, számomra meghatározó – hol örömteli, hol szomorú – történései…
*
Még nem töltöttem be a tizenegyet, mikor egy nap szomorú hírt közölt a szüleimmel és velem a nagymamám. Délután a királyi magánlakosztály nappalijába hívatott minket. Amint beléptem a szüleim társaságában a nappaliba, a nagymama hellyel kínált minket. Látni lehetett rajta, valami baj történt. A nagyi mindig határozott, és energikus volt. Most összetörtnek, szomorúnak látszott. A legjobban az döbbentett meg, hogy kisírtak voltak a szemei. Anya leült mellé. Óvatosan az édesanyja kezére helyezte a sajátját.
– Anya, mi történt? – kérdezte aggódóan a mama.
– Selenit, Akire, Selene, nem is tudom, hol kezdjem – szólalt meg szomorú hangon a nagyi, először anyára, majd apára és legvégül rám nézve. – Egy hete Navsti nagyon rosszul lett. Ő nem akarta, de én ragaszkodtam hozzá, hogy a palotaorvos megvizsgálja. Akkor Dr. Malaga nem mondott semmit, de teljes kivizsgálást javasolt.
Itt a nagymama hangja elcsuklott, és néhány könnycsepp gördült le az arcán. Döbbenten meredtem rá. A nagymama nem szokott így viselkedni. Én még soha nem láttam őt sírni. Ekkor félelem hasított belém. A nagyi biztosan azért sírt, mert az orvos rossz hírt közölt vele a nagypapa egészségi állapotát illetően. A papa – aki Serena nagyi másik oldalán ült – tette fel azt a kérdést, amit a mama és én nem mertünk.
– Serena, mit mondott az orvos? – kérdezte apu, látszólagos nyugalommal, de én láttam rajta, aggódik a nagypapa miatt.
– Navsti haldoklik – mondta a nagymama. – Már egy ideje kisebb-nagyobb rosszullétekkel küzdött, de nem szólt róla senkinek sem, az orvoshoz sem ment el. Most viszont már késő van. Halálos beteg. Két hónapnál nincs több neki hátra, Dr. Malaga szerint…
– A nagypapa nem halhat meg! – sikítottam fel kétségbeesetten, félbeszakítva a nagymamát. Nem törődve semmivel, sírva rohantam ki a szobából. Még hallottam a szüleim hangját.
– Selene, kicsikém! – kiáltott utánam anyu.
– Selenit, hagyd, majd én utána megyek. Te maradj itt az édesanyáddal – mondta apu.
Többet nem hallottam. Csak rohantam, és rohantam keresztül a palota termein és folyosóin, nem törődve, kit és mit löktem éppen félre. Kirohanva a palotából, céltalanul bolyongtam egy ideig, majd a kertem felé vettem az irányt. Odaérve, lerogytam egy padra. Az arcomat a kezembe temetve hangosan felzokogtam. Fel fogni sem tudtam – és nem is akartam –, hogy a nagypapám meg fog halni.
Ekkor egy kéz érintését érzetem a vállamon. Felpillantottam, a papa állt előttem. Utánam jött a kertbe.
– Selene, nyugodj meg! – mondta csendesen, miközben leült mellém a padra.
– De a nagypapa meg fog halni – zokogtam fel hangosan. – Nem akarom, hogy meghaljon!
– Tudom, kislányom – mondta a papa. Gyengéden, vigasztalóan átölelt, én pedig remegve a sírástól, bújtam oda apuhoz…
*
Visszagondolva arra a napra, mikor a nagymama elmondta nekünk, hogy a nagypapa meg fog halni, volt eddig életem második legszomorúbb eseménye. Akkor sokáig nem tudtam felfogni, mi is történik. Képtelen voltam elhinni, hogy bármelyik nap meghalhat. Végig kellett néznem, hogy az én imádott nagyapám napról-napról, óráról-órára gyengült, míg végül egyik nap csendesen elaludt. Nehezen bírtam feldolgozni az elvesztését. De ezzel nem csak én voltam így. Anyát és apát is megviselték azok a napok, de a nagymama fájdalma volt a legnagyobb, elvesztette a férjét. Viszont a nagymama nem sokáig gyászolhatott, ő volt a Holdkirálynő. A birodalomnak, és a népnek szüksége volt a királynőjére. A nagyi belevetette magát az államügyek intézésébe, a mama és a papa is, ahol csak tudott, segített neki.
Én úgy vigasztalódtam, hogy a nagypapával eltöltött örömteli, szép napokra emlékeztem. Sokat segítettek a gyász feldolgozásában a barátnőim is. Ők hárman végig mellettem álltak. A gyász napjai alatt a barátságuk volt számomra a legnagyobb segítség…
*
Azonban, az elmúlt évek alatt örömteli eseményekben is volt részem. Az egyik ilyen, mikor tizenhárom éves koromban, újra a Földre látogathattam a családom társaságában. A látogatás célja, Xikon király esküvője volt Endiona hercegnővel, aki anyukám udvarhölgye, és egy személyben a barátnője is volt.
Mikor a király és a hercegnő bejelentette az eljegyzést, sokan megdöbbentek azon. Xikon és Endiona ugyanis addig csak a hivatalos alkalmakkor találkoztak, legalábbis mi úgy tudtuk. Az bejelentést követő napon, Neptun és én véletlenül kihallgattuk édesanyám és az udvarhölgye beszélgetését. A kertből tartunk befelé a palotába, mikor az egyik lugas mellett elhaladva hangokat hallottunk. Közelebb érve felismertem anya és Endiona hangját.
Lady Neptun és én cinkosan összenéztünk. Majd lábujjhegyen közelebb lopóztunk a beszélgetőkhöz. Neptun mosolyogva suttogta nekem.
– Azt ugye tudod, ha Uranus vagy Pluto itt lenne, akkor mi ezt most nem csinálhatnánk – suttogta nekem vidoran.
– Ssss! Nem hallunk semmit, ha nem maradsz csendben – mondtam a barátnőmnek, de közben jót derültem magamban azon, milyen arcot vágna másik két barátnőm, ha sejtenék, mit is teszünk éppen Neptunnal.
– Figyelj csak, mit mondanak! – figyelmeztetett kékesfekete hajú barátnőm, látva, hogy elgondolkodtam.
Abbahagyva a merengést, a beszélgetésre összpontosítottam. Hallottam, amint a mama megkérdezi a barátnőjét.
– Hadd halljam végre a teljes igazságot? – érdeklődött kíváncsian anya.
– Mi ketten, négy éve, a lányod születésnapján rendezett bálon találkoztunk először. Nekem rögtön megtetszett a király. Olyan magas, erős és jóképű volt, teljesen lenyűgözött. Az este nagy részét együtt töltöttük, táncoltunk, beszélgettünk. A bálnak sajnos hamar vége lett, legalább is számomra – sóhajtott egyet Endiona. – Ettől fogva csak ő járt a fejemben.
– Egy szóval beleszerettél – jelentette ki anyukám. – És ő viszonozta is az érzéseidet.
– Kezdetben nem nagyon mertem reménykedni benne, hogy jelenthetek valamit neki, de aztán Serena királynő huszadik koronázási évfordulóján újra találkoztunk. Megismétlődött ugyanaz, mint egy éve. Másnap, mielőtt Xikon és a kísérete visszatért volna a Földre, még beszéltünk. Elmondta, hogy jól érzi magát a társaságomban, szeretne jobban megismerni, én meg hát mit is mondhattam volna mást, mint igent. Ettől fogva titokban találkoztunk, vagy itt a Holdon, vagy a Földön.
– Miért kellett eltitkolnotok a szerelmeteket?
– Értsd meg, Selenit, ő a Földkirály, én meg a trónörökös Holdhercegnő udvarhölgye vagyok. Ha elmondtuk volna, mit érzünk egymás iránt, mind a holdi, mind a földi királyiudvar árgus szemekkel követte volna minden egyes lépésünket. Mi csak egyszerűen kettesben akartunk lenni – jelentette ki Endiona.
– Megértem – mondta anyu. – Emlékszem, milyen nehéz volt annak idején nekem és Akirenak, mikor egymásba szerettünk. Én a Holdhercegnő voltam, ő meg a Holdrend főpapja és főtudósa.
– Akkor te megérted, miért tettünk így.
– De miért éppen most határoztatok úgy, hogy összeházasodtok? – érdeklődött a mama.
– Egy hete Xikon elmondta, hogy a nagynénje, a nagyhercegnő, elkezdett a számára megfelelő menyasszonyt keresni, mondván itt az ideje, hogy az uralkodó gondoskodjon trónörökösről. Ekkor Xikon megkérte a kezemet és én boldogan mondtam neki igent.
Tovább is maradtam volna, hogy halljak még részleteket, de láttam, hogy a barátnőm nagyon integet. Arra nézve láttam, valaki éppen akkor fordult be az egyik ősvényen. Így tehát mi gyorsan leléptünk onnan, nehogy kiderüljön, hogy kihallgattuk a mamáék beszélgetését.
Felérve a szobámba, jó alaposan kitárgyaltuk a hallottakat Neptunnal. Később elmeséltük Plutonak és Uranusnak, mit is tudtunk meg.
Így fordult elő, hogy fél évvel az eljegyzést követően, újra a Földre látogathattam. Az ott tartózkodásom minden egyes percét élveztem. A Föld királyiudvara a bolygó egyik szigetén, Atlantiszon székelt. Az egész sziget egyetlen összefüggő csodálatos város volt. Maga a királyipalota – az Eleusis kastély – a sziget közép pontjában állt. A palota különlegessége, hogy kristályból épült. Ha az ember a napfénynél nézi, a szivárvány minden színében játszik, éjszakánként holdvilágnál, sejtelmes és misztikus fénnyel ragyog.
Az esküvői szertartást, az Eleusis palotában helyet foglaló, Telesterion templomban tartották meg, ahol annak idején Xikon király koronázása is volt. A menyasszony és a vőlegény gyönyörű szép párt alkottak. Endiona ragyogott a boldogságtól, miközben kimondta a boldogító igent. Xikonon látni lehetet, hogy roppant büszke a menyasszonyára. Miközben őket néztem az esküvői szertartás alatt, elmerengtem, vajon én is ilyen boldog és szerelmes leszek, ha megtalálom álmai lovagját…
*
Az esküvőt követően alighogy visszatértünk a Holdra, egy újabb örömteli esemény történt az életemben. Ennek igazából nem is én voltam a főszereplője, hanem Lady Pluto. Barátnőm betöltötte a tizennegyedik születésnapját, ami annyit jelentett, elérkezett az ideje, hogy belépve a Holdfényszentélybe, senshivé váljon.
A Holdfényszentély egy kör alakú, magas mennyezetű kupolaterem volt. A falakat körben holdkövekből kirakott rúnák díszítették, a mennyezetet végig üveg borította, melyre a galaxis kicsinyített mását festették. Magát a szentélyt úgy építették, hogy minden éjjel pontosan éjfélkor a Földet lehet látni a kupolán keresztül. Ilyenkor, ha a Nap fénye visszaverődik a bolygóról, az egyenesen, az üvegen keresztül fénnyel borítja be a Holdfényszentélyt. Ilyenkor a falakat borító rúnák misztikus ragyogással világítanak.
Pluto – másik két barátnőnk és az én kíséretemben –, éjfél előtt tíz perccel lépett be a Holdfényszentélybe. Ott már vártak minket. A szentélybe illetéktelenek nem léphetnek be, így rajtunk kívül csak a Holdkirálynő, a Holdhercegnő, a Holdrend főpapja tartózkodtak.
Amint megérkeztünk – Uranusszal és Neptunnal –, a nagymama és anya mellé álltam. Eközben Pluto a szentély közepébe sétált, és ott megállt. Mindenki csendben várt, senki se szólt egy szót sem, lélegzet visszafojtva vártuk az éjfélt, hogy a Föld fénye ragyogja be a szentélyt. A várva várt esemény meg is történt.
Vakító fény öntötte el a termet. Lady Pluto komolyan állt Holdfényszentély közepén egymagában. Barátnőm különösen szép volt, ahogy fennkölten ott állt a fényben. A fény mind erősebben, és erősebben ragyogott. Percekig nem történt semmi sem, de akkor hirtelen Pluto felemelve a kezét, szavakat mondott ki.
– Pluto planet power, make up!
Alighogy elhangzottak a szavak, egy pálca jelent meg a kezében, tetején a Pluto bolygó kicsiny másával. A pálcából szemkápráztató fénysugár tört elő, és vonta körül Lady Plutot. Az egész nem tartott tovább fél percnél, akkor amilyen váratlanul felragyogott, olyan hirtelen aludt ki a fény.
A Holdfényszentély közepén, egy gyönyörű fiatal nő állt, harci fukuban. Ruhája felső része fehér volt. Hozzá fekete rövid szoknya és gallér párosult. A ruha mellrészén, valamint a szoknya hátulján, egy-egy sötét bordó masni volt. A lábán, térdig érő fekete csizmát viselt, a kezein fehér kesztyűt, ami a könyökénél három fekete csíkban végződött. A homlokán egy aranypánt futott keresztül, közepén egy kristállyal, bordó-fekete színben. Nyakában egy kis fekete pánt volt, bordó ékkővel – a fülében ugyanolyan sötét bordó fülbevalót viselt.
A senshi nem volt más, mint a Pluto bolygó harcosa; Sailor Pluto.
Ekkor a termet betöltő fény kialudt. Barátnőm lassan elindult felém, és ahogy elém ért fejét lehajtva, fél térdre ereszkedett előttem.
– Felség, ezennel hűséget fogadok neked. Megvédelek és támogatlak, míg erőmből futja. Elfogadsz testőrödnek? – kérdezte tőlem a büszke harcos.
– Elfogadlak Sailor Pluto! Állj fel senshi – mondtam első testőrömnek.
Felállva Sailor Pluto rám mosolygott, és akkor ott, mi ketten, nem törődve semmi mással, boldogan öleltük át egymást. Nem, mint hercegnő és testőre, hanem, mint két igaz barátnő…
*
Sailor Pluto a Holdfényszertartást követő másnapon, a trónteremben a Holdkirálynőnek is esküt tett, hogy megvédi minden veszéllyel szemben a Holdbéli Ezüst Millennium Királyságot.
Azóta eltelt négy hónap. Most rajtam a sor, hogy belépjek a Holdfényszentélybe, és Holdhercegnővé váljak.
Nyílik az ajtó. Odafordulva látom, barátnőim érkeztek meg, hogy a szentélyhez kísérjenek. Felállok, a karomban az időközben elaludt Artemisszel. A fehér macskát óvatosan az alvókosarukban szendergő, Luna mellé helyezem.
Barátnőimhez sétálok. Ők nem szólnak, csak bátorítólag rám mosolyognak, majd Sailor Pluto, Lady Uranus és Lady Neptun társaságában elindulok a Holdfényszentély felé…
AJÁNLOM AZ OLDALT
