|
3. A Holdhercegnő
2005.03.03. 08:58
3. fejezet
A Holdhercegnő
Elérkezett ez a pillanat is. Itt vagyok a Holdfényszentély bejáratánál. Az ajtók lassan kinyíltak, és én beléptem a lányok társaságában. Ott már vártak ránk – a nagymamám és a szüleim. A barátnőim elválva tőlem, odasétáltak a már bent lévőkhöz, megállva mellettük.
Én tovább haladtam a szentély közepére. Ott megálltam. Lassan felemelve a fejemet, felnéztem a terem kupoláján keresztül, ki az éjszakai égre. Ott megpillantottam a kéklően csillogó Földet. A bolygó már majdnem betöltötte teljesen a látóteremet. Tudtam, még néhány pillanat és megtörténik eddigi életem legfontosabb eseménye.
A Föld felért a zenitre. A bolygóról a visszaverődő napfény beborította a Holdfényszentélyt. Nem láttam, de valahogy mégis éreztem, amint a szentély falait borító rúnák életre kelve felerősítik a fény ragyogó erejét.
A fény körülölelte a testemet. Érzékeltem, ahogy a testem energiával telik meg. Szokatlan, de kellemes érzés járta végig a lelkemet, és az elmémet. Úgy éreztem, mintha a tudatom kiszabadulna a testemből, és a fény sebességével röpülne végig a galaxison. Naprendszereket, bolygókat, városokat, embereket, állatokat és az életnek a legkülönfélébb megtestesüléseit láttam. A tudatom végigjárta a mindenséget, és mindeközben úgy éreztem, nem vagyok egyedül, mintha valaki, vagy valakik velem tartottak. De mielőtt erről meggyőződhettem volna, a fény eloszlott, és én ott álltam a Holdfényszentély közepén. Tudtam, hogy amit az imént átéltem – ami nekem óráknak tűnt –, nem tartott tovább néhány pillanatba összesűrített tudatélménynél.
Lassan végignéztem magamon, és láttam, hogy nem az eddig viselt ruhám volt rajtam, hanem egy új, ezüstös-fehéren, szinte saját fénnyel világító ruha. Elöl, mellrésztől kiindulva, a ruha hátuljáig több, ezüst karika futott körbe. A ruha dereka magasan szabott volt, és a vonalát apró ezüst gyöngyök díszítettek. Innen a fehér anyag, harang alakban egészen a földig ért. A szoknya rész hátulja, egy rövid uszályban végződött. Hátul egy hatalmas masni díszítette a fehér ruhát.
Ettől a pillanattól fogva Selene, a Holdhercegnő voltam.
Megfordulva a nagymamámra, a szüleimre és a barátnőimre néztem. Éppen indultam feléjük, mikor váratlanul a fény visszatérve, újból körülölelt. Én meg felemelve a karomat, a következő szavakat mondtam ki:
– Silvermoon power, make up!
A kezemben megjelent egy pálca, a tetején egy aranyfélholddal. Ekkor újra elfogott a különös érzés, de ez most valahogy más volt, mint az előbb. A tudatom most csak a mi Naprendszerünket járta végig. Majd ugyanolyan hirtelen, mint az előbb, kialudt a fény, és én harci fukuban álltam a szentélyben.
A ruhám hasonlított Plutoéra. A különbség a színében volt. A szoknya és a gallér sötét szürke, a masnik ezüstszínűek voltak. A lábamon, lábszárközépig érő szürke csizmát viseltem, a kezeimet a könyökömig fehér kesztyűk borították, a végein három ezüst sávval. Homlokomon aranypántot viseltem, a közepén egy ezüstfélholddal.
Így változtam életemben először Sailor Silvermooná.
A többiekre nézve, láttam a döbbenetet az arcukon. Tudtam is, hogy miért néznek így rám. Eddig a királyi családból senki sem változott a Holdfényszertartás alatt Holdhercegnővé és senshivé egyszerre. De ekkor újra elborított a fény, s mikor újra kialudt, újból Holdhercegnő voltam.
Magamhoz térve a meglepődésből, a családomhoz és a barátnőimhez sétáltam. Ők mosolyogva vártak rám. Először a nagymama, utána a szüleim, és legvégül a lányok gratuláltak nekem, az új Holdhercegnőnek. Ekkor viszont két új hangot hallottam.
– Mi…mi történt?! – hallatszott a magas, vékony, panaszos kérdés.
– Én nem tudom! – érkezett rá egy kétségbeesett válasz.
De ez hogyan volt lehetséges, elvégre a nagymamán, a mamán, a papán, a három barátnőmön és rajtam kívül senki más nem volt a Holdfényszentélyben. Döbbenten fordultam hátra és néztem a hangok irányába, ugyanígy tettek a többiek is.
De ez hogyan volt lehetséges, elvégre a nagymamán, a mamán, a papán, a három barátnőmön és rajtam kívül senki más nem volt a Holdfényszentélyben. Döbbenten fordultam hátra és néztem a hangok irányába, ugyanígy tettek a többiek is.
A szentély közepén, ahol nemrég még én álltam, két remegő, ijedt szemű szőrcsomót pillantottam meg. Nem akartam hinni a szememnek és a fülemnek. Az nem lehet, hogy az előbb beszéltek!
– Artemis, Luna hát ti meg, hogy kerültök ide! – kiáltottam fel, miközben a fehér és a fekete cicáim felé szaladtam. Hozzájuk érve letérdeltem előttük.
– Követtünk titeket – mondta Artemis.
– Nem akartunk egyedül maradni – tette hozzá Luna.
– Ti beszéltek! – kiáltottam fel a meglepetéstől. Ez nem lehet igaz, itt beszélgetek a macskáimmal! Luna és Artemis nem is tudnak beszélni, biztos csak hallucinálok.
– Húúú…! – hallottam a hátam mögül, Uranus meghökkent hangját. – Ez a két macska beszél!
– Nahát, ilyet sem láttam még – mondta édesapám –, hogy két macska csakúgy megszólaljon.
Időközben a többiek is odajöttek hozzánk, és körbeálltak minket. Ezek szerint mégsem hallucináltam, hiszen a többiek is hallották, hogy a cicák beszéltek.
– De ez hogy lehetséges? – kérdezte Neptun, miközben körbepillantott.
– Hát ez jó kérdés! – jegyezte meg a mama.
– Éppen azt fogjuk most kideríteni – mondta a nagymama. – Az előbb azt mondtátok, hogy a lányok után jöttek, mert nem akartatok egyedül maradni.
– Igen – felelte Luna.
– Akkor most mondjátok el szépen, hogy kerültetek ide? – tette fel a kérdést a nagyi.
– Luna és én követtük Selene hercegnőt, meg az udvarhölgyeit – kezdte Artemis. – Bejöttünk utánuk az ajtón, mivel senki sem állított meg.
– Aztán meg, mikor a hercegnő a terem közepére állt, odamentünk utána Artemisszel – mondta Luna. – De akkor valami fény vett minket körül, és valami furcsát éreztem, mintha repülnék. Láttam különböző helyeket, embereket. Az egész olyan furcsa volt.
– Az egész olyan volt, mintha hirtelen sok dolgot tudtam volna, amit eddig nem. Ezek közé tartozik, hogy most tudok beszélni, legalábbis azt hiszem – jelentette ki Artemis.
– Velem is valami hasonló történt – értett egyet a fehér macskával a fekete.
– Tehát, mikor Selene Holdhercegnővé vált, az alatt ti végig vele voltatok, így ti is éreztétek és láttátok, amit ő a tudatélmény közben – mondta anya.
– Így már érthető – jegyezte meg apa. – Selene megkapta a Holdhercegnő hatalmát, s mivel ez alatt ti is vele voltatok, kaptatok valamennyit az erejéből, ezért tudtok most beszélni velünk, emberekkel.
– Öntudatra ébredtetek – mondta a nagymama.
– Nézze meg Felség, mind a két macskának félhold van a homlokán – mondta Pluto, aki ez idáig még nem szólalt meg.
– Való igaz – értett egyet Sailor Plutoval a Holdkirálynő.
Amint ezt a barátnőm kimondta, én is odanéztem, és valóban Luna és Artemis homlokán, egy-egy arany foltocska volt, aminek félhold alakja volt. Ez meglepő felfedezés volt, mert ilyen jelet a királyi család tagjai viseltek a homlokukon – jelen pillanatban a nagyi, a mama és én, valamint mostantól nagyon úgy nézett ki, hogy a macskáim is.
– Most már csak azt kellene eldöntenünk, hogy ezek után mit is tegyünk ezzel a két beszélő macskával – kérdezte a mama jókedvűen.
– Velünk?! – kiáltott fel rémülten Artemis.
– Ugye nem kapunk ki ezért? – kérdezte Luna ijedten.
– Persze, hogy nem – nyugtatta meg a papa a cicákat. – Csak arról van szó, hogy ettől fogva másként kell titeket kezelnünk, mint két egyszerű macskát.
– Most az lesz a legjobb, ha itt befejezzük, és reggel folytatjuk. Akkor majd megbeszéljük, hogy mi is legyen Artemisszel és Lunaval. Selene, addig is vidd vissza magaddal őket a szobádba! – adta ki az utasítást a nagymama.
– Rendben, nagyi – feleltem.
* * * * *
Később – miután visszaértünk a szobámba a lányokkal és a macskákkal – mi hatan még beszélgettünk.
– Ezt most jól megcsinálták a macskáid, Selene – jegyezte meg Uranus, miközben letelepedtünk az ágyamra. – Két hétköznapi macskából váratlanul beszélő és gondolkodó macskák lettek.
– Én inkább úgy mondanám, hogy Holdmacskává váltak – jelentette ki Pluto.
– Ezt hogy érted? – kérdeztem.
– Az arany félholdat a homlokukon a királyi család tagjai viselik, a Holdkirálynő és a Holdhercegnők. Ebből kifolyólag, mivel most már Luna és Artemis is magán viseli a félholdat magán, az a helyénvaló, ha Holdmacskának hívjuk őket.
– Plutonak igaza van – értett egyet Neptun a senshivel. – Elvégre már nem közönséges cicák, és a Holdmacska nagyon találó kifejezés.
– Szerintem is jó elnevezés – mondtam én is egyetértve a barátnőimmel, majd a cicákhoz fordultam. – És nektek, hogy teszik a Holdmacska szó?
– Nekem tetszik, találó – mondta Artemis.
– Végül is, ez jellemzi a legjobban a mostani helyzetünket – jegyezte meg Luna.
– És ha már itt tartunk, milyen érzés, hogy tudtok velünk beszélni? – kérdezte Uranus.
– Jó érzés – felelte Luna. – Végre ki tudjuk magunkat fejezni. Az egész valahogy olyan, mintha egy hosszú öntudatlan álomból ébredtem volna fel hirtelen.
– Én is úgy vagyok ezzel, mint Luna – mondta Artemis. – És mostantól fogva veletek is tudunk majd beszélgetni.
– Most jut eszembe – kapott a homlokához Neptun. – Selene, hogy nem vetted észre, hogy valakik veled vannak a tudatélmény közben?
– Az az igazság, most ahogy kérdezed, miközben a tudatélményem volt, mintha gyengén éreztem volna, hogy nem vagyok egyedül. De mivel ilyet még nem éltem át, azt hittem, ez a természetes.
– Hidd el, nem az. Amikor négy hónapja én változtam először át senshivé, én végig egyedül voltam – mondta Pluto. – Ha már itt tartunk, én azon is meglepődtem, hogy Selene az után, hogy Holdhercegnővé lett, átváltozott senshivé is.
– Én is nagyot néztem ezen – tette hozzá Neptun. – A királyi családban, ez most történt meg először, ha jól tudom.
– Igen, én vagyok az első, aki egyszerre lett Holdhercegnő, és senshi is – feleltem.
– Sailor Silvermoon – mondta Uranus –, egész jól hangzik. Most már csak azt kellene tudni, ennek mi volt az oka? – töprengett hangosan.
Ezen aztán még sokáig tanakodtunk azon az estén. Majd hajnal felé úgy döntöttünk, itt az ideje, hogy elmenjünk lefeküdni, mert a délelőtt folyamán várt még ránk – különösképpen rám – még jó pár dolog. Engem hivatalosan is bemutatnak, mint Holdhercegnőt a királyi udvarnak. Leteszem az ilyenkor szokásos hercegnői esküt is.
A nagymama döntött Lunáról és Artemisről is. A két macskának, most, hogy öntudatra ébredtek, a nagyi akarata szerint tanulniuk kellett, hogy a későbbiekben ne legyen gond velük.
* * * * *
Másfél év telt el azóta, hogy Holdhercegnő lettem, ebből kifolyólag egyre több hivatalos alkalommal nekem kellett a nagymamát, illetve a szüleimet helyettesítenem. Ilyen volt a mostani is. A nagymama fontos politikai okok miatt nem hagyhatta el a Holdat, a szüleim három hónapja hivatalos látogatási körúton voltak az Ezüst Millenniummal szövetséges birodalmakban. Ezért most én képviseltem a Holdkirályságot a Földön.
A földi uralkodó párnak, Xikon királynak és Endiona királynénak gyermekük született. Egy kisfiú, Endymion herceg, aki a Földi Arany Királyság trónörököse volt. Nekem, mint Holdhercegnőnek kellett átadni a herceg keresztelőjén a neki szánt ajándékot a Holdkirálynő nevében, valamint a Hold népének jó kívánságait.
Úgy volt, még maradok egy hetet az Eleusis palotában a királyi pár vendégeként a keresztelő után, de akkor Sailor Pluto érkezett meg a nagymama üzenetével, hogy azonnal vissza kell térnem a Holdra. Pluto annyit árult el, amennyit ő is tudott. A szüleim négy napja a Worthquatról útnak indultak a körútjuk következő állomására a Dif Királyságba, de oda nem érkeztek meg. Mind a két bolygó kereső csapatokat küldött ki, de sem őket, sem a kíséretük egyetlen tagját nem találták meg ezidáig.
A hír rendkívül fájdalmas volt számomra. Nem akartam elhinni, hogy történhetett valami, a szüleimmel. Bele sem mertem gondolni, hogy esetleg már nincsenek életben. De nem értem rá most ezekkel a szörnyű gondolatokkal foglalkozni, mert a nagymamám azonnali hatállyal visszarendelt a Holdra. Így kíséretemet hátrahagyva, Sailor Pluto társaságában indultam útnak.
Amint megérkeztünk a Holdpalota bejáratához Lady Uranus és Lady Neptun várt ránk. Kérdően néztem két barátnőmre.
– Tudtok valami új hírt a szüleimről?
– Sajnos, Serena királynő nem mondott nekünk semmit – felelte Uranus.
– A nagymamád, mióta megkapta a hírt a szüleid eltűnéséről, bezárkózott a dolgozószobájába a tanácsadóival – mondta Neptun.
– Végre megérkeztetek – halottam egy hangot a bejárat felől. Odanézve láttam, Artemis rohan felém lélekszakadva.
– Őfelsége azonnal látni akar téged, Selene, az udvarhölgyeiddel együtt – hadarta az Artemisszel együtt érkező Luna.
– Siessünk, ne várakoztassuk meg a királynőt! – mondta Pluto.
– Menjünk, hátha tud mondani a nagymama valami jó hírt a szüleimről – mondtam reménykedve, miközben rohanva mentünk végig a palota folyosóin a nagymama dolgozószobájáig.
Az irodához érve rögtön beengedtek minket. A nagymama háttal állt az ajtónak, és kifelé nézett a palotakertbe. Amint meghallotta az ajtó csukódását, felénk fordult.
Ahogy a nagyira néztem, megijedtem, és megtorpantam az ajtóban. A nagymama néhány nap alatt, mintha éveket öregedett volna. Az arca fáradt volt, és kétségbeesett, látni lehetett rajta, hogy nagyon aggódik a lánya, a veje és a többi eltűnt miatt. A nagymamát eddig csak egyszer láttam ilyen állapotban, azokban a napokban, amikor a nagypapám haldoklott, majd a gyász napjaiban.
Egy pillanatig nem tudtam, mit is tegyek, de akkor minden teketória nélkül odaszaladtam a nagyihoz, vigasztalóan átölelve. Így álltunk percekig, mikor a nagymama kibontakozott az ölelésből. Megfogva a kezemet, a szoba sarkában álló pamlaghoz vezetett. Én egy szó nélkül követtem, majd mikor mind a ketten leültünk, a nagyi szólalt meg elsőként.
– Jó, hogy megjöttél Selene – mondta a nagymama. – Már nagyon vártalak. Neked meg köszönöm, Sailor Pluto, hogy ilyen gyorsan hazahoztad az unokámat – köszönte meg Plutonak a gyorsaságát. Barátnőm egy fejbiccentéssel vette tudomásul.
– Ahogy Pluto megérkezett, és elmondta, hogy anya és apa nem jutottak el a kíséretükkel a Difre, azonnal indultam haza. Lehet már tudni valami új hírt róluk? – kérdeztem reménykedve, miközben a nagymamára pillantottam.
– Igen. Egy órája kaptam hírt a Worthquatról – mondta a nagyi. – Mindjárt elmondok mindent, csak előbb üljetek le mindannyian – fordult a barátnőimhez, és a macskákhoz a Holdkirálynő. Amint ők is leültek velünk szembe, a nagymama elmondta a legújabb híreket, amit ő is nemrég tudott meg.
– Mint már tudjátok, Selenit, és Akire a Worthquatról tartott a Difre, de oda nem érkeztek meg. A két királyság közösen kerestette őket, de amikor nem találtak senki már második napja, akkor értesítettek engem. A baj az, hogy a két naprendszer tőlünk háromnapi távolságra fekszik, így csak ma reggel ért ide a küldönc a hírrel. Én akkor azonnal érted küldettem, Selene, azt akartam, hogy itt legyél, mire új híreket kapunk a keresőktől. Egy órája érkezett egy újabb küldönc, azzal az információval, hogy egy különös, furcsa űrközi vihar tombolt aznap a Dif külső rendszerében, nagy valószínűséggel Seleniték egyenesen a közepébe érkezhettek, mikor átlépték a naprendszer határait. Ezért kiterjesztették a keresést a többi szomszédos naprendszerre is.
– De ha viharba kerültek, akkor van remény, hogy épségben megtalálják őket? Ugye nagyi? – kérdeztem.
– Én is ebben reménykedek – mondta a nagymama, de a hangjában a remény mellett valami mást is kihallani véltem. – Csak, sajnos, mint azt hírül kaptam, egyre jobban úgy néz ki, hogy nem természetes űrközi viharba kerültek. A keresők szerint a vihart valaki szándékosan keltette.
– Szándékosan?! De az hogyan lehetséges? – kérdezte döbbenten Neptun.
– Sajnos, varázslattal lehet űrközi vihart kelteni – felelte a királynő.
– Ugye, azért mi is küldünk ki kereső csapatokat, Felség? – kérdezte Luna a lényegre térve.
– Igen. A csapat első része már el is indult, átlépve a transzportkapun. A másik fele még ma este útnak indul, kiegészítve egy csapattal a Földről. Több baráti birodalom is felajánlotta segítségét a keresésben, én el is fogadtam azokat. Minél többen keresik őket, annál biztosabb, hogy megtalálják a lányomékat.
– Mi mikor indulunk, Felség? – kérdezte Uranus tettre készen.
– Te semmikor Lady Uranus. Te és Lady Neptun még nem vagytok senshik, így itt maradtok a palotában. És erről nem akarok többet beszélni – nézett ellentmondást nem tűrően a Holdkirálynő Uranusra. A nagymama ismerte barátnőm önfejűségét, tudta, hogy ha nem határozottan mondja, akkor Uranus makacskodni fog, hogy ő is a keresőkkel tartson.
– Felség, akkor ki fog menni? – kérdezte egy kicsit csalódottan Neptun.
– Mint mondtam, lesz egy hivatalos kereső csapat, amit Menaben nagykövet fog vezetni, de én azt akarom, hogy egy másik, mindössze négytagú csapat is útnak induljon. Ők hivatalosan a keresőkkel fognak tartani, de ha lehet, akkor tudják függetleníteni magukat tőlük.
– Ki lesz az a négy? – néztem kérdően a nagymamára. Ő visszanézett rám, és ekkor már kezdtem sejteni a négyből, két személy kilétét.
– Igen, Selene, te leszel az egyik. Jobban mondva nem te, mint Holdhercegnő, hanem mint Sailor Silvermoon mész. Veled tart Sailor Pluto, valamint Luna és Artemis is – nevezte meg a nagymama a négy nevet.
– Mi is megyünk Lunaval? – kérdezte döbbenten Artemis.
– Igen. Az elmúlt másfél évben sokat tanultatok Lunaval. Készen álltok arra, hogy a senshikkel tartsatok erre az útra. Mindketten különleges erővel rendelkeztek. Itt az ideje, hogy segítsétek Sailor Silvermoont és Sailor Plutot.
– Köszönjük a bizalmat, Felség – mondta Luna komoly hangon. Rápillantottam a fekete macskára, és láttam rajta, hogy nagyon eltökélt.
– Mindent meg fogunk tenni, Felség – jelentette ki Pluto is, miközben ránézett a nagymamára.
– Úgy lesz, nagymama – mondtam én is. Örültem, hogy mehetek, így legalább én is tehetek valamit a szüleim érdekében, és nem kell itthon ülnöm, és várnom a hírekre. Tudtam, hogy a nagymama is legszívesebben velünk tartana, de mint Holdkirálynő, nem hagyhatta el a Holdat, a kialakult helyzetben.
– Tudom, hogy mindent meg fogtok tenni, ami csak tőletek telik, hogy megtaláljátok Selenitéket – mondta a nagymama.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
