A Holdról való indulásunk harmadik napján érkeztünk meg a Difre. Hivatalosan a nagymama által küldött keresőcsapat tagjai voltunk, de ha úgy hozza a szükség, Plutoval és a két macskával együtt önállósíthatjuk magunkat.

Amint megérkeztünk, új hírek vártak ránk. A szüleimet és kíséretüket még nem találták meg, de Dif tudósai már teljesen biztosak voltak abban, hogy az űrközi vihart szándékosan támasztották. A mi csapatunk a Dif rendszer mellett fekvő, a Xunruer birodalomhoz tartozó, Alton rendszerben lévő keresőcsapatnak fog segédkezni.

Tudtam, ha a szüleimet élve akarom viszontlátni, akkor sietni kell a kutatással. Az idő egyre fogyott, amikor még van remény, hogy akár valakit is életben találhatunk. Ezért nem is késlekedtünk, még aznap indultunk az Alton rendszerbe.

Maga a rendszer hat bolygóból állt, mindegyik bolygónak voltak holdjai is. A keresést itt az is bonyolította, hogy a rendszerben állandóak voltak a mágneses viharok. Ez egyben azt is jelentette, hogy az egész rendszer lakatlan volt.

Megérkezve a rendszerbe, csatlakoztunk a már ott lévő kutatókhoz. Ottlétünk második napján a harmadik bolygóhoz tartozó legnagyobb holdat kutattuk át, amikor váratlan események láncolata következett be.

Én, Pluto, Artemis és Luna eltávolodtunk a többiektől. Két hegy között húzódó kopár, szikláktól övező völgyet kutattunk át, mikor a szemem sarkából egy halvány derengés vonta magára a figyelmemet. Megtorpanva, oldalra fordultam és lassan tettem abba az irányba néhány tétova lépést, majd megálltam és hunyorogva tekintettem a fény felé. Hogy jobban lássak, a szemem elé tettem a kezemet és közben felléptem egy nagyobb kőre.

– Selene, te meg mit csinálsz? – hallottam a hátam mögül Pluto hangját. Arra fordulva láttam, hogy a társaim jócskán leelőztek, miközben én nézelődtem, csak most vették észre a hiányomat, és elindultak visszafelé hozzám.

– Valami halvány fényt vettem észre a bal oldalon – válaszoltam, az adott irány felé mutatva. – Mintha valami tárgy árasztaná magából.

– Valóban – szólalt meg egy hang közvetlen mellettem. Odanézve láttam, hogy Luna időközben mellém ért és ő is a derengést nézi. – De ahogy látom, nem valami nagy.

– Nincs is olyan messze – tette hozzá Artemis. – Közelebbről is meg kellene nézni – javasolta a fehér kandúr. – Lehetséges, hogy valami nyomra bukkanunk ott.

– Én is pont erre gondoltam – feleltem.

– De csak óvatosan – mondta Pluto. – Nem tudjuk, mi lehet az. Lehet ártalmatlan, de lehet valami veszélyes dolog is. Legyünk elővigyázatosak.

– Ez csak természetes – válaszoltam. – Na, akkor induljunk!

Óvatosan elindultunk. Ahogy közeledtünk, a fény egyre erősödött. Az egészben az volt különös, hogy az, ami a fényt árasztotta magából, egészen kis méretű volt. Már közel jártunk, mikor Luna felkiáltott.

– Egy virág! – hallatszott a macska kiáltása.

– Tényleg az – értettem egyet Lunával –, de hogy kerülhetett ide, ebbe a kietlen völgybe? Más növényt nem látok itt – mondtam, miközben körbenéztem a kopár tájon, ahol köveken, sziklákon és homokon kívül semmi sem volt.

– Ez valóban különös – jelentette ki Pluto elgondolkodva, mialatt hozzám hasonlóan ő is a tájat szemlélte. – Eddig az életnek még csak a nyomát sem fedeztük fel itt a holdon, és most itt ez a furcsa virág.

– Nézzétek! Olyan, mintha kristályból lennének a szirmai – mondta Artemis, aki mialatt mi többiek beszéltünk, egészen közelről szemrevételezte a növényt. Egészen pontosan hozzáért, nem gondolva arra, hogy esetleg az veszélyes is lehet. Hát igen, Artemis már csak ilyen volt. Már éppen rá akartam szólni, de valaki megelőzött.

– Artemis, hogy lehetsz ilyen felelőtlen! – ripakodott rá Luna. – Más először megvizsgálja, hogy nem veszélyes-e, de te rögtön hozzáérsz! Hát neked nincs semmilyen veszélyérzeted! – rikácsolta a fekete macska.

– Én csak… – hebegte Artemis, közben próbálta magát kicsire összehúzni, de az igencsak nehéz lett volna, mivel kettőjük közül Luna volt a kisebb.

– Semmi csak, tudod, te… – de Luna nem tudta befejezni a szokásos szónoklatát Artemis részére, mert Pluto közbeavatkozott.

– Ebből elég! Most nincs itt az ideje a vitatkozásnak. Fontosabb feladatunk van – jelentette ki Sailor Pluto. – Nézzük azt a növényt, utána meg folytassuk a völgy átvizsgálását.

Pluto határozott szavaival még Luna sem tudott szembeszállni, így ő is, és Artemis is csöndben, de a veszekedésük miatt bűnbánóan meredtek maguk elé.

– Plutonak teljesen igaza van – értettem egyet barátnőmmel –, de itt most be is fejezhetjük ezt a témát, és nézzük meg már végre azt a virágot. Azt már tudjuk, hogy nem veszélyes megérinteni, legalább ennyi haszna volt Artemis kíváncsiságának – jegyeztem meg mosolyogva.

Így lezárva a két macska vitáját, leguggoltam a növény mellé, hogy egészen közelről is szemrevételezhessem. Luna és Artemis mellettem, két oldalról, Pluto meg velem szemben lehajolva nézte a virágot.

Artemisnek valóban igaza volt, a virág szirmai kristályból voltak, és citromsárga fénnyel ragyogtak. Maga a növény nem volt valami nagy. Úgy húsz centiméter magas lehetett. A szára, egyenes, és sötétzöld színű volt, két hosszúkás levéllel. Ahogy jobban megnéztem, olyan érzésem támadt, mintha már láttam volna valamikor régebben egy nagyon hasonló virágot, de bárhogy is erőltettem az emlékezetemet, nem ugrott be, hogy hol és mikor.

Ahogy így merengtem, nem tudom, milyen indíttatástól, de megérintettem a virág kristály szirmait. Az abban a pillanatban szemkápráztató fénnyel felragyogott. Ijedten ugrottam hátra, a szemem élé téve a kezeimet, úgy védve a szememet az égető vakítástól. Aztán a fény, amilyen hirtelen felragyogott, olyan váratlanul abba is maradt.

Leengedve a kezeimet, kinyitottam a szemem. Lassan körbe pillantva láttam, hogy társaim is hozzám hasonlóképpen reagáltatak az éles fényre. A legkülönösebb az volt, hogy rájuk nézve észrevettem, hogy ők meg engem bámultak döbbenten.

– Selene, miért változtál át? – kérdezte Sailor Pluto.

– Tessék?! – kérdeztem vissza értetlenül. – Pluto, miért nevezel Selenenek? Megegyeztünk, hogy az út alatt Silvermoonnak fogtok hívni. És mi az, hogy miért változtam át?

– Nézz végig magadon! – mondta barátnőm.

Én úgy is tettem. Végigpillantva az öltözékemen, csodálkozva láttam, hogy nem harci fukuban vagyok, hanem a hercegnői ruhámban.

– Ez meg, hogy került rám? – kérdeztem mintegy magamtól értetlenül. – De én nem is váltottam alakot!

– Pedig valahogy átváltoztál, hiszen most Holdhercegnő vagy, Silvermoon helyett – mondta Pluto.

– Mondom, hogy nem váltottam alakot. Ha ez mégis megtörtént, akkor azt önkéntelenül tettem a villanás alatt.

– De az hogy lehetséges? – kérdezte Artemis. – Én úgy tudtam, hogy csak akkor tudtok alakot váltani, ha rákoncentráltok.

– Hát eddig én is úgy tudtam – jelentettem ki a többieknek, még mindig döbbenten a váratlan átváltozásomtól.

– Én azt hiszem, ehhez lehet valami köze – hallatszott Luna hangja. – Nézzétek, a kristályvirág szirmaiból egy igazi kristály lett.

– Hogy?! – kiáltottam fel, a virág felé nézve. Lunanak valóban igaza volt, a növénynek már csak a szára és a levelei voltak meg. A szirmai helyén, egy citromsárga színű kristály lebegett. – Ez meg hogy került ide?

– Ha jól sejtem, mikor megérintetted a virágot, a szirmai valahogy egy kristállyá álltak össze – szögezte le Luna.

– De ez hogy lehetséges? Mikor én értem hozzá, nem történt semmi – hüledezett Artemis.

– Nagy valószínűséggel azért, mert Selene az, aki – mondta Sailor Pluto.

– Ezt hogy érted? – kérdeztem meg a senshit.

– Mikor Artemis megérintette a növényt, nem történt semmi, de mikor te is hozzányúltál, azonnal felragyogott. Több, mint valószínű, mert te Holdhercegnő vagy. Nézz csak végig magadon, ahogy megfogtad a növényt, azon nyomban akaratlanul is átváltoztál – összegezte a tényeket Pluto.

– Ebben lehet valami – mondtam elgondolkozva barátnőm eszmefuttatásán. – Ha már ez így történt, meg is nézhetnénk azt a kristályt. – Ezeket kimondva tettem előre néhány lépést – ami nem volt éppenséggel könnyű az egyenetlen, köves talajon a hosszú hercegnői ruhámban –, majd lehajolva finoman a kezembe vettem a kristályt. Ekkor nem történt semmi, pedig az előbbi eseményből kiindulva, számítottam egy újabb fénykavalkádra.

Most már, hogy a kezemben tartottam a kristályt, jobban megnéztem. De nem találtam benne semmi különöset. Az alakja leginkább a gyémántéra emlékeztetett. A nagysága diónyi lehetett, a színe megegyezett a virágéval, citromsárgán ragyogott. Forgattam jobbra-balra, de továbbra sem találtam semmi szokatlant a kristályon.

– Én nem látok semmi rendhagyót sem – mondtam, miközben Pluto felé nyújtottam. – Nézd meg te is, lehet, hogy te talán találsz valamit.

– Rendben – mondta barátnőm, elvéve tőlem a kristályt. Ő is alaposan megvizsgálta, de ő sem észlelt semmit. Ezután a két macska is szemrevételezte a sárga kristályt, de ők sem fedeztek fel rajta semmi szokatlant.

– Ez furcsa, azok után, hogy milyen körülmények között találtuk meg – töprengtem hangosan. – Ezen a kietlen tájon találunk egy virágot. Mikor megérintettem, éles fénnyel felragyogott, és egy kristállyá vált. Most meg bárhogy nézzük, vizsgáljuk, csak azt tudtuk meg, hogy semmi különleges nincs benne.

– Azt még nem tudhatjuk – mondta Artemis. – Lehet, hogy olyan tulajdonságai vannak, amik majd csak később fognak megmutatkozni.

– Artemisnek igaza lehet – értett egyet Luna a fehér kandúrral. – Szerintem vigyük magunkkal, ha már így szó szerint belebotlottunk, majd otthon a Holdon jobban megvizsgáljuk.

– Jó, ezt megbeszéltük – mondta Pluto. – De ne feledkezzünk meg a valódi ittlétünk okáról sem. Tovább kellene indulnunk, nyomokat keresni.

– Igazad van Pluto. Menjünk – mondtam, eltéve a kristályt, visszaváltoztam Sailor Silvermoonná, majd folytattuk tovább a völgy átvizsgálását.

* * * * *

Folytatva az utunkat, lassan a völgy végéhez értünk. Az egyetlen járható útnak tűnő sziklaösvényt, a jobb oldalunkon fedezte fel Artemis és Luna, akik előre mentek utat keresni. Mondanom sem kell, ők a négy lábukon, és macska mivoltukból következve, jobban boldogultak az előrejutással, mint Pluto és én.

Artemis előrement felderíteni a következő szakaszt, Luna pedig mutatva a biztos utat, vezetett minket. Ekkor megpillantottuk Artemist, aki visszafelé jött. Ahogy odaértünk hozzá elmondta, hogy a következő nagyobb sziklabeugró mögött, egy kisebb barlangbejáratot fedezett fel.

A barlanghoz érve, Luna és Artemis minden átmenet nélkül prüszkölni és fújni kezdett, a bundájuk valamennyi szőrszála külön-külön szétállt. Én Lunat kaptam fel, Pluto pedig Artemist, így helyezkedtünk el a barlangbejárat jobb oldalán.

– Luna, Artemis, nyughassatok! – szóltam rá a két macskára. Ők hallgattak is a szavamra, abbahagyták a morgást, de még mindig nyugtalannak tűntek.

– Mi történt? Mitől lettetek olyan idegesek? – kérdezte meg halkan Sailor Pluto Artemist.

– Valami rossz dolog van odabent – jelentette ki a fehér kandúr.

– Gonosz erő sugárzik a barlangból – mondta Luna.

– Jobb, ha ezt megnézzük – jegyezte meg Pluto.

– De vigyázzunk, rossz előérzetem van – mondta határozottan Artemis.

– Rendben, induljunk, de csak óvatosan – mondtam, mire a többiek rábólintottak.

Megindultunk befelé a barlangba. Én haladtam az élen, utánam a két macska, Pluto pedig a hátvéd szerepét töltötte be. A barlangban korom sötét volt. Most jött csak igazán jól, hogy másfél éve, mikor én Holdhercegnővé lettem, a két macska, az addigi közönséges cicákból Holdmacskák váltak. Ha koncentráltak, a homlokukon lévő aranyhold halvány fénnyel felragyogott – mondanom sem kell, erre én, mint Holdhercegnő nem voltam képes, ez az ő különleges adottságuk volt.

Most, a macskák ezen képessége nagyon jól jött. Mind a ketten fölragyogtatták az aranyholdat. A fény, amit magukból árasztottak, elégnek bizonyult ahhoz, hogy biztonságosan tudjunk előrehaladni a barlangban. Már vagy egy negyed órája voltunk benn, mikor egyszerre csak hangokat hallottam.

– Valakik vannak itt – jegyeztem meg suttogva.

– Én is hallottam – mondta Pluto. – Menjünk közelebb.

– Várjatok! – szólalt meg Luna figyelmeztetően. – A gonosz erőt, amit a kijáratnál érzékeltünk Artemisszel, ahogy haladtunk befelé, egyre erősebben éreztem. De most itt érzékelem a legerősebben.

– Lunanak igaza van, én is érzem – mondta Artemis. – A legjobb az lenne, ha előremennénk felderítve a terepet. Mi kisebbek vagyunk, gyorsabban mozgunk idebent, és az sem utolsó szempont, mi a sötétben is látunk, veletek ellentétben.

– Rendben. Mi Plutoval itt fogunk várni rátok. Vigyázzatok magatokra – mondtam, miközben a két macska lopakodva indul meg előre. A homlokukon lévő aranyholdak elhalványultak. Így Plutoval magunk maradtunk a most már teljesen sötétté vált barlangfolyosón. Meg sem mozdultunk, hogy ne hívjuk fel magunkra a figyelmet egy esetleges rossz lépés következtéből adódó zajjal.

Nem tudom, mennyi idő telhetett el, mióta Luna és Artemis elmentek, de számomra úgy tűnt, mintha már órák teltek volna el, mikor egy óvatos, halk pisszegésre lettem figyelmes. Ekkor újra felragyogott a halvány fény, és én megpillantottam a két macskát.

– Mit sikerült kiderítenetek? – tért azonnal a lényegre Sailor Pluto.

– Úgy száz méterrel beljebb a folyosó egy magas és széles barlangteremmé szélesedik ki – kezdte Artemis. – Onnan jött a zaj. Jó néhány szörny megtámadott egy férfit. Ő sorban visszaverte a támadásokat. Meg kell hagyni, nem mindennapi ereje van.

– A gonosz energia, amit érzékeltünk, a szörnyekből árad. A férfi felől nem érzékeltem rosszat – vette át a szót Luna. – Amennyit ki tudtam venni az egészből, a szörnyek élve akarják elfogni a férfit. Valami tárgyat követelnek tőle, azt mondták, ha azt odaadja nekik, akkor már el is mennek, és békén hagyják.

– A férfi erre felnevetett. Mondta, hogy tőle soha nem szerzik meg. Ekkor a szörnyek újult erővel támadták az ellenfelüket, de az sem volt rest. Hiába voltak a szörnyek többszörös túlerőben, a férfivel eddig nem bírtak. De ha engem kérdeztek, már nem bírja sokáig egyedül a harcot ellenük. Előbb-utóbb a túlerő le fogja győzni.

– Tehát a szörnyek megtámadtak egy férfit – jegyeztem meg. – Mi a véleményed, Pluto? Ugyanarra gondolunk mindketten?

– Igen, Silvermoon. Segítsünk a férfinek legyőzni az ellenfeleit – értett egyet velem a barátnőm. – De Luna és Artemis maradjanak a hátunk mögött. A harcban nekik nem vehetjük a hasznukat, főleg, ha tényleg olyan sokan vannak azok a szörnyek, mint ahogy a macskák elmondták az előbb.

– Ez nem igazság! – kiáltott fel Luna. – Mi is tudnánk segíteni.

– De hát már segítettünk – mondta Artemis. – Mi felderítettük a terepet, és most majd arra fogunk ügyelni, hogy nehogy akár egy szörny is a lányok háta mögé kerüljön.

– Artemis jól mondta, Luna. Ti lesztek a szemünk hátul. Akkor ne is vesztegessük tovább az időt – mondtam, és azzal el is indultam a barlangterem felé.

A barlangfolyosó, úgy száz méter után – ahogy a macskák mondták – egy teremmé szélesedett ki. Pluto és én a folyosó két oldalán elhelyezkedve, ügyelve arra, hogy ne vegyenek minket észre, bekémleltünk a barlangterembe.

Odabent dúlt a csata. Egy férfi csatázott több, iszonyúan ronda szörnnyel. Eddig még bírta velük szemben a harcot, de az már nem tarthatott sokáig. Látszottak rajta a fáradság első jelei, így a macskákat hátrahagyva a folyosón, Plutoval berohantunk a terembe, és azonnal támadni kezdtük a szörnyeket.

– Death scream – hallottam amint Sailor Pluto elindította a támadást. A senshi kezei között egy lilás szürkén gomolygó gömb jelent meg, ami a Pluto bolygóhoz volt hasonlatos. Elengedve azt, egyenesen az egyik szörny felé irányította. A szörnynek még csak ideje sem volt felocsúdni, a gömb végzett vele, amint célba ért. 

– Moonlight – mondtam eközben én is. A kezeimet magam előtt összetéve, egy fénysugarat hoztam létre, amit azután kinyújtott kezekkel én is egy szörnyre irányítottam. A fénycsóva vakítva szelte át a barlangot, becsapódva az egyik szörnybe, végezve azzal.

Ekkor egy pillanatra döbbent csend állt be a harcoló felek között. A férfi és a szörnyek megdöbbentek azon, hogy két szörny semmisült meg szinte egyazon időben. A férfi ocsúdott fel először, és nézett felénk, néhány pillanattal később már a szörnyek is Plutot, és engem vizslattak.

– Ti meg mit akartok itt?! – kérdezte bömbölve az egyik, sötétbarna színű, közel két méteres szörny, olyan hangon, mint egy rossz reszelő.

– Minek avatkoztok bele olyanba, ami nem tartozik rátok?! – bődülte el magát egy másik, lila színekben pompázó, három méteres démon.

– Csak úgy erre jártunk – feleltem a feltett kérdésre. – És mivel ti megtámadtatok egy magányos embert, úgy gondoltuk, besegítünk neki. Már ha szükség van a segítségünkre – néztem ekkor kérdően a férfire.

– Eddig egész jól elboldogultam ezekkel, de azért nem utasítok vissza egy kis segítséget, hölgyeim – mondta a férfi.

– Még megbánjátok, hogy beleavatkoztatok az ügyünkbe! – üvöltötte a barna, és azon nyomban nekem támadt, illetve csak támadt volna, mert Sailor Pluto megelőzte, és ő intézte el egy támadással a szörnyet, hogy csak egy barna paca maradt belőle, a barlang egyik falán.

Mi sem kellett több a szörnyeknek, mind támadásba lendült, de most már nemcsak a férfit támadták, hanem minket is. A férfi a barlangfalának támaszkodva, sorba védte ki az ellene indított rohamokat, majd ő maga is osztogatta szépen az ellentámadásokat, pusztítva ezzel a szörnyeket.

Mi Plutoval, egymásnak vetett háttal küzdöttünk. A legjobban az a taktika vált be, hogy míg az egyikünk hárított és védekezett, addig a másikunknak csak a támadásokra kellett összpontosítania. Felváltva támadtunk és védekeztünk. Lassan ugyan, de azért szemmel láthatóan fogyatkozni kezdtek a démonok.

Legutoljára a lila szörny maradt. Az látva, hogy már csak ő maradt életben, váratlanul elteleportált a barlangból. Ekkor síri csönd lett az addig csatazajtól hangos barlangteremben.

Fáradtan fújtam egy nagyot, majd elégedetten a győzelemtől, leroskadtam egy nagyobb – a terem aljából kiálló – sziklára. Pluto hasonlóképpen tett, leült mellém egy másik kőre. A férfi a falnak támaszkodva pihent, a kezeit a térdein nyugtatva. Csak most nyílt alkalmam jobban megnézi. Úgy egy-nyolcvan magas lehetet. A haja a válláig ért, hullámos és világosbarna színű volt, akárcsak a mandulavágású szeme. A korát nem tudtam megállapítani, a férfi lehetett akár harminc éves, de akár ötven is. Az arca valahogy kortalannak tűnt. Az egész lénye valami különös nyugalmat árasztott, én legalább is így éreztem.  Jó kondícióban volt, és elég erősnek tűnt ahhoz, hogy akár maga is végezni tudjon a szörnyekkel.

A ruházata egyszerű volt. Aranybarna inget és nadrágot viselet, hozzá fekete ujjatlan zekét, térdig érő csizmát, és a vállára borítva, egy sötét barna, térdig érő köpenyt.

A harc után percekig egyikünk sem szólalt meg, csak néztük egymást. Én igazából nem tudtam, mit is mondhatnék. Oldalt pillantva Plutora, láttam, ő is tanácstalan. Ugyanez a férfiról is elmondható volt. Ekkor egy hang hallatszott mögülem.

– Jó volt lányok, ezt jól csináltátok! Jól elbántatok azokkal a szörnyekkel! – hallottam Artemis örvendező kiabálását.

– Én is gratulálok – dicsért meg minket Luna is.

Mielőtt megszólalhattam volna, a férfi váratlanul a hangirányába fordulva, támadóállásba helyezkedett.

– Ki az? Hol van? – kérdezte és bizalmatlanul nézett a barlang bejárata felé, mert tőlünk nem láthatta a hátunk mögött lévő macskákat.

– Nyugalom – mondta Pluto felállva a kőről, egy lépést téve a férfi irányába a kezét felemelve, megállítva egy esetleges támadást a férfi részéről. – Ők velünk vannak.

– Mégis kik? – tette fel a kérdést a férfi bizalmatlanul, mert még mindig nem látta Lunat és Artemist.

– Hát ők – mondtam, miközben lefelé mutatva, tettem egy lépést oldalra, így láthatóvá téve a két macskát.

– Hát ilyeneket sem láttam még! – mondta a férfi, közelebb jőve hozzánk, alaposan megnézve a macskákat.

– Ők Holdmacskák. A feketét Lunanak, a fehéret Artemisnek hívják. A társam Sailor Pluto, engem Sailor Silvermoonnak hívnak – mutattam be társaimat és jómagamat az ismeretlennek.

– Ha már itt tartunk, megtudhatnánk a te nevedet is? – kérdezte a férfitől Pluto.

– Engem Charonnak hívnak – mutatkozott be a férfi. – Egyben engedjétek meg, hogy megköszönjem a segítségetek. De most az lesz a legjobb, ha gyorsan eltűnünk innen, mielőtt az utolsó démon még visszajönne erősítéssel.

– Ebben egyetértünk – helyeselt Pluto. – Nekünk amúgy is vissza kell térnünk a társainkhoz.

– Többen is vagytok itt a holdon? – kérdezte Charon.

– Igen – feleltem.

– Akkor figyelmeztetnünk kell őket is a lehetséges veszélyre, és mindannyiunknak el kell hagynunk ezt a helyet.

– Induljunk mielőbb – mondta Luna.

– De mi lesz a kutatással? – kérdezte Artemis.

– Azt folytathatjuk, amint elmúlt a veszély, de most siessünk a megbeszélt találkozási pontra – mondta Pluto.

– Te is velünk tartasz? – kérdeztem Charontól.

– Ha lehetséges, akkor igen. A galaxisnak ebben a felében nem vagyok valami ismerős.

– Induljunk! – mondtam, azzal elteleportáltunk, immár öten, az előre megbeszélt találkozási pontra, a keresőcsapat többi tagjához.