Miután találkoztunk a keresőcsapatunk többi tagjával, elmondták nekünk, ők sem bukkantak semmilyen nyomra. Mi ekkor beszámoltunk, hogy egy esetleges támadástól kell tartanunk. Egyetértettünk abban, hogy mivel még a holdat nem vizsgáltuk teljesen át, vissza fogunk térni ide. De addig is, míg az esetleges veszély el nem múlik, a keresést a negyedik bolygón folytatjuk.

Ide Charon is velünk tartott, ekkor nyílt lehetőségünk beszélgetni egymással. Én és a társaim elmondtuk, hogy kiket keresünk, és miért vizsgáljuk át az egész naprendszert. Amint befejeztük a beszámolónkat, vártuk, hogy Charon is elmesélje az ő történetét, de a férfi sokáig csak némán meredt maga elé. Ekkor Pluto megelégelte a csendet, és konkrétan rákérdezett a dologra.

– Most pedig, hogy mi elmondtuk, mit keresünk ebben a naprendszerben, volnál szíves te is tájékoztatni minket, hogyan kerültél a barlangba a támadóiddal együtt? – érdeklődött Sailor Pluto nyugodt hangon, de én tudtam, hogy barátnőm legbelül feszült, aggódik, hogy pont most, mikor a szüleimet és az eltűnt kíséretüket keressük, bukkantak fel itt a szörnyek.

Ezzel én is így voltam. Nem örültem, hogy valami illetve valaki megakadályozhat abban, hogy folytassam a szüleim keresését. Igazából egy kissé Charonnal is bizalmatlan voltam. Miért támadták meg azok a szörnyek, és mit akarhattak tőle megszerezni? Ugyanakkor, kétségek között is őrlődtem. A férfi nem tűnt gonosznak – a Holdmacskák sem éreztek benne rossz erőt –, de amíg nem mondja el az igazságot, fenntartásokkal kezelem. Ebből kifolyólag várakozásteljesen néztem Charonra, hogy válaszoljon Sailor Pluto imént feltett kérdésére.

– Nem tudom, hol is kezdjem. Abból, amit elmondtatok, azt vettem ki, hogy valahol a ti történetek és az enyém összekapcsolódik. Ez pedig nem más, mint az idővihar, amit ti űrközi viharnak véltetek – kezdte le Charon.

– Mi az az idővihar? És hogy lehetséges, hogy neked közöd van a szüleim eltűnéséhez? – kérdeztem döbbenten.

– Hogy a kérdéseidre válaszoljak, Silvermoon, a legelején kezdem. Én vagyok ebben a galaxisban az Időkapu őre.

– Az Időkapu őre?! Az meg micsoda? – szól közbe önkéntelenül Artemis, aki igencsak meglepődött a hallottakon, hozzánk, többiekhez hasonlóan, de ő ennek hangot is adott.

– Ssss! Ne kotyogj közbe! – fedte meg társát Luna.

– Szóval, ott tartottam, hogy én vagyok az Időkapu őre – folytatta Charon. – Az a feladatom, hogy vigyázzak és felügyeljem, ki, mikor, miért akar előre, illetve visszamenni az időben. Csak kivételes esetekben léphet valaki át az Időkapun. Tudnotok kell, az időt megváltozatni nem szabad. Erre ügyelünk mi, az Idő őrei. Chronos az Idő Ura az, aki kiválasztja, hogy kik lehetnek őrök. Mi csak neki tartozunk engedelmességgel. Csak sajnos vannak olyanok, aki úgy próbálnak még nagyobb hatalomhoz jutni, hogy meg akarják változatni az idő folyását, illetve ők akarják felügyeletük alá vonni az Időkaput. Ezért bizonyos esetekben megtámadják az Időkapu őrét, hogy megszerezzék tőle az Időkapu kulcsát, őt pedig megölve átvegyék tőle az erejét – miközben ezt mondta Charon, szinte egyik pillanatról a másikra a semmiből valahogy elővett egy kb. százhatvan-százhetven centiméteres, szépen díszített, míves, ezüst kulcsot. Az Időkapu kulcsát. Megmutatva azt nekünk, folytatta tovább a beszédet. – Én is így jártam most. Egy hónapja a megszokott helyemen, az Időkapuban tartózkodtam, mikor egyszer csak robbanássorozat rázta meg azt, és mielőtt magamhoz térhettem volna a támadás okozta döbbenetből, egy sereg szörny és démon támadott meg engem. Felvettem velük a harcot, de egyre csak jöttek, és jöttek. Segítséget próbáltam kérni Chronostól, de az ellenség valahogy megakadályozott ebben. Nem tudom miképpen, de sikerült a hátamba kerülniük, és egy varázslattal kitaszítottak az Időkapuból. Napokkal később tértem magamhoz egy ismeretlen bolygón. Próbáltam visszatérni a kapuba, vagy felvenni a kapcsolatot Chonosszal, de mindhiába. Akkor újból megtámadtak. Én ismét visszavertem a támadást, de attól fogva menekülök az ellenfeleim elől. De mindig a nyomomra bukkannak. Az Időkaput elfoglalták ugyan, de ahhoz, hogy ki tudják nyitni, szükségük van a kulcsra, ami nálam van. Egy ocsmány sötét varázslattal idővihart támasztottak, és rászabadították egy naprendszerre. Tudták, hogy ha idővihart érzékelek, akkor megjelenek, hogy megállítsam. Az idővihart meg tudtam állítani, de csapdába ejtettek. Hozzám ugyan nem tudtak férni, de napokig raboskodtam benne, és csak tegnap sikerült kiszabadulnom. Azon a holdon szerettem volna meghúzni magam pár napig, ahol veletek is találkoztam, de még egy nap sem telt el, mikor ismételten a nyomomra bukkantak. De akkor siettetek ti a segítségemre.  Ezért is tartozok nektek köszönettel. Nem mindenki szállt volna szembe a szörnyekkel – fejezte be a történetét Charon.

Egy darabig ezután senki sem szólalt meg. Fel kellett dolgoznunk a hallottakat. Én is meglepődtem, hogy ilyen dolgok is léteznek, mint az Idő Ura, Időkapu, Idő Őrök. De ekkor eszembe jutott, hogy az előzőleg feltett kérdésemre még nem kaptam választ, miszerint Charonnak köze lehet a szüleim eltűnéséhez.

– Akkor most válaszolnál arra a kérdésemre, hogy mit tudsz arról, hogy a szüleim és a kíséretük eltűnt? – tettem fel újból a kérdést.

– A szüleid, Silvermoon, feltehetően abba a viharba kerültek, amit az ellenségeim támasztottak, hogy csapdába csaljanak – mondta Charon, majd szomorúan hozzátette: – A vihart sikerült megállítanom, de senkit sem találtam, aki benne lett volna.

– Ezzel mit akarsz mondani?! – sikítottam fel kétségbeesetten. – Azt akarod mondani, hogy a szüleim nem élték túl az idővihart?!

– Nyugodj meg – mondta Pluto, és vigasztalóan a vállamra tette a kezét. – Ez most igaz?  Silvermoon szülei halottak?

– Azaz igazság, hogy nem tudom. Biztosat csak akkor tudok majd mondani, ha újból ki tudom nyitni az Időkaput – mondta a férfi, miközben szomorúan rám nézett.

– Hogyhogy csak akkor? – kérdezte Artemis.

– Nem akarok hiú reményt kelteni. Sajnálom, de azt kell mondanom, hogy aki időviharba kerül, az nem valószínű, hogy túl éli azt – felelte az Időkapu őre.

– De van még remény? – tudakolta Luna.

– Remény mindig van. Előfordulhat, hogy az emberek megrekednek egy időbuborékban, és ott, mivel nem telik számukra az idő, halottak sem lehetnek. De mint mondtam, ezt csak akkor tudom kideríteni, ha kinyitom a kaput, amit jelenleg az ellenség őriz.

– Tehát, ha az ellenségeiddel, a szörnyekkel végzünk, és elűzzük az Időkapuból őket, akkor lehetséges, még ha kicsi a valószínűsége is, hogy életben vannak a szüleim – mondtam határozottan, miután magamhoz tértem a sokkból.

– Igen – válaszolta Charon.

– Jó, akkor segítünk neked – jelentettem ki eltökélten. Most, hogy újból volt – még ha csak halvány – remény arra, hogy a szüleim életben lehetnek, elszántam magam, hogy senki és semmi sem állíthat meg abban, hogy segítsek Charonnak. Hideg elszántságot éreztem magamban, majd a társaimhoz fordultam.

– Pluto, Artemis, és Luna, velem tartotok? – tettem fel a kérdést, de tudtam, hogy megkérdezni is felesleges volt, mert úgyis velem jönnek mind a hárman.

– Ez csak természetes, Silvermoon – nézett rám Pluto elszántan.

– Semmi sem tudna visszatartani attól, hogy veled menjek – mondta Artemis.

– Valakinek meg úgyis vigyáznia kell rád – tette hozzá Luna.

* * * * *

Másnap elmondtam Menaben nagykövetnek a fejleményeket. Közösen megállapodtunk abban, hogy küldünk haza a nagymamámnak, a Holdkirálynőnek üzenetet a legújabb hírekkel.

Ezzel egyidőben a keresést is leállítottuk, elvégre már tudtuk, hogy a szüleimet és kíséretüket senki sem fogja megtalálni. Hivatalosan is megköszöntük a segítséget a Holdbéli Ezüst Millennium Királyság nevében a Difnek, a Worthquatnak és a többieknek, a kutatásban való résztvételt.

A nagykövettel abban is egyetértettünk, hogy a Holdról érkező keresőcsapat fele hazatér, de a másik fele folytatja a szüleim és kíséretük hivatalos, az eltűnésük miatt abbamaradt hivatalos látogatást a következő naprendszerben. Megállapodtunk abban, hogy a továbbiakban is, mint Sailor Silvermoon, a Holdkirályságot védő senshiként fogok szerepelni Plutoval egyetemben. Luna és Artemis, mint tanácsadók, Charon meg, mint a nagykövet kíséretét védő egyik testőr fog közreműködni.

Megbeszéltük a társaimmal – most már Charonnal kiegészülve öten voltunk – mivel nem tudjuk még, hogy kik voltak Charon támadói, és honnan jöttek, az lesz a legjobb, ha megvárjuk, míg ők támadnak. De eközben kihasználva a diplomáciai látogatások adta lehetőséget, megpróbálunk információt gyűjteni utunk során. Tudtam, az egyetlen esély, hogy még viszontlássuk az eltűnteket, az az, ha Charon mielőbb ki tudja nyitni az Időkaput.

A Difről való indulásunk után, a hivatalos látogatás harmadik állomásaként érkeztünk az Okra. Egy három bolygóból álló naprendszer egyetlen lakható világa volt. A bolygó nem volt nagy, de híres volt a különösen szép tájairól. Általában a bolygóra az utazók kikapcsolódni, nyaralni jöttek. Én már sokat hallottam a bolygó gyönyörű fákkal tarkított ligeteiről, különös halakkal teli tavairól. Ha nem az adott körülmények kapcsán érkeztem volna a bolygóra, még élveztem is volna az ott tartózkodásunkat. 

A megérkezésünk után, az előre megbeszéltek szerint jártunk el. Menaben nagykövet köszöntötte a bolygó uralkodóját, és megkezdődtek a tárgyalások, valamint a hivatalos ceremóniák. Rólam senki sem tudta, hogy én vagyok Selene hercegnő, így szabadabban mozoghattam, mintha Holdhercegnőként kellett volna részt vennem a legkülönbözőbb fogadásokon.

Utunk elején elterveztük, hogy a meglátogatott világokon információkat próbálunk szerezni a titokzatos szörnyekről, de az ez idáig meglátogatott két bolygón nem találtunk semmi nyomot. Megérkezésünk estéjén megbeszéltünk, kinek mi lesz a feladata. Eszerint Luna és Artemis a palota könyvtárát nézik át információ után kutatva. Én senshiként a tárgyalásokon, és fogadásokon az emberekkel beszélgetve próbáltam hírekhez jutni. Pluto és Charon a városban néztek körül, hátha valami nyomra bukkannak.

Charon furcsállta, hogy már egy hónapja nem bukkantak fel a szörnyek, pedig mielőtt velünk összetalálkozott a barlangban, nap mint nap, támadásoknak volt kitéve. Én sejtettem ennek az okát. Most, hogy megtudta az ellenség, hogy a férfi már nincs egyedül, jobban meggondolja, hogy mikor fognak legközelebb lecsapni rá. Miután ezt közöltem vele, egyetértett velem. De figyelmeztetett, hogy emiatt, ha legközelebb támadnak a szörnyek, többen lesznek, és jobban fel lesznek ránk készülve.

Lassan eltelt az egy hét is, amit a kíséretünk eltölteni szándékozott az Okon. Sajnos még mindig nem sikerült semmi hasznos információt szerezniük, mikor az elutazásunk előtti este Pluto és Charon hírekhez jutottak.

– Ez most igaz? – kérdeztem. Nem akartam elhinni, hogy végre négy hét hiábavaló nyomozás után sikerült valami újat megtudni a szörnyekről.

– Igen – felelte Sailor Pluto. – Ma érkezett egy másik hivatalos diplomáciai küldöttség a bolygóra, a Mutzuról.

– Erről tudok – mondtam. – Én is beszéltem velük az esti fogadáson, de nem tudtam meg tőlük semmit.

– Valószínűleg akikkel ott találkoztál, azok semmit sem tudnak arról, amiről mi értesültünk Charonnal – magyarázta Pluto.

– Éppen a katonai kaszárnyáknál jártunk Plutoval, mikor az egyik itteni testőr, akivel megismerkedtem, észrevett minket, és odaintett magához. Be akart mutatni egy barátjának, aki ma érkezett a Mutzuról – mondta Charon. – Meghívtak a kaszárnya étkezőjébe ebédelni, és közben az új ismerősünk elmesélte, hogy mit hallott az előző látogatásuk helyszínén. Egy távoli, mindössze egy bolygóból álló naprendszert állítólag teljesen elpusztított egy ismeretlen haderő.

– A bolygót szörnyekből álló hadsereg támadta meg – vette át a szót Pluto. – A Nishnek még csak esélye sem volt az ellenséggel szemben, szinte harc nélkül esett el. Mivel a bolygó kicsi és jelentéktelen, nem rendelkezett számottevő haderővel.

– Az egészre úgy derült fény, hogy egy kereskedőcsapat tartott a bolygóra, de mire odaértek, már csak romokat találtak. Az elbeszélések alapján a földdel tettek egyenlővé mindent. A támadók a bolygó teljes lakosságával is végeztek. A kereskedők kutattak esetleges túlélők után, de életnek még a nyomára sem bukkantak – fejezte be szomorúan, lehajtott fejjel Charon.

– A kiderítettek alapján lehet, hogy ugyanazok a szörnyek voltak, mint akik megtámadták többször is Charont – ragadta ismét magához a szót Pluto. – Holnap, ha a küldöttségünk tovább indul a Joltanra, nekünk a Nish felé kellene vennünk az utunkat, talán találunk valamit a romok között, amiből a támadók nyomára bukkanhatunk.

– Először a szüleimnek és a kíséretüknek veszik nyoma az időviharban miattuk, most egy bolygó teljes lakosságát irtják ki azok a nyomorultak! – kiáltottam fel dühömben, miközben mérgemben ököllel csaptam az előttem álló asztal lapjára.

– Silvermoon, ne dühöngj, azzal nem oldunk meg semmit! Nem jutunk közelebb a megoldáshoz – utasított rendre Luna.

– Tudom jól – feleltem –, de olyan tehetetlennek érzem magam – mondtam felállva, miközben az ablakhoz sétáltam, abban a reményben, hogy a vörös-arany fény, a horizont mögé lenyugvó nap csodálatos látványa talán megnyugtat.

– Azt is számításba kell vennünk, hogy a két ügynek nincs semmi köze egymáshoz – jegyezte meg csöndesen Artemis.

– Igazad lehet, Artemis – értett egyet a kandúrral Pluto. – Holnap korán reggel indulnunk kellene a Nishre.

– Jó, akkor ezt megbeszéltük. Holnap elválnak utjaink a többiektől. Most megyek Menaben nagykövethez, és tájékoztatom a fejleményekről, valamint üzenek haza a nagymamának is arról, hogy mit tudtunk meg – mondtam, kifelé indulva a nappaliból.

– Várj, Silvermoon, mi is veled megyünk Lunaval – kiáltott utánam Artemis. Az ajtóban vártam be a két macskát, de egy szomorú, bűnbánó hang ütötte meg közben a fülemet.

– Ez az egész az én hibám – hallottam Charon hangját. – Ha jobban végeztem volna a feladatomat, akkor az ellenségeim nem tudtak volna kiszorítani az Időkapuból, és nem történtek volna ezek a szörnyűségek – hátra fordulva láttam, hogy a férfi még mindig lehajtott fejjel ül az egyik kanapén, de most nincs egyedül. Barátnőm, aki a beszélgetés alatt a mellettem lévő széken foglalt helyet, most átült Charon mellé, és vigasztalóan ölelte át a férfi vállát.

– Nem a te hibád – mondta csendesen Pluto, azon a hangon, amivel engem, egész kicsi korunk óta, mindig meg tudott nyugtatni.

– Az eszem azt súgja, hogy nem az én hibám, de a lelkem legmélyén mégis magamat okolom a történtekért – felelte halkan – az én helyemről –, alig hallhatóan a férfi, miközben hálásán nézett Sailor Plutora.

– Silvermoon, jössz már?! – hallottam a folyosóról Luna türelmetlen hangját. Ránézve láttam, hogy ő és Artemis már kinn várnak rám.

– Megyek – válaszoltam a sürgető kérdésre, de azért még egyszer visszapillantottam a szobában maradtakra. Láttam, ahogy Pluto, Charon vállára hajtott fejjel néz ki az ablakon, a férfi meg az állát a senshi fején nyugtatva, lecsukott szemmel ült barátnőm mellett.

Egy pillanatig döbbenten néztem a jelenetet. Majd csöndesen becsukva magam mögött az ajtót, Luna és Artemis után indultam. Ahogy a nagykövet szállása felé haladtam, eltöprengtem a szobában látottakon. Eddig fel sem tűnt, hogy az elmúlt egy hónap alatt Pluto és Charon ennyire közel került egymáshoz. De ahogy jobban belegondoltam a dologba, már nem is tűnt annyira lehetetlennek az egész. Az elmúlt négy hét legnagyobb részét kettesben töltötték, miközben a macskák a könyvtárakat bújták, én pedig a fogadásokon bájologtam. Nagyon is valószínűnek tűnt, hogy ez alatt barátságnál több is kialakult közöttük. Így belegondolva Pluto és Charon egész szép párt alkottak.

„Mostantól jobban rajtuk fogom tartani a szemem!” – jegyeztem meg magamnak a dolgot somolyogva. Kigondolta volna, hogy komoly, hallgatag barátnőm éppen most, a közelgő esetleges rossz események közben lesz szerelmes? De a szerelem ilyen, jön, ha jönnie kell, nem törődve azzal, hogy jókor, vagy rosszkor csap le az emberre. Egyszer csak ott van, telibe találva az embert, mint most barátnőm esetében is.

* * * * *

Az elém táruló borzalmas képtől mozdulni sem tudtam. A látvány leírhatatlan volt a Nishen. Döbbenten szemléltem a düledező, megperzselt épületek maradványait. Ameddig a szem ellátott, mindenhol csak romokat lehetett felfedezni. Az életnek a nyomát sem tudtam észrevenni a nyomasztóan sötétszürke tájon.

Óvatosan próbáltam lépni egyet előre, de azonmód meg is torpantam. Hallottam, hogy a talpam alatt megroppan valami. Lenézve láttam, hogy egy széttört tál maradványain állok. Lehajolva a kezembe vettem a tál egyik törött darabját. Szomorúan gondoltam bele, hogy ez a tál néhány napja még egy – most már csak romként létező – ház valamelyik szobájában lehetet.

Elengedve a törött darabot, nagyot sóhajtva felálltam. Nehéz volt számomra a kutatás itt a romok között, ahol nemrég még élet volt, most meg már csak düledező romhalmaz.

Holttesteket sehol sem lehetett látni. A megperzselt épületek maradványaiból azt lehetett levonni, hogy az itt élők mind egy szempillantás alatt elhamvadtak a támadók egyetlen, irtózatos erejű robbantása során. A bolygó lakosságának talán még felfogni sem volt ideje, hogy támadás érte őket. Az ellenség olyan gyorsan végzett velük.

Lassan megindultam ismét előre, magamban remegve az elfojtott dühtől. Legszívesebben ordítani szerettem volna haragomban, melyet amiatt éreztem, hogy egyesek, hogy tudnak ilyet tenni! Az életnek még a magvát is kiirtani! De tudtam, hogy azokért, akik itt éltek egykor, már semmit sem tehetek. De ha a keresés eredménnyel jár, akkor talán meg lehet akadályozni, hogy máshol, másokkal is megtörténhessen ugyanez.

Ekkor neszezést hallottam a hátam mögül. Odanézve láttam, hogy Artemis közeleg. A macska finoman haladt a törmelék között, vigyázva kerülgette a nagyobb omladék darabokat, mindeközben a környéket szemlélte.

– Artemis! – kiáltottam oda neki. – Találtál valamit?

A macska idegesen rezzent össze, mikor meghallotta a hangomat, még a szőr is felállt a hátán.

– Silvermoon! A frászt hoztad rám! Egy pillanatra megállt a szívverésem – mondta Artemis megkönnyebbülve, látva, hogy csak én vagyok az.

– Nem állt szándékomban megrémiszteni téged – mondtam bocsánatkérő hangsúllyal.

– Tudom – felelte. – Csak olyan nyomasztó itt. Mindenhol csak égett romok. És ez a síri csönd. Emellett még a saját lélegzetvételem is hangos zajnak tűnik – mondta nyugtalan hangon Artemis, közben aggodalmasan szemlélte a tájat. Látni lehetett rajta, hogy nem tetszik neki valami.

– Mi a baj? – kérdeztem, miközben gyengéden a karomba emeltem fehér cicámat, és simogatni kezdtem, hogy megnyugodjon.

– Nem is tudom – mondta bizonytalanul Artemis –, de olyan rossz érzésem van. Jobban belegondolva, akkor éreztem ehhez hasonlót, mikor azon a kietlen holdon először találkoztunk Charonnal.

– Csak nem megint szörnyeket érzékelsz? – kérdeztem.

– Nem tudom biztosan, de tényleg akkor tapasztaltam ilyet, mikor a barlangban összecsaptunk a szörnyekkel. Egyébként meg az első kérdésedre válaszolva, nem bukkantam semmilyen nyomra.

– Pedig éppenséggel találtál valamit. Most mondtad, mintha a szörnyek kisugárzását észlelnéd. Ne felejtsd el, hogy a múltkor a barlangnál is jó volt a megérzésetek Lunaval. Ez egy halvány nyom, amin elindulhatunk, mert azt bizonyítja, hogy egy és ugyanaz tette ezt, mint akikkel harcoltunk a holdon – mondtam Artemisnek.

– Én is azt hiszem, hogy a támadók mindkét esetben ugyanazok – értett egyet velem a fehér kandúr. – Szerintem keressük meg a többieket, és mondjuk el nekik. Az is lehet, hogy ők találtak valami hasznosat.

– Rendben, menjünk – mondtam, mialatt – még mindig a karomban tartva a macskámat – elindultam arrafelé, amerre a többieket sejtettem.

Már vagy tíz perce gyalogoltam, amikor megpillantottam Lunat, amint egy kőoszlop tetején állva, kémleli a horizontot. Mielőtt megszólalhattam volna, ő is észrevett minket Artemisszel.

– Silvermoon! Artemis! – kiáltott a fekete macska nekünk. – Már kerestelek titeket. Én nem találtam semmit, de valami nagyon rosszat érzek, amit nem tudok sehová tenni.

– Biztos vagyok benne, hogy mindketten ugyanazt érezzük, Luna – mondta a kandúr, miközben kiugrott a karomból, a társa elé szaladva. – De én veled ellentétben szinte majdnem biztos vagyok benne, hogy amit érzünk, az azonos azzal a gonosz erővel, amivel akkor találkoztunk, amikor a szörnyekkel csatáztunk.

– Én erre nem is gondoltam! – mondta a macskahölgy meghökkenten. Ezt követően közel egy percig Luna erősen koncentrált becsukott szemekkel. Majd hirtelen tágra meredt pupillákkal felkiáltott. – Igazad van, Artemis! Amit most érzek, egyezik a barlangban tapasztalt negatív energiával, amit a szörnyek bocsátottak ki.

– Én megmondtam – közölte Artemis, kihúzva magát a büszkeségtől.

– Ettől most nehogy a fejedbe szálljon a dicsőség – közölte vele Luna.

– Akkor is én jöttem rá először az igazságra – „kötötte csak az ebet a karóhoz” a fehér macska.

– Hát ide figyelj, te… – kezdte volna a szokásos kioktatását társának a fekete cica, de én még idejében közbe avatkoztam.

– Nem gondoljátok, hogy nem most van ennek itt az ideje?! – mondtam egy kissé élesen a macskáimnak, az értelmetlen civódásukra célozva. – Van ennél fontosabb dolgunk is. Mivel mind a ketten arra a következtetésre jutottatok, hogy az itteni támadók azonosak Charon ellenségeivel, induljunk, és keressük meg Plutoékat. Nekik is mondjuk el azt, amit az imént derítettünk ki – meg sem várva a választ továbbindultam, otthagyva a döbbenettől mozdulni sem tudó két állatot.

– Bocsáss meg, Silvermoon – kérte Luna, bűnbánó hangon a hátam mögül. – Mi nem úgy gondoltuk azt Artemisszel. Ígérem, ilyen nem fordul elő többé. Nem fogunk többet veszekedni.

 – Mostantól csak a kutatásra koncentrálunk, és nem a veszekedésre – tette hozzá Artemis.

– Jól van, csak menjünk már – feleltem türelmetlenül, de megbocsátóan. De közben tudtam, a két macska úgysem bírja ki sokáig veszekedés nélkül. Mind a kettőjüknek a vérében volt, hogy állandóan vitatkozzanak, a legkisebb semmiségeken is. Luna állandóan kritizálta Artemist, ő pedig nem hagyta magát, ebből aztán általában egy jó kis kiadós veszekedés kerekedett. Amin, a legtöbb esetben jót szoktam nevetni, de nem a mostani helyzetben. Sem kedvem, sem időm nem volt kacagni. Perpillanat nem voltam olyan hangulatban, hogy bármin is mosolyogni tudjak, ha arra gondoltam, hogy mit is tettek a szörnyek ezen a bolygón. De legalább azt sikerült – a macskák segítségével – kideríteni, hogy mindkét esetben ugyanazok voltak a támadók.

További negyedórás gyaloglást követően, még mindig nem találkoztunk össze Plutoval, vagy Charonnal. Az előbbi kis vitánk óta, nem szóltunk egymáshoz Lunával és Artemisszel. Nekem nem volt kedvem társalogni, nekik még mindig bűntudatuk volt, hogy ilyen helyzetben is leálltak civódni egy kis semmiségen. Ekkor váratlanul rossz előérzetem támadt, ezért előre futottam, hátra hagyva a mögöttem baktató macskákat.

– Silvermoon, hova rohansz?! – hallottam mögülem Artemis kiáltását.

– Várj meg minket! – csatlakozott az első hanghoz Luna is.

Én nem törődve velük, csak rohantam előre. Igazából fel sem fogtam a cicák kiabálását, csak a rossz érzésre koncentrálva futottam tovább.

Vagy száz méter megtétele után, hangokat is hallottam egy nagyobb, romos épület mögül. Ahogy közelebb értem, ordításokra, illetve csatazajra lettem figyelmes.

– Silvermoon, állj meg! – ugrott elém Artemis, még mielőtt megkerülhettem volna az épület maradványát. Én a meglepetéstől megtorpantam. – Csak óvatosan! – figyelmeztetett suttogva a kandúr. – Nem tudhatjuk, mi történik. Luna felmászott az épület tetejére körülkémlelni.

A megdöbbenésből felocsúdva, igazat kellett adnom Artemisnek. Nem rohanhatok ki csak úgy. Először meg kell győződnöm arról, hogy mi folyik az épület túlsó oldalán. Lehet, hogy Plutonak, vagy Charonnak segítségre van szüksége, de ha meggondolatlanul cselekszem, nemhogy nem segítek nekik, de még magamat is – és ez által őket is – veszélybe sodorhatom.

– Rendben van – értettem egyet Artemisszel, mialatt én is halkra vettem a hangom. – Várjuk meg, mit mond Luna. 

– Vigyázzatok! – hallatszott egy figyelmeztető ordítás fentről, a tető irányából.

A váratlan hangra felkaptam a fejemet. Felnézve megpillantottam Lunat egy ablakpárkány maradványán egyensúlyozva. De még mielőtt bármit is kérdezhettem volna, hogy mire is kellene vigyáznom, vagy csak reagálhattam volna a felszólításra, egy hatalmas robbanás rázta meg a levegőt. Majd, mintha egy lassított felvételt néznék, láttam, ahogy az épület elkezd összedőlni. Ijedten ugrottam hátra, mikor is éreztem, hogy valami eltalál a homlokomon. Az ütéstől minden elhomályosult a szemem előtt. Az utolsó dolog, amit még a tudatomra leereszkedő ködön át érzékelni tudtam, az volt, hogy valami egyre mélyebbre, és mélyebbre húz, egy sötéten kavargó, feneketlen örvénybe…