– Silvermoon! Silvermoon! – hallatszott gyengén, a tudatomat borító homályon át egy egészen halk, sírósan vékony hangocska.

– Silvermoon! Térj magadhoz! – csatlakozott az előbbi hang mellé egy mélyebb, és valamivel erősebb, de ugyancsak kétségbeesett hang.

Nem tudtam az elmémet elhomályosító ködön át megállapítani, kik is szólongatnak. Az egész érzés, valahogy olyan jól eső volt. Lágyan ringatóztam egy, az álmot az ébrenléttől elválasztó hajszálvékony mezsgyén. Az álom egyre csak hívogatott, de a két csüggedt hangfoszlány – amit az előbb hallottam – arra ösztönzött, hogy ne adjam át magam az eszméletlenségnek, hanem mielőbb térjek vissza.

– Silvermoon! Nem halassz minket?! Kérlek szépen, térj magadhoz! – esdekelt az előbbi síros, vékony hangocska, ami oly ismerős volt számomra, de az agyamat elborító ködön át nem tudtam felismerni.

– Silvermoon! Silvermoon! Silvermoon…! – hallottam egymás után többször is egy követelőző, erőszakos, szűni nem akaró ordítást, miközben egy ritmusos döngést éreztem a mellkasomon. A dübörgés erősödött. Egyre jobban úgy tapasztaltam, mintha valaki ugrálna a hasamon.

– Artemis hagyd abba! Ezzel nem érsz el semmit – hallottam az első hangot, amint szomorúan kéri valamire a másikat.

– Nem, és nem! – hallottam most már egészen tisztán a második hangot. És hirtelen a homályon át, mint egy varázsütésre, vagy inkább, mikor a felhővel borított égbolton áttűz először a napsugár, olyan tisztán és élesen hasított belém a felismerés. A két hang, ami már egy ideje szólongatott, Lunaé, és Artemisé.

Ekkor a sötétség végleg megszűnt, és mint aki rugóra jár, felültem. Ettől ugyan egy kicsit megszédültem, de most nem adtam meg magam, az agyamat ismételten betakarni szándékozó félhomálynak. Ez alatt – mármint a gyors felülés közben –, mintha egy nyekkenést is hallottam volna, és ezzel egy időben a dobolás is megszűnt a mellkasomon.

Kinyitottam a szememet. Először néhányat pislogtam, de utána hamar megszoktam a fényt. A látásom kitisztulásával megpillantottam magam mellett a megkönnyebbüléstől könnyező Lunat, és valamivel arrébb a hátán fekvő, a négy lábával az ég felé kalimpáló, de fellélegző Artemist.

Ahogy jobban megnéztem őket, egy pillanatig nem értettem, miért is fekszik Artemis a hátán. Aztán kitisztult a dolog. Artemis lehetett az a valami, ami mellkasomat döngette, egészen pontosan ő ugrált a hasamon, hogy így késztessen, hogy mielőbb magamhoz térjek az ájulásból.

– Köszönöm mindkettőtöknek – mondtam nekik, de még mosolyogva hozzátettem: – Különösen neked Artemis.

– Nincs mit. És bocsi így utólag is az ugrálásért, de már nem tudtam mit kitalálni, hogy magadhoz térítselek – mondta vidáman a kandúr.

– Silvermoon! – kiáltotta Luna. – Annyira aggódtam, miután az épület összedőlt, és te nem tértél magadhoz.

– Minden rendben, már jól vagyok – mondtam neki, miközben nyugtatóan megsimogattam.

– Tényleg jól vagy? – kérdezte Artemis. – Az a kődarab jól eltalált a homlokodon – mutatott a fejemre a mancsával a fehér macska.

Ahogy Artemis kimondta, megérintettem a fejemen lévő sebet. Tapintásommal nem éreztem komolyabb sérülést, de amint elvettem a kezemet a homlokomtól, lepillantva a jobb kezemre láttam, hogy a fehér kesztyűm csupa vér. Csodálkoztam ezen, hiszen egyáltalán nem éreztem fájdalmat.

Ekkor váratlanul hangos robbanásokat hallottam meg, és hirtelen eszembe jutott, hogy mi is történt az elájulásom előtt. Gyorsan meg is kérdeztem Lunat.

– Luna mond csak, mit derítettél ki, míg fenn voltál a tetőn? – tértem azonnal a lényegre, miközben igyekeztem kivenni a hozzánk eljutó csata zajaiból, mi is történik.

– Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de a szörnyek megtámadták Plutot és Charont. Ők felvették velük a harcot. Éppen lefelé tartottam hozzátok, hogy elmondjam, mit láttam, amikor észrevettem, hogy egy eltévedt tűzgolyó egyenesen felénk tart. Sajnos már későn figyelmeztettelek titeket a veszélyre – összegezte a helyzetet Luna.

– Szerintem meg pontosan idejében szóltál, ha egy másodpercet is késlekedsz, akkor nem hiszem, hogy Silvermoonnal még élnénk. A romok pont ránk dőltek volna – közölte a tényeket Artemis. – Így még volt időnk félreugrani.

– Igaza van Artemisnek Luna. Még idejében figyelmeztettél minket a veszélyre, de most már ne vesztegessük az időt, segítenünk kell Plutonak és Charonnak – mondtam felállva a földről, és már indultam is, de Luna utánam szólt.

– Silvermoon, nem vagy abban az állapotban, hogy segítsél! Épphogy megúsztál egy robbanást komolyabb sérülés nélkül. Nem tudhatod, hogy még milyen következményei lehetnek a sérülésednek, elvégre a fejeden talált el az a kődarab, és percekig voltál eszméletlen – figyelmeztetett Luna.

– Sajnálom, de most fontosabb dolgom is van annál, hogy egy ilyen kis sebbel törődjek. Ti maradjatok itt fedezékben – jelentettem ki, és meg sem várva a választ elindultam, hogy segítsek a barátaimon.

Lopakodva megkerültem a robbanásban romhalmazzá vált, egykori épület maradványait. Amint kiértem a fedezékből, rögtön meg is láttam, ahogy két társam több szörnnyel harcol, de eddig sikeresen verték vissza a többszörös túlerőt. Egymás hátát fedezve felváltva támadtak és védekeztek. Körülöttük már több szörny hullája hevert, de az ellenség még mindig létszám fölényben volt. Éppen idejében érkeztem, hogy a segítségükre lehessek.

Nem is késlekedtem a cselekvéssel, rögtön támadóállásba helyezkedtem, és én is szórni kezdtem a szörnyekre a fénycsóvákat.

– Moonlight – kiáltottam. A kezeimet magam előtt összetéve útjára bocsátottam egy ezüstös fényű sugarat. A sugár végigszáguldott a törmelékkel borított tájon, telibe találva egy jól megtermett szörnyet, elpusztítva azt.

De még mielőtt az első ezüstsugár célba ért volna, már utána is küldtem a következőt, majd még egy harmadikat, és egy negyediket is. A második csapással egy kisebb, fekete szörnyet öltem meg. A másik kettő is eltalált, megsemmisítve egy-egy szörnyet, ezzel is csökkentve a támadók létszámát.

A váratlan támadásomtól a harc abbamaradt, és mind az ellenség, valamint a társaim is felém fordultak. A szörnyek döbbenten néztek, hogy honnan is bukkantam fel olyan hirtelen, és siettem az általuk támadottak segítségére. Pluto és Charon is megrökönyödve néztek, de csak egy pillanatig. Láttam rajtuk, hogy amint felismertek engem, megkönnyebbültek egy kissé.

A szörnyek dermedt mozdulatlanságát kihasználva, a társaim felé kezdtem futni. Ezt látva az ellenség újra támadásba lendült, de most már felém is küldték a tűzgolyókat, a robbanó gömböket, a sötét fényvillámokat, a fekete sugarakat, és ki tudja még mit. Sorban hárítottam el azokat, miközben táraim felé oldalaztam, ügyelve arra, hogy az ellenfél mindig szembe legyen velem.

Ez alatt, ugyanígy tett két társam is. Ők felém tartottak, kitérve, illetve kivédve azok támadásait, közben ők is alaposan megszórták az ellenségeinket. Pluto sorban küldte a lilás-szürkén gomolygó gömböket a szörnyekre, egymás után semmisítve meg azokat. Charon is, igen csak hatékonynak bizonyult. A jobb tenyeréből arany színben játszó, vagy tíz centiméter vastagságú, henger alakú sugárnyaláb tört elő, míg a balból barna. A két sugár, úgy egy méter megtétele után egyesült, és onnan arany-barnán villódzó iker csóvaként repült a kiválasztott ellenfél felé, elpusztítva azt.

Mikor végre, nagy nehézségek árán – a támadásoktól elégé lelassulva –, összetalálkoztunk, egy kisebb épület elé húzódtunk vissza. A hátunkat fedezékben tudva, most már hárman, sokkal nagyobb intenzitással tudtuk szórni a csapásainkat a szörnyekre, aminek ha lassan, de meg is lett az eredménye. Egyszer csak, feltűnt, hogy elfogytak az ellenfeleink.

Néhány pillanatig csöndben néztük egymást, a csata nyomait magán viselő düledező épületek maradványait, amik a csapásainktól a földdel lettek egyenlővé. Körös-körül halott szörnyek holttestei borították a környéket.

A hirtelen beálló csendet, apró tappancsok zaja törte meg. Luna és Artemis érkezett meg mellénk.

– Jól elbántatok a szörnyekkel – szólalt meg körülnézve a környéken Luna. – Minddel végeztetek.

– Hát ez tény – szögezte le Charon, mialatt fújtatott egy nagyot, hogy véget ért a csata. – Csak azt tudnám, hogy kerültek ezek ide? Az utóbbi hathétben nem támadtak rám, miért éppen most tették? – tette fel a kérdést, mintegy magának töprengően, a homlokát ráncolva.

– Jó kérdés – tűnődött hangosan Artemis. – Nem lehet, hogy azt várták, hogy elhagyjuk a kíséretünket, és magunkban legyünk?

– Lehet valami abban, amit mondasz – értett vele egyet Pluto. – De akkor is itt van még az a kérdés, hogy miért pont itt, ezen a bolygón, ahol egyszer már megfordultak, és csak romokat hagytak maguk mögött.

– Mi hasznuk lehetet abból, hogy visszatértek erre a helyre. Lehet itt valami fontos, különben nem jöttek volna vissza – kapcsolódtam bele én is találgatásokba.

– Szerintem nincs itt semmi. Azt már kiderítettük volna. Elvégre már két napja itt vagyunk a Nishen, és még nem bukkantunk semmire – mondta Luna. – Ha olyan fontos nekik a bolygó, akkor hátra hagytak volna valamely számú őrséget, és akkor már tegnap, a megérkeztünk után összefutottunk volna a szörnyekkel, de ők csak ma támadtak.

– Mondasz valamit Luna – szólaltam meg. – Ha már itt tartunk, mondjátok el, mikor bukkantak fel a támadók? – néztem kérdően barátnőmre, és a férfire.

Elmesélték, hogy külön-külön kutatták át a terepet, de a megbeszéltek szerint – hogy délben találkozunk a táborhelyünkön, az egykori főváros középpontjában – visszafordultak, hogy időben visszaérjenek. A visszaúton találkoztak össze véletlenül, és így együtt indultak tovább. („Na persze, hogy véletlenül!” – gondoltam magamban. Az a véletlen nagyon is szándékos lehetet, hogy így használják ki azt a kis időt, amikor egyedül lehetnek. Mióta felfedeztem az Okon, hogy többet jelentenek egymásnak, mint barát, jobban szemmel tartottam őket. Az eltelt napok során egyre egyértelmübb lett a számomra, hogy ezek ketten rendesen egymásba gabalyodtak.)

Tovább folytatva a történetet, Pluto és Charon elmondta, hogy szinte a semmiből bukkantak fel a támadók. Két társam sem tétovázott sokáig – nem is volt rá idejük – fölvették velük a harcot. A csata már javában zajlott, mikor én megérkeztem.

Ez után én is elmeséltem, hogy visszafelé tartava összefutottam a két macskával (Na persze, nem azért, amiért Charon és Pluto!). Elmondtam, hogy Luna és Artemis megérezte, hogy a bolygót leromboló ellenség, és Charon ellenfelei azonosak. Éppen őket kerestük, mikor meghallottuk a csatazajt. Sajnáltam, hogy a felrobbanó épület, és a percekig tartó ájulásom miatt, nem tudtam hamarabb segíteni nekik.

Erre persze Pluto rögvest aggódni kezdett, hogy nincs-e komolyabb bajom. Én megnyugtattam a barátnőmet, legyen nyugodt, velem minden a legnagyobb rendben van. De ő csak nem nyugodott meg. Ragaszkodott hozzá, hogy azonnal menjük vissza a táborhelyünkre, hogy pihenni tudjak, hiába mondtam, hogy jól vagyok, Pluto ellentmondást nem tűrően megfogta a kezemet, majd maga után húzva, elindult vissza a táborunkban. Charon, Artemis és Luna pedig jót nevetett kettőnk kis közjátékán. A nevetés lassan átragadt rám, és Plutora is, így oldva fel a támadás okozta feszültséget mindannyiunkban.

* * * * *

Visszaértünk a táborhelyünkre. Pluto határozott parancsára leültem, ő pedig nekilátott a fejsérülésem kitisztításának. Hiába mondtam, hogy jól vagyok, ragaszkodott hozzá, hogy lekezelje a sebet, nehogy elfertőződjön. Luna és Artemis félrehúzódva beszélgettek, Charon egy kissé távolabb, magában álldogált. Ekkor minden átmenet nélkül hatalmas robbanás rázta meg táborhelyünket. Láttam, hogy a detonáció hatására bekövetkezett légnyomás mindannyiunkat a földre taszított.

A robbanás után ösztönösen becsuktam a szemem, védve azt a felszabaduló forró légáramlatoktól.  Néhány másodperc után a forróság kezdett alábbhagyni. Kinyitottam a szemem, de nem láttam semmit a körülöttem gomolygó füsttől. Eközben éreztem, hogy alig kapok levegőt. A füst fojtogatta a torkomat. Próbáltam felállni, de a légszomjtól nem tudtam. Nagy nehezen féltérdre küzdöttem magam. Kezemet a szám elé tartva, a kesztyűm segítségével valamennyire ki tudtam szűrni a fullasztó párát, és így levegőhöz jutottam.

Ekkor meghallottam, hogy hozzám hasonlóan a társaim is fulladoznak. Botorkálva tettem néhány lépést arra, ahol Plutot sejtettem. A robbanás előtt ő mellettem állt, így reméltem, mielőbb ráakadok.

– Ssssz! – Szisszentem fel, miközben átestem valamin. Hason fekve, a fejemet hátrafordítva megpillantottam, hogy az a valami nem más, mint Sailor Pluto mozdulatlan teste.

Rémülten hajoltam fölé. Barátnőm a hátán feküdt, félig kicsavarodott pózban. A fejét az ölembe véve óvatosan megráztam, de ő nem reagált erre. A haját az arcából kisimítva láttam, hogy az tele van karcolásokkal. Jobban megvizsgáltam Plutot, és ijedten fedeztem fel, hogy az arcához hasonlóan, a testét is véres sebek borítják. Különösen az oldalán lévő mély vágás miatt aggódtam, amiből vér csordogált. Leszakítottam egy nagyobb darabot a szoknyámból, és a sebre szorítva, próbáltam elállítani a vérzést.

A gyors elsősegély után ismét körül pillantottam, az akkor már lassan szétoszló ködben. Mint az előbb, ismét meghallottam a fuldokló hangot, de most meg is láttam, hogy tőlem nem messze Luna küszködött. Mellette, legnagyobb rémületemre Artemis mozdulatlanul feküdt. Hirtelen nem tudtam, mihez is kezdjek. Nem hagyhattam egyedül magatehetetlen barátnőmet, de a cicáim is segítségre szorultak. Próbáltam a még mindig jelenlévő, de már halványabb ködben megkeresni Charont, mikor a férfi, és egy ismeretlen hangját hallottam meg.

– Te átkozott! Ezért…ÁÁÁÁÁ! – mondta fenyegetően Charon, de egy fájdalmas kiáltás félbeszakította.

– Próbálkozhatsz, de mindhiába – hallatszott egy mély, gunyoros hang. – Szerinted, mivel töltöttük az elmúlt heteket? Természetesen alapos felkészüléssel, és tessék, sikerült. Bele is sétáltatok a csapdába.

Egy pillanatig nem tudtam felfogni a hallottakat, majd hirtelen beugrott a felismerés. „Csapda! Csapdába csaltak minket!” De ez hogy lehetséges?! Meg kellett volna éreznünk azt – legalábbis a macskáknak –, de most semmit se érzékelt egyikünk sem. „Valamit tennem kellene”. De csak idáig jutottam a töprengésben, mikor éreztem, hogy valami a hátamnak nyomódik. Felnéztem, és láttam, hogy néhány szörny vesz körül. Az egyik egy dárdát nyomott a hátamnak.

– Uram! – hallottam egy dörmögő hangot. – Az egyik nő eszméleténél van – jelentette az egyik.

– Fogjátok el! – adta ki a parancsot a férfi. – Vigyázzatok vele, eléggé erős. – Alighogy ezt kimondta, éreztem, ahogy az egyik szörny megragadta a karomat, hátracsavarva azt, felrántott a földről. Még csak védekezni sem tudtam, a nálam vagy kétszer nagyobb behemót ellen.

A köd mostanra már teljesen eloszlott. Végre tisztán láttam a terepet, valamint a foglyul ejtőinket. Ahogy ki tudtam venni, jó pár szörny nyüzsgött a táborunk körül.  Körülöttem négyen álltak. A mellettem fekvő – még mindig ájult – Plutot ketten vizsgálták. Egy szörny ugyanezt tette Artemisszel. Lunat egy másik tartotta a kezei között, ami nem kis nehézséget okozott a szörnynek. A macska dühösen fújt, karmolt, harapott és harciasan izgett-mozgott a mancsai között. A szörny megelégelve a dolgot, valamit csinálhatott Lunaval, mert az hirtelen mozdulatlanná merevedett, mint egy kőszobor. De mivel a szemeit dühösen forgatta a fekete macska, ebből tudtam, hogy még életben van.

Charont a táborhelyünk másik végében pillantottam meg. A férfi térdelő helyzetben volt. Ahogy így ki tudtam venni, egy erőtér vette körül, ami megakadályozta a mozgásban. Feltételeztem, hogy az előbb hozzáérhetett az erőtérhez, azért kiáltott fel fájdalmasan. Az ismeretlen férfi is figyelmeztette, hogy nyugodtan próbálkozhat, nem ér el vele semmit. A köréje kupolaként boruló pajzs megakadályozta a szabad mozgásban.

Nem tudtam, mit is tehetnék a társaim, valamint jómagam érdekében. Úgy döntöttem, nem próbálkozok semmivel, megvárom, hogyan alakulnak a dolgok. Nem mintha a jelenlegi helyzetemben bármit is tehetnék. Ekkor éreztem, hogy összekötözik a kezeimet a hátam mögött, majd egy taszítással odébb ösztökéltek.

– Gyerünk ahhoz a sziklához! – mutatott a behemót egy nagyobb kőtömbre. Dühösen néztem fel rá, de mit volt mit tenni, engedelmeskedtem a parancsnak. Amint odaértem, a szörny lökött egyet rajtam, amitől nekiestem a kőtömbnek. Fájdalom hasított a vállamba, de most nem törődtem azzal. – Itt maradsz! Te, és te, vigyázzatok rá, míg a Lord ki nem hallgatja – adta ki az utasítást két szörnynek, majd egy másik társával elcsörtetett a parancsnoka irányába.

Két újabb szörny jött a sziklatömbhöz. Az egyik a két macskát hozta magával, és pottyantotta le mellém. A másik a még mindig ájult Plutot fektette le a földre – jobban mondva dobta le, mint egy liszteszsákot – de mielőtt még távozott volna, elővigyázatosságból a barátnőm kezét is összekötözte. Majd mind a két szörny otthagyott minket, a másik kettő felügyelete alatt.

Odaaraszoltam Pluto, és a cicák mellé. Alaposan szemügyre vettem őket. Szerencsére Pluto sebe már nem vérzett, így megnyugodtam valamelyest, de még mindig aggódtam a sérüléseit látva. Artemiszen nem látszottak külsérelmi nyomok, feltételeztem, hogy egyszerűen csak elájult a detonáció következtében. Nem úgy Luna! A macska mozogni ugyan nem tudott, de annál éberebb volt. A szeme csak úgy guvadt! Láttam rajta, hogy irtó mérges.

Most, hogy társaimat szemrevételeztem, figyelmem ismét Charonra irányult. A férfi még mindig az erőtér foglya volt. Tehetetlenül ült a földön. Még ebből a távolságból is ki tudtam venni, majd szétveti a düh. Mintha csak megérezte volna, hogy figyelem, rám nézett. A pillantásunk összekapcsolódott. Tudtam, ő is ugyanarra gondol, mint én. Óvatlanok voltunk. A félórával ezelőtti támadás után nem feltételezte egyikünk sem, hogy újból megtámadhatnak minket, kiváltképpen nem a táborhelyünkön.

Charon pillantása elfordult rólam. Láttam, hogy Sailor Plutot nézi. A tekintete tele volt félelemmel fekete hajú barátnőm iránt. Meg tudtam érteni. Szerelmes volt belé, és most mozdulatlanul fekve látja a lányt. Ekkor újra rám nézett kérdően. Tudtam, azt szeretné megtudni, hogy még életben van-e Pluto. Én lassan bólintottam, jelezve, hogy csak eszméletlen. Láttam rajta valamennyire megnyugodott. Charon figyelme most újra az erőtér felé fordult. Alaposan szemügyre vette, kereste, hogyan juthat ki esetleg belőle.

Én a ránk felügyelő két szörnyet néztem meg jobban. Az egyik nagy medvére emlékeztetett, valamennyi emberi beütéssel. Két méter körüli lehetett, a rőt szőre sötét szürke volt. A pofáján nem sok értelmet fedeztem fel, csak bambán bámult ránk, az apró vörös szemeivel.

A másik ellenben egész emberinek nézett ki, leszámítva, hogy háromszor nagyobb volt, mint egy átlagos ember, és a bőre sötétzöld volt, valamint a homlokát két jókora csavart szarv ékesítette. A pillantásából, amit rám vetett, mikor észrevette, hogy nézem, arra következtettem, hogy őt nagyobb értelemmel áldotta meg a sors, mint bamba társát.

– Brad, megértetted a parancsomat?  – hallottam meg ismét a szörnyek parancsnokának a hangját, amint kérdést tesz fel annak a szörnynek, aki megkötözött engem. Feltételeztem ebből, hogy a behemót szörny valami főnök lehet a többi között.

– Igen, Lord Thadmor – felelte a jó két és félméteres, sárgás árnyalatú, emberszabású behemót, aki a Brad névre hallgatott. – A foglyokat őrizzük, ahogy meghagytad. Kettő közülük eszméletlen, egyet Drigit mozdulatlanná tett, a negyediket, – akire te hívtad fel a figyelmemet, hogy erős –, saját kezűleg kötöztem meg.

– Ajánlom is, hogy ne történjen semmi, míg beszélek az Időkapu őrével! – figyelmeztette a férfi Bradet.

A foglyulejtőnket eszerint Lord Thadmornak hívták. Amíg a férfi a szörnnyel beszélt, alkalmam nyílt jobban megnézni őt. Átlagos termetű, középmagas férfi volt, rövid barna hajjal, világos bőrrel. Az arca egészen megnyerő volt, mondhatni helyes, ha nem a szörnyek társaságában pillantottam volna meg – ráadásul csapdába csalva minket – egészen szimpatikusnak találtam volna.

 Az öltözéke fekete ingből, nadrágból és csizmából állt. A ruházata felett, egy aranyszínű, könnyű páncélinget viselt, – hozzá a vállán átvetve, féloldalasan – egy hosszú, sötétarany köpenyt. Az oldalán egy jókora kétkezes kardot hordott arany rúnákkal díszített hüvelyben. A férfi egész lényéből valami hanyag elegancia áradt. A legmeglepőbb az volt számomra, hogy a szörnyek félelemmel, vegyes tisztelettel viseltettek a férfi iránt, pedig azok jóval nagyobb termetűek voltak nála, és sokkal brutálisabb benyomást kelltettek bennem.

– Látom, megfogadtad a tanácsomat, Charon. Nem próbálkoztál semmivel. A köréd vont erőteret úgysem tudnád áttörni, kifejezetten neked lett kifejlesztve. Blokkolja és semlegesíti az erődet, ha hozzáérsz, erős, égető fájdalmat érzel – mondta Thadmor Charonnak.

Mialatt beszélt, egészen közel ment foglyához. Féloldalas mosollyal, elégedetten szemlélte Charont, aki tehetetlenségében szinte tajtékzott a dühtől. A két férfi farkasszemet nézett egymással, így mérve fel a másik erejét, valamint hatalmát. Charon szeme villámokat lövelt a parancsnok irányába. Ha a szemmel ölni lehetett volna, akkor a másik már holtan esett volna össze. Eközben Thadmor elégedetten bazsalygott, látni lehetett rajta, hogy roppantul szórakoztatja az Időkapu őrének helyzete.

– Akkor akár a lényegre is térhetnénk – mondta a férfi. – Ideadod az Időkapu kulcsát szépszerivel, vagy erővel vegyük el?! Választhatsz! – közölte a tényeket a Lord.

– Tudod, hogy sohasem adom át a kulcsot – jelentette ki határozottan Charon. – Most én mondhatom neked, hogy hiába próbálkozol bármivel – mondta kárörvendően a férfi.

– Ne hidd, hogy packázhatsz velem, Charon! – mondta élesen a másik férfi, de már nem volt olyan jókedvű és önelégült. Úgy nézett ki, Charonnak sikerült felbosszantania. – Így vagy úgy, de megszerzem azt az átkozott kulcsot. Nem azért áldoztam rá több hetet, hogy csapdába csaljalak, hogy aztán üres kézzel távozzak. Én végülis ráérek. Eltölthetünk itt akár napokat is, úgysincs már senki sem a bolygón, aki megzavarhatna minket. Arról már gondoskodtam – közölte a szörnyek parancsnoka újfent vigyorogva.

– Szóval a te parancsodra támadták meg a Nisht, és irtották ki a teljes lakosságot?! – bődült el Charon. A dühtől elvakítva felugrott és azonnal beleütközött az erőtérbe. – ÁÁÁ! – ordította fájdalmában a férfi, miközben visszahanyatlott a földre.

– Én mondtam, hogy fájdalmas lehet, ha nem maradsz nyugton – hallatszott a csúfondáros figyelmeztetés. – És hogy válaszoljak a kérdésedre, igen én adtam ki a parancsot a Nish lerohanására. Valahogy el kellett érnem, hogy ide gyere, és belesétálj a csapdámba.

– A bolygó egész lakosságának azért kellett meghallania, hogy kelepcébe tudjál csalni engem?! – ordította dühében Charon.

– Tudtam, hogy kutatni fogsz utánunk. Így már csak az volt a feladatom, hogy olyan nyomra vezesselek, amilyenen el is találsz hozzánk. Parancsba adtam a szörnyeimnek, hogy öljenek meg itt mindenkit. Aztán gondoskodtam róla, hogy valaki véletlenül erre járjon, elvigye a támadás hírét. Tudtam, hogy előbb-utóbb elér hozzád, és idejössz, hogy kiderítsd, mi is történt. Be is vált a tervem. Itt vagy, a számodra felállított csapdában csücsülve.

– De miért kellett ártatlanokat megölni, ha engem akartatok elkapni? – kérdezte Charon halkan, megtört hangon.

– Nem lett volna erre szükség, ha minden egészen jól alakult. Az Időkaput elfoglaltuk, ugyan te kicsúsztál a kezeink közül, de végig a nyomodban voltunk. Már csak idő kérdése volt, mikor hagy el a szerencse, és akkor elkaptunk volna, valamint már nálunk lenne a kulcs. De akkor, váratlanul segítséget kaptál. Mondanom sem kell, amikor az a szerencsétlen Golmon egyedül tért vissza hat hete, nagyon dühös voltam. Hagytam, hogy minden elmondjon, majd gondoskodtam róla, hogy soha többet ne tévedjen. Új tervet kellett kidolgoznom, hogy el tudjalak kapni. Főleg miután a kémeim kiderítették, hogy két senshi sietett a segítségedre. Ugyan még nem találkoztam személyesen eggyel sem, de már hallottam róluk. A szóbeszéd alapján tudtam, hogy a senshik erősek és veszélyesek, mivel egy adott bolygóból, vagy valamilyen más égitestből nyerik a hatalmukat. Be is igazolódott a sejtésem, hogy erősek a lányok, ezért nem is támadtunk meg titeket az elmúlt hetekben. Szépen kivártam, hogy besétáljatok a nektek állított csapdába, és tessék, most itt vagytok az én fogságomban – fejezte be monológját a férfi.

– Jól kitervelted, hogyan is csaljál minket kelepcébe – sóhajtott egy nagyot Charon. A férfi hangjában szomorúság, lemondottság és még valami más bujkált. Ugyan nemrég ismertem Charont, de tudtam, hogy az a valami a hideg elszántság. Elszántság, hogy ha módja adódik, akkor irgalmat nem ismerve fog az ellenségeivel leszámolni. – De még egyszer utoljára közlöm veled, nem fogom átadni a kulcsot.

– Akkor másként kell megszereznünk – szögezte le a Thadmor elgondolkodva. – Figyeljetek a férfire, és a nőkre, míg kigondolom a további teendőket – utasította a szörnyeket, majd szoros őrizet alatt hagyva minket a férfi félrevonult.

– Parancsára, Lord Thadmor – felelték kórusban a szörnyek.

Mialatt a két férfi beszédét hallgattam, a fejemben a gondolatok egymást érték. Nem tudtam felfogni, valakik csak azért rohanták le a bolygót, hogy minket elfogjanak, és így szerezzék meg az Időkapu kulcsát. Az elmúlt heteket arra használta fel az ellenség, hogy tőrbe csaljon minket. Az orrunknál fogva vezettek minket, mi meg mint a barmok, szépen bele is sétáltunk a kelepcébe.

A délelőtti támadásra is csak azért került sort, hogy elaltassák a figyelmünket. Most meg szó szerint itt csücsülünk a csapda kellős közepén. Charon az erőtérben fekszik sérülten, én megkötözve ülök egy sziklatövében, Luna mozdulatlanságra van kárhoztatva, Pluto és Artemis meg ájultan fekszik mellettem. A helyzetünket elég kilátástannak találtam.

A szörnyekkel talán még valahogy el tudnák bánni, ha sikerülne kitalálnunk valamit, de engem leginkább a parancsnok aggaszott. Thadmor hányavetinek tűnt elsőre, ahogy az egész ügyhöz hozzáállt. De tudtam, hogy a laza külső, borotvaéles elmét takar, amint az egész csapdát kitervelte és kivitelezte, valamint ahogyan szinte harc nélkül sikerült minket kiiktatnia.

Ráadásul még az sem tudtam, hogy mennyit sikerült kiderítenie Plutoról, és rólam. Azt is kifürkészte, hogy mindketten senshik vagyunk. Tud a hatalmunk forrásáról is. Ez lehetett az oka, hogy semlegesíteni tudott minket. Valahogy sikerült a férfinek, és a szörnyeinek blokkolniuk, hogy megérezzük a kisugárzásukat, és így nem tudtunk tenni sem a kelepce ellen.

Fogalmam sem volt, miként fogunk ebből a helyzetből kikeveredni. Pedig valamit tennünk kell, mert a végén még megszerzik az Időkapu kulcsát, akkor viszont mindennek vége. Akkor még a remény is oda lesz, hogy esetleg viszontláthassam még a szüleimet. Nem is beszélve arról, hogy valószínűleg mindannyiunkkal végeznek, ha sikerül megszerezniük a kulcsot. Végezetül, ha az ellenségeinknek sikerül kinyitni a kulccsal az Időkaput, akkor megszerzik a korlátlan hatalmat az IDŐ felett is.