Hirtelen riadtam fel töprengésemből. A két férfi beszédét hallgatva egy pillanatra elgondolkodtam, és nem figyeltem az eseményekre. De ekkor azt vettem észre, hogy valami a hátam mögött az összekőzött kezemet rázogatja. A vállam felett óvatosan hátra sandítottam. Egy pillanatra a döbbenettől még levegőt is elfelejtettem venni. Nem akartam hinni a szememnek. Aki a kezemet rázta, jobban mondva a köteleimet próbálta elrágni a fogaival, az nem volt más, mint Artemis.

A macska, mikor észrevette, hogy nézem, abbahagyta a rágást. Halkan suttogva rám szólt:

– Silvermoon, fordulj vissza! Nehogy észrevegyenek minket.

Gyorsan előrefordítottam a fejem. Artemisnek igaza volt. A macska éppen azon volt, hogy elrágva a köteleimet, kiszabadítson. Nem szúrhatom el azzal az egyetlen esélyünket a szabadulásra, hogy felhívom magamra a figyelmet. Ezért elgondolkodó arcot vágva a távolba meredtem, de közben összeszorított fogakkal szűrve a szavakat, halkan szóltam Artemishez.

– Az előbb még eszméletlen voltál. Hogy nem vették észre a szörnyek, hogy már magadhoz tértél? – tudakoltam a dolgot.

– A legelején, néhány percig voltam csak ájult. Akkor tértem magamhoz, mikor téged elfogtak, és Lunat megbénították – felelte a kandúr.

– Alaposan megvizsgáltak téged is és Plutot is, hogy nem csak szimuláltok-e. Hogy tudtad őket kijátszani? – érdeklődtem.

– Ebben már nagy gyakorlatom van – mondta Artemis. – Otthon Luna állandóan kritizál valamiért, okoskodik nekem, kioktat. Rájöttem, hogy az a leghatékonyabb módszer ellene, ha úgy teszek, mintha elaludnék az unalmas beszédein, vagy ha észreveszem, hogy közeledik, és morcos hangulatban van, akkor egyszerűen alvást színlelek. Így aztán békén hagy engem, és ébredés után legfeljebb csak lusta macskának titulál. Az elmúlt év során, művészi tökélyre fejlesztettem a szimulálást.

– Mondhatom, nem vagy semmi, Artemis! – közöltem fehér bundájú macskámmal. Ha nem lennék ebben a szorult helyzetben, amiben most vagyok, még egy jót is nevettem volna. – Így már érthető, hogy tudtad kicselezni a szörnyeket. Ha Lunat át tudod verni, akkor mindenkit. De most siess, szabadíts ki! – mondtam, jelezve a macskának, hogy hagyjuk abba a beszédet.

Artemis nem is késlekedett többet. Ismételten nekilátott a köteleim elrágásának. Én mindeközben tettettem magam. Kétségbeesett arcot vágtam, hogy a szörnyek azt higgyék, hogy aggódom a fogságunk miatt. De ellenben legbelül, majd szétvetett az öröm. Ha Artemisnek sikerül elrágnia a köteleimet, kiszabadítva a kezemet, tehetek valamit a kiszabadulásunk érdekében.

Amíg mi Artemisszel így ügyködtünk, azt vettem észre, hogy a szörnyek parancsnoka visszatért. Gondolkodva állt Charon felett. Majd egy önelégült vigyorral az arcán megszólalt:

– Utoljára kérdezem, Charon, átadod az Időkapu kulcsát, vagy sem? – kérdezte gyanús hangsúllyal. Közben észrevettem, hogy felénk pillant. Nem tudtam mire vélni a dolgot, de nem sokára megtudtam, mit eszelt ki a férfi.

– Nem – hangzott tömör válasza.

– Rendben. Eddig türelmes voltam, de most már elég! Ha önként nem adod át, akkor talán egy kis ösztökélés nem árt. Hozzátok ide a lányt! – mutatott Thadmor egyenesen előre, az én irányomba.

Döbbenten néztem a férfire. Szóval ezt eszelte ki. Ha Charon nem adja át a kulcsot, akkor engem és társaimat fog felhasználni, hogy jobb belátásra bírja az Időkapu őrét. Ahogy ez átfutott az agyamon, ránéztem Charonra, láttam rajta, hogy neki is hasonlók járnak a fejében.

– Ezt nem teheted! – kiáltotta Charon.

– De még mennyire, hogy megtehetem. Mire vártok, hozzátok már a lányt! – adta ki az utasítást Thadmor.

A parancsnak engedelmeskedve a Brad nevű szörny, és egy másik megindult felém. Rémülten tudatosult bennem, hogy Artemisnek még nem sikerült elrágnia a köteleimet. Most aztán szép kis slamasztikába kerültem! Nem tudom, hogy ezt a helyzetet miképpen fogom megúszni épp bőrrel. Csak egy valamit tehettem még.

– Artemis, menj innen! – utasítottam suttogva a macskát. – Próbáld meg Plutot megszabadítani a kötelékeitől. Reménykedjünk, hogy előbb-utóbb magához tér.

Épphogy csak kimondtam a szavakat, a szörnyek odaértek hozzám. Brad teketóriázás nélkül fölrántott a földről. Majd nem túl gyengéden a két férfi irányába lökdösött. De még tudtam vetni egy oldalpillantást társaimra. Láttam, hogy Artemis jól szimulál, nagyon tetteti, hogy eszméletlen. Plutonak nem kellett semmit sem imitálni, ő tényleg ájult volt. Luna pedig még mindig kőszoborként meredt előre, csak éber szemein láttam mélységes mély aggódást.

A szörnyek odatereltek a parancsnokukhoz. Az alaposan szemrevételezett engem, majd megragadva a karomat, Charon elé állított.

– Gyerünk Charon, add szépen ide a kulcsot, vagy a kis barátnőd látja a kárát – ajánlotta fel készségesen a férfi a választás lehetőségét Charonnak. – Hogy döntesz?

– Sajnálom, Silvermoon! Ha tehetném, neki adnám, hogy békén hagyjon titeket, de semmilyen körülmények között sem adhatom át az Időkapu kulcsát – mondta Charon, de mindeközben nem tudott a szemembe nézni.

– Tudom – feleltem a férfinek. Mi mást mondhattam volna neki. Tisztában voltam vele, hogy Charon még az élete árán sem fogja a kulcsot az ellenségei kezébe adni. Éppen ezért hiába is fogják először velem, és feltételezhetően utánam a többiekkel zsarolni, nem fog belemenni az alkuba. Az én szempontomból ugyan félelmetes volt kimondani – tisztában voltam a következményekkel –, de éppen ezért tiszteltem a férfit, mert sziklaszilárd jellem volt. Számára első volt a kötelesség. Soha nem hagyná magára, illetve tenné ki veszélynek a társait, de ő volt az Időkapu őre! Ha átadná a kulcsot, akkor lehet, hogy perpillanat megmentene minket, de ezzel a galaxisunk többi élőlényét sodorná veszélybe. Ezt ő soha nem tenné meg. De még ha meg is fordulna a fejében ez a lehetőség, akkor én mondanék nemet. A másik, amiben biztos voltam, a végén úgyis megölnének minket, és ahogy most álltak a dolgok, erre egyre nagyobb volt az esély.

– Milyen hősies a kisasszony! – gúnyolódott Thadmor, majd minden átmenet nélkül pofonütött.

Az ütés váratlanul ért. Az erejétől – egy nagy nyekkenés kíséretében – a földre hanyatlottam. Mivel a kezeim össze voltak kötözve a hátam mögött, még csak esélyem sem volt, hogy védekezhessek. Fájdalom járta végig az egész testemet, ahogy nekiütődtem a kemény, törmelékkel borított talajnak.

– Te vadállat! Ezért megöllek! Te átko… ÁÁÁ! – hallottam Charon kiáltását, de nem tudta folytatni, mert egy fájdalmas ordítás hagyta el a torkát.

Charon látva, hogy Thadmor mit tesz velem, a segítségemre akart sietni, de megfeledkezett a köréje vont erőtértől, és immár harmadszorra okozott az égető fájdalmat neki.

– Ez a véleményed rólam? Akkor mit fogsz szólni ehhez? – kérdezte negédesen a Lord.

Megragadva a karomat, felrántott a földről. Majd egy újabb ütést mért rám, amitől ismételten a földre zuhantam, de most már én is felsikítottam a fájdalomtól.

– Hagyd abba! – hallottam Charon hangját.

A férfi felé fordítva a fejemet láttam, hogy majd felrobban a méregtől és a tehetetlenségtől. Segíteni szeretett volna nekem, de nem tudott. Átéreztem a cselekvőképtelenségből fakadó dühét. Én is hasonlót éreztem. Forrt bennem az indulat, hogy nem tehetek semmit társaim, és jó magam érdekében.

– Hagyjam abba? Pedig még csak most kezdek belejönni – jelentette ki a szörnyek parancsnoka.

Megint felrántott a földről, hogy egy újabb ütéssel ismét visszaküldjön ugyanoda. Mialatt nem túl gyengéden talpra ráncigált, döbbenten fedeztem fel, hogy a kezeim szabaddá váltak. A kötél, ami eddig béklyóba vert, elszakadt. Ezek szerint Artemis jó munkát végzett. Teljesen elrágni ugyan nem tudta a köteleket, de annak a hatására, hogy Thadmor jóvoltából többször a földre kerültem, a béklyó nem bírta tovább, és elszakadt.

Mielőtt azonban bármit tehettem volna, ismét elterültem egy ütéstől. De most nem érzékeltem fájdalmat, ellenben hideg elszántságot. Már tudtam, mit is kell tennem. Nyögések kíséretében fél térdre küzdöttem magam, úgy téve, mintha még mindig meg lenne a kezem kötözve. Ellenben közben úgy helyezkedtem, hogy háttal legyek Charonnak. Így mikor Thadmor ismét felállított, szembe kerültem vele, továbbá a társammal. Ránéztem Charonra.

A férfi lassan bólintott. Ebből tudtam, hogy észrevette, a kezeim szabaddá váltak. Mélyen a szemébe néztem, majd intettem a fejemmel, hogy húzódjon annyira az erőtér másik végébe, amennyire csak tud. Ő meg is tette. A földhöz lapult, a kezeit a feje fölé téve, így védte az arcát. Ekkorra már én is készen álltam.

– Te meg mit csinálsz?! – kérdezte gyanakodva Thadmor a másik férfit, észlelve, hogy az lekuporodott a kupola alatt.

Én kihasználva, hogy a parancsnok nem figyel rám, támadtam.

– Moonlight! – kiáltottam, és az útjára bocsátottam egy ezüstös fénysugarat. Amint a sugár végig száguldott a talaj fölött, eközben én felkészülve az ütközésre, hasra vetettem magam. A támadásom abban a pillanatban csapódott be az erőtérbe, ami ettől felrobbant.

Annak ellenére, hogy hason feküdtem, éreztem az irtózatos erejű detonációt. A robbanás okozta hangorkántól majdnem megsüketültem. A kezeimet a füleimre szorítva védekeztem a dördüléstől. Érzékeltem, hogy a robbanás ereje törmelékkel borítja be a testemet. Kődarabok, éles szilánkok fúródtak be fájdalmasan a hátamba, és a végtagjaimba.

Aztán hirtelen csönd lett. Halálos csönd. Nem lehetett hallani semmit. Én ekkor nem törődve sajgó testemmel, felpattantam a földről. Charon irányába kezdtem rohanni. Láttam, hogy a férfi elnyúlva fekszik a földön, megpróbált felállni, de összecsuklott. Amint odaértem hozzá, a könyöke alá nyúlva felrántottam a földről. A karját átvetettem a nyakamon, hogy így segítsek neki talpon maradni, majd félig húzva, félig rángatva magammal vonszoltam Plutoék irányába.

Végig botorkáltunk a törmeléken. Közben körbe-körbe forgattam a fejemet, egy esetleges támadástól tartva. De csak a földön fekvő a robbanás által megölt, illetve a fájdalomtól nyöszörgő, jajgató szörnyeket láttam. Az erőtér felrobbanása nagyobb volt, mint vártam. A detonáció ereje szétrepítette a szörnyeket, aki az erőtér közelében álltak, így biztosítva nekünk menekülési lehetőséget.

Az a húsz méter, amit a társainkig kellett megtennünk, egy örökkévalóságnak hatott. Utunk felénél éreztem, hogy Charon kezdi összeszedni magát a sokkból, ami akkor érhette, mikor felrobbantottam a körülötte lévő erőteret. Így már könnyebb volt a haladás. Már majdnem odaértünk a többiekhez, mikor egy figyelmeztető hangot hallottam meg.

– Előtettek! – ordította Artemis.

Ekkor megpillantottam azt a két szörnyet, akik társainkat őrizték. Felénk tartottak. Elengedtem Charont. Villámgyorsan egy ezüstnyalábot lőttem ki a kezeimből. Charon mellettem az aranybarna ikercsóváját küldte útjára. A két támadóerő egymás mellett haladt, majd telibe találva két szörnyet, elpusztította azokat.

Közben láttam, hogy több irányból is szörnyek tartanak felénk. Ezek azok voltak, akiket Thadmor a táborhely őrzésére rendelt ki, így ők megúszták a robbanást. Nem tétováztunk Charonnal. Támadtunk, de közben egymást fedezve, lassan hátráltunk társaink felé. Az intenzív támadásainknak köszönhetően lassan elfogytak a szörnyek.

 Megérkezvén társaink mellé, én Artemist és Lunat kaptam fel. Charon az eszméletlen Plutot vette a karjaiba. Minél gyorsabban el akartunk teleportálni, de nem sikerült. Valami megakadályozott minket a teleportálásban. Gyanítottam, hogy ez ugyanaz az erő lehet, ami miatt nem éreztük meg a nekünk felállított csapdát sem. De ha nem tudjuk elhagyni a bolygót, akkor ismét csapdában leszünk.

– Menjünk minél messzebb innen. Rejtőzzünk el valahol! – mondta Charon, aki Plutoval a karjaiban el kezdett rohanni, északi irányba.

– Egyetértek – mondtam, és követtem őt, hónom alatt a két macskámmal.

– Két utcával feljebb az épületek még viszonylagos jó állapotban vannak. Ott elbújhatunk – hallottam Artemis hangját.

Megfogadva a fehér macska tanácsát, Charonnal arrafelé vettük az irányt. Befordulva a sarkon, végigrohantunk az utcán a romos épültek között. Artemis irányított minket, aki előző nap felderítette a környéket, így nagyjából ismerős volt arrafelé, amerre elrejtőzni szándékoztunk.

Befordulva egy újabb sarkon, Artemisnek igaza lett. Itt az épületek romosak voltan ugyan, de álltak. Charon nem teketóriázott sokat, berohant az egyik két emeletes épületbe. Én pedig utána szaladtam.

* * * * *

Az épület, amiben elrejtőztünk az ellenfeleink elől rossz állapotban volt, de még állt és közvetlenül nem fenyegetett az a veszély, hogy bármelyik pillanatban összedől. Az ház földszintjén, az egykori nappaliba húzódtunk be. A falakat repedések borították, a bútorok többsége törött volt. Charon, egy viszonylagosan épségben lévő kanapéra fektette Plutot. Rögtön neki állt megvizsgálni barátnőmet.

Én eközben Lunat vizsgáltam meg. De azt leszámítva, hogy a macska szoborrá volt merevedve, jól volt. Legalábbis a nézéséből azt állapítottam meg. A barna szemeit mérgesen forgatta. Láttam a tekintetén, hogy rettentően szeretne mondani nekem valami, de nem tud, és  ettől a pillantása hol kétségbeesett, hol dühös volt. Nem tudtam, hogyan szabadíthatnám meg a mozdulatlanságából, így egy a földön lévő, szakadt, egykori fali kárpitra helyeztem Lunat.

Eközben Artemis – akin csodák-csodájára egyetlen karcolás sem volt – felmászott az épület tetejére, hogy onnan tartsa megfigyelés alatt a környéket, tartva a szörnyek felbukkanásától. Tudtuk, ha a túlélők magukhoz térnek, és rendezik a soraikat, a keresésünkre fognak indulni. Én leginkább attól tartottam, hogy újabb szörnyek érkezhetnek a Nishre erősítésként.

Végezve Luna vizsgálatával, Pluto és Charon mellé léptem. Lepillantottam barátnőmre. Láttam, hogy a teste tele van karcolásokkal és horzsolásokkal. Megnyugodva láttam, hogy az oldalán lévő mély vágás nem vérzik.

– Hogy van? – kérdeztem Charontól.

– A sérülései nem súlyosak. Az oldalán és a fején van egy-egy komolyabb seb – mondta a férfi. Feltűnt, hogy komoly, határozott, kemény férfi a hangja tele volt aggodalommal, féltéssel kedvese iránt.

– Az oldalán lévő sebet, közvetlenül a támadás után el tudtam látni. De azt nem vettem észre, hogy a fején lenne sérülése.

– Nem láthattad a ködben. A haja eltakarta – mutatta meg Charon Pluto fejsérülését.

Vigyázva hajtotta félre a senshi zöldes-fekete haját a férfi, és ezzel láthatóvá téve a vagy tíz centi vágást. A sebből nem vérzett, de láttam, hogy a sérülés körül a fekete hajat vér borítja.

– Szerinted milyenek az esélyei? – puhatolóztam, de konkrétan nem mertem rákérdezni arra, amitől a leginkább tartottam.

 – Nem tudom – válaszolta Charon szomorúan. – De félek, hogy csak akkor van esélye a túlélésre, ha minél előbb orvoshoz kerül.

– Tehát el kell mennünk erről az elátkozott bolygóról, amilyen hamar csak tudunk – mondtam mintegy magamnak, de igazából bárhogy törtem a fejem fogalmam sem volt, hogy is tudnák elhagyni a Nisht, ha nem bírunk elteleportálni. – Te, hogy vagy? – kérdeztem a férfitől, közben végignéztem rajta. Az egykor makulátlan öltözéke, most igen csak siralmas látványt nyújtott. A köpenye elmaradt valahol útközben, a ruhája szakadt volt, és vérrel borított. Rajta is horzsolások, vágások éktelenkedtek. Ott, ahol hozzáért az erőtérhez, égési sérülések borították a testét.

– Plutohoz képest én jól vagyok – mondta keserűen, a lányra pillantva. Majd rám nézve, láttam, hogy végig mér. – És te? Az az átkozott gazember jó párszor keményen megütött.

– Mit is mondhatnék – feleltem fanyarul. Tudtam, hogy hozzá hasonlóan én is tele vagyok zúzódásokkal és kék-zöld foltokkal. – Majd csak rendbe jövök. De esküszöm, hogy Thadmor ezért megfizet – tereltem más irányba a beszélgetésünket. – Azért, amit velünk és a Nish lakosaival tett.

– Én is jövök neki, nem is eggyel – mondta Charon. A férfi tekintete, amibe eddig félelmet és szorongást láttam Sailor Pluto állapota miatt, egyszerre csak megkeménykedett. Jéghideg áradt férfiból. – Ha legközelebb találkozok Thadmorral, akkor azt nem éli túl – közölte Charon jeges hangon.

– Ez meg mi! – kaptam fel a fejem, mintha robbanásokat hallottam volna. – Csak nem találtak ránk a szörnyek? – néztem riadtan Charonra.

– Ha ők azok, akkor… – de nem tudta tovább mondani a férfi, mert Artemis rontott be a szobába, lélekszakadva. – Mi történt?

– Nem fogjátok elhinni, de két sárkány támadta meg a szörnyeket – hadarta egy szuszra a macska.

– Tessék?! – értetlenkedtem. – Mi az, hogy sárkányok támadják a szörnyeket.

– Mondom, hogy két igazi, tűzokádó sárkány! – ordította Artemis, akin látszott, hogy igazából még ő maga sem hiszi azt, amit mond. – Odafönt voltam a tetőn, mikor váratlanul az égbolton egy feketeörvény jelent meg, amiből előbukkant két repülő sárkány. Villámgyorsan ereszkedtek alá, egyenesen az egykori táborhelyünk felé, ahol most a szörnyek tanyáznak. Egy ideig fölöttük keringtek, majd lecsaptak az ellenségeinkre, a szájukból tűzet okádva. A szörnyeknek még csak esélyük sincs ellenük.

– De-de-de, hogy kerültek ide?! – hebegtem össze-vissza, közben elég értelmes képet vágva.

– Honnan tudnám – mondta Artemis. – Eddig azt sem tudtam, hogy léteznek a valóságban sárkányok. Úgy tudtam, hogy csak a mesékben vannak.

– Hát ez az! – folytattam továbbra is rettentően értelmesen.

– Sárkányok! – gondolkodott el a hallottakon Charon. – Csak nem? De igen! Lehetséges! Ez az! – kiáltott fel a férfi megkönnyebbülten. Az egészben az volt a legfurcsább, hogy örömében még a levegőbe is bokszolt. Eddig ilyen még nem láttam Charontól.

– Mi van? Te ismered őket? – érdeklődtem a férfitől.

– Találkozni még nem találkozta velük, de már hallottam róluk – mondta Charon. – Ha igaz az, amit Artemis mond, és tényleg sárkányok pusztítják a szörnyeket, akkor segítséget kaptunk.

– Segítséget, de kitől? – kérdezte a kandúr.

– A Sárkánylovagoktól. – jelentette ki határozottan a férfi.

– Sárkánylovagok?! – tudakoltam. Hát ilyet sem hallotta még.

– Igen, a Sárkánylovagok. Emberek, aki a sárkányokat használnak hatásként. Ők Chronosnak, az Idő Urának a lovagjai. Kevesen vannak, az idejük nagy részében önállóan cselekszenek, de ha Chronos utasítja őket, akkor megjelennek az adott helyen és időben, teljesítve a parancsait – mondta Charon.

– Chronos a te urad is, ugye? – kérdetem.

– Mint az Időkapu őrének, igen. Ő az én nagyuram is. Valószínűleg feltűnt neki, hogy valami nincs rendben, ebben a galaxisban az Idő körül. Próbált velem kapcsolatba lépni. De mivel a szörnyek kiűztek az Időkapuból, nem tudtam neki válaszolni. Ezért aggódni kezdett, és utánam küldte a lovagokat, hogy derítsék ki, mi is történt velem – fejezte be Charon.

– Nem kellene jeleznünk, hogy itt vagyunk? – jegyeztem meg, mivel miközben beszélgettünk a robbanások abbamaradtak.

– De igen – értett velem egyet Charon. – Kimegyek, de egyedül – tette hozzá, ellentmondást nem tűrően. – Ők úgy tudják, hogy egyedül vagyok, így csak engem várnak. Meg Plutot sem hagyhatjuk magára – tette hozzá a kanapén fekvő lányra célozva.

– Rendben – egyeztem bele. – Menjél, de vigyázz magadra, nem lehetünk biztosak, hogy tényleg a Sárkánylovagok azok – célozva rá, hogy a mai napon már belesétáltunk egy nekünk állított csapdába.

– Óvatos leszek. Sietek. Plutonak mielőbb orvosi segítségre van szüksége – mondta, majd odahajolva barátnőmhöz, megcsókolta az ajkait. Charon ezután szónélkül felállt és kiment a szobából.

Döbbenten néztem rá. Ő és Pluto eddig még nem mutatta ki nyíltan az érzéseit előttünk. Most meg Charon megcsókolta a senshit. Lenézve Artemisre láttam, hogy tágra meredt szemekkel néz a férfi után. Ebből azt szűrtem le, hogy neki nem tűnt még fel két társunk szerelme.

Én gondterhelten néztem Charon után. Nagyon reméltem, hogy tényleg a Sárkánylovag érkeztek meg segíteni nekünk. Pillantásomat újra Plutora vetettem. Barátnőmnek mielőbb orvoshoz kell kerülnie, hogy egyáltalán legyen esélye az életben maradásra. Lunat sem ártana a szobormerevségéből valakinek feloldania. Charonra, Artemisre és rám is, ránk férne egy kis pihenés.