– Silvermoon! – halottam Pluto kiáltását. A következő másodpercben barátnőm nekem rontott, majd mind a ketten elterültünk a földön. Ugyanekkor ott, ahol még az imént álltam, egy energiavillám csapódott be, gőzölgő lyukat égetve a talajba. Pluto azzal, hogy még idejében félrelökött megóvta az életemet.

Barátnőm, míg engem mentett meg, Charon támadást indított Thadmor ellen, de az felkészült az ellencsapásra, így ki tudta kerülni az arany-barna ikercsóvát. Időközben Thadmor két társa is reagált, ők is felénk indítottak egy vörös fénygömböt, illetve egy szürkén izzó energiadárdát. De ekkorra már Plutoval mi is harcra készen állva, az útjukra bocsátottuk saját támadóerőinket. A négy erő félúton találkozva, irtózatos erejű detonációval robbant fel. Az ütközés következtében a felszabaduló energiahullám mindannyiunkat a földhöz csapott, a törmelékdarabokkal szórva meg a környéket, de minket is.

A robbanás okozta hangzavar elültével már talpon is voltam készen várva egy újabb támadást, ami nem is késett. Thadmor ismételten felém küldött egy energiavillámot. Mielőtt elért volna, én is elindítottam az ezüstös fénysugaramat, a következő másodpercben, pedig kitértem a felém tartó arany villám elől. Ez alatt Thadmor az én sugaramat hárította, de rögtön újabb energiát küldött felém. Én sem késlekedtem, ellentámadásként az útjára bocsátottam a holdfény sugaramat. Míg én Thadmorral bonyolódtam közelharcba, addig Plutonak Abaikivel gyűlt meg a baja, Charon pedig Irgizitoval vívott párbajt. Folyamatosan küldözgették egymás felé a támadóerőiket, ugyanúgy ahogy én Thadmorral.

Nem tudom meddig ment ez így, mikor ellenfeleink minden átmenet nélkül elteleportáltak harcunk színhelyéről. Társaimmal nem értettük miért tették ezt, de aztán sajnos megtudtuk. A három férfi Charon háta mögött megjelenve, indította el az arany energiavillámot, a vörös fénygömböt, és a szürke energiadárdát. Az erők félúton egyesültek egy óriási szürkés, arany-vörösen gomolygó, sistergő-sziszegő energiafelhővé, ami veszélyes gyorsasággal tartott egyenesen Charon felé, akinek esélye sem volt, elkerülni azt. A férfinek – hallva a sistergést – csak egy félfordulatra volt elegendő ideje, amikor elérte az energiafelhő.

– ÁÁÁÁÁ…!!! – üvöltötte Charon fájdalmában, amint a villódzó felhő teljesen elborította.

– Charon! – hallottam Pluto kétségbeesett sikolyát, mikor látta, hogy szerelme veszélyben van.

– Nem! – kiáltottam elkeseredetten, végignézve az eseményeket.

Az energiafelhő egyszerre csak eloszlott. A látványtól, ami a szemem elé tárult elborzadtam. Charon kifacsaródott pózban feküdt a földön, testéből patakokban ömlött a vér. Néhány méternyire tőle, a földön hevert fénylően szikrázva az Időkapu kulcsa, majd egy utolsó villanással kialudt a fény.

A következő másodpercek, mintha lassított felvételként peregtek volna le a szemem előtt. Pluto szerelme felé rohant, nem törődve semmivel, és senkivel. Én csak bénultan álltam a helyemen, mozdulni sem tudtam. Az agyam azt súgta, tennem kellene valamit, de a testem nem engedelmeskedett az akaratomnak. Időközben Pluto odaért a földön fekvő férfi mellé, térdre rogyva az ölébe vette Charon fejét. Reményvesztetten szólongatta a férfit, de ő meg sem mozdult.

– Na, ezzel is meg volnánk – jelentette ki önelégülten Thadmor, mikor egy villanással  Charon és Pluto mellé teleportált Abaiki társaságában. Eközben Irgizito előttem jelent meg. Tudtam itt a vég, innen nem fogunk megmenekülni, de akkor sem fogom harc nélkül megadni magam, döntöttem el, de mielőtt bármit is tehettem volna, két hang ütötte meg a fülemet. Gyorsan arrafelé fordítottam a fejem, két alakot pillantva meg a távolban.

– World Shaking – kiáltotta az első. Lehajolva, jobb kezét a földre téve egy sárgán izzó gömböt indított el.

– Deep Sabmerge – csatlakozott hozzá a második, aki a kezeit a feje fölött összetéve egy kéken fodrozódó gömböt hozott létre, azt bocsátva az útjára.

A két gömb iszonyatos gyorsasággal közelített felénk. A sárga nyílegyenesen Thadmor és Abaiki felé tartott, míg a kék Irgizitonak.

Bénultságom abban a szempillantásban elmúlt, amint meghallottam a két hangot, így most gyorsan hátraugrottam. Még szerencse, mert abban a másodpercben a kék gömb neki csapódott Irgizitonak, aki ettől egy nagy nyekkenés kíséretében elterült a földön. Ez alatt a sárga Abaikit találta telibe, leterítve őt. Thadmor még idejében ellépett előle, megúszva azt.

Miközben hátraugrottam, azonmód egy mikro-teleportálással Plutoék mellé érkeztem. A lány mellé térdeltem, hogy segítsek neki ellátni Charon sérüléseit.

– Hogy van? – kérdeztem Plutotól, megvizsgálva a férfi borzalmas sérüléseit, amikből egyre csak folyt a vér.

– Nem tudom – felelte barátnőm csüggedt hangon. – Nagyon sok vért veszített már eddig is, és nem tudom elállítani a vérzést – mondta Pluto.

Ránézve barátnőmre, láttam rajta, hogy a máskor oly nyugodt lány kétségbe van esve, mert nem tud segíteni a szeretett férfin. Plutoról, Charonra nézve meg tudtam érteni a senshi érzéseit. A férfi rettenetes állapotban volt. Nem akartam elfogadni, de szembe kellett néznünk azzal, hogy Charon nem fogja túl élni a nagy vérveszteséget. A férfi testét borító iszonyatos sebeket elnézve, azt sem tartottam kizártnak, hogy már esetleg nincs is életben. Ebbe még belegondolni sem mertem, de ha én így vagyok ezzel, mit érezhet Pluto, aki szerelmes volt a férfibe.

Eközben hallottam, hogy a két jövevény, akik a segítségünkre siettek, szembeszálltak az ellenfeleinkkel – legalábbis ezt tudtam leszűrni a csatazajból. Ekkor viszont minden átmenet nélkül csend állt be. Felnézve észrevettem, hogy megmentőink felénk tartanak, ellenben a minket megtámadó három férfinek nyoma sem volt. Ahogy közelebb értek hozzánk hallottam, hogy miről beszélnek.

– A fene essen beléjük, hát nem elinaltak! – háborgott a magasabbik.

– Most ne velük törődj! Segítenünk kell Silvermoonnak, és Plutonak ellátni a sérült férfit – mondta társának nyugtatóan az alacsonyabbik.

Döbbenten néztem a felénk közelítő két lányra. Honnan tudhatják nevünket? De jobban megnézve őket, valahogy ismerősnek tűntek a számomra. A ruházatuk éppen olyan volt, mint Plutoé, és az enyém, csak a színűk volt más. A magas, szőke fukuja egészen sötét két volt, már-már áthajlott az indigóba, hozzá a masni sárga színű. Az alacsonyabb, fekete hajúé türkizben pompázott, és az ő masnija kék volt. A kezükön a kesztyű nem ért könyékig, mint a mienk, hanem az övék csak az alkarjuk közepéig. A magasabbik lábán egy bokáig érő csizma volt, az alacsonyabb körömcipőt viselt, amit a bokáján keresztpántok tartottak.

Rájuk nézve, hirtelen belém hasított a felismerés. Másik két barátnőm állt előttem. Lady Uranus, valamint Lady Neptun. De nem is, hanem Sailor Uranus, illetve Sailor Neptun. A két lány immár senshi volt.

– Uranus! Neptun! Tényleg ti vagytok?! – kérdeztem hihetetlenkedve.

– Uranus! Neptun! – kiáltott fel meghökkenten Pluto is, aki eddig teljes figyelmét Charonnak szentelte, így csak most tűnt fel neki, hogy kik is a jövevények.

– Igen, mi vagyunk – felelte Uranus, megállva mellettünk. – Utánatok jöttünk segíteni.

– A barátotok nagyon rossz állapotban van – jegyezte meg Neptun lehajolva Charonhoz.

– Hárman támadtak rá– mondta Pluto aggodalmasan –, még csak védekezni sem tudott ellenük. Silvermoonnal amennyire csak tudtuk elláttuk Charonnak sérüléseit, de nagyon sok vért veszített.

– Minél előbb orvoshoz kell vinnünk – mondtam a többieknek. 

– Igazad van. Ne késlekedjünk – értett egyet velem Pluto.

– Neki már nincs szüksége orvosra – mondta csendesen Neptun.

– Hogy érted ezt?! – kiáltott fel fájdalmasan Pluto.

– Sajnálom, de a barátotok halott – közölte a szörnyű hírt Sailor Neptun.

– Az nem lehet! Kérlek, mond, hogy nem igaz?! – mondta kétségbeesetten Pluto, mialatt könyörgően nézett barátnőnkre.

– Nincs pulzusa – mondta Neptun. Csak most vettem észre, hogy a lány Charon csuklóját fogva, a férfi pulzusát tapintotta ki. – A szívdobogását sem hallom – közölte a fejét félre fordítva, meghallgatta a férfi szívverését.

– Mióta itt vagyunk, levegőt sem vett – jegyezte meg Uranus. – Ti is már rég rájöttetek volna erre, de mivel a barátotok volt, nem akartátok észrevenni a jeleket. Abban reménykedtettek, hogy még életben van. Sajnos annál több vért veszített, hogy egyáltalán esélye lett volna a túlélésre.

– NEM! – sikoltott fel Pluto, zokogva borult szerelme mellkasára.

Szomorúan néztem barátnőmre, aki hangosan sírt a szeretett férfi elvesztése miatt. Éreztem, hogy akaratlanul, de nekem is könnyek folytak le az arcomon. Ismeretségünk öt hónapja alatt Charonnal nagyon jó barátok lettünk, így fájdalmasan érintett az elvesztése. De ha én, aki csak a barátja voltam, így fogadtam a halálát, akkor mit érezhetett Pluto, aki szerelmes volt a férfibe.

Lassan felállva, körül néztem. A környéken nem volt senki, a harcok arrább dúltak. Csak mi voltuk a kietlen, kopár tájon. Tudtam, hogy szörnyű volt Charon halála, de össze kellett szednünk magunkat. Mielőbb el kell innen mennünk, mielőtt Thadmorék visszatérnek.

– Pluto! Mennünk kell! – mondtam, lehajolva síró barátnőmhöz, a kezemet a vállára téve. Igazán nem tudtam, mit is mondhatnék még neki, de az ő érdeke is, hogy minél hamarább elhagyjuk a harcteret.

Pluto felemelve a fejét, kisírt szemekkel nézett rám. Egy éles nyilallást éreztem a szívem tájékán, ahogy belepillantottam barátnőm bánattal, és gyásszal teli szemébe. Rossz volt látnom, hogy a máskor oly határozott, bátor lány összetört a bánat súlya alatt.

– Silvermoonnak igaza van – mondta Uranus. Majd ellentmondást nem tűrően talpra állította Plutot. – El kell mennünk innen, most azonnal.

– Ne! Nem akarom itt hagyni Charont! – zokogott fel újra Pluto.

– Ez csak természetes – mondta Neptun, vigasztalóan átölelve a lányt. – Silvermoon az lesz a legjobb, ha te kíséred Plutot. Uranus, és én majd magunkkal visszük a holttestet.

– Jó – mondtam, Pluto mellé állva, gyengéden magammal vontam a lányt, mialatt Neptun, Uranus társaságában felemelte Charon holttestét.

* * * * *

Felkészülvén a teleportra, már éppen indulni akartunk, mikor nem várt dolog történt. Éreztem, hogy Pluto megmerevedett, majd kirántotta a kezét az enyémből, és rohanva indult egy irányba.

– Pluto! – kiáltottam barátnőm után. – Hová mész?!

– Te átkozott gazember! – hallottam Pluto dühös ordítását. – Nem merészelj ahhoz hozzáérni!

Pluto szavaira, arra felé néztem, amerre barátnőm szaladt. Döbbenten láttam, hogy Thadmor visszatért. A férfi – néhány méterre attól a helytől, ahol Charon holtan esett össze –, egy tárgyat tartott a kezében. Rémülten tudatosult bennem, hogy az Időkapu kulcsa az, amiről teljesen megfeledkeztünk. Pluto ezt vette észre az előbb, és meg akarta akadályozni, hogy a férfi magával vigye a kulcsot, ami oly fontos volt a szerelme számára.

– Lányok, segítsünk Plutonak! – mondtam Uranusnak, és Neptunnak. Ezt kimondva, Pluto után futottam, nyomomban másik két barátnőmmel. Ugyancsak sietnünk kellett, hogy utolérjük a lányt, aki már jócskán előttünk járt.

Thadmor, akit megzavart Pluto kiáltása, kezében az Időkapu kulcsával éppen teleportálni készült. Ezt megakadályozandóan Uranussal, és Neptunnal egyetemben – majdnem azonos időben – lőttük ki támadóerőinket. Azok nem messze a férfitől egyesültek, eltalálva őt. A három erő körbe vette az üvöltő férfit. Thadmor a fájdalomtól ordítva, fetrengett a földön, mikor is Pluto odaért hozzá. A lány nem törődve a vonító férfivel, kikapta kezéből az Időkapu kulcsát. Abban a pillanatban – amint Pluto megérintette a kulcsot –, az éles fénnyel felragyogva, beborította a lányt.

Uranussal és Neptunnal, ekkor érkeztem oda én is, de amint a fény felvillant, a szemünk elé kellett kapnunk a kezünket, védve a világát a vakító világosságtól. Amilyen váratlanul felragyogott a fény, olyan hirtelen ki is aludt.

Meglepődve láttam, hogy Pluto előtt egy kristályosan ragyogó csillagszerű valami lebegett. Barátnőm eközben furcsán bámult maga elé. A szemei üregessé váltak, úgy nézett előre a semmibe. Újabb villanással a csillag bordó fénnyel felragyogott, és lassan kettévált. Maradt maga a kristályos csillag, valamint egy nagyobb ezüstszínű tárgy. A tárgy szív alakú volt, a tetején egy kisebb szívvel, valamint a közepén egy bordó színű gömbbel. Ekkor újabb különleges esemény következett be. A kristálycsillag lassan Pluto mellkasába süllyedt, azután barátnőm szemei újra élettel telivé váltak.

A két másik senshivel együtt, hol Plutot néztük megigézetten, hol a gömböt. Az egész olyan volt, ha az ember mélyen belenézett a gömb közepébe, az az érzése támadt, minta elveszne magában az időben.

Feltűnt, hogy – az időközben teljesen magához tért – Pluto is értetlenül bámult a gömbre. Olybá tűnt, ő maga sem érti, mi is történt az imént. A balkezében tartva a tárgyat, hol jobbra fordította, hol balra, úgy szemrevételezve azt.

Annyira elmerültünk a semmiből előbukkanó gömbre koncentrálva, hogy teljesen elfeledkeztünk Thadmorról. A férfi – aki a támadásunk következtében több sebből vérzett – erőlködve felállt, és Plutonak rontva el akarta ragadni tőle az Időkapu kulcsát, de a terve nem sikerült. A lány maga elé tartotta a szív alakú tárgyat, közepén a gömbbel. A gömb felragyogva, egy éles fénynyalábot lőtt ki Thadmor felé. Ami ez után következett be az ijesztő volt. Ahogy fénynyaláb elérte Thadmort, a férfi a szemünk láttára, villámgyorsan öregedett meg, majd mikor már úgy nézett ki, mint egy összeaszott, kétszáz éves aggastyán, egy mély síkoltással, porrá omlott szét. Nem maradt utána egy homokkupacnál több.

– A Holdistennőre! Mi volt ez?! – kérdezte hüledezve, a mellettem álló Uranus.

– Ez borzalmas! Kirázott tőle a hideg – rezzent össze fázósan Neptun, a karjait dörzsölve, hogy egy kicsit felmelegítse magát.

– Ilyet én még nem láttam – jelentettem ki, de még mindig el voltam szörnyedve attól, amit az imént néztem végig. – Pluto, mit tettél?!

– Nem tudom – mondta őszinte csodálkozással a lány. – Higgyétek el, fogalmam sincs, hogy mi ez az egész.

– Az egyszer biztos, hogy nagyon furcsa volt – mondta a fejét rázva Uranus. – Ahogy megjelent az a kristálycsillag, vagy mi, majd meg kettévált. Utána az a csillag egyesült veled, a másik fele meg itt maradt, e különös tárgyként. Legvégül pedig, ahogy elintézted egyszer, s mindenkorra azt a férfit Pluto. Gratulálok, lenyűgöző volt.

– De Uranus, hogy mondhatsz ilyet?! – vonta kérdőre felháborodva Neptun a szőke senshit.

– Miért nincs igazam? – kérdezett vissza hetykén a lány.

– De igazad van – mondta érzelemmentes, kemény hangon Pluto. – Megérdemelte az a gazember, amit kapott. Ő is benne volt Charon meggyilkolásában.

Értetlenül meredtem Plutora. Nem olyannak ismertem barátnőmet, mint aki vérszomjas lenne. De most irgalmat nem ismerve ölte meg Thadmort, bosszút állva ezzel a szerelme haláláért. Jobban megnézve a lányt, láttam rajta, hogy valami nagyon megváltozott a magatartásában. Pluto keményé, megközelíthetetlené, és valamilyen szinten rideggé vált Charon halálát követően. De annak ellenben örültem, hogy a férfi halála mégsem törte meg barátnőmet, hanem újra a régi, tettre kész senshi volt.

* * * * *

Miközben én azon merengtem mi is történt tulajdonképpen Plutoval, egyszerre csak egy gomolygó fekete üreg jelent meg tőlünk, úgy tíz-tizenöt méterre. Mind a négyen arrafelé fordulva, bámultuk az egyre csak növekvő feketeséget. Olyan volt, mintha a semmiből egy fekete lyuk bukkant volna fel előttünk. Még jobban meglepődtünk, mikor a gomolygó üregből egy alacsony, fehér hajú férfi lépett elénk. Az öltözéke egy egyszerű szürke talárból állt, a kezében egy, az Időkapu kulcsához roppantul hasonlító, aranyszínű tárgyat tartott. A legfurcsább az volt, hogy semelyikünk sem tudott megmoccanni, egy láthatatlan erő mozdulatlanságra kárhoztatott mindannyiunkat.

Az ismeretlen férfi nesztelenül suhant végig, megtéve a köztünk lévő távolságot. Amikor belenéztem a szemébe, ugyanolyan érzés fogott el, mint nem is oly régen, mikor Pluto bordó gömbjébe pillantottam. A férfi felemelve a kezében tartott kulcsot, kappantott kettőt vele a talajon, ezt követően nyomban éreztem, hogy újra zavartalanul tudok mozogni. De nem csak én szabadultam ki, hanem társaim is. Uranus nem is vesztegette az idejét, rögtön támadásba lendült.

– World Shaking – mondta, az útjára bocsátva sárgán izzó gömbjét.

– Ne! Uranus várj! – hallottam Pluto hangját, amint megpróbálta megakadályozni a támadást. – Ő nem ellenség – de elkésett a figyelmeztetéssel.

A sárga gömb egyenesen a férfinek tartott, de mielőtt elérhette volna, ő felemelte a kezében tartott arany kulcsot. Megpörgetve maga előtt, hatástalanította Uranus gömbjét.

Tátott szájjal néztem, hogy a férfi milyen egyszerűen semlegesítette barátnőm támadását. Most már aztán semmit sem értettem. A férfi csak úgy, egy szempillantás alatt itt termett, utána Pluto – pedig nem is ismerte –, azt állította, hogy nem ellenség, utána meg az ismeretlen csak úgy egyszerűen közömbösítette egy senshi támadóerejét. Mielőtt bármelyikünk is cselekedhetett volna, Pluto előre lépve, lassan a férfi felé indult.

– Pluto, mit csinálsz?! – kiáltott utána Uranus, és már indulni is akart utána, de a megszólított egy intéssel megállította.

– Uranus, maradj ott, ahol vagy! – szólt ellentmondást nem tűrő hangon Pluto. – Mint már mondtam, ő nem ellenség.

– És mitől vagy ebben annyira biztos? – érdeklődött Neptun, bizalmatlanul méregetve a férfit.

– De ha nem ellenség, akkor még is kicsoda, és hogy került ide? – tettem fel a leginkább foglalkoztató kérdést.

– Fogalmam sincs, honnan van az az érzésem, hogy nem ártószándékkal érkezett. Biztos vagyok benne, nem akar rosszat nekünk – mondta magabiztosan Pluto.

– Igazad van Sailor Pluto, nem azért jöttem, hogy ártsak nektek – szólalt meg első ízben a férfi. – Jöttem, mert jönnöm kellett.

– Mit értesz ez alatt?! – tudakolta kihívó hangon Uranus, karba tett kezekkel.

– Nem oly régen megérezem, hogy az általam ebben a galaxisban kiválasztott Időkapu őr meghalt. Eljöttem, hogy magamhoz véve az Időkapu kulcsát kinevezzek egy új őrt. de nem sokkal a megérkezésem előtt észleltem, hogy újra van őre az Időkapunak, valamint a kulcs is biztonságban van – mondta a férfi.

– Azért jöttél, hogy kinevezz egy új őrt, Charon halála után?! – kérdeztem a döbbenettől felkiáltva, és ekkor halványan derengeni kezdett, ki is lehet a férfi. Mielőtt még megszólalhattam volna, valaki más már kimondta a nevét.

– Chronos – mondta csöndesen, mély tisztelettel Pluto. – Te vagy Chronos, az Idő Ura!

– Helyes a meglátásod Sailor Pluto, Chronos vagyok – mondta a férfi.

– Idő Ura! Időkapu! Nem hittem, hogy léteznek ilyenek – álmélkodott Neptun.

– De igen, léteznek – feleltem a lánynak. – Charon, az Időkapu őre. Illetve csak volt, de ne…ne…nem is tudom, mit mondjak – dadogtam bánatosan, miközben belegondoltam, úgy beszélek Charonról, mintha még mindig életben lenne.

– Nincs semmi baj, Silvermoon – mondta Pluto alig hallhatóan. – Még én sem tudtam feldolgozni a halált.

Néhány másodpercre kínos csönd állt be, amit Uranus tört meg, egy lényegre törő kérdést téve fel Chronosnak.

– Már elnézést, hogy megkérdezem, de azt mondtad, mielőtt ideértél volna – annak ellenére, hogy az előző őr, Charon meghalt –, már tudtad, hogy ismét van az Időkapunak őre?

– Igen, a kapunak már új őre van. Őt ugyan nem én választottam, de amint megláttam a Garnet Orbot tudtam, hogy ki az – felelte Chronos a szőke senshi kérdésére.

– Garnet Orb! az meg mi? – tudakolódzott Neptun.

– Megláttad az őrt! De itt csak mi négyen vagyunk – mondtam meghökkenten. Elvégre rajtunk kívül közel, s távol senki sem volt. – Csak nem valamelyikünk az új őr?! 

– Sailor Pluto az. Nála van az Időkapu kulcsa, valamint a Garnet Orb is – válaszolta egyszerűen az Idő Ura.

– Pluto, az Időkapu őre! – sikkantottam egyet meglepetésemben.

– Nála a kulcs, meg az az Orb, vagy mi?! – csodálkozott hangosan Uranus.

– Én vagyok az őr?! – kérdezte döbbenten Chronostól Pluto lassan, tagoltan, mint aki képtelen felfogni az elhangzottakat. – De ez, hogy lehetséges? Te magad mondtad, azért jöttél, hogy magadhoz vedd a kulcsot, egy új őrt válassz.

– Igen, így volt, de mostantól te vagy az Időkapu őre, annak minden kötelezettségével együtt – felelte Cronos. – Efelől kétségem sincs, mivel te birtoklod a Garnet Orbot, vagy ha jobban tetszik az Időglóbuszt.

– Ez volna az? – érdeklődött Pluto, magasra emelve a balkezében tartott tárgyat.

– Igen, de tudnod is kell, elvégre már használtad is az erejét. A gömbbel képes vagy az időt lassítani, illetve felgyorsítani – mondta a férfi.

– Így végeztél Thadmorral is! Önkéntelenül felgyorsítottad számára az öregedés folyamatát, azért halt meg olyan váratlanul – mondtam meredten nézve barátnőmre.

– A társadnak igaz van – értett velem egyet Chronos. – az a férfi, Thadmor azért öregedett meg olyan gyorsan, mivel sietetted számára az időfolyását a Garnet Orbbal.

– De nem is tudtam, hogy mit teszek! – mondta Pluto döbbenten.

– Nagy valószínűséggel öntudatlanul, ösztönösen cselekedtél, és aktivizáltad a Garnet Orbbal hatalmát – közölte a tényeket összegezve Chronos.

– De hogyan került elő ilyen hirtelen, ez a Garnet Orb? – puhatolódzott Neptun kíváncsian.

– Nekem csak az rémlik, mikor Pluto megfogta a kulcsot, egy éles villanás kíséretében, megjelent előtte egy kristálycsillag. A Garnet Orb abból vált ki, majd olyan volt, mintha a csillag, Pluto mellkasában merült volna el – emlékeztem vissza a történtekre.

– Tényleg így történt – erősítette meg a beszámolómat Uranus.

– Az a kristálycsillag, Sailor Pluto tisztaszíve volt – kezdte a férfi –, a Garnet Orb pedig a benne lévő talizmán. Erről annyit kell tudnotok, hogy három ember tisztaszívének mélyén lakozik talizmán, amelyek csak akkor jelennek meg, ha az illető önzetlenül cselekszik, bebizonyítva azzal, hogy valóban az ő szíve a legtisztább. Az egyik talizmán a Garnet Orb, a másik kettő a Space Sword, és a Deep Aqua Mirror, melyek két másik rendkívüli tisztaszívvel rendelkező ember lelkében rejtőznek. Pluto azzal, hogy még az élete árán is meg akarta védeni az Időkapu kulcsát, nehogy rossz kezekbe kerüljön, előhívta a szíve mélyén lakozó talizmánt. Ezért is lett ő az Időkapu új őre, mert aki a Garnet Orbot birtokolja, annak egyben őrnek is kell lennie.

– Ez felfoghatatlan! – ámuldozott Neptun, de egyet kellett értenem barátnőmmel, mert én sem hittem volna, hogy létezhetnek az emberi szívek mélyén talizmánok.

– Azt tudod, hogy ki a másik két személy? – érdeklődött Uranus, a lényegre térve.

– Nem, de ha a Garnet Orb felbukkant, akkor a másik kettőnek is előbb-utóbb elő kell kerülnie. Ha a három talizmán együtt van, akkor megjelenik a Szent Grál. A talizmánhordozók feladata, hogy annak a kézbe juttassák a Grált, aki fel tudja szabadítani a végtelen erejét.

– Tehát amellett, hogy most már én vagyok az Időkapu őre, meg kell találnom azt a két másik személyt is, aki hozzám hasonlóan szintén talizmánhordozó – mondta Pluto.

– Nagy a feladatod, Sailor Pluto. Először is el kell űznöd az Időkapuból azokat, akik elfoglalták, majd meg kell találnod azokat, akik a Space Swordöt, illetve a Deep Aqua Mirrort birtokolják – közölte barátnőmmel az előtte álló feladatokat Chronos.

– De egyáltalán, hogyan kezdjen bele az egészbe Pluto? – puhatolódzott Neptun.

– Csak azt tudom tanácsolni, hogy folytassátok a megkezdett utatokat, ami idáig hozott titeket – mondta sejtelmesen Chronos. – Nekem most mennem kell, előtte azonban van még egy fontos, ámde szomorú feladatom. Gondoskodnom kell Charon holtestéről.

– Mit akarsz vele tenni? – kérdezte Pluto aggodalmas hangon.

– Nyugodj meg, Sailor Pluto! – mondta a lánynak Chronos. – Charon életét már nem tudom visszahozni, mert még én, az Idő Ura sem változtathatom meg az időfolyását. Ezt ne felejtsd el soha! a legfontosabb, hogy senki nem másíthatja meg az múltat, a jelent, illetve a jövőt. Mint az Időkapu őrének az az első számú kötelességed, hogy gondoskodj az idő természetes folyásáról. Ezért is nem adhatom vissza Charon életét, de adhatok neki egy újat, a messzi jövőben.

– Tessék?! – kiáltottam fel döbbenten, de nem csak én lepődtem meg az előbb elhangzottakon, hanem a társaim is.

– Micsoda! Az meg hogyan lehetséges?! – hüledezett Neptun is, miközben kikerekedett szemekkel nézett Chronosra.

– Ez egy kicsit sok már nekem! – sóhajtott halkan Uranus a fejét csóválva.

– Azt mondod, hogy Charon újjá fog születni!? – kérdezte Chronostól Pluto.

– Valamikor, valahol, egy távoli helyen, új személyiséggel, de igen, élni fog. Ez lesz a tőlem kapott végső jutalma – mondta Chronos.

A férfi nem is késlekedett többet, hanem cselekedett. Mielőtt bármelyikünk akár csak megmozdulhatott volna, Chronos ötöt koppintott a kezében lévő aranykulccsal, mire egy fehér örvény jelent meg Charon holtteste felett. A férfi testét elborította az örvényből sugárzó fehér fény. Váratlanul egy villanással a fény, és az örvény is kialudt. Charon már nem volt sehol, ebből tudtam, Chronos elindította a férfit a ráváró új élet felé. Miközben az örvény egy villanással eltűnt, történt valami más is. Pluto bal kezében lévő Garnet Orb felemelkedett, és az Időkapu kulcsának tetején megállva, egybe olvadt azzal. Így mostantól az ezüstkulcs tetején, ott ragyogott a szívalakba foglalt, bordó színben tündöklő talizmán.

Álmélkodva néztem a szemem előtt lejátszódott eseményeket. Szomorú voltam Charon halála miatt, de az a tudat vigasztalt, hogy a férfi, egyszer majd újjá fog születni a jövőben, új életet kezdve. Biztos voltam benne, Pluto is hasonlóan érez. Gyászolja a szerelme halálát, de ugyanakkor boldog is, hogy a férfi még, ha egy teljesen új tudattal, és személyiséggel is, de élni fog a jövőben.

Azonban amíg ezzel voltunk elfoglalva, minden átmenet nélkül sistergés törte meg a csendet. A fejemet hátrakapva még láttam, ahogy Chronos eltűnik egy ugyanolyan feketeörvényben, mint amilyennel érkezett. Mi pedig négyen barátnők ott álltunk a kietlen harcmező közepén elmerülve a gondolatainkban, majd egymásra nézve, szó nélkül elteleportáltunk.