|
2. Az első találkozás
2008.09.10. 14:07
Az első találkozás
Csapatommal két órája érkeztünk meg a találkozó helyszínére, de a konohaiaknak még nem volt se hírük, de hamvuk. Tudtuk, ha nem történt velük semmi rendkívüli, akkor még a mai napon ide kellett érniük. Ennek értelmében nem tehettünk mást, mint vártunk türelemmel, és reménykedtünk, épségben meg fognak jönni, a levél falu küldöttei.
Befejezve az ebédünket, elhatároztuk, hogy Rasha és Mina a teaházban maradnak, várva a követekre, az alatt Aiko, illetve én szétnézünk a faluban. Figyelemelterelésnek sem utolsó dolog, meg aztán, ha arra kerülne a sor, hogy sietősen kell elhagynunk a falut, legalább lenne helyismeretünk. Így a szőke lány társaságában léptem ki a szálláshelyünkről, és elindultunk a főtér felé.
Aikoval szótlanul mentünk egymás mellett. Egyikünk sem kezdett beszélgetést a másikkal, ami meg kell vallanom, nehezemre esett, mivel néha egyszerűen rám tört a beszédkényszer, olyankor képtelen voltam befogni a számat. A mostani is ilyen alkalom volt, elvégre szépen sütött a nap, a felhők lomha lassúsággal úsztak végig a kékégen a fejünk fölött – meg aztán unatkoztam is egy kicsit.
– Aiko, szerinted a főtérről merre menjünk? – próbálkoztam társalgásba elegyedni a lánnyal, aki ez idáig nem nagyon beszélt velünk, és ha meg is szólalt, akkor is csak a legszűkszavúbban nyilatkozott. Nem tudom miért, de valamiért nem voltunk neki szimpatikusak. Egy kissé arrogáns, és lekezelő volt irányunkban Aiko, csak azért, mert ő véletlenül a falunk egyik legelőbb klánjában látta meg a napvilágot, és ezt nagyon is éreztette velünk. Pedig nem tudom, miért volt annyira eltelve magával, hiszen Mina fiatalkora ellenére, a falunk egyik legtehetségesebb követe volt, jó magam meg anyai ágon – még ha csak mellékágon is, de – a falut alapító ninja klán kései leszármazottja voltam. De mivel a feladatát eddig tökéletesen ellátta, és a teljes figyelmével a küldetésünkre összpontosított, ráhagytam a dolgot, elvégre mindenkinek van valamilyen mániája. Neki úgy lásztik az volt, hogy mindenkinél különbnek tartotta sajátmagát.
– Még nem tudom, de legelőször be szeretnék menni egy gyógynövényes boltba, amit a megérkezésünkkor láttam a főtéren. Lehet, hogy találok néhány növényt, amihez otthon nem juthatok hozzá – mondta a lány, én meg alaposan meglepődtem, ez idáig még nem volt ilyen bőbeszédű velem. Úgy lásztik a növényekről, melyek gyógyításra alkalmasak, el lehet vele beszélgetni, végül is medicnin. Őszintén szólva engem nem nagyon érdekeltek a növények, de ha másról nem lehet vele kommunikálni, akkor maradnak témának a gazok.
– És már van valamilyen ga...a...növény, amit meg akarsz venni? – kérdeztem, mintha nagyon is érdekelne a téma.
– Nálunk nehéz hozzájutni a kék erika virághoz, illetve a szagosbürökhöz, de ezen a vidéken mind a kettő őshonos, így azokat biztosan venni fogok, és ha láttok még valamilyen más ritka, értékes gyógynövényt, akkor abból is veszek - felelte Aiko.
- Aha – válaszoltam tömören, mert sejtelmem sem volt, hogy a lány által említett növények hogyan is néznek ki, arról nem is szólva, mi fán teremnek?! De legalább már egészen jól haladtunk kommunikálási szinten, egyszerűen mondva beszélgettük, ami idáig még nem fordult elő.
– Célhoz is értünk – szakította meg gondolatmenetemet a medicnin. – Én bemegyek. Jössz te is? – nézett rám kérdően a szőke.
– Nem. Amíg te benn leszel, körülnéznék egy kicsit a itt a téren – feleltem, mert semmi kedvem sem volt, kitudja mennyi ideig gazokat bámulni.
– Rendben. Egy óra múlva találkozzunk, a tér közepén álló szökőkútnál – jelentette ki a lány, majd választ sem várva belépett a boltba, magamra hagyva az üzlet előtt.
Megvontam a vállamat. Sarkon fordultam és elindultam lassú léptekkel sétálva a macskaköves úton. Legbelül örültem, hogy milyen könnyedén vette Aiko, nem akarok bemenni vele az üzletbe, és növényeket vallogatni, mert számomra az-az egy óra, amit odabent kellett volna eltöltenem, azt hiszem, maga lett volna a dögunalom. Így tehát végül döntöttem, és határozott léptekkel elindultam, hogy követve az eredeti tervet, felderítsem a főteret, valamint a környező utcákat.
Az elhatározást tett is követte. Figyelmesen haladtam keresztül az egymást sugaras irányban érintő, keresztező utcákon. Alaposan megnézve az épületeket, boltokat, emlékezetembe vésve azok elhelyezkedését, és mivel lassan letelt az egy óra, amiben Aikoval megállapodtunk, eldöntöttem, hogy visszaindulok a főtér irányába.
Kétutcányira a találkozási pontunktól, éppen jobbra fordultam be az egyik sarkon – meg kell hagyni jókora lendülettel –, mikor neki mentem valaminek, illetve valakinek. Ekkor olyan dolgot tapasztaltam, mintha az elkövetkező másodpercek lassított felvételként peregtek volna le a számomra. Éreztem, kezdek hátrafelé esni, de mielőtt elterülhettem volna a földön, váratlanul egy rántást éreztem, és egy határozott kezet – mely megtartott – a derekamon. Valaki megállította az esésemet azzal, hogy még idejében elkapott.
Döbbenten tekintettem fel megmentőm arcába, és akkor pillantásom a leghihetetlenebb, csodálatosabb kékszempárba fúródott, amit valaha is láttam...
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
