|
6. Örvény...levél...fű...variánsa
2008.09.30. 14:25
6. fejezet
Örvény...levél...fű...variánsa
Másnap reggel, az előző nap megbeszélteknek megfelelően korán reggel, fél ötkor távoztunk a teaházból, magunk mögött hagyva a falut, keltünk útra Örvényország felé.
Az immár hét főre bővült csapatunk, sebesen haladt célja felé. Megállásra ritkán került sor, arra is csak akkor, hogy pihenjünk egyszer-kétszer naponta, és hogy aludjunk néhány órát. Beszédre sem volt nagyon időnk, így nem sok mindent tudtunk kideríteni a három konohairól. Pedig határozottan éreztem, hogy Jirayat ismerem, de azt betudtam annak, hogy gyermekkoromban hat évet a levelek között rejtőző faluban töltöttem, biztosan onnan emlékszem valahogy rá.
Az első öt nap alatt, nem történt semmi rendkívüli esemény, de ez sajnálatos módon, a hatodik napon megváltozott. Minden igyekezetünk arra, hogy a konohai küldöttséget biztonságban kísérjük a falunkban - pedig éppen, ezért jöttünk a biztonságosabb utón - meghiúsulni látszott, amikor váratlanul belefutottunk egy csapat ellenséges ninjába.
Az ellenség csapdát állított nekünk, mi meg mint valami amatőr kezdő genin, szépen bele is sétáltunk! Hát szó, mi szó, egy kicsit ciki volt számunkra - hét jounin részére meg pláne. Utunk éppen egy fákkal teleszórt, sziklás szurdokon vezetet keresztül, mikor hirtelen - szinte a semmiből – több mint húsz ember, arcukon maszkkal, előttünk termett. A homlokukon lévő fejpántból egyértelműen le lehetett szűrni, hogy támadóink fű ninják voltak.
Az ellenséges shinobik, a szélrózsa valamennyi irányából támadtak ránk, így mit volt, mit tenni, felvettük velük a harcot. Ugyan a rajtaütés váratlan volt, de azért mégis csak jouninok voltunk, akik háborúban edződtek harcosokká. Ennek megfelelően rögvest ellentámadást indítottunk feléjük, illetve csak akartunk, mert egy eléggé furcsa dolog történt. Míg mi, négyen örvény ninják, szembe szándékoztunk szállni a ránk támadókkal, addig a három férfi egyszerűen eltűnt. Ez egy pillanatra valamennyiünket sokkolt...
- Ezek meg hova lettek! - kiáltott fel Aiko, miközben vállvetve küzdött Rashaval.
- Azt én is nagyon szeretném tudni! - hallottam vezetőnk rettentően dühös hangját.
- Biztosan van valamilyen észszerű magyarázat rá - jelentette ki diplomatikusan Mina, aki velem alkotott párt harcközben.
- Hát nagyon remélem! Mert ha nem, és a kezeim közé kaparintom őket, hát azt még üknagyapa korukban is megemlegetik! - ordítottam, mialatt egy jó nagyot behúztam az egyik támadónak, akit ezen megmozdulásom egy kis időre hatástalanított, így volt időm rögvest shurikeneket dobni egy másikra.
- Mi van kislányok, a fiúkáitok magatokra hagytak! - hallottam egy gunyoros röhögést harcközben az egyik ninjától, ami nagyon felbosszantott, de még mielőtt bármelyikünk reagálhatott volna a sértésre, egy másik is csatlakozott hozzá.
- Meg kell hagyni, jól elszeleltek - mondta egy másik támadó is, és még hozzá tette: - Micsoda bátor férfiak! De lehet, hogy ők voltak az okosak, hogy elfutottak, mert ha itt maradtak volna, biztosan jól elláttuk... - a férfi azonban tovább nem volt képes folytatni, mert abban a szempillantásban - amilyen váratlanul eltűntek a konohaiak - oly hirtelen fel is bukkantak...
Az ellenséget egyszerre csak valami szétszórta a négy égtáj valamennyi irányában. A tekintetemet odakapva, döbbenten pillantottam meg, a támadó ninják között minden átmenet nélkül felbukkant jól megtermett, óriási varangy. Ami a legmeglepőbb volt, hogy a hátán ott állt Jiraya, valamint onnan intézet gyors egymásutánban több támadást is, rögvest el is intézve három fű ninját.
Ez alatt, Rasha és Aiko mellett Kakashi tűnt fel egy pukkanással, egy szürke füstfelleg mögül, körülötte egy seregnyi - a legkülönbözőbb fajtájú - kutya társaságában. A fiú nem is késlekedett, és kunai esőt zúdított Rashaékat szorongatók gyűrűjébe. Vele egy időben a kutyái is nekilendültek, és megtámadva az ellenséget, igencsak hatékonyan irtották őket gazdájukkal egyetemben.
Mindeközben, egy furcsa chakra áramlást érzékeltem, közvetlen közelemből. Odanézve egy elmosódott alakot tudtam kivenni, ahogy bámulatos gyorsasággal cikázott a támadók között, és jószerivel nem látszott többnek aranyszínű villanások, egymás utáni sorozatának.
Az előbbi események - amik számomra perceknek tűntek -, valójában mindössze csak néhány másodpercet vettek igénybe, és mire én, illetve a másik három nő felocsúdhatott, az egész harcnak vége is volt. A fű ninják legtöbbje halott volt. Elvétve, innen-onnan, egy-két helyről ütötte meg a fülemet fájdalmas nyögésük. Az, ami az előbb lejátszódott a szemem előtt hihetetlen volt még számomra is, pedig az elmúlt évek alatt a harcmezőkön, csaták közepette sok meglepő dolgot tapasztaltam, láttam és éltem át.
Felocsúdva a letaglózott állapotomból, láttam Rasha, Mina és Aiko sem volt ezzel másképpen. Körbenéztem a csata helyszínén. Előbbi megállapításom helyesnek bizonyult, és ténylegesen - két kivétellel - az összes fű ninja halott volt, de az a kettő sem volt jó állapotban. Velük ellentétben mi megúsztuk néhány apróbb sérüléssel, illetve karcolással. Igazán még most is meg voltam döbbenve, de már kezdtem magamhoz térni, éppen azon voltam, hogy megtudakoljam mi történt az iménti percekben, de Aiko megelőzött.
- Ti aztán jól elintéztétek az ellenséget! - kiáltott fel lelkesen, tőle szokatlan módon a lány. - Mikor eltűntetek, egy pillanatra azt hittük, itt hagytatok minket a bajban.
- De nem ezt tették - szólt közbe Mina. - Meg kell hagyni, alaposan elláttátok a fű ninjákat, még szerencse, hogy azért életben hagytatok kettőt, és így ki tudjuk őket kérdezni a támadásuk céljáról - mondta a lány, akiből pillanatok alatt előbújt a diplomata.
- Pontosan ez is volt a tervünk - jelentette ki vigyorgó ábrázattal Jiraya, a varangy hátáról. - Semmit sem ért volna az egész, ha csak megöljük őket, és nem hagyunk senkit sem életben, hogy utána aztán ne legyen senki, akitől megtudhatnánk az ellenség tervét, valamint, miért is támadtak meg minket.
- Ha ez így van, akkor nem lenne célszerű, ha ez a kettő - itt Rasha az életben maradt fű ninjákra mutatott - meghalna. Aiko nézd meg őket, és tégy meg, amit tudsz, hogy életben maradjanak. Ugyanakkor jó lenne, ha átvizsgálnánk a halottakat, hátha találunk nálunk valamit, amiből választ kaphatunk a kérdéseinkre.
- Részemről rendben van, és talán... - de a fehér hajú férfi nem fejezhette be, mert közbe vágtam.
- Ez az egész szép, de végre megmondanátok, mi volt ez az egész előbbi?! - hadartam indulatosan, egy szuszra, mert már nagyon szeretem, volna tudni, hogy mi is történt, és miért tűntek el olyan hirtelen a levél falubeliek, majd bukkantak fel oly váratlanul is. Jó, hogy a többiek ilyen kedélyesen elbeszélgetnek, de azért nem ártana, ha a konohaiak velünk örvény ninjákkal is megosztanák a tényeket. Az egész egy kissé irritált, és mivel az ég lobbanékony természettel áldott meg, nem bírtam magamban tartani a dolgokat, na meg a számat sem. - Eltűntök, magunkra hagytok minket, majd az után előkeveredtek a semmiből, jószerivel másodpercek alatt, végeztetek az összes ellenséggel?! Mégis mi ez az egész?!
- Ha tudni akarod Kushina, akkor elmondom - hallottam meg egy határozottan szóló hangot a hátam mögül.
Viszont, mint általában ahogy nálam lenni szokott, az egésznek az lett a vége, hogy annyira meglepődtem - mert arra igazán nem számítottam, hogy valaki éppen ott fog megszólalni -, hogy ugrottam egy nagyot. Ellenben annak az lett a következménye, hogy miközben megfordultam a tengelyem körül, megbotlottam egy a talajon heverő kunaiban, és egyenesen Minato karjaiban kötöttem ki. De itt még nem volt vége a történetnek! A férfi nem számított hirtelen mozdulatomra, arra meg pláne nem, hogy az ölében landolok. Nem készülvén fel a dologra, Minato a lendülettől - a súlyomtól nem is, elvégre nem vagyok olyan nehéz! - kiterült a földön, mind a gyalogbéka, és meg rajta landoltam.
Másodpercekig egyikünk sem mozdult, annyira meglepődtünk, és igazából nem is tudatosult bennünk mi is történt. Tágra nyílt szemekkel néztünk egymásra, szinte fel sem fogva a szituációt. Igazából meg kell vallani - ahogy később visszagondoltam az eseményekre -, részemről talán nem csak a döbbenet játszott szerepet, hanem az is, hogy amint pillantásom találkozott Minato tekintetével, elgyengülve elmerültem a csodálatos szemek végtelen kék óceánjában...
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
