|
9. A szótlanságra kárhoztatott hátvéd
2008.10.21. 13:36
9. fejezet
A szótlanságra kárhoztatott hátvéd
A támadás után folytattuk utunkat, de változtattunk az irányon. Megvitattuk a dolgot, és abban valamennyien egyetértettünk, hogy mielőbb a falunkba szeretnénk érni. Viszont az ellenség már felfedezte az itt létünket, ezért nem akartunk feleslegesen kockáztatni, mert jelenleg az volt az elsődleges feladatunk, hogy épségben érjünk a tárgyalások helyszínére. Mindent összevetve úgy határoztunk, hogy déli irányban teszünk kitérőt, így utunk csak egy nappal hosszabbodik meg – tizenegy nap helyett, tizenkettőig fog tartani –, de ez a megoldás biztonságosabbnak ígérkezett, minthogy folytattuk volna az eredeti irányban az utat. Ellenben, most már felkészültünk egy újabb rajtaütésre, ezért ennek értelmében megtettünk bizonyos óvintézkedéseket.
Jiraya – mivel ő már járt Örvényországban, és rendelkezett helyismerettel a vidéken – vállalkozott, hogy előre megy magában felderítést végezni. A terv ellen senkinek sem volt ellenvetése, habár Minato, egykori mestere indulását megelőzően, alaposan elbeszélgetett az idősebb férfivel. Láttam, hogy elégé komolyra sikeredett a közöttük lezajlott eszmecsere. Hallottam fél füllel, hogy Minato határozottan megtiltott valamit Jirayának, amit először a középkorú férfi vidáman megmosolygott, hogy semmi olyat nem fog tenni, és nem is fog történi semmi baj. A fiatalabb ekkor – jószerivel utasító hangnemben – ráparancsolt az idősebbre, hogy ne merészeljen neki ellentmondani, valamint meggondolatlanul viselkedni, ahhoz túlságosan fontos dolguk van. Jiraya elnézve egykori tanítványa rezzenéstelen arcát, jegesen csillogó kékszemeit, szinte már fenyegető tekintetét, nagyot sóhajtva jegyezte meg, hogy engedelmeskedni fog Minato utasításainak, és a terveinknek megfelelően teljesíti a rábízott feladatot.
A hallottaktól alaposan meglepődtem, mert eddig azt hittem, hogy a konohai küldöttség vezetője Jiraya. Most viszont, ahogy félig–meddig ki tudtam venni a köztük lezajlott párbeszédből, egyértelművé vált a számomra, hogy Namikaze Minato a levél ninják parancsnoka. Az is alaposan megdöbbentett, hogy az idősebb először nem szándékozott komolyan venni a szőke figyelmeztetését, de miután Minato hangnemet váltott, illetve parancsolóan lépett fel, Jiraya viselkedése is megváltozott, és megfogadta, hogy követi a fiatal férfi utasításait.
A két férfi beszélgetését követően, Jiraya útnak is indult, hogy a tervnek megfelelően felderítse a környező vidéket, melyen át fogunk haladni.
Mi többiek is kettéváltunk. Minato Rashaval, Aikoval és Minaval együtt haladt elől, őket – ötven méteres távolságból – követtem Kakashival, a fiúval töltöttük be a hátvéd szerepét. A felálláson az elkövetkező három napban sem változtattunk. Jiraya néha üzent egy–egy békával Minatonak, hogy az élen minden rendben, és eddig nem észlelt semmi gyanúsat. Ebből kifolyólag hat fős csapatunk is tartotta magát a három nappal korábban bevezetett formációhoz, valamennyi társamnak megfelelt így.
Minato egészen jól kijött Rashaval – megtalálták egymás között a megfelelő hangvételt. A beszélgetéseikből rájöttek, hogy mindketten jól értenek a stratégiákhoz, sőt még élvezik azok kidolgozását. A férfi, Minaval meg nagyszerűen eltársalgott a ninják, valamint a shinobi falvak politikai helyzetéről. Sőt ami nagyon meglepett, a szőke ninja még a gyógyítás területén sem volt járatlan, annak megfelelően még a nehezen megnyíló Aikoval is képes volt csevegni.
Mondanom sem kell, egy kicsit irigyeltem társaimat, hogy nem lehettem valamelyikük helyében – legbelül talán még féltékeny is voltam rájuk, hogy egy okos, intelligens, és mindennek a tetejében, egy jóképű férfi társaságát élvezhetik – de ezt a buta és ostoba gondolatot gyorsan el is hessegettem a fejemből, ami eléggé nehezen ment.
Amíg társaim el tudtak beszélgetni Minatoval, addig nekem be kellett érnem, a szinte szótlan Kakashival. Meg kell vallani, egyre nehezebben viseltem az ezüsthajú kamasz fiú némaságát. Próbáltam vele a legkülönbözőbb témákról, dolgokról beszélgetni, de a kezdeményezésem egy kis társalgásra, általában már a legelején, néhány mondat után zsákutcába torkollott – ezek is azért jutottak el a szavaktól a mondatokig, mert általában én szövegeltem. Pedig már nagyon irritált a srác szótlansága, főként, ahogy a fél arcát – száját és orrát – eltakaró fekete maszkja mögött egyre csak hallgatott, és közben fél szemével – mert a másikat a homlokpántja eltakarta – közömbösen nézett engem. Kezdtem feladni a reményt, hogy valaha is beszélgetni fogok Kakashival, de azért még próbálkoztam, mivel – mit csináljak – beszédkényszeres voltam, és lételemem volt a dumálás.
Idővel be kellett látnom, hogy ővele semmiről sem tudok társalogni, így a második nap közepére feladtam a dolgot, és némaságba burkolózva folytattuk az utat.
Csak a harmadik nap végére döbbentem rá – én balga –, hogy az egészet Rasha ötlötte ki, mivel ismerve kényszeremet, ezzel a cselekedetével hatástalanított engem. Összerakott a csendes fiúval, hogy ő és Mina, zavartalanul tudjanak már most az útsorán tárgyalásokat folytatni a konohai küldöttség vezetőjével anélkül, hogy akaratlanul is megzavarnám az állandó fecsegésemmel a megbeszéléseket. Be kellett látnom, hogy a csapatvezetőm helyesen járt el, így a negyedik napon beletörődve a dolgokba, szótlanul láttam el Kakashival a hátvéd szerepét.
Az előző napokra visszatekintve, elfogadtam a helyzetemet, mint a csapat némaságra kárhoztatott hátvédje! Már csak az éltetett, hogy csaknem célhoz értünk, még másfél napi út állt ellőttünk. Reménykedtem, hogy hamar eltelik a hátralévő idő, és hazaérünk épségben – én pedig végre kedvemre szövegelhetek. De erre mondják "ember tervez, Isten végez" – nem úgy történtek a dolgok, mint ahogy azt reméltem, és jószerivel az utolsó pillanatban minden fenekestül felfordult!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
