|
17. Az Uzumaki testvérek
2009.01.29. 15:36
Az Uzumaki testvérek
Kilépve Zuhatag központjában álló épületből, rohamléptekkel haladtam végig a falu utcáin – ami a saját szemszögemből sietős lépteknek hatott, az mások számára, az úton szélvészként végigsöprő rohanás volt. Azonban mivel nagyon siettem, nekem egyáltalán nem tűnt fel a dolog, csak azoknak – a nem kevés számú – embernek, akik mellett elhaladtam és – mint később megtudtam az elbeszélésekből –, jó párat ki is billentettem az egyensúlyából, aminek az lett a végeredménye, hogy a földön kötöttek ki – ámde mindebből én semmit sem érzékeltem.
Tízpercnyi séta, vagy ugyanannyi ideig tartó száguldozás után – de az egész csak nézőpont kérdése! – végre hazaértem, és ott álltam családi otthonunk ajtaja előtt. Feltekintve, végignéztem a kétszintes házunkon – a halványzöld színű falakon, a nagy, tágas ablakokon, az épület teljes hosszában végig futó emeleti erkélyen. Elnézve az otthonomat, eszembe jutottak a gyermekként itt töltött boldog, vidám napok, melyek szüleim és testvéreim táraságában teltek el. Eltűnődve gondoltam vissza azokra az időkre, mikor még gondtalanul teltek napjaim, és nem árnyékolta be életünket a háború.
Néhány pillanatnyi merengés után, szomorúan felsóhajtva az ajtóhoz léptem, és majd lenyomva a rézkilincset, beléptem az Uzumaki család évszázados otthonába. Amint bent voltam, a halon át, rögtön a nappali felé vettem az irányt, mert pörlekedő hangokat hallottam onnan, melyekben édesanyám és két öcsém hangjára ismertem.
– Sziasztok! – köszöntem, belépve a kétszárnyú ajtón. – Megjöttem!
– Kushina! – kiáltott fel boldogan édesanyám, amint meglátott. Egyből nem érdekelték őt az öccseim, mert ahogy a nappaliból kiszűrődő hangokból kivettem, anyukám éppen az ikreket szidta, mivel már megint valami marhaságot csináltak. – Végre hazajöttél kicsim! – lelkendezett fekete hajú, szürke szemű, velem egymagasságú mamám, és mialatt e szavakat kiejtette, már előttem is állt, illetve a következő pillanatban boldogan ölelt magához, amit örömmel viszonoztam.
– Szerencsénk van – súgta oda Takuda, a vele tejesen megegyező ikertestvérének. – anyánk el lesz foglalva egy ideig a nővérkénkkel.
– Most az egyszer pont jókor ért haza a házisárkány – értett egyet Takuma vörösesbarna hajú, fekete szemű fivérével.
– Minek neveztél te hülye! – ordítottam rá fiatalabbik öcsémre felháborodottan, meghalva minek is nevezett engem. Egy heves mozdulattal kitéptem magam anya ölelő karjai közül, és fenyegetően indultam meg Takuma felé, hogy helyre tegyem a szemtelen kölyköt.
– Iz...zé, bo...csi Kushina...na...na – hebegte zavartan a fiú, miközben védekezően maga elé emelte kezeit, ezzel próbálva akadályozni meg, hogy mérgemben a kedves becenévért cserébe megtépjem, melyre korábban, néhány alkalommal volt már példa az idióta megjegyzéseiért. – Üdv itthon! – tette még hozzá gyorsan az üdvözlő szavakat.
– Szervusz Kushi! – köszöntött az idősebbik, megfontoltabb iker is, aki tisztában volt vele, jobb nem kihúzni nálam a gyufát, mert abból számukra jó nem származik. – Örülünk, hogy épségben hazajöttél. Te is így vagy ezzel Taku?
– Természetesen Kuda – felelte Takuma, Takuda kérdésére. – Jó, hogy újra itthon vagy Kushi.
– Na azért! – válaszoltam fenyegető hangnemben, de már megenyhülten Takuma iránt. – Titeket is jó látni öcsikék, és téged is anya. Apa egyébként hol van? Itthon van, vagy egy újabb küldetésen?
– Édesapád még az óta sem jött haza, még mindig ugyanazon a felderítő feladaton dolgozik, amin két hónapja, de ha hinni lehet a híreknek, négy–öt nap múlva ő is hazajön a csapatával együtt – mondta anya megkönnyebbülten, mivelhogy három csemetéje, nem ment egymásnak már a viszontlátásuk pillanatában, mint az oly gyakran megesett a múltban, és nagy valószínűséggel a férjét is napokon belül viszont fogja látni. – Örülök, hogy újra együtt lesz a család, és remélem lesz néhány napunk együtt – tette még hozzá édesanya.
– Sajnálom anya, de nekem még ma el kell mennem egy új küldetésre – feleltem, miközben szomorú voltam, mivel el kellett rontanom anyu jókedvét, amit az iránt érzett, hogy végre együtt lehet majd a család. Belegondolva, már vagy jó négy hónapja fordult elő utoljára, hogy mind az öten otthon voltunk egyazon időben. Ez is volt az oka annak, hogy nagyon szerettem volna, ha a háború mihamarább véget ér, mert akkor végre–valahára ismét együtt lehetek a családommal. Most viszont nem volt mit tenni, fontos küldetés várt rám, vissza kellett mennem, a hátra maradt társaimért.
– Még ma?! – hüledezett a mama. – Még egy napot sem pihenhetsz?
– Tudod anyu, az a helyzet, hogy a csapatomból csak én tértem vissza – válaszoltam aggódó édesanyámnak. – Közülük ketten is súlyosan megsérültek, a harmadik társam pedig medininként velük maradt, hogy vigyázzon rájuk. Ráadásul még meg is támadtak minket, és ők fedeztek engem, valamint a konohai küldötteket. Megfogadtam, hogy amint Zuhatagba érek, és teljesítettem a küldetésünket, visszaindulok segíteni nekik.
– Értem – jelentette ki anya, és míg a szemembe nézett, a tekintetéből ki bírtam olvasni, hogy egyetértett a döntésemmel.
– De még van valami – néztem anyumra, majd az öccseimre. – Jószerivel az összes ninja a tárgyalást biztosítja, védi a küldötteket és a falut, így csak négy embert kaptam magam mellé, és kettő közülük Takuda és Takuma.
– Tessék?! Az öccseid?! Kuchai meg van örülve, hogy titeket egy csapatba osztott be! – kelt ki magából anya. – Hát nem tudja, hogy ti még itthon sem vagyok képesek egy óránál többet kibírni egymás bosszantása, és az abból következő veszekedés nélkül?!
– Húrrá! Végre egy újabb küldetés! – kiáltott fel anyuval egy időben Kuda is, mert ő nagyon is örült, hogy egy heti semmit tevés után, végre ismét részt vehet egy küldetésen.
– Tök jó! Már nagyon untam magam a faluban! – csatlakozott ikerbátya öröméhez Taku is.
– Eszeteknél vagytok?! – kiáltott rájuk édesanyánk dühösen. – Még a kapuig sem juttok el anélkül, hogy össze ne vesszetek a nővéretekkel, márpedig ezen a küldetésen ő lesz a csapatvezetőtök, és így engedelmességgel tartoztok neki. Félek, hogy az állandó csetepatéitok veszélyeztetni fogja a küldetést, és titeket is bajba sorod majd!
– Na, de anya! – hördült fel egyszerre az Uzumaki ikerpár. – Hogy feltételezhetsz rólunk olyat, hogy veszélybe sodornánk egy küldetést?!
– Sajnos nagyon is jól ismerlek mindhármatokat, elvégre az anyátok vagyok! – sóhajtott egyet csüggedten Uzumaki Myako. – Azt hiszem beszélnem kell Kuchai fejével, hogy képes volt összerakni titeket! Az lesz a legjobb, ha megkérem, gondolja át újra a csapat összetételét.
– Anya! – szóltam rá határozottan szülőmre. – Kuchai–sama nagyon is tisztában van azzal, hogy mit tudunk tenni a fiúkkal, ha összevesszünk, de most nincs más lehetőség. Csak őket tudják nélkülözni a falu ninjái közül. Tehát, a küldetésemet velük fogom végrehajtani, és még ma el fogunk indulni. És ezzel le is zárnám a témát! – feleltem ellentmondást nem tűrő hangon. Tudtam, hogy most, ebben a helyzetben megingathatatlannak kellett lennem. Anya nem szólhat bele a csapatom összetételébe, amihez egyébként meg volt a joga, mint a falu vezetőjének egyik főtanácsadója megtehette azt, hogy beleavatkozik a küldetésre induló csapat összeállításába.
– Komolyan gondolod ezt Kushina?! – nézett rám kérdően anya, mert még mindig nem volt meggyőzve arról, hogy jó a csapat összetétele.
– Igen – válaszoltam eltökélten. – Egyszerűen nincs más választásom. Segítenem kell a bajbajutott előző csapatomon, és még ma el szeretnék indulni.
– Rendben – egyezett bele anya –, de csak egy feltétellel! Takuda! Takuma! Engedelmeskedni fogtok Kushina parancsainak!
– Persze anyuci! Mindenben követni fogjuk nővérkét – jelentette ki Takuma, és még szalutált is hozzá.
– Nem lesz ránk panasz. Teljes erőnkkel a küldetésünkre fogunk koncentrálni – mondta Takuda, heves fejbólogatások közepette.
– Azt nagyon remélem! – közölte a fiúkkal az anyánk, valamint még hozzátette: – Mikor visszaértek a küldetésről, és Kushinának csak egy panasza is lesz rátok, garantálom, hogy akkor jó darabig nem lesz más feladatotok, mint a kórház latrináit tisztítani!
– Micsoda?! – kiáltották az ikrek egyszerre.
– Hogy belőlünk wc pucolót csinálni! – méltatlankodott hangosan Kuda.
– Ezt, hogy gondolhatod anya! – háborgott Taku is.
– Már pedig megteszem, ha megtudom, hogy nem a küldetésre koncentráljátok az összes chakrátokat! – figyelmezette újfent a fiait Myako mama.
– Minden rendben lesz anya, kordában fogom őket tartani – nyugtattam meg szülőanyámat. – Ugye öcsik?! – néztem kérdően az ikrekre, de közben magam elé képzeltem a fiúkat, amit éppen pöcegödröt tisztítanak, és az elmémben megjelenő képeken jót derültem.
– Minden oké lesz! – egyezett bele Takuma komoly ábrázattal.
– Nem lesz velünk gond! – közölte eltökélt hangon Takuda.
– Akkor csak azt tudom mondani, hogy sok szerencsét az első közös küldetésetekhez gyermekeim – mondta a mama, és miközben egyetlen nagy, szeretetteljes anyai ölelésben részesített mindhármunkat.
Az ikrekkel egyetemben tudtam, édesanyánk rettentően büszke ránk, hogy mind a hárman ügyes shinobikká váltunk. Viszont mint minden édesanya, borzasztóan aggódott is a gyermekeiért. Hiába voltunk már képzett ninják, akkor is csak az ő imádott kicsi gyerekei voltunk.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
