|
19. Az első veszteség...
2009.06.11. 10:51
19. fejezet
Az első veszteség...
Megrendülten álltam, és néztem lefelé. Képtelen voltam felfogni az egészet! Fél nappal ezelőtt, mikor találkoztunk Gempachival, és megtudtuk tőle a jó híreket, hogy Jirayának sikerült kimentenie három csapattársamat élve az ellenség támadása elől, még bíztam abban, valamennyien visszatérhetünk Zuhatagba. Most már sajnos ebben nem is reménykedhettem, ahogy ott álltam társam holtteste mellett.
Hiába volt Aiko minden igyekezete, hogy életben tartsa és meggyógyítsa, illetve Jiraya mentőakciója, sajnálatos módon Rasha nem élte túl a borzalmas sérüléseket, amiket a robbanás közben szenvedett el. Egykori csapatvezetőm – a halállal vívott hosszas küzdelemben, végül alul maradt –, megérkezésünket megelőző órában örökre lehunyta a szemét.
Szomorúan tekintettem le, az egykori kiváló ninja holtestére. Bánatos voltam, amiért elvesztettem egy társamat, aki egyben barátommá is vált a küldetésünk alatt. Tisztában voltam azzal, amikor elindultunk huszonkét napja Zuhatagból, hogy a küldetés során veszteségeket is elszenvedhetünk. Most mikor valóban megtörtént, nehezen bírtam feldolgozni Rasha halálát. Az egészben viszont az volt a legszomorúbb, mint ninjának állandójelleggel szembe kellett néznem azzal a gondolattal, hogy a küldetések alatt elveszthetek társakat. Mindezt tetézte, hogy már évek óta tombolt a háború, amely során sok barátomat és ismerősömet veszítettem el, és még fogok is, ha nem lesz vége az öldöklésnek. fontos volt ezért is, hogy véget vessünk a harcoknak, valamint a béketárgyalások sikerrel járjanak, és ha a békekötést sikerülne tető alá hoznunk, akkor Rasha halála is értelmet nyerne, elvégre nem a semmiért áldozta volna fel az életét, hanem a békéért.
Mialatt mindezt végiggondoltam, még eltökéltebb lettem, ennél is keményebben fogok dolgozni, hogy a háború minél előbb véget érjen. Ebből kifolyólag már csak egy dolgot tudtam tenni halott társamért – a holttestét visszaviszem a falunkba, hogy ott a családja öröknyugalomra helyezhesse.
Míg magamban ezen merengtem, Aiko lépett mellém, és vigasztalóan tette a jobb vállamra a kezét.
– Négy napja, mióta elmentél a konohai követekkel – mondta halkan suttogva a medinin –, és Jiraya-sama idehozott minket, nem tért magához egy percre sem. A robbanásban elszenvedett sérülései mellett, súlyos belső vérzései voltak… – tovább nem folytatta a lány, mert elcsuklott a hangja.
– …és kevés volt az esélye, hogy életben marad – fejeztem be Aiko helyet, a mondatot.
– Igen – felelte csendesen Aiko, majd egy rövid időre félbeszakadt közöttünk a beszéd, mert mindketten a saját gondolatainkkal voltunk elfoglalva.
– Mina, hogy van? – törtem meg a beállt csendet.
– Ő a körülményekhez képest jól van – válaszolta a lány, de a hangjából ki véltem hallani, hogy azért valami nincs rendben.
– Mi a baj? – kérdeztem meg a gyógyítótól.
– Mina sérüléseit meg tudtam gyógyítani, a jobb lábát is rendbe bírtam hozni, de aggódom, mert a ballal gondok vannak. A lábát ugyan meggyógyítottam, de nem voltam képes teljesen rendbe tenni. Félek, maradandó sérüléseket szenvedett el, emiatt minél előbb haza kell vinnünk, hogy szakszerű ellátásban részesülhessen – összegezte a tényeket a medinin.
– Szerintem is, minél előbb indulunk vissza Zuhatagba, annál jobb – értettem egyet Aikoval. – Rasha holtestét is haza kell vinnünk.
– Igazad van – jelentette ki Aiko. – Felkészítem Minát az indulásra. magam mellé veszem a két veled érkezett medinint is, mert ha jól vettem ki a szavaikból, amikor beszéltem velük, Kuchai-sama tapasztalat szerzés okán küldte veled őket.
– Igen, valóban így van – válaszoltam a lánynak. – Én addig beszélek Jiraya-samával és az öccséimmel – közöltem Aikoval, aki egy bólintással jelezte, hogy rendben. Nem késlekedtünk tovább, mindketten azonnal neki is látunk az eltervezettek megvalósításához. Míg Aiko, Haruna és Akira társaságában Minát készítette fel az indulásra, addig Takuda és Takuma őrt állt, jómagam pedig Jirayával beszéltem meg a teendőket.
– Kushina gondolom, mielőbb szeretnél elindulni Zuhatagba? – tért rá egyből a lényegre a legendás sanin.
– Nem tévedsz Jiraya-sama – válaszoltam a feltett kérdésre.
– Ha nem bánod én nem tartanák veletek – közölte nemes egyszerűséggel a férfi.
– Tessék?! – kiáltottam fel döbbenten, mert erre nem voltam felkészülve.
– Látom, jó kis csapatot hoztál magaddal, így nem lesz gondod a visszaúton – mondta Jiraya. – Én még maradnék a környéken, és szétnézek a vidéken, hátha ki tudom deríteni kik állnak a minket ért folyamatos támadások mögött, de addig is meg szeretnélek kérni valamire. Átadnál egy üzenetet Minatonak?
– Persze – feleltem tömören.
– Rendben – mondta Jiraya, és átnyújtott nekem egy tekercset, ami Namikaze Minatonak volt címezve. – Ezt csakis kizárólag Minatonak adhatod oda! Fontos információkat tartalmaz azzal kapcsolatban, amit eddig ki bírtam deríteni az ellenségünkről. Jó lenne, ha erről a tekercsről más nem szerezne tudomást! – nézett rám komoly tekintettel a középkorú férfi.
– Megértettem – válaszoltam, mert sejtettem, hogy nagyon is lényeges dolgokat tartalmazhatott a tekercs. – Amint visszaértünk, és jelentést tettem a falum vezetőjének a küldetésről, megkeresem Minatot, hogy átadjam neki.
– Köszönöm Kushina! Én akkor indulok is – jelentette ki Jiraya, majd se szó, se beszéd nélkül, egy pukkanás, illetve egy füstfelleg kíséretében, el is tűnt a szemem elől.
– Hát az öreg aztán gyorsan lelépett! – hallottam egy pimasz megjegyzést a hátam mögül. Nem is kellett odanéznem, hogy tudjam drága idősebbik öcsikém az.
– De még milyen sebesen vált köddé – csatlakozott egy másik szemtelen hang is az előzőhöz. Magamban szitkozódva könyveltem el, hogy az ifjabbik iker is megérkezett.
– Ti egy percre sem bírjátok visszafogni magatokat?! – jegyeztem meg dühösen, mert se kedvem, se időm, se hangulatom nem volt perpillanat Kuda és Taku marhaságaihoz. – Most vesztettem el egy hozzám közelálló társamat, és ti még ezt sem tudjátok tiszteletben tartani! Könyörgöm, legalább most fogjátok be azt a nagy pofátokat! – kiáltottam mérgesen az ikrekre, mialatt dúlva-fúlva megpördültem a tengelyem körül, és szikrákat hányó tekintettel meredtem a két idióta kölyökre.
– É…é…én…én…én csak… – dadogta zavarában Takuda, miközben láttam rajta, hogy elszégyellte magát, mert még most is, ilyen körülmények között is képes volt hülyéskedni.
– De…e…e…mi…mi csak, úgy gondoltuk… – hebegett-habogott összevissza Takuma.
– Pontosan ti! – közöltem velük mérgesen, egy nagyot fújtatva. – megkérhetnélek titeket, hogy először gondolkodjatok, és csak utána szólaljatok meg, amíg haza nem érünk?!
– Bocsánat – szólaltak meg egyszerre az ikrek bűnbánó hangon.
– Megbocsátok – feleltem békülékenyen, mivel láttam rajtuk, hogy valóban szánják-bánják a dolgot. – De most már készüljünk fel az indulásra – közöltem a fiúkkal, akik az előbbi letolás után szó nélkül készülődtek a hazaútra.
Negyedóra elteltével már úton is voltunk Zuhatag felé. Takuma vitte Rasha holttestét, Akira és Aiko pedig a mozgásképtelen Minát. Haruna látta el a hátvéd szerepét, Takuda a felderítést végezte ellőttünk, rám meg a közvetlen védelem hárult.
Utunk eseménytelenül telt el, viszont mivel a körülmények miatt nem tudtunk a rendes sebességünkkel haladni, a két napos út Zuhatagba háromig tartott, de egy esős, szomorú estén végre átléptünk Örvényország ninjafalujának kapuján. Ott kis csapatunk szétvált. Rasha holttestét az ikrek elvitték a nő családjához. A három medinin Minát a kórháza szállította, én meg a falu központjában álló épülethez indultam, hogy jelentést tegyek a küldetésről Kuchai Daisukének, de ott olyan meglepetés várt, amitől szó szerint padlót fogtam…
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
