20. fejezet

… és kezdetét veszi – az égési sorozatom

Félórával visszatértem után a faluba, már Zuhatag központi épületében voltam, hogy jelentést tegyek Kuchai-samának a küldetésről, viszont ha azt hittem a falum vezetője rögtön, vagy legalábbis rövid időn belül fogadni fog, akkor nagyot tévedtem. Egy félóra múlva is még mindig a fogadószobában dekkoltam arra várva, hogy bebocsátást nyerjek az irodájába. Magamban fortyogtam is emiatt, de türtőztettem magam, mert tudtam, hogy fontos személyek – az öt nagy shinobi nemzet képviselői – voltak benn nála. Türelemmel várakoztam – ami nálam nagyszó, figyelembe véve heves, túlontúl aktív alaptermészetemet –, de mikor még egy óra elteltével is csak ücsörögtem a teremben, eldöntöttem, ha perpillanat Kuchai nem ér rá fogadni, akkor nincs értelme a további üldögélésnek, értelmesebben is elbírnám tölteni az időmet.

Elhatározásomat tett is követte. Egy hirtelen mozdulattal felálltam, és lendületes léptekkel keresztülsiettem – na jó lássuk be legalább önmagunknak, hogy valójában szélvészként száguldoztam át – a termen. Kilépve a nagy kétszárnyú ajtón, máris egy másik szobában találtam magamat, ami a faluvezetőjének titkárságaként funkcionált. Az irodában négy chunin volt, akik különböző iratokat néztek át, tekercseket rendszereztek, ezzel készítve elő, illetve segítve a vezetőnk munkáját. Igazából nem az ő munkájuk érdekelt, hanem az, hogy megtudjam Kuchai-sama fogad-e még a mai nap.

– Kito-san! – szólítottam meg egy a chuninok hagyományos öltözetét viselő, rövid fekete hajú, velem egykorú lányt. Az egyedülit, akit ismertem a négyesből, mert ő gyakran szokott megfordulni nálunk, mivel sokszor sokáig dolgozott együtt édesanyámmal a házunkban a legkülönbözőbb ügyeken. – Meg tudnád mondani, meddig kell még várnom arra, hogy jelentést tehessek Kuchai-samának?

– Jelentést akarsz tenni? – kérdezte csodálkozva Mizuno Kito, miközben furcsán tekintett rám.

– Miért? Mi azzal a baj? – kérdeztem vissza. – Most jöttem vissza egy küldetésről, és ilyenkor az a szokás, hogy jelentsünk. Nem? Vagy rosszul tudom?

– Igen, Kushina, rosszul tudod – felelte, rám nézve a lány. – Míg nem voltál itthon, Kuchai-sama a béketárgyalások miatti elfoglaltsága okán, azt az utasítást adta, hogy ha valami nem életbevágóan fontos, akkor írásban kell jelentést tenni, és itt nálunk leadni azt. Most is éppen ilyen ügyeket dolgozunk fel – mutatott az előtte lévő papírkupacra, valamint a halmokban álló tekercsekre.

– És ezt miért nem mondtátok eddig?! – tudakoltam egy kicsit felháborodva, mert ha erről hamarább szerzek tudomást, akkor már régen megírtam volna azt az átkozott jelentés, és nem dekkolok a fogadószobában órákig.

– De hiszen ahogy látom, Kishi-san még oda is adta neked a szükséges nyomtatványt – mutatott a kezemben szorongatott, és már jócskán összegyűrt papírra.

– Hogy ez?! – emeltem fel az eléggé megviselt állapotban lévő lapot. – Odaadni odaadta, de nem mondta, hogy mit csináljak vele.

– Jó azt elhiszem, hogy te nem tudtad, mihez kezdj a nyomtatvánnyal, de azért legalább belepillanthattál volna, amíg várakoztál. Elolvasva rájöttél volna, hogy mi is van nálad, és akkor kitöltve már réges-régen túl lennénk az egészen – tekintett rám jelentőségteljesen Kito, a szája sarkában egy mosollyal.

– Hát… é…én… izé… – hebegtem-habogtam összevissza lányos zavaromban. Igazából nem is voltam képes megszólalni, mert igaza volt Kitonak. Az alatt az egy óra alatt, miközben elücsörögtem a várószobában halálra unva magam, legalább elolvashattam volna azt a fránya nyomtatványt, és akkor nem csináltam volna magamból ekkora hülyét! Mert most bebizonyítottam Kitonak, hogy egy jó nagy marha vagyok, aki még arra sem képes, hogy átnézze a kezébe nyomott iratot. Egy biztos, hogy talán még egész életemben nem égtem akkorát, mint abban a pillanatban! Az egészben az volt a legcikibb, hogy utóvégre kódtörő ninja lennék, akinek alapjáratból minden papírnak fel kellene keltenie a figyelmét. Végtére is pont az átlagon felüli kíváncsiságom miatt választottam ezt a foglalkozást, mert kiskorom óta mindig mindennek a végére jártam. Most meg elmondhatom magamról, hogy égek, mint az Uchihák ninjutsuja!

– Rá se ránts! Másokkal is előfordult már hasonló – legyintett egyet Kito, de közben láttam rajta, hogy magában jót derült végtelenül kínos helyzetemen. Persze! „Másokkal is előfordult már hasonló.” Könyörgöm velük csak ritkán, de velem ellenben állandóan! Jószerivel lubickolok a cikibbnél, cikibb helyzetekben!

Igazából, mivel már amúgy is leégettem magam rendesen, nem volt veszteni valóm, így szépen fogtam egy tollat, leültem a sarokban álló egyik asztalhoz, mint egy jó kislány, és végre valahára elolvastam a papírt. Gyorsan kitöltöttem a szükséges részeket, beszámoltam írásban a küldetésről. A sikeréről – hogy Minát és Aikot életben találtuk –, valamint a kudarcáról is – hogy Rashának már csak a holttestét hozhattuk haza a faluba.

Elkészülvén a jelentéssel felálltam és odaadtam azt Kitonak. Nagyon reméltem, megfeledkezett előbbi nagy alakításomról, vagy ha még eszébe is jut, van olyan toleráns, hogy nem emlegeti fel azt. Sajnos emlékezett rá – a huncutul csillogó szeméből tudtam –, de szerencsémre a második variációt választotta, és nem emlegette fel a számomra oly kínos dolgot, hanem egyszerűen egy szó nélkül elvettem tőlem a nyomtatványt. Belepillantva átfutotta a leírtakat, majd rátéve egy pecsétet iktatta az irományt, ezzel adva a tudtomra, hogy minden rendben van a jelentésemmel.

– Én akkor mentem – mondtam a lánynak, mivel mielőbb el szerettem volna szabadulni az irodából, hogy minél messzebbre kerüljek roppantul kínos leszereplésem helyszínéről. – Viszlát! – köszöntem el nemes egyszerűséggel, majd felvéve a nyúlcipőt, eliszkoltam égésem színteréről.

– A viszontlátásra! – hallottam még a hátam mögül Kito köszönését, de már nem figyeltem rá, mert a szokásos iramomban távoztam azon az ajtón keresztül, amin bejöttem, csakhogy ha azt hittem aznapra véget ért számomra a kínos helyzetek sorozata, hát akkor nagyot tévedtem, mert a java még hátra volt!

Kilépve az irodából, végigmentem – száguldottam – a folyosón és lassítás nélkül az első sarkon balra fordultam, ami sajnálatos hiba volt, mert azon mód neki mentem valakinek. A lendülettől, amivel megérkeztem az illetőhöz – jószerivel felkenődtem rá –, azzal az eredménnyel járt, mivel ő nem volt felkészülve a váratlan felbukkanásomra, kibillent a helyéről és szép lassan dőlni kezdett hátrafelé. Itt még nem is lett volna semmi baj, legfeljebb lecsüccsen egy kicsit a hátsójára, de ő jó reflexekkel a hozzá legközelebbi dologban kapaszkodott meg. A gond ott volt, hogy az én voltam, ennek eredményekképpen nem csak az áldozatom esett el, hanem magával rántott engem is. Mondanom sem kell, ennek köszönhetően ő nem lecsücsült, hanem egy nagy nyekkenéssel elterült a földön, én meg rajta landoltam…

Az eséstől valószínűleg egy másodpercre kikapcsolhattam, mert egy pillanatra elsötétült előttem a világ, nem láttam semmit, még jó ideig. A váratlan esemény hatására a tetejében még annyira le is döbbentem, hogy képtelen voltam megszólalni, ami nálam aztán nagy szó volt, tekintettel nagyszájúságomra, és beszédkényszerességemre. Ámde áldozatom, ő aztán meg tudott olyannyira, hogy jó hangosan üvöltötte bele közlendőjét a fülembe, amitől majd megsüketültem, és utána még percekig csengett a hallóeszközöm.

– Kushina! – hallottam saját nevemet az általam letaglózottól. – Már megint te?! – ezek szerint ismerjük egymást, és ahogy ki tudtam venni a szavaiból, már nem először kerültünk hasonló szituációba. A hallottakból kiindulva lassan próbáltam látásomat az alattam fekvő személyre összpontosítani, ami elég nehezen ment, mert még mindig nem láttam rendesen, de azért igyekeztem összeszedni magamat, és mikor végre kitisztult a látásom, egyenesen egy hihetetlenül kék szempárba néztem bele…