23. fejezet

Az első randevú

Az elmélyült, hosszúra sikeredett csóktól kifulladva, váltak el egymástól ajkaink. Boldogan, szerelmesen néztem Minato szemébe, és abból ugyanazt olvastam ki, amit én is éreztem.

– Szeretlek – ejtettem ki az egyetlen szót, amit a jelenlegi helyzetben ki bírtam préselni magamból, de nem is szándékoztam mást mondani, így ennek megfelelően várakozásteljesen néztem a férfire.

– Én is – válaszolta Minato kertelés nélkül.

Több szó nem is esett közöttünk, de nem is volt rá szükség, mert az egymásra vetett szerelmes tekintetünk beszélt mindkettőnk helyett. Sokáig néztük szótlanul a másikat, élvezve a csodálatos pillanatot. Egyikünk sem szerette volna megszakítani a boldog perceket.

Sajnos, mint minden jó és szép dolog, ez a mámoros érzés sem tartott hosszan. Váratlanul – számunkra hangos, fülsértő nyikorgás kíséretében – kinyílt a szoba ajtaja, és belépett rajta valaki. Minatoval egyszerre kaptuk fel a fejünket, és pillantottunk az ajtó felé. A személy, aki vette a bátorságot ahhoz, hogy meg merjen zavarni minket, nem volt más, mint Kakashi. A fiú szétnézett a szobában, majd a szeme megállapodott rajtunk, és azon nyomban el is elkerekedett a látottakon. Kakashi meghökkenten bámult ránk, mi meg Minatoval zavartan néztünk vissza rá. Meg kellett vallani eléggé kellemetlen volt a szituáció. Egy konohai jounin éppen rajta kapta a shinobi faluja vezetőjét, amint elmélyülten enyelgett egy örvény ninjával. A körülményt még jobban nehezítette, hogy Minatoval még mindig a földön feküdtünk – jó magam a férfin, ő meg szorosan szorított magához, a derekamon lévő kezével.

Le kellett szögezni, hogy mindhármunk számára eléggé kényelmetlen volt a helyzet, és mivel már jó régen vizslattuk egymást, itt volt az ideje, csináljunk is már valamit. Úgy látszott, hogy a két hímnemű egyed képtelen volt arra, tegyen bármit is, ezért magamhoz ragadtam a kezdeményezést.

– Szia, Kakashi! – köszöntem mosolyogva a fiúnak, úgy téve, mintha semmilyen szokatlan dolog sem történt volna. – Mit akarsz? – kérdeztem barátságosan, de közben azért végre valahára lekászálódtam Minatoról, és nagy nehezen – egy kicsit szédelegve – felálltam. Mindeközben kézen fogva szerelmemet őt is felhúztam magammal, így állítva talpra a Hokagét.

– Mond csak nyugodtan Kakashi. Szeretnél kérdezni valamit? – csatlakozott hozzám Minato, úgy téve ő is, mintha semmi komoly dolog sem történt volna, de azért ez alatt nem engedte el a kezemet.

– Semmit – felelte elvörösödve zavarában a fiú. – Meg…meg akartam nézni, hogy a senseinek szüksége van-e valamire, illetve Kushina felébredt-e és hogy van – szedte össze magát Kakashi a végére, és most már somolyogva szemlélt minket. – Megyek is, mert ahogy látom nagyon is jól vagytok mindketten – de mielőtt még kiment volna a szobából, a fiatal shinobinak eszébe jutott valami, amit meg is osztott velünk. – Kuchai-sama üzeni, hogy mára már véget értek a megbeszélések, valamint holnap kilenc órakor folytatódik a tárgyalás az irodájában – adta át az üzenetet Kakashi. – A ma estétek tehát szabad – tette még hozzá a fiú sokat sejtően somolyogva, miközben vigyorogva nézett ránk. – Viszlát! – köszönt el tőlünk, majd válaszra sem várva távozott a szobából.

Néhány pillanatig némán néztük a becsukott ajtót Minatoval. A csend azonban egy perc elteltével kezdett kínossá válni. Minatoval egymásra nézve, kérdően tekintettünk a másikra, hogy mit is csináljunk most.

– Kushina, eljönnél velem vacsorázni? – kérdezte Minato, mialatt szokásához híven zavartan vakarta meg a tarkóját.

– Igen – feleltem mosolyogva –, és ha szeretnéd, utána körbevezetnélek a faluban? – indítványoztam egy lehetséges esti programot.

– Benne vagyok – válaszolta a férfi szélesen vigyorogva. – Menjünk! – mondta, majd még mindig kézen fogva kivezetett a szobából, ami ellen nem volt ellenvetésem.

* * *

Az esti randink nagyon jól sikerült Minatoval. Miután átadtam számára a Jiraya-samától kapott, titkos adatokat tartalmazó tekercset – amit szerelmem gondosan elrakott –, először egy háromutcányira lévő éttermembe mentünk, ahol megkóstoltattam a férfivel a kedvenc rámenemet. Jó szokásomhoz híven többször is repetáztam kedvenc étkemből – egészen pontosan nyolcszor –, amíg Minato megelégedett egy rámennel, utána inkább az étterem specialitását kóstolta meg.

– Meg kell hagyni, jó étvágyad van Kushina – jegyezte meg mosolyogva Minato vacsora után ki felé menet az étteremből utalva arra, hogy megbírtam enni kilenc tál ráment. – Nem lesz ez egy kicsit sok? – kérdezte óvatosan a férfi.

– Mit tegyek, imádom. A küldetések miatt már amúgy is elvonási tüneteim voltak – feleltem neki, miközben kilépve az étterem ajtaján egy jó nagyot nyújtózkodtam. – Megmutatom a kedvenc helyemet a faluban – majd kézen fogva a Hokagét, magam után vonszoltam keresztül Zuhatagon, természetesen a szokásos tempómban haladva, amivel – a kezdeti bukdácsolást követően – Minato lépést bírt tartani.

Félóra alatt értünk el a falu bal odalát határoló sziklákhoz, ahol ötvenméteres magasságból zúdult le egy kristálytiszta vizű hegyi patak, hogy aztán szelíden fodrozódó, fehér hullámokat vető tóba torkoljon, majd onnan tovább haladva kettészelje folyóként Zuhatagot. Leülve a tó partjára egy ideig csendben élveztük a csodaszép természeti jelenséget, majd hanyatt fekve a puha fűben, a tiszta égen ragyogó csillagokban gyönyörködtünk. Jó idő elteltével megszakítottam a békés hangulatot, mert eszembe jutott egy fontos dolog:

– Minato, kérdezhetnék valamit?

– Természetesen Kushina – felelte a férfi, miközben az oldalára fordult, és a jobbkarjára támasztva a fejét nézett rám.

– Miben állapodtatok meg a Kagékkel a megbeszélésen? – puhatolóztam óvatosan. – Már ha szabad elmondanod.

– Egyelőre még titok – felelte komoly hangon a Hokage. – Annyit azonban elárulok, hogy jól haladnak a tárgyalások, nem sok hiányzik már a békekötéshez. Kérlek, erről senkinek se beszéljél, még ezt a keveset se mond el!

– Persze, annak meg nagyon örülök, hogy végre béke lesz! – kiáltottam fel, mert ez valóban nagyon jó hír volt, hiszen ha sikerül megvalósítani a békekötést a shinobi falvak között, akkor végre-valahára, oly sok véráztatta év után véget ér a ninja háború. Ugyanakkor egy új gondolat vert szöget a fejemben, ami egy kicsit el is szomorított. A békekötést követően a Kagék visszatérnek saját falvaikba, és akkor nem látom többé Minatot. Ez a lehetőség elszomorított engem, ami ki is ült az arcomra.

– Semmi baj Kushina – szólalt meg váratlanul Minato.

– Miért?! – néztem rá tanácstalanul.

– Tudom min járt az előbb az eszed – felelte lágyan elmosolyodva a férfi. – Félsz, hogy nem találkozunk többet, ha meg lesz a békekötés, és visszamegyek Konohába. Ezen már én is gondolkodtam, és már ki is találtam a megoldást.

– Mi az?! – kérdeztem izgatottan, ugyanakkor reménykedve is.

– Megbeszéltük a tárgyaláson, hogy a békekötés után, ismét megnyitjuk a ninja falukban a nagykövetségeket, amiket a háború kezdetén bezártak. Zuhatagnak is lesz követsége Konohába. A két falu között a kapcsolattartást titkos, kódolt tekercsek ide-odaszállításával fogjuk megoldani. Lehetnél te az akkreditált nagykövet egyik munkatársa, elvégre kódtörő vagy, el tudnád látni a kérdéses munkakört. Mit szólsz hozzá? – javasolta a férfi, miközben felült, úgy nézett rám.

– Benne vagyok! – kiáltottam fel lelkesen, majd felugorva boldogan öleltem át Minatot, és egy puszit nyomtam a szájára. – Ketten meg tudjuk győzni erről Kuchai-samát, ha meg nem, akkor anya is segíteni fog, főleg miután meséltem neki kettőnkről – mondtam, mialatt a férfi mellé ülve a vállára hajtottam a fejemet.

– Akkor ezt megbeszéltük – értett egyet velem Minato, és átölelte karjával a derekamat szorosan magához szorítva…