25. fejezet

Családi döbbenet

– Megjöttek! – hallottam már a küszöbről Takuma hangos üvöltését, amivel a család tudtára adta, hazaérkeztem Minato társaságában. Egyből tudtam – még az ajtó kinyitása előtt –, hogy az öccseim az ablakból leselkedtek arra vára, mikor érkezek meg szerelmemmel. Már előre sejtettem, hogy ez lesz, amit az előbbi kiáltás alá is támasztott.

– Kushi, tényleg egy férfit hozott haza! – csatlakozott Takuda is a testvéréhez.

– Ha ezt az egész utca nem hallotta, akkor senki sem – jegyeztem meg lemondóan, miközben az ikrek hülye viselkedése miatt, szégyenkezve néztem a mellettem álló férfire.

– Rá se ránts – legyintett vigyorogva Minato. – Még irigyellek is – tette hozzá még, mire én kérdően pillantottam rá. – Örülj, hogy van családod. Az én szüleim még a háború első éveiben haltak meg, testvérem sose volt, a nagyszüleim már meg sem érték a születésemet – mondta szomorúan a férfi.

– Igazad van – értettem egyet vele. – Hiába mennek a legtöbbször az agyamra az ikrek, de azért szeretem őket, illetve a szüleimmel is nagyon jó a kapcsolatom. El sem bírnám képzelni, mit csinálnék, ha történne velük valami, főleg most, hogy mindannyian túléltük a háborút…

– Jól van, de most már fejezzük be a depressziózást, és inkább menjünk be – szólalt meg Minato vidáman, ezzel is jelezve, ne a rossz dolgokra koncentráljuk, hanem inkább a boldogokra.

– Gyere! – karoltam bele és húztam magammal a férfit, így léptünk be az ajtón a családom otthonába. – Sziasztok! Megjöttünk! – kiáltottam el magamat, ezzel jelezve érkezésünket, de azért még hozzátettem: – Nem mintha már nem tudnátok az ikrek jóvoltából – ezzel is jelezve, hallattunk ám mindent abból, amit az öcsikéim produkáltak az imént, mialatt beértünk a nappaliba – pontosítva én a szokásos lendületemmel vágódtam be a helységbe, Minatot meg a szó legszorosabb értelmében magam után vonszoltam, ami ellen még csak tiltakozni sem volt ideje.

– Szia, Kushina! – lépett hozzám édesanyám, megölelve engem. – Örülök, hogy hazajöttél, és magaddal hoztad a barátodat is.

– Hello, Kushi! – ordították egyszerre a fülembe az ikrek, miután édesanyánk elengedett, ők rohantak le, és részesítettek két oldalamról egy-egy nagy ölelésben, miközben megpuszilták az arcom mindkét felét.

– Szia, kislányom – ölelt magához boldogan édesapám utolsóként, amit én örömest viszonoztam. – Bemutatnád nekünk a barátodat?! – tért rá a ma esti látogatás valódi céljára apukám, és várakozás teljesen nézett a mellettem álló Minatora.

Édesapám kérdésére már éppen válaszolni szerettem volna, hogy bemutathassam a szőke konohait, mikor édesanyám döbbenten sikkantott fel, mert abban a pillanatban ismerte fel ki is valójában Minato, aminek hangot is adott:

– Magasságos egek! A Hokage! Kushina, te hazahoztad a Hokagét! – mutatott meredten édesanyám Minatora, leesett állal. A mozdulatából és az arckifejezéséből látni lehetett, képtelen volt feldolgozni, hogy a háza nappalijában ott állt előtte teljes életnagyságban az öt Kage egyike.

– Hogy mi?! – értetlenkedett édesapám, hol a feleségére, hol szerelmemre, hol rám nézve. Nem értette, hogy hirtelen mi történt.

– A HOKAGE!!! – üvöltötte teli torokból Takuda, mialatt meghökkenten, kikerekedett szemekkel meredt Minatora. Meg kell jegyezni, ezen nem csodálkoztam, mert tudtam, hogy az idősebb iker a példaképének tartotta Konoha Sárga Villanását, és hozzá hasonló ninjává akart válni majdan egyszer a jövőben.

– Kushina, miért nem mondtad, hogy a barátod nem más, mint a Hokage?! – kiáltotta nehezteléssel a hangjában Takuma, és felháborodottan tekintett rám.

– Meglepetésnek szántam – feleltem nemes egyszerűséggel, de meg kellett vallanom saját magamnak, hogy direkt nem mondtam el a családomnak, kit is fogok bemutatni nekik, mivel kíváncsi voltam a reakciójukra. mit tegyek? belém bújt a kisördög.

A várt hatás be is jött. drága családomat jószerivel letaglózta szerelmem valódi személyazonossága.

– Apa, anya, fiúk, be szeretném mutatni nektek a barátomat Namikaze Minatot – közöltem családommal ártatlanul mosolyogva, nem reagálva a döbbent reagálásukra. – Igen, ő valóban a Hokage – tettem még hozzá.

– Jó estét mindenkinek! – köszönt Minato széles vigyorral az arcán. – Örvendek a találkozásnak.

– Mi is fiam – nyújtott üdvözlésképpen kezet édesapám Minatonak, amit a fiatalabb férfi el is fogadott. – Uzumaki Naruto vagyok – mutatkozott be apa, majd a család többi tagját is megnevezte. – A feleségem Myako, a baloldalon álló iker Takuda, a jobboldali Takuma.

– Kushina, még nem válaszoltál a kérdésemre?! – szegezte nekem Takuma a kérdést, mert szerinte nem válaszoltam rendesen, illetőleg kielégítően az általa egy perce feltettre, pedig megtettem, csak számára röviden.

– Mint az előbb is mondtam, meglepetésnek szántam – feleltem somolyogva. – Vagy ha szeretnéd, még megismételhetem néhányszor?

– Haha! Roppant vicces vagy nővérkém – jegyezte meg epésen Taku.

– Azért szólhattál volna kislányom! – neheztelt rám édesanyám, és egyben ezzel vetett véget vitatkozásomnak a fiatalabbik ikerrel. – Viszont annak örülök, hogy a kissé lökött lányom éppen veled jött össze Minato – fordult elégedetten mosolyogva anya a konohaihoz.

– Ismeritek egymást? – érdeklődött kíváncsiskodva Takuda.

– Igen. Myakoval a tárgyalások során ismerkedtünk meg. Édesanyád a konohai küldöttség mellé rendelt kísérő – adott választ öcsémnek a Hokage.

– Úgy van, ahogy Minato mondta – jelentette ki anyukám. – Elég jól összeismerkedtünk. Meg kell vallanom viszont, mikor Minato magánügyre hivatkozva, az elmúlt egy hétben a megbeszélések után mindig olyan gyorsan eltűnt, nem is álmodtam, hogy éppen a saját lányommal randizgatott.

– Kushinával nem akartuk még nyilvánosságra hozni a kapcsolatunkat – mondta a férfi széles vigyorral.

– Pontosan. Nem szerettük volna, ha mi ketten lettünk volna Zuhatag legújabb látványossága, illetve a pletykafészkek céltáblája – tettem még hozzá. – Nem is beszélve, hogy ez a két idióta – itt az öccseimre mutattam – az egész falut telekürtölje. Be is bizonyították, hogy képesek fellármázni mindent. Az imént, mikor megérkeztünk, az ablakból kukkoltak, és ha a szomszédok nem hallották a „csendes” bejelentésüket, akkor nagyon meg lennék lepve – néztem csúnyán, valamint dühösen az ikrekre, utalva arra, hogy észrevettük Minatoval, amint leselkedtek megérkezésünkkor.

– Megértelek titeket – értett egyet velünk apukám. – Nem csodálom, hogy senkinek sem kötöttétek az orrára.

– Ha lehet, ne itt beszélgessünk, hanem menjünk át az ebédlőbe, és üljünk asztalhoz. Ott majd tovább tudunk beszélgetni – indítványozta anya, mert már jó ideje, hogy a nappali közepén állva diskuráltunk. Anyu ötlete ellen azonban egyikünknek sem volt ellenvetése, főleg, hogy eredetileg vacsorára érkeztünk, ennek okán nem is haboztunk, hanem mind a hatan átvonultunk az ebédlőbe.