27. fejezet

Személyes tragédia

Anyáékkal Zuhatag központjába érkeztünk meg, a falu vezetőjének rezidenciája elé, de ami ott fogadott minket, arra egyikünk sem volt felkészülve. A háromszintes épület helyén nem volt egyéb, mint egy nagy kiterjedésű mély kráter. A régi impozáns épület – ahonnan az örvény ninjákat irányította vezetőjük – immáron nem létezett!

A legborzalmasabb az volt, hogy a jelekből és a nyomokból azt lehetett kikövetkeztetni, hogy a támadás percekkel ezelőtt következett be. Az épületből semmi sem maradt, csak egy – még mindig füstölgő – óriási gödör, ami nem csak a hajdani vezetőségi épületet foglalta magába, de a környékén lévő épületeket, amik szintén elpusztultak.

Némán, elszörnyedve meredtem előre, mert képtelen voltam felfogni, hogy mi is történt valójában. Nem tudtam elhinni, hogy az épület, ahol még a mai napon is jártam, nem létezett többé. Csak egy magyarázat jöhetett szóba, az épületet felrobbantották azok, akik megtámadták Zuhatagot. Amíg eljutottam odáig, hogy mi is történhetett, lassan kezdtem magamhoz térni, és már éppen szólni szerettem volna, mikor is az ikrek megelőztek.

– Itt meg mi történt?! – kilátott fel Takuma döbbenten. – Azok a szemetek képesek voltak elpusztítani a…a… – de tovább nem bírta folytatni, mert nem tudta szavakba önteni azt, amit valójában érzett. Helyette a fivére tette meg.

– Felrobbantották – jelentette ki Takuda halkan, de szavaiból ki lehetett érezni az elfojtott indulatot. – Most mit csináljunk?! – fordult kérdően édesanyánk felé, mert habár öcsémet is sokkolta a dolog, de képes volt felelős shinobiként viselkedni, és rögtön azon gondolkodni, mit is kellene tennünk ebben a helyzetben.

– Mielőbb ki kell derítenünk, mi történt itt – felelte anya jelentőségteljesen végignézve hármunkon. – Meg kell tudni, a faluvezetőségből kik élték túl a támadást, és jelenleg ki irányítja a falu védelmét és az ellentámadást – összegezte édesanyám a teendőket. – Takuda, te keresd meg édesapádat, és jelentsd neki mi történt itt. Takuma, te az anbukhoz menjél, és közlöd velük a tényeket. Kushina próbálj utána nézni, hogy mi lehet a Kagékkal, illetve igyekezz kideríteni, hogy túl élték-e a támadást. Én a veszély esetére fenntartott irányítóba megyek, és megnézzem, hogyan állnak a dolgok. Ki irányítja most Zuhatagot. Nagyon remélem, hogy Kuchai életben van, és már kézbe vette az irányítást – sóhajtott egyet anyu, miután kiadta a feladatokat. – Vigyázzatok magatokra! – mondta elbúcsúzva tőlünk édesanyám.

– Ti is! – válaszolták az ikrek anyának és nekem.

– Várjatok! – kiáltottam fel hirtelen, mert már egy ideje egy különös érzés nem hagyott nyugodni. Volt egy furcsa érzésem, hogy valami nem stimmelt, de egészen ez idáig nem bírtam megfogalmazni, mi is volt az, ezért inkább csöndben maradtam. Most viszont villámként csapott belém! – Az emberek hol vannak?! – mutattam körbe. – A robbanás elpusztított mindent, de azért néhány menekülő embernek nem kellene itt lennie?!

– Valóban! – ordította Takuda, majd nem vesztegetve az idejét, azonnal koncentrálni kezdett, az emberek által kibocsátott chakrára. – A robbanást átvészelt épületek üresek! – közölte velünk az idősebbik iker a keresés eredményét. – Sehol nincs senki.

– De még távolabb sem – mondta döbbenten Takuma, aki a testvéréhez hasonlóan chakra után kutatott.

– Valami nagyon nagy szörnyűség történhetett – jegyeztem meg halkan.

– Igen – felelte anya maga elé meredve, majd gyorsan összeszedve magát, hármunkra nézett. – De nem vesztegethetjük tovább az időnket. Ellenben a terv megváltozott. Takuda, Takuma, ti ketten maradjatok itt, és próbáljátok meg kideríteni, hogy mi történt. Én még itt maradok veletek egy kis ideig, majd után megyek az irányító vészközpontba. Kushina, a te feladatod ugyan az maradt, szóval ne vesztegesd tovább itt az időt. Menjél, és nagyon vigyázz magadra kislányom! – ölelt meg búcsúzásképpen édesanyám.

– Ti is vigyázzatok magatokra! – öleltem magamhoz a két lökött öcsémet.

– Te is! – válaszolták egyszerre a fiúk, miközben visszaöleltek elköszönvén tőlem, ekkor még nem is sejtettem, hogy utoljára ölelhettem meg testvéreimet…

Elengedve Takut és Kudát, még egyszer anyára néztem, hogy ezt követően késlekedés nélkül elinduljak teljesíteni, édesanyám által számomra kiadott feladatot. Már éppen készültem indulni, mikor egyszerre csak, minden átmenet nélkül egy hatalmas robbanás rázta meg a környéket. Hatalmas tűzoszlop csapott fel közvetlen mellettem, és már csak azt tudtam kivenni, hogy körülöttem mindent elnyelt magában, elhamvasztva az útjába kerülőket, legyenek azok élők, illetőleg élettelenek.

Kétségbeesetten nyújtottam ki a kezemet, ezzel próbálva elérni édesanyámat és testvéreimet, de képtelen voltam megtenni. Utolsóként csak azt láttam, ahogy szeretteimet is elérte a mindent elemésztő tűz, magába zárva őket. Reményvesztetten kiáltottam fel, mert nem bírtam felfogni, mi is zajlott le az előbb a szemem előtt. Sikolyomat azonban elnyomta a hozzám egyre közelebb érő pusztító tűz, de mielőtt elérhetett volna, elsötétült körülöttem a világ, és abban a pillanatban egy füstfelhő kíséretében eltűntem onnan…

x x x

Mielőtt felfoghattam volna mi is történt, váratlanul egy másik helyen találtam magamat. Értetlenül álltam a helyzettel szemben, de nem sokáig, mert rögvest bevillant, azért élhettem túl a robbanást, és az azt követő tűzet, mert éppen indulni készültem a rettenetes eseményt megelőző másodpercekben.

Döbbenten, az imént átélt borzalmakat nem tudván feldolgozni, megkövülten álltam egyhelyben, mozdulni is képtelen voltam. Megsemmisülten meredtem magam elé, de ezt nem sokáig csinálhattam, mert hirtelen egy égető szúrást éreztem a bal karomon. Odakapva a tekintetemet és láttam, hogy egy kunai állt ki a felkaromból.

Kirántva a kunait a karomból, ösztönösen cselekedve ugrottam félre, a rám lesújtó ellenséges ninja elől. Blokkoltam a következő támadását, hogy utána reflexszerűen lehajolva egy ütést mérjek a mellkasára, amitől görnyedten esett térdre. Nem várva többet, elővettem egy kunait az övtáskámból. Késlekedés nélkül, a rám támadóra dobtam, ami pontosan a szeme között találta el ellenfelemet, halálos sebet ejtve rajta, amitől holtan esett össze a lábam előtt.

Feleszmélve arra, mit is tettem önkívületi állapotban, szétnézve magam körül vettem észre, hogy éppen egy harc kellős közepébe csöppentem. Körös-körül örvény ninják harcoltak, arcukat elfedő ellenséges ninjákkal, akiken – ahogy kibírtam venni – semmilyen őket felismerhetővé tévő fejpánt, vagy más jele sem volt. Nem lévén más választásom, a családom elvesztése okán érzett szomorúságot, gyászt, dühöt félretéve vetettem bele magamat a harcba, mivel elsősorban shinobi voltam, akinek az volt a feladata és a kötelessége, hogy a személyes dolgait, gondjait maga mögött tudva tegye a kötelességét. Védje meg a faluját, annak lakóit, Zuhatagra támadókkal szemben…