28. fejezet

Rasengan

A személyes tragédiától fásultan, reflexszerűen végeztem a feladatomat – harcoltam, ahogyan azt egy shinobitól elvárták. Egymás után végeztem a reám támadókkal, nem tudatosan, hanem szinte automatikusan tetem a kötelességemet, mint ninja. A csata hevében még az időérzékemet is elvesztettem, fogalmam sem volt mennyi idő is telhetett el, csakis kizárólag a jelenre összpontosítottam, mivel így nem maradt időm, hogy a saját őrjítő, kétségbeejtő gondolataimra, ami a családom elvesztéséből adódott.

A csata egyre csak tombolt. Ellentétes erők feszültek egymásnak. A harcolók kegyetlenül irtották a másikat, irgalmat nem ismerve. A harc nemhogy csendesült volna az idő előre haladtával, hanem egyre erősödött. Sajnálatosan bármennyire is igyekeztünk a helyzetünk, percről-percre romlott. Az ellenfeleink nem vesztettek támadóerejükből semmit sem, sőt inkább növelték azt. A Zuhatagot védők száma ezzel szemben mindinkább fogyatkozott, ez azon is látszott, hogy az ellenség egyre beljebb szorított minket falunk belseje felé – a külső kerületeket már ők uralták. Az elfoglalt területeket felgyújtották. A fellobbanó tüzek lángjai nappali világosságot varázsoltak az éjszakai égboltra. A csillagokkal tarkított tiszta eget látni sem lehetet, a felfelé gomolygó sűrű, fekete füst fellegektől.

Az ellenség tetteiből arra lehetet következtetni, hogy nem elfoglalni akarták Zuhatagot, hanem teljesen megsemmisíteni, a földdel tenni egyelővé az otthonunkat. Nem volt nehéz kitalálni, mi volt a szándékuk, és miért pont most mértek csapást Örvényország ninja falujára. A Kagék a kíséretükkel az utolsó napjukat töltötték nálunk. Másnap szándékozták elhagyni a falut, hazatérve véget vessenek a tíz éve tomboló háborúnak. Egyre biztosabbnak látszott, hogy a támadók tudták, ha meg szándékozzák akadályozni, hogy a shinobi falvak vezetői élve elhagyják a falut, akkor kihasználva az utolsó éjszakát – mikor is az öt Kage egy helyen tartózkodott – támadniuk kellett.

Nem is tettek másként. Az ellenséges csapatok feltartóztathatatlanul nyomultak előre Zuhatagban, utánuk csak pusztulás és halál maradt. Az elfoglalt helyek biztosításával nem törődtek – ennek ékes bizonyítéka volt a felgyújtott, porig égetett épületek. A támadók csak egyet akartak, megölni a Kagékat, és így megakadályozni a ninja háború végét. Nem számított nekik, ha közben egy egész falut semmisítenek meg.

A helyzetünk egyre kilátástalanabbnak tűnt. Képtelenek voltunk megállítani a támadókat, de nem állt szándékunkban feladni a harcot. Tisztában voltunk azzal, amíg le tudjuk lassítani az ellenséget, addig volt arra esély, hogy a civil lakosságot ki bírják menekíteni a faluból, és biztonságba helyezni őket. Mindezek tükrében elszántan védekeztünk. A behatoló ellenséges csapatoknak mindenegyes talpalatnyi területért keményen meg kellett küzdeniük, véres összecsapások keretében.

Az idő teltével a Zuhatagot védő csapatok száma vészesen csökkeni kezdett, félő volt, ha nem történik valami, akkor a falunkból semmi sem marad. Az ellenség látva ezt a helyzetet megújuló erővel támadt ránk. A helyzetünk kezdett mindinkább kilátástalanná válni, de nem volt mit tenni, folytatnunk kellett az utolsó emberig a küzdelmet…

* * *

– Rasengan! – hallatszott a támadás zaját túl zengve egy kiáltás, miközben egy felém irányuló támadást védtem éppen ki.

Az azutáni másodpercben egy irgalmatlan erejű robbanás rázta meg a környéket. Egy szemkápráztató villanás kíséretében, egy fénygömb jelent meg, ami pillanatok alatt óriásivá nőtt, és elborította az előttem, illetve a mellettem állók előtt lévő területet. Megközelítőleg fél percig sem tartott a vakító fényesség, mikor is amilyen hirtelen jelent meg, olyan váratlanul szűnt is meg az örvénylő energiagömb.

A fény eltűntével, ahol az imént még a reánk támadók voltak, ott jelenleg egy hatalmas kráter volt látható. Az elképesztően erős robbanás senkit és semmit nem kímélve pusztított el élőt és élettelent.

Döbbenten álltam shinobi társaim gyűrűjében. Valamennyien jószerivel szájtátva meredtünk, a gödröt bámulva. Mielőtt akár egyikünk is megmozdulhatott volna, egy újabb meghökkentő esemény történt. Egy óriási – vagy tizenöt-húsz méter magas, kb. ugyan olyan hosszú – béka jelent meg, a nem minden napi látványt fokozta, hogy a kétéltű állaton egy mellény volt, a jobb első mancsában/kezében vagy milyében – fogalmam sincs, hogy hívják e végtagot a békák esetében – egy méretes kést tartott. Ha ez még nem lett volna elég, a látványt még fokozta, hogy a béka hátán egy ember állt. Viszont még ez sem volt elég, mert a következő pillanatban még egy jókora – a másiknál néhány méterrel kisebb – béka bukkant fel a másik mellett, és minő meglepő, annak is a hátán egy ember állt.

Itt azonban még nem volt vége az eseményeknek. A két béka hátra arcot csinált, és a gödör másik felén álló ellenségre támadtak, kegyetlenül irtva azokat. Ez alatt a békák hátán álló két ember kezében, felragyogott valami, ami egy másodperc alatt egy örvénylő, szikrázó gömbé alakult, vakító fényt árasztva magából.

– Rasengan! – hangzott fel ismét az iménti kiáltás, de most egyszerre két torokból, majd azt követően mind a ketten elhajították ellentétes irányba a kezükben lévő, pulzáló energiagömböt, hogy nem sokkal később a támadó csapatok kellős közepébe csapódjanak.

Az előbb lejátszódó események újra megtörténtek, csak éppen most kétszeresen. Az ellenség sorai között felrobbanó fénygömbök okozta pusztítás, ismét lezajlott, nem kímélve embert, valamint a köröttük elterülő területet, és az ott lévő épületeket. A robbanás után ismételten nagy kiterjedésű kráter keletkezett, a különbség csak annyi volt, hogy nem egy, hanem kettő volt belőle.

Az ellenség látva a végbe ment pusztítást, visszavonulásba kezdett. Egymás után tűntek el a shinobik egy-egy füst felleg kíséretében. Sajnos biztos voltam benne, ha itt be is fejezték a támadást, máshol felbukkanva tovább fognak harcolni…