II. rész: selene

1. fejezet: A Holdkirálynő

Két hónap telt el a nagymama halála, és másfél a temetése óta. Az elmúlt két hónapban, sok minden megváltozott az életemben. Valahogy érettebb lettem – végérvényesen felnőttem. Megtartva az ígéretemet, amit a nagyi halálának másnapján tettem, belevetettem magam a munkában. Amit akkor megfogadtam, a temetésen megerősítettem, hogy úgy adózhatók legjobban a nagymama emlékének, ha folytatom az ő uralkodói munkáját. Ezt meg is tartottam, és az lett az eredménye, hogy zökkenőmentes volt az átmeneti idő az ő hajdani, és az én majdani uralkodói korszakom között.

Reggeltől, estig dolgoztam. Uranus, Neptun, Luna, Artemis, és most már az unokatestvérem, Nehelenia is sokat segített az államügyek intézésében. átvennem a királynői teendőket, elsőként fogadnom kellett, Őfelsége Serena királynő halála után érkező részvét leveleket, illetve látogatásokat. Ezek után pedig a királynői feladatköröket, és mire letelt a két hónap, készülnöm kellett a saját koronázásomra, amit a holdtörvények szerint két hónappal, az előző uralkodó halálát követően kellett megtartani.

A megkoronázásomat, egy szombati napra tűzték ki. Ebből kifolyólag, a koronázást megelőző napokban vendégek tucatjai érkeztek az ünnepre, a Holdkirálysággal szövetséges birodalmakból. Gondoskodni kellett az elhelyezésükről, vendégül látásukról. Annyi volt a teendő, hogy mire elérkezett az este, már alig álltam a lábamon a fáradáságtól. Kimerülten zuhantam bele az ágyba, és minden egyes alkalommal, azonnal el is aludtam. Így szinte észrevétlenül érkezett el a koronázásom előtti este. Vacsora alatt az asztalfőn ülve, majd leragadt a szemem. a jobbomon ülő Lady Uranus nem is állhatta meg szó nélkül:

– Selene, ha így folytatod, itt helyben el fogsz aludni. Milyen viselkedés ez, egy királynőtől? – heccelt vidoran barátnőm.

– Hahaha! Marhára vicces! – morogtam egyet, mérgesen nézve a magas szőkére.

– És nem is mond ilyeneket egy királynő – csatlakozott hozzá, a mellette helyet foglaló Lady Neptun is, aki jót mosolygott Uranus kommentárján.

– Igazuk van az udvarhölgyeidnek, Selene – helyeselt Nehelenia hercegnő a baloldalamon. – Egy királynő, sokkal felelősségteljesebben viselkedik.

– Hogy fogod bírni a holnapi napot?! A koronázásod kellős közepén is aludni fogsz? – kérdezte incselkedve Artemis tanácsos, Nehelenia mellől.

– Az lenne még szép! Az egész vendégsereg rajtunk röhögne! Lenne miről pletykálni a fél galaxisnak jó ideig – tette hozzá kioktatóan Luna tanácsos is – Artemis másik oldaláról –, a saját megjegyzését a többiekéhez.

„Ez már sok! – fortyogtam mérgesen magamban. – „Na, de ezt még megbánjátok! Tudok én is, hasonlókat mondani!”

– Így gondoljátok? – kérdeztem negédesen az étkezőben lévőktől. – Akkor hadd közöljem veletek a következőket; az udvarhölgyek nem szoktak addig megszólalni, amíg az uralkodójuk, erre nem ad külön engedélyt számukra – néztem végig a két bolygóhercegnőn a legtökéletesebb királynői lenézéssel, majd folytattam balra fordulva. – A királyitanácsosok sem beszélhetnek, ilyen szemtelen hangnemben az uralkodójukkal, de ez áll, a királyi rokonokra is – mondtam leereszkedően a másik háromnak, és hozzá még, legyintettem is egyet királyian. – „Na ezen már, nem nevettek olyan jót!” – és nagy elégedettségemben, gondolatban elismerően megveregettem a vállamat. 

Hát igen, most tényleg nem vigyorogtak. Az ötös fogat tagjai sértődötten ültek a helyükön, előbbi királyi beszólásomtól, ha nekik ez kellett, én is tudok gonoszkodni velük, nem csak ők velem. Elnézve savanyú ábrázatukat, minden átmenet nélkül kirobbant belőlem a kacagás, és úgy nevettem, hogy képtelen voltam abbahagyni. Egy darabig csak meredtek rám, majd váratlanul felhangzott Neptun gyöngyöző kacaja, és nem sokkal később csatlakozott hozzá, Artemis macskás röhögése is. Uranus sem bírta, ekkora már visszafogni magát, ő is nevetni kezdett felszabadultan. Nehelenia körbenézett, és látta, hogy úgy rötyögünk, hogy majdnem leesünk a székünkről, erre ő is el kezdett nevetgélni. Luna nem tartott velünk, ő még játszotta a sértett felett, de láttam rajta, hogy ez már csak színjáték. nem is kellett sokat várni, a fekete maccs is teli szájjal vigyorgott.

A nagy hangzavarra bejött a vacsoránkat felszolgáló inas, és döbbenten konstatálta, hogy jövendőbeli uralkodója, udvarhölgyei, tanácsosai és királyi rokona társaságában jóformán lefordult a röhögéstől ültő helyéből. Mindannyian ránéztünk a meglepett inasra, és láttuk szó szerint megnyúlt ábrázatát, még hangosabban kezdtünk el nevetni, aminek az lett a vége, hogy a szerencsétlen szolga rohanvást menekült ki az étkezőből, mivel azt hitte, az egész társaság meggárgyult, vagy egyszerűen csak rájuk jött a bolondéria, vagy netán az öt perc.

Még jó sokáig kacarásztunk azon az estén, valamennyiünknek jól esett a nevetés, mert megszabadított minket az eltelt napokban felhalmozódott feszültségtől. Mire végre elmúlt, a hatunkat sújtó röhögő görcs, fáradtan – de most a vidámságtól – visszavonultunk lakosztályainkba, és egymásután álomba szenderültünk.

* * * * *

…és végre felvirradt a várva várt nap! Megkoronázásom napja! jobban belegondolok, soha nem hittem volna, hogy ilyen hamar eljön ez a nap. Gyermekkoromban úgy számítottam, hogy körülbelül, majd úgy negyven-ötven évesen fogok talán trónra lépni, de a sors másként akarta! Valami okból kiindulva, nekem fiatalon, szinte még gyerekfejjel – három hónap múlva leszek, mindössze tizenhét éves –, kell uralkodóvá válnom. Nem mintha nem lennék rá felkészülve, mert erről gondoskodottak a szüleim és nagyszüleim, úgyszólván hat éves korom óta tartott a kiképzésem. Nem is beszélve arról, hogy senshiként tizennégy évesen már felnőttnek számítottam, és mindehhez még hozzájött az a tíz hónap, amit távol töltöttem az otthonomtól, valamint az elmúlt öt hónap, amikor tulajdonképpen régensként funkcionáltam.

Miközben ezeken merengtem, lassú léptekkel haladtam végig a Holdpalotát, a Holdfényszentéllyel összekötő, virágokkal szegélyezett, márványlapokból álló úton. Az út két oldalán végig emberek álltak – holdlakók és vendégek –, hogy szemtanúi legyenek bevonulásomnak a szentélybe.

Hosszú holdhercegnői ruhám a lágy szellőben, minden lépésemnél meg-meglibbent. Két oldalamon – szoknyám szegélye mellett – Artemis és Luna lépdelt ünnepélyes ábrázattal. Egy lépéssel mögöttem a jobbomon Sailor Uranus, a balomon Sailor Neptun haladt – nagyon sajnáltam, hogy Sailor Pluto most nem volt velünk, rendkívüli módon hiányzott mellőlem „öreg” barátnőm. A hátam mögött, mint a királyi család – rajtam kívül egyetlen életben lévő – tagja, Nehelenia hercegnő sétált.

Beléptem a Holdfényszentély kör alakú, magas mennyezetű kupolatermébe. a falakat borító, holdkövekből kirakott rúnák, élettel telten ragyogtak, a tető üvegborításán a galaxis kicsinyített mása világított saját fényével. Odabent rajtunk kívül a Holdrend főpapja tartózkodott – aki édesapám halála óta töltötte be ezt a tisztséget –, és ő csendesen várta, hogy mellé érjünk.

A szentély ajtaja becsukódott mögöttünk. Társaim megálltak a főpap mellett, mialatt én tovább haladtam a Holdfényszentély közepére. Megálltam, és felpillantottam. A Föld jóformán felért a zenitre, ami a következő percben be is következett. A bolygóról visszaverődő napfény elborította a Holdfényszentélyt. Nem láttam, de valahogy mégis érzékeltem, hogy a szentély falain a rúnák életre kelve, felerősítették a fény ragyogó erejét.

A fény, mint mikor Holdhercegnő lettem, ismételten körülölelte testemet. Éreztem, ahogy a testem energiával telt meg. Különös, de jóleső érzés járta végig a lelkemet és a tudatomat. Olyan volt az egész, mintha kiszabadultam volna testem fogságából, és fénysebességgel szeltem át a galaxist. Ismét láttam a naprendszereket, bolygókat, városokat, embereket, állatokat, az életnek a legkülönfélébb megtestesüléseit. Elmém végigszáguldott a világegyetemen, de akkor hirtelen az egésznek egy szempillanat alatt vége lett. A fény szétoszlott, én meg ott álltam a Holdfényszentély közepén. Tisztában voltam vele, hogy ismét tudatélményben volt részem, és ami óráknak hatott, az valójában, nem tartott tovább néhány pillanatnál, de amit most átéltem, az sokkal teljesebb és mélyebb volt, mint a két és fél évvel ezelőtti.

Homlokom közepén az aranyhold felfénylett. Az aranyfény mindent, és mindenkit elvakított, kivéve engem. Szemeim előtt lassan, egy tárgy öltött alakot. Egy rózsaszín, húsz centiméteres hosszúságú pálca, tetején egy nagy, aranyszínben játszó félholddal. Döbbenten meredtem a pálcára, és váratlanul tudatosult, hogy amit láttam, az nem volt más, mint a Holdjogar! A jogar – ami a nagymamám halálának pillanatában eltűnt, mint az elmúlt ezer évben, mióta létezett a Holdkirályság, és csak a koronázáskor jelenik meg újra a szentélyben.

Mélységes áhítattal néztem a pálcát, majd önkéntelenül felemelve a jobb kezemet, megfogtam a Holdjogart. Az aranyfény elültével, a fejem fölé nyújtottam a Holdjogart, ami ezüstfénnyel felragyogott, és válaszul rá, a Holdfényszentélyben található valamennyi rúna is tündökölni kezdett, abban a másodpercben már azt is tudtam, hogy az eddigi hatalmam a többszörösére nőtt, mivel már nem Holdhercegnő voltam, hanem a Holdbéli Ezüst Millennium Királyság uralkodója, a Holdkirálynő.

Most, hogy megtörtént a kinyilatkoztatás, és az új uralkodó megválasztatott, a teremben lévők – testőreim, macskáim, unokanővérem és a főpap – fél térdre ereszkedtek. A jobb kezüket a szívükre téve, lehajtott fejjel tettek hűségesküt a Holdkirálynőnek, amit el is fogadtam.

Az ezüstfény ezután kialudt, én meg leengedtem a Holdjogart tartó jobbomat. Egy intéssel jeleztem a szentélyben tartózkodóknak, hogy felállhatnak. Tudtam, hogy a következő feladatom, elhaladni alattvalóim sorfala előtt a Holdfényszentélytől, a Holdpalotáig vezető úton, majd belépve a trónterembe, elfoglalni helyemet a Holdfénytrónuson. Végezetül fogadnom kell a holdlakók és a vendégek köszöntését, illetve viszonoznom kell azt.

Ennek megfelelően tettem egy lépést előre, jobban mondva csak tettem volna, mert valami szűk dolog meggátolt abban. Meghökkenten néztem le a lábaimra, és meglepetten láttam, hogy ruhám bő szoknyarésze egy szűkre módosult. Meglepetten vettem tudomásul, hogy holdkirálynői ruhám mennyire eltért az eddigi királynők ruházatától. Ezer éven át, minden új uralkodónak hasonló volt a ruhája ahhoz, amit Holdhercegnőként viselt – a királynői csak néhány apróságban tért el. Az én hercegnői viseletem sem különbözött lényegesen az elődeimétől, csak egy-két dologban – de ez természetes is volt, mert az összes királynőnek, valamint hercegnőnek az öltözete, valamilyen módon, tükrözte a személyiségét. Most viszont az én királynőruhám, teljes mértékben eltért, mint a felmenőimé.

A ruha színe ugyanolyan ezüst-fehér volt, mint amilyet Holdhercegnőként viseltem – az eltérés az alakjában volt. A ruha, először is ujjatlan volt, a mellrészén nem futottak körbe ezüstkarikák, hanem helyette egy vakítóan fehér masni – közepén egy aranyhold – díszítette öltözékemet. A felsőrésze ennek is szűk volt, de a dereka sem magasan szabott, a szoknyarész sem harang alakú, hanem a mellrésztől elindulva, teljesen követte az alakom vonalát, egészen a térdemig, ahol a ruha anyaga ellenben, még a hercegnői ruhámnál is bővebb volt. Az uszálya hátul jó hosszan, legyezőszerűen terült szét a Holdszentély kövezetén. A ruha hátulján egy hatalmas, pillangószárnyra hasonlatos masni volt, ami még az uszályon is túl nyúlt.

Miután így szemügyre vételeztem királynői ruhámat, most már vigyázva indultam el társaimhoz, hogy azt követően a kíséretükben, kilépjek a Holdfényszentély lassan kinyíló kapuján. Méltóságteljesen sétáltam a márványburkolatú úton, ami két oldalán az emberek köszöntötték az új Holdkirálynőt. Elérve a Holdpalotát, a trónterembe mentem, hogy elfoglaljam helyemet a Holdfénytrónuson, mint a Holdbéli Ezüst Millennium Királyság új uralkodója.

* * * * *

– El sem hiszem, hogy végeztem a mai napra! – sóhajtottam kimerülten egy nagyot. Letettem a kezemben lévő tollat, becsukva az utolsó elkészített aktát is, kimerülten dőltem hátra székemben, és hunytam le a fáradtságtól égő szememet. – Már azt hittem, hogy nem tudjuk befejezni az új törvénnyel kapcsolatos teendőket.

– De szerencsére pontot tettünk, ennek a végére is még vacsora előtt – mondta elégedetten Luna, aki az íróasztalom bal oldali, felém eső sarkán ült, és segített aznapi munkámban.

– Már csak Artemist kell megvárnunk, hogy visszajöjjön, és mehetünk vacsorázni – reméltem, hogy az nem lesz sokára, mert gyomrom hangos kordulásokkal jelezte, hogy tényleg itt volt a vacsoraidő.

– Igyekezhetne. Már jó ideje elment! Kíváncsi vagyok, mi tarthat ilyen sokáig? – bosszankodott Luna. – Pedig a titkárod azt mondta, hogy egy levél érkezett neked, és azt kell átvenni.

–  A küldönc a Holdkirálynőnek, vagy az egyik tanácsosának adhatja át – jegyeztem meg, kinyitva a szememet –, ezért örüljünk, hogy Artemis önként vállalkozott, hogy elhozza a levelet.

– Persze, hogy önszántából jelentkezett – mondta lekicsinylően Luna. – Így legalább elszabadulhatott innen, ezzel mindketten tisztában vagyunk Selene – húzta el száját a cica hölgy.

– Ebben igazad van, Luna – mosolyodtam el –, de ahogy hallom, megérkezett Artemis – és valóban kinyílt dolgozószobám ajtaja, amin a fehér macska lépett be, egy nagy fehér borítékot hozva magával.

– Bocs a késésért, de a küldönc kicsit bőbeszédű volt – kezdte gyorsan Artemis, miközben jelentőség teljesen pillantott Lunára. Gyanítottam, hogy a kandúr ezzel akart gátat vetni annak, hogy a társa megszólalhasson, és megint kioktassa őt. Magamban egyet értettem Artemisszel, néha igencsak bosszantó tudott lenni Luna állandó okoskodása. Azon meg jót derültem magamban, hogy a fiú macska, milyen ügyes taktikai érzékkel semlegesítette a lány maccsot. – De előnye is volt a dolognak, így egy kicsit ki faggattam bizonyos dolgokról, ha értitek, mire gondolok?

– Azt ne mond, hogy már megint egy… Tudod mit, hagyjuk! – fújtattam egyet dühösen.

– De bizony ám, hogy az – kacsintott egyet vidoran, illetve sokat sejtetően a macska.

– Egy újabb válaszlevél a meghívóra Selene, ami a születésnapod alkalmából rendezett bálra szól – mondta Luna.

– Már nagyon megbántam, hogy annyi meghívót szétküldtünk – suttogtam letörten.

– Úgysem tehettünk mást. Az összes szövetségesünknek kellett küldeni meghívót a bálra, különben megsértődtek volna azok, akiket nem hívtunk meg, és abból meg csak politikai bonyodalmak származnának – világított rá Luna a dolog lényegére.

– Igazad van – feleltem –, de még a legvadabb álmaimban sem gondoltam, hogy a születésnapi bálomra szóló meghívást, valamennyi uralkodóház arra akarja felhasználni, hogy potenciális vőlegényeket mutassanak be nekem garmadával – húztam el a szájamat.

– Pedig elhiheted Selene, eléggé szórakoztató, hogy a meghívások elfogadásának hátterében valójában az áll, hogy összeismertessenek téged az alkalmas férjjelöltekkel. A mostani válaszolónak – a Singindan királyának –, ahogy ki bírtam szedni a küldöncből, nemhogy egy, de mindjárt négy fiúunokája is van – közölte vigyorogva Artemis.

– Ez nem vicces, Artemis! – torkolta le Luna a másik macskát. – Selenének előbb-utóbb férjhez kell mennie, ez holdkirálynői kötelessége, és az is, hogy trónörökösről gondoskodjon. Nincs annál jobb alkalom, hogy megismerkedjen a megfelelő fiatalemberekkel, mint a bál.

– Félretéve a tréfát, egyetértek Lunával, Selene – mondta komolyra fordítva a szót Artemis –, mert ha már férjnél leszel, és megszületik a gyermeked, akit megjósoltak, akkor Terrilnek, a Dark Kingdom uralkodója sem fenyegethetne többet téged.

– Nagyon jól tudom, mi a feladatom – válaszoltam ingerülten. – Az viszont biztos, hogy eszem ágában sincs még férjhez menni, majd ha csak eljön az ideje, akkor meg fogom tenni azt, amit elvárnak tőlem. Remélem, hogy nem kötelességtudatból kell majd megházasodnom, hanem szerelemből tehetem, továbbá meg nem egy hatalommániás, elmebeteg miatt, mit Terril, akinek a bomlott agyában egy ilyen lehetetlen gondolat vert tanyát – tettem még hozzá keserűen. – Megkérnélek titeket, hogy most hagyjatok egy kicsit magamra! Egyedüllétre van szükségem – amint ezeket kimondtam, felálltam a székemből, és megkerülve azt, az ablakhoz léptem.

– Selene… – szólalt meg a hátam mögül Artemis, de Luna közbeszólt:

– Gyere! Jobb, ha most egyedül hagyjuk Selenét – azzal hallottam, amint a fekete cica leugrik az íróasztalról, és Artemis társaságában kiment a dolgozószobámból, teljesítve kívánságomat, hogy magamban lehessek a gondolataimmal.

*

Tanácsosaim távozását követően, elmélyülten tekintettem ki az ablakon át a palotakertre. A gazdag színekben pompázó kertet nézve, a gondolataimba merültem. Elmerengtem mindazon, ami az elmúlt – közel – három hónap alatt történt, mióta Holdkirálynő lettem.

Az eltelt hónapokat azzal töltöttem, hogy belerázódjak uralkodói feladataimba. Reggeltől, estig dolgoztam, hogy azután kimerülten szenderedjek álomba minden este. Segítőim bőven akadtak: két udvarhölgyem, Uranus és Neptun, a Holdmacskák, Luna és Artemis, az unokanővérem, Nehelenia, továbbá a nagymamám régi munkatársai – akik most már az enyémek voltak – segédkeztek az államügyek vitelében. Igazából ezzel nem is volt gond, elvégre kicsi korom óta tanultam az uralkodással járó feladatokat, és az első hónap végére egészen jól belejöttem abba, hogy királynő legyek.

Sajnos azonban voltak más gondjaim is. Ott volt elsőnek a Dark Kingdom elleni harc, ami ekkorra már nyíltan tombolt a királyság, illetve az ellene létrehozott katonai szövetség között, amelyet az Időkapu őre, és a Sárkánylovagok hívtak életre az eltelt kilenc hónap alatt.

Plutóval – még a nagy távolság ellenére is – havi rendszerességgel váltottunk leveleket. Ezekből értesültem arról, hogy a birodalom egyre újabb, és újabb területeket foglalt el, de két hónapja sikerült a lendületüket megtörni, azáltal, hogy egyre többen csatlakoztak Plutóékoz. Mindezek ellenére, még így is nehéz volt a szövetség helyzete a sokszoros túlerővel szemben. Annak is tudatában voltam, nemsokára nekem is vissza kell térnem a Dracaenára, hogy segítsem a harcokat senshiként Uranusszal és Neptunnal egyetemben. 

Nehéz döntés volt ez, mivel Holdkirálynőként az alattvalóimnak tartoztam elsősorban felelősséggel, de tudtam, hogy előbb-utóbb a harcok idáig is el fognak érni, ha nem teszünk valamit. Ezt viszont nem akartam megvárni, így eldöntöttem, hogy a tizenhetedik születésnapom alkalmából rendezett bál után, indulunk is Uranusszal és Neptunnal, Plutóhoz.

Annak céljából, hogy a Holdon ne érezzék meg a távollétemet, Neheleniát kineveztem kormányzónak, hogy intézkedjen a nevemben. Mellé segítőként Lunát, illetve Artemist tettem meg elsőtanácsosnak, ezzel biztosítva a Holdkirályság zökkenőmentes ügyviteleit.

Nagy gondom volt még Terril, a Dark Kingdom uralkodója. A férfi mindenáron feleségül akart engem venni, hogy aztán ő legyen a születendő gyermekem apja, aki egy napon a legerősebb lénye lesz a galaxisnak. Terril a gyermek erejét felhasználva szeretné majd megszerezni a korlátlan hatalmat, és uralkodni a mindenség felett. A tetejében ráadásul, általam kívánja megkaparintani a Szivárványkristályokat, és velük párhuzamosan az Ezüstkristályt, hogy kiszabadíthassa a gonosz anyját, Metaliát egy másik dimenzióból, ahová még a férje zárta be a nőt.

Ez sajnálatos módon felvetett egy másik ügyet is, ami ólomsúllyal nehezedett a vállaimra. A férjhezmenetelemet! Holdkirálynőkét ez uralkodói kötelességem volt, de mint azt a Holdmacskák bölcsen megállapították, ez még Terrilt is meggátolná terve kivitelezésében – ha férjhez mentem, és világra hoztam a trónörökösömet, akkor a férfinek már nem lehetősége, az ötlete megvalósításra.

Meg kellett hagyni, nem nagyon fűlött hozzá a fogam, hogy kötelességből kelljen házasságot kötnöm. A nagymamámhoz és az édesanyámhoz hasonlóan szeretnék, szerelemből hozzámenni valakihez. A nagypapám a Hold katonai parancsnoka volt, az édesapám meg a Holdrend főpapja, tehát rangban mindketten megfelelőek voltak a Holdkirálynő, valamint a Holdhercegnő részére. Szerelmes ugyan még nem voltam, de volt valaki, aki nagyon fontos volt nekem, és aki iránt egy furcsa kötödést éreztem. Ő Botrychium volt, az egyik Sárkánylovag.

A férfit már akkor jóképűnek találtam, mikor még ellenségnek – a Dark Kingdom egyik katonájának – hittem, de miután kiszabadított, és kiderült is ki igazából, még jobban vonzódtam hozzá. A Dracaenán együtt eltöltött, egyetlen csodálatos hét alatt alaposan megismertem Botrychiumot, és meg tanultam tisztelni a férfi személyiségét. Nem is beszélve a csókról, amit a bolygón váltottunk az utolsó napon, mielőtt haza kellett térnem a nagymama betegsége okán. Elutazásom előtt még csak beszélni sem tudtunk, és az azóta eltelt kilenc hónap alatt, nem láttam a férfit. Lehetséges, hogy ő már nem is gondol rám, és el is felejtett…

Elmerülve a gondolataimban, észre sem vettem az idő múlását. Váratlanul arra riadtam fel, hogy egy harangkondulás jelezte, hogy kilenc óra volt, és már későre járt az idő, továbbá a gyomrom ismételt kordulásai is jelzőértékkel bírtak, hogy itt volna az ideje a vacsorának. Elfordulva az ablaktól, lassú léptekkel elindultam, hogy csatlakozzak a többiekhez, akik valószínűleg már jó ideje vártak rám a vacsoraasztal mellett.

* * * * *

Eltelt újabb két hét, és végre valahára a tizenhetedik születésnapom alkalmából rendezett bálon is túl voltunk. Nem mintha nem szeretném a bálokat, de most ezt nem nagyon élveztem, mivel olybá tűnt nekem, az egész csak arra volt jó, hogy minél több, jó házból való fiatal férfivel megismertessenek. Szerencsére végre ezt is túléltem! Most pedig itt volt az idő, hogy újra útra keljek, és visszatérjek a Dracaenára.

A nagy útra felkészülten álltam a Holdpalota előtt, oldalamon Sailor Uranusszal és Sailor Neptunnal. Velem szemben Nehelenia álldogált közrefogva Luna, illetve Artemis által. Mögöttük a tanácsadóim, a palota személyzete, és a Holdőrség tagjai ácsorogtak, hogy hivatalosan is elbúcsúzzanak a Holdkirálynőtől.

– Nehelenia, akkor havonta írunk mindketten, hogy tudassuk a másikkal, hogyan alakulnak az ügyek – emlékeztettem az unokatestvéremet.

– Természetesen, Selene, ahogy azt már megbeszéltük – mondta a hercegnő. – Ne aggódj, úgy fogok tenni mindenben, ahogy azt meghagytad. Észre sem fogják venni a Holdon, hogy nem vagy itt – tette hozzá furcsa hangsúllyal Nehelenia.

Egy pillanatig ezen a kijelentésén megdöbbentem, és egy különös érzés kerített hatalmába, de aztán elhessegettem magamtól a hirtelen rám törő rossz előérzetet. Elvégre ennek így kellett lennie, hiszen az elmúlt három hónapban elintéztem, a királyság ne érezze meg, hogy nem vagyok otthon, és minden a megszokott medrében haladjon.

– Luna! Artemis! – fordultam a két Holdmacskához. – Támogassátok Nehelenia hercegnőt úgy, mintha csak nekem segítenétek.

– Számíthatsz ránk, Selene – felelte komolyan Luna.

– Ez csak természetes, Felség – bókolt nekem hivatalosan, rezzenéstelen ábrázattal Artemis, de közben látszott rajta, hogy legbelül szinte fuldoklik a nevetéstől.

– Selene! Itt az ideje, hogy induljunk – szólalt meg jelentőségteljesen a jobbomon álló Uranus.

– Rendben, mehetünk – válaszoltam.

Búcsúzóul elköszöntem egy királyi főhajtással a palota előtt álló tömegtől, megsimogattam macskáimat, és megöleltem Neheleniát, majd a következő másodpercben átváltoztam Sailor Silvermooná – senshiként könnyebb lesz észrevétlenül utaznom, mint teljes holdkirálynői díszben.

– Kész vagytok?! – érdeklődtem a másik két senshitől.

– Mi már régen, már csak rád vártunk – felelte Neptun.

– Akkor induljunk! – adtam ki az utasítást, mialatt kérdően néztem a lányokra. Ők egy-egy fejbólintással jelezték, hogy részükről mehetünk.

Nekikészülve a teleportra, egy kicsit elgondolkodtam. Reménykedtem benne, hogy utunk eseménytelenül fog lezajlani. Nem fogja semmi sem megzavarni, és semmilyen váratlan esemény kapcsán sem kényszerülünk kitérőre.

Míg ezek a gondolatok végig futottak az agyamon felkészültem, és a következő pillanatban elteleportáltam két testőröm társaságában a Holdpalota elől, és megkezdtük– várhatóan egy hónapig tartó – utazásunkat a Dracaenára.