2. fejezet 


A Szivárványkristályok nyomában

A Holdról való indulásunkat követő harmincharmadik napon érkeztünk meg a Dracaenara. Elmondhattuk, hogy utunk – hála a Holdistennőnek – eseménytelenül telt. Semmi sem késleltette, hogy a tervezetnek megfelelően érjünk a Sárkánylovagok bolygójára.
A korábbiakhoz hasonlóan most is a Sárkányvár tetőteraszán landoltunk, ahol már vártak ránk. Erre számítottunk is, mivel tisztában voltunk azzal, hogy a naprendszer külső határán elhelyezett érzékelő kristályok jelezni fogják a bolygón lévőknek jöttünket. Landolásunktól néhány méterre ott állt egymagában, immár tíz hónapja nem látott barátnőnk Sailor Pluto, az Időkapu őre. Egy végtelennek tűnő másodpercig semmi sem történt, de utána majdnem azonos időben mozdultam meg Plutoval, és bezárva a köztünk lévő távolságot, egymás nyakába borultunk.
– Jó téged újra látni! – kiáltottam fel mosolyogva, miközben karnyújtási távolságra eltartottam magamtól a lányt, és jó alaposan szemügyre vettem. – Semmit sem változtál – és való igaz, barátnőm éppen úgy nézett ki, mint ahogy emlékezetemben élt.
– De te igen… – felelte a senshi, mialatt ő is végigmért furcsa fénnyel a szemében, de nem bírta folytatni, mert ekkora már Neptun és Uranus is odajöttek hozzánk.
– Szia, Pluto – köszönt a tenger senshi, és mivel én elengedtem Plutot, most ő ölelte magához a lányt. – Jó, hogy újra együtt vagyunk mind a négyen. Hiányoztál.
– Ti is nekem – viszonozta az alacsonyabbik lány ölelését az Időkapu őre.
– Üdv, „öreglány” – hangzott fel Uranus üdvözlése is, a rá jellemző egyedi stílusban (de hát őt éppen ezért szeretjük, és most rajta volt a sor, hogy egy hatalmas baráti ölelésbe vonja negyedik társunkat.
– Uranus! Uranus! – mondta fejcsóválva Pluto. – Nem is te lennél, ha nem ilyen módon köszönnél – kacagott fel a lány, ami ragadósnak bizonyult, mert másodpercek alatt, már mind a négyen szívből nevettünk. Boldogok voltunk, hogy végre ismét együtt lehetünk, és épségben láttuk viszont egymást.
– Éppen jókor érkeztetek, délutánra Boarex megbeszélést hívott össze a tanácsterembe – tért a lényegre a kölcsönös üdvözlések után Pluto. – Menjünk be a várba, addig tudtok pihenni.
– Részemről nincs akadálya – vonta meg a vállát Uranus, mialatt befelé tartottunk a tetőteraszról.
– Egyébként, kik lesznek még ott rajtunk kívül? – kérdezte Neptun, lefelé menet a csigalépcsőn.
– Mint azt a leveleimből már tudjátok, sikerült összehoznunk egyfajta szövetséget a Dark Kingdom elleni harchoz – mondta Pluto. – A szövetségvezetői, a tanácsadóikkal, valamint segédeikkel itt a Dracaenan gyűltek össze – persze titokban – tanácskozásra, hogy megosszák egymással ötleteiket, észrevételeiket. Továbbá hogyan állnak a harcok, hol voltak támadások az elmúlt hetekben, ahol segítségre van szükség oda csapatokat irányítunk át, és ennek megfelelően összehangoljuk a csapatmozgásokat, a védelmet és a csatákat.
– Sok dolgod lehetett az elmúlt hónapok alatt? – jegyeztem meg csendesen Pluto felé tekintve.
– Tény, hogy nem volt sok szabadidőm! – sóhajtott fel Pluto. – Az Időkapu őreként én voltam az egyik, akit a szövetségeseink megválasztottak vezetőjüknek. Mellettem még a hét tagú vezetőséghez tartozik Bhagavant és Boarex a Sárkánylovagok részéről, Solon kereskedőmester a Tilanuxonról, Lord Ireton az Atkynsról, Omnivora nagyúrnő a Cadrillaról és Perl herceg a Vantusról.
– Mondj róluk többet, hogy ha találkozunk velük, tudjuk, mihez tartsuk magunkat? – érdeklődött Neptun a számunkra ismeretlen személyekről.
– Solon – őt ti is ismeritek – a kiterjedt üzleti érdekeltségeinek köszönhetően, jó kis információs hálózattal rendelkezik, így ő hozzá tartozik a hírszerzés…
– Ja! Ő a kémek vezetője – vágott közbe cinikusan Uranus.
– Most meg mi bajod van?! Nagyon jól tudod, hogy ha le akarjuk győzni a Dark Kingdomot, erre is szükségünk van – szólt rá a szőkére Neptun.
– Tudom, tudom – tette fel védekezően a kezeit Uranus. – Bocs, hogy közbevágtam Pluto. Folytasd, kérlek!
– Tehát ott tartottam – mondta tovább Pluto –, hogy bemutatom a vezetőség tagjait. Lord Ireton, az Atkyns bolygószövetség katonai parancsnoka – mellesleg Bhagavant régi jó barátja, együtt tanultak annak idején az atkynsi katonai akadémián –, ő egy igazi katonai lángelme, nagyon jó taktikai érzékkel megáldva. Omnivora nagyúrnőre – tért rá a harmadik személy bemutatására Pluto – a legjobb jelző, hogy egy igazi amazon. Ő, a Cadrilla – amely királyság több naprendszert is magába foglal – trónörököse, és hát… eléggé nagyhangú – de egyébként, ha megismeri az ember rájön, hogy nagyon jó indulatú. Omnivoranak nagyon jó érzéke van a gyors rajtaütések, a zavarkeltések megszervezéséhez. Végül pedig Perl herceg, egy olyan világról származik, ahol leginkább tudományokkal és gyógyítással foglalkoznak. A herceg maga is gyógyító, és ahogy hallottam az egyik legjobb a maga területén – fejezte be Pluto.
– Egészen pontosan, mikor is lesz a megbeszélés? – kérdeztem meg, mivel már megérkeztünk arra a folyosóra, amelyikről a lakosztályaink nyíltak, amiket akkor használtunk, ha a sárkányvárban voltunk.
– Most éppen dél van, a tanácskozás négy órakor kezdődik – felelte az idő senshi. – Addig pihenjetek, és majd értetek jövők, hogy együtt mehessünk a tárgyalóba – indítványozta Pluto, kinek ötletével egyetértettünk, végül pedig elköszöntünk egymástól, és visszavonultunk lakosztályainkba. 

            * * * * *

Négy órakor társaimmal, a sárkányvár tárgyalótermében ültem. Rajtunk kívül ott volt még, a Pluto által említett négy ember: Solon kereskedőmester, egy hosszú, vékony leginkább aszkétára hasonlító, középkorú férfi, Lord Ireton, Bhagavanttal egyidős, alacsony, de rendkívül izmos ember, Omnivora nagyúrnő, akinek sötét bőre rendkívüli kontrasztot alkotott fehér hajával, és végül Perl herceg, aki már túl volt a hetvenen is, de még mindig jó fizikai állapotban volt. Ők fejenként két-két kísérővel voltak jelen, illetve a Sárkánylovagok közül, Bhagavant, Boarex és a fiaik, Bias és Botrychium vett részt a megbeszélésen.
A megbeszélés – mint azt megérkezésünket követően Pluto elmondta – a Dark Kingdom elleni harcokról szólt. Hol támadott legutóbb az ellenség, hogyan vették fel ellenük a harcot, milyen új világokat foglalt el a királyság, és így tovább. A legtöbb dologról, Plutoval váltott levelekből tudomásom volt, de azért új információkat is hallottam. Legtöbbször a szövetség vezetői beszéltek, olykor-olykor a kíséretükben helyet foglalók is hozzátették észrevételeiket.
Büszkeséggel töltött el, hogy barátnőm Sailor Pluto, milyen fantasztikus ügyességgel tárgyalt a többi vezetővel. Kifinomultan, tárgyilagosan, hozzáértően kezelte az éppen megvitatott ügyeket. Nem csoda, hogy megválasztották a szövetség egyik fejének. Végül is kiskora óta, velem együtt nevelték a Hold királyiudvarában, hogy felnőve az egyik közvetlen tanácsadóm lehessen, és a tanulással eltöltött évek alatt megszerzett tudását, most kamatoztathatta vezetőként.
Míg a tárgyalás folyt, egy fürkésző tekintetet éreztem egyfolytában magamon. Botrychium volt az. Valahányszor a férfi felé néztem, mindig a szemivel találkozott a pillantásom. Már kezdett egy kicsit idegesíteni, hogy végig engem vizslatott a megbeszélés alatt, de azért meg kellett vallanom – saját magamat nem csaphattam be – jól esett a cselekedete. Ebből legalább azt szűrhettem le – hogy amiben otthon a Holdon reménykedtem, beigazolódott –, Botrychium nem felejtett el.
Gondolataim, ami a férfi miatt egy kissé elkalandoztak, a helyükre zökkentek azonnal, amint meghallottam, hogy mi a szövetség vezetőinek új terve. Bhagavant vetette fel javaslatként a következőt:
– Most, hogy Sailor Silvermoon Uranusszal és Neptunnal visszatért, véleményem szerint itt volna az ideje hozzálátni a még meg nem talált három Szivárványkristály megkeresésének.
– Igaza van a Nagymesternek – jelentette ki Ireton. – A kristályokat még a Dark Kingdom uralkodója előtt nekünk kell megtalálnunk.
– Úgy tájékoztattak, hogy az eddig megtalált Szivárványkristályok, Sailor Silvermoon birtokában vannak? – érdeklődött Omnivora.
– Igen, nálam van mind a négy – feleltem az úrnőnek.
– Meg kell említenem, nem lenne-e biztonságosabb itt a Dracaenan tartani a kristályokat? – javasolta a nő a többi vezetőnek.
– Ezt már megbeszéltük – válaszolta Boarex. – A Szivárványkristályok Silvermoonnál nagyon jó helyen vannak.
– Eddig is ügyesen vigyázott rájuk – mondta Bias. – Édesanyámnak igaza van, a senshinél biztonságban vannak a kristályok.
– És ne feledkezzünk meg arról sem, hogy Silvermoon az egyetlen közülünk, akinek egyáltalán esélye van megtalálni a másik három Kristályvirágot, ami a hiányzó kristályokat rejti – emlékeztette a terembe lévőket Botrychium.
– Ebben az ügyben Omnivora úrnővel kell egyetértenem – szólalt meg Perl herceg is. – A kristályokat biztos helyen kell őriznünk, nem kerülhetnek illetéktelen kezekbe. Úgy tudom, Sailor Silvermoont egyszer már fogságba ejtette a Dark Kingdom. Ha ez megismétlődne, akkor a Szivárványkristályok az ellenség kezébe kerülnének.
– Várjunk csak! Mit akar ez jelenteni?! – kérdeztem meg egy kissé élesen.
– Csupán annyit, és mint azt te magad is hallottad, el akarják venni tőled a kristályaidat – jegyezte meg nem túl barátságos pillantásokat vetve a terembe lévőkre Neptun.
– Azt próbálják csak meg! – csapott dühösen egyet az asztalra Uranus, miközben kihívón felállt, és védelmezően mellém lépett, miközben Neptun is hasonlóképpen cselekedve, a másik oldalamra állt.
– A Szivárványkristályok Őfelségénél, a Holdkirálynőnél maradnak – mondta ellentmondást nem tűrő hangon Pluto, mialatt ő is a másik két senshi mellé lépett. Ami igazán meglepett az, az volt, hogy barátnőm életében először használta szigorúan hivatalos megszólításomat. – Erről több szót nem akarok váltani!
Mialatt barátnőim védelmezően mellém álltak, döbbenten néztem a teremben lévő emberekre. Képtelen voltam felfogni, hogy ezek most komolyan el akarják venni tőlem a Szivárványkristályokat. Bénultam ültem csak a helyemen, megszólalni sem bírtam. Nem akartam elhinni, hogy mindazok után amiken átmentem, éppen a szövetségeseim lennének képesek megfosztani a kristályoktól… 


                       *



– Vájunk csak! Én még szeretnék pár szót váltani erről! – szóltam közbe felállva, miután magamhoz tértem a sokkból, és hogy még nagyobb nyomatékot adjak a szavaimnak alakot is váltottam. Mielőtt akárcsak bárki megszólalhatott volna, fejemről eltűnt az aranypánt, és a homlokom közepén éles fénnyel felragyogott az aranyhold, a királyiház szimbóluma. A fény körülölelt, tetőtől-talpig beborított, majd váratlanul kialudt, és én ott álltam uralkodói öltözetemben, Holdkirálynőként. – Hol is tartottunk?! Igen már emlékszem. ott, hogy el akarják venni tőlem a Szivárványkristályokat! Sajnos ebbe nem egyezhetek bele – közöltem királyi felsőbbrendűséggel, a hirtelen átváltozásomtól még mindig döbbenten rám bámuló emberekkel. Mereszthették a szemüket, még egyikük sem találkozhatott életében, ahhoz hasonlatos dologgal amilyen az, mikor egy Holdkirálynő kinyilvánítja hatalmát, ami ráadásul az én esetemben még nagyobb hatású, mivel – ahogy azt a Holdrend tudósai még otthon megállapították – messzemenőkig én voltam az ez idáig legnagyobb erővel rendelkező uralkodó. Ott álltam a tanács tagjai előtt királyitartással, kihívóan, büszkén, ragyogó ezüstfehér fénnyel világító királynői ruhámban, oldalamon három testőrömmel, akiket hozzám hasonlóan igencsak felháborított az, hogy a szövetség vezetői el szándékozták venni tőlem a Szivárványkristályokat.
belenéztem mélyen, ellentmondást nem tűrően a tárgyalóasztal körül ülök szemeibe, sorban egymás után. Ők szótlanul, meghökkenten pillantottak vissza rám. A tekintetükből, amit rám vetettek biztosan tudtam, már egyik sem akarja elvenni tőlem a kristályokat. Magamban elégedetten mosolyogtam, mert már tudják, nem tanácsos egy Holdkirálynőt feldühíteni, különösen, ha három igencsak ingerült bolygó senshi áll mellette. Nem kellett három testőrömre néznem, biztos voltam abban, hogy nem semmi látványt juthattak a lányok, amint védelmezően álltak körülöttem, arcukon félreérthetetlen kifejezéssel.
– Felség, azt hiszem, most már megértették, hogy a Szivárványkristályoknak nálad a helyük – mondta határozott hangon legidősebb testőröm.
– Remélem arról, hogy elvegyék Őfelségétől a négy kristályt, egyszer s mindenkorra letettek?! – kérdezte veszélyesen mosolyogva Neptun.
– Próbálják csak meg! De amit akkor kaphatnak, azt megígérhettem, hogy arra örökéletükben emlékezni fognak – tette még hozzá a nyomaték kedvéért fenyegető hangsúllyal a szavaiban Uranus is.
– Elnézést kérek a társaim nevében is Felség – szólalt meg elsőként Solon. – Mi csak arra gondoltunk, hogy a Szivárványkristályok nagyobb biztonságban lennének, ha elrejtenénk őket egy jól őrzött titkos helyen. Nem is beszélve arról, hogy így te is megszabadulnál az őrzésükkel járó tehertől.
– Bocsánatkérés elfogadva – feleltem a kereskedőmesternek –, de számomra nem teher a kristályok őrzése, és mit arra korábban Botrychium helyesen rávilágított, én vagyok az egyetlen itt, aki képes a hiányzó három Kristályvirág nyomára bukkanni, és átváltoztatni azokat Szivárványkristállyá.
– Végre csak megértették, hogy senki sem nyúlhat a Holdkirálynő kristályaihoz – mondta lekicsinylően a szél senshi.
– Uranus, visszafognád egy kicsi magad! – szólt rá halkan a társára Neptun.
– Ezek szerint végre lezártnak tekinthetjük ezt a témát. Selenénél maradnak továbbra is a kristályok – összegezte a tényállást Boarex, közben pedig úgy nézett végig a társaságon, hogy azok jobbnak látták, ha csöndben maradnak. – Most térjünk rá az eredeti témára, amit a férjem vetett fel. Itt az ideje, hogy megkeressük a másik három Szivárványkristályt.
– Nem volna célszerű, ha egy nagyobb csapat indulna el a kristályok után – vélte Ireton, a taktikai zseni. – Egy kisebb, kevés főt számláló egység gyorsabban tudna haladni, és észrevétlenebbek is lennének az ellenségeink előtt.
– Egyértelmű, hogy Selenének mennie kell, már csak a kísérete tagjait kell összeválogatnunk – mondta Bhagavant az asztalfőről.
– Azt nem tudom kik lesznek azok, de hogy Plutoval, Neptunnal mind a hárman megyünk, az fix – szögezte le a dolgot Uranus.
– Még jó, hogy megyünk! – kiáltott fel Neptun. – Elvégre a Holdkirálynő testőrei vagyunk.
– Ehhez kétség sem férhet, és van egy ötletem – mondta elgondolkodva Pluto. – Javaslom, alkalmazzuk a Dark Kingdom uralkodójának tervét. Ő, azért akarta megszerezni az Időkapu kulcsát, hogy kinyitva a kaput, visszamenjen az idők hajnalára, és megtudja, hová rejtették el az Ezüstkristály darabjait rejtő, Kristályvirágokat. Még ma hozzálátok, hogy megtaláljam azt a helyet, ahol elkezdhetjük az ötödik virág keresését. Miután rábukkantunk a virágra, az Időkapu segítségével meg fogom határozni az utolsó két virág helyzetét.
– Ezt jól kitervelted Sailor Pluto – jegyezte meg elismerően Bias. – Már csak azt kell eldönteni, kik mennek még Selenével.
– Mindenképpen olyannak kell mennie, akiben feltétel nélkül megbízzunk – jelentette ki a herceg.
– Igazad van, Perl – mondta Solon. – nem volna jó, ha Terril király fülébe jutna, hogy keressük a Szivárványkristályokat.
– Minden gyanú felett álló, tapasztalt katonáknak kell lenniük – tanácsolta Omnivora.
– Tíz-tizenkét fő elég lenne – indítványozta Bhagavant.
– Nem – jelentettem ki határozottan. – A testőreimmel megyek, valamint rajtuk kívül még két embert viszek magammal. A lányokkal megszoktuk, hogy négyen vagyunk, és mint helyesen megfogalmaztátok, annál jobb, minél kisebb a kutatócsapat létszáma, és minél kevesebben tudnak a tervünkről.
– Az egyik én leszek – hallottam meg Botrychium mély, határozott hangját.
– És ha szabadna érdeklődnöm, miért pont te jössz velünk? – kérdezte ellenségesen Uranus. Nem tudom miért, de valami okból a senshi nem nagyon kedvelte a férfit, viszont nem gondoltam volna, hogy ilyen nyíltan kimutatja ellenérzését Botrychiummal szemben.
– Selene helyesen mondta, hogy ti négyen összeszokott csapatot alkottok, és olyannak kell veletek mennie, akiket valamennyire ismertek. Az is mellettem szól, hogy Selenével már bebizonyítottuk, hogy jól tudunk együttműködni, midőn megszöktünk a Dark Kingdomból – közölte a tényeket a férfi, ami ellen senki sem tudott tiltakozni, mert amit Botrychium elmondott, az igaz volt.
– Ha Botrychium a csapat ötödik tagja, akkor javaslom, hogy a hatodik Bias legyen – indítványozta Bhagavant. – Így nem lesz gond a párokkal, ha harcra kerülne a sor. Ha jól tudom, míg Selene Plutoval alkot párost, addig Uranus pedig Neptunnal. A fiaim testvérek lévén tökéletesen ismerik egymást, és kiskoruk óta együtt képeztük ki őket Sárkánylovagnak.
– Támogatom az ötletet – mondtam teljes egyetértésben a nagymesterrel. – Bias te is benne vagy?
– Még jó hogy veletek tartok – felelte az idősebbik fivér.
– Akkor azt hiszem ezzel a kérdés lezárult. Meg van a csapat összes tagja – mondtam, miközben szúrósan pillantottam rá Uranusra, aki éppen tiltakozni akart. – Pluto kezd meg a következő Kristályvirág helyének meghatározását, addig mi felkészülünk az indulásra.
– Mielőtt elfelejteném, mégis nyolcan leszünk – tette még hozzá Botrychium, ugyanakkor ránézett a bátyára.
– Ezt meg hogy érted? – érdeklődött a férfitől Neptun.
– Dhangot, illetve Diabant is visszük – felelte a lány kérdésére Bias, összekacsintva az öccsével.
– A sárkányaitokat! Ti megörültetek! – kiáltott fel Uranus. – Éppen az a lényeg, hogy láthatatlanok legyünk az ellenség elől, azért megyünk csak hatan. Erre ti meg a túlméretezet házi kedvenceiteket is magatokkal akarjátok hozni!
– Dhang és Diaban először is nem túlméretezet házi kedvenc! – mondta egy kissé sértődötten Botrychium. – Másodszor nekem elhiheted, ha arra kerülne a sor, hogy el kell majd rejtőzni, merem állítani, előbb megtalálnának téged, mint őket.
– Nehogy nekem pont most vesszetek össze! – szóltam rá a veszekedőkre. – A sárkányok jönnek, nincs apelláta! – dörrentem rá Uranusra, aki még hozzá szeretet volna tenni valamit a témához, de amire már egyáltalán nem voltam kíváncsi. A lány duzzogva, karba tett kézzel, dühösen meredt rám. – Te meg ne vigyorogjál! – közöltem az elégedetten somolygó Botrychiummal, de azért nem tudtam megállni, hogy hozzá ne tegyem: – Inkább menj, és készítsd fel az utazásra a saját házi kedvencedet, illetve Bias is tegyen úgy a sajátjával! – na ezen beszólásom után már nem vigyorgott a férfi, hanem magában füstölgött, mert a sárkányokat én is házi kedvencnek tituláltam.
A megbeszélés ilyen módon eléggé vidám hangulatban zárult mindenki számára, mert a teremben lévő összes ember jót kacagott azon, ahogy helyre tettem a két lehetetlen alakot. 



               * * * * * 


 
A megbeszélés utáni nap készülődéssel, illetve az utazás megtervezésével – noha nem tudtuk még, hová is megyünk. Sailor Pluto nem vett részt ezeken, mert a lány valamennyiünk számára elérhetetlen helyre távozott, oda ahová – miután még a környékét is lezárta – már csak ő léphetett be, még mégpedig az Időkapuhoz. Izgatottan vártuk a visszatérését, ami másnap be is következett. Minden átmenet nélkül besétált Boarex irodájába, ahol éppen tartózkodtunk, és egyszerre csak ismét ott volt köztünk.
– Nem gondoltam volna, hogy ennyi ideig fog tartani, míg megtalálom a pontos helyét az ötödik Kristályvirágnak – tért rögtön a tárgyra az Időkapu őre.
– De meg van? – kérdezte izgatottan Boarex, aki eddig egy aktába mélyedve ült az íróasztalánál.
– Igen – felelte a fekete hajú lány. – Az ötödik virág a Juvala rendszerben van. A harmadik bolygó déli féltekéjén rejtették el. Ennyire pontosan sikerült meghatároznom a Kristályvirág helyzetét.
– Ha odaértünk, már az én feladatom lesz, hogy beazonosítsam, hogy hol van a virág – mondtam Plutonak.
– Mikor indulunk? – vágott bele a közepébe Uranus.
– Nincs miért késlekednetek – válaszolta Boarex az íróasztala mögül. – Már mindent összekészítettetek.
– Akkor még ma – jelentette ki Uranus.
– Ezzel csak az a baj, hogy előbb a csillagtérképeken meg kell keresnünk a Juvala rendszert, valamint az odavezető legrövidebb, illetve legbiztonságosabb utat – emlékeztette türelmetlen barátnőnket Neptun.
– Ma megtervezzük az útvonalunkat, és holnap reggel elindulunk – döntöttem el. – Lányok, menjünk a könyvtárba, utánanézni az atlaszokban az útnak!
– Menjetek csak, addig én értesítem a fiaimat, hogy holnap fogtok elmenni – mondta Boarex.
Elköszöntünk a Sárkánylovagtól, és négyesben levonultunk a várkönyvtárába, ahol aztán napunk hátralévő részét töltöttük a csillagatlaszok fölé görnyedve, de mire végeztünk az útvonal elkészítésével, már nem csak négyen voltunk, mert időközben a két fivér, Bias és Botrychium is csatlakozott hozzánk. Együtt dolgoztuk ki az útitervünket. A térképek szerint a Juvala rendszerig az út, kb. nyolc-kilenc napig fog tartani. Szerencsénkre nem vezetett keresztül olyan vidéken, amit a Dark Kingdom elfoglalt, illetve fenyegetett, így nem fogunk kerülőre kényszerülni.
Időközben besötétedett, nekünk meg lassan nyugovóra kellett térnünk, hogy másnap amint a nap felkelt – lehetőleg kipihenten – indulhassunk a Juvala rendszerbe. Éppen azon voltunk, hogy összeszedjük a szétszórt csillagatlaszokat és térképeket, amiket magunkkal akartunk vinni az útra, mikor egy szolgáló futva jött azzal a hírrel, hogy Bhagavant sürgősen beszélni szeretne Plutoval és Biasszal. Ők így elköszöntek tőlünk, és sietős léptekkel elhagyták a könyvtárat, kettesben hagyva Botrychiummal, tekintettel arra, hogy Uranus és Neptun negyedórája elmentek elintézni valamit, ami akkor jutott a tenger senshi eszébe.
– Ezek jól kitoltak velünk! Most aztán szedegethetjük ketten a térképeket – jegyeztem meg mosolyogva, de mivel nem kaptam választ a megjegyzésemre, fölpillantottam a papírokból, és egyenesen Botrychium arcába néztem, ami centikre volt az enyémtől. – Mi a baj? – kérdeztem, mert láttam a férfin, hogy valami nagyon nyomasztja.
– Selene – kezdte a Sárkánylovag hezitálva. – Beszélnünk kell!
– Beszélni?! Még is miről? Hiszen jóformán egész nap beszélgettünk az utazásunkról – próbáltam másra terelni a szót, miközben játszottam az értetlent, hiszen nagyon is tisztában voltam azzal, miről akarhat beszélni Botrychium.
– Ne csináld ezt! Nagyon jól tudod, hogy mire gondolok! – mondta a férfi, egy kis nehezteléssel a hangjában. – Tíz hónapja mielőtt elmentél, történt közöttünk valami aminek, ha itt maradsz folytatása is lett volna.
– Még is, hogy érted ezt? – kérdeztem rá, miközben kikerekedet szemekkel néztem a férfire.
– Hogy, hogy értem?! – csattant fel dühösen Botrychium. – Selene, ne szórakozz velem! Egy csodálatos hetet töltöttünk el itt a Dracaenán. Végre egészen közel éreztem magamhoz valakit. Nem is beszélve a csókunkról az utolsó napon az öbölben…
– Tudom – feleltem elmosolyodva. – Én is így voltam akkor azzal. Gyönyörű volt. Olyan boldognak éreztem magamat, mint még soha, és igen a csók is csodálatos volt, de az óta sok idő telt el, valamint sok dolog történt – jegyeztem meg csendesen, elfordítva pillantásomat a férfiről, a fejemet leszegezve.
– Selene, ezt most azt jelenti, hogy már el is felejtetted? – kérdezte csalódottan Botrychium, majd éreztem, hogy egy határozott kéz megfogja az álamat, és maga felé fordítja. – Felelj!
– Ne…em – hebegtem zavarodottan, majd összeszedtem magamat. – Botrychium értsd meg, az elmúlt tíz hónap alatt sokat változtam, akkor szinte még gyerek voltam, de jóformán napok alatt kellett felnőnöm. Végig kellett néznem, ahogy a nagymamám haldoklik, és közben nem mutathattam gyengeséget, mert én voltam a trónörökös. Gyerekfejjel kellett átvennem az uralkodói teendőket, és nem panaszkodhattam, hanem tettem a dolgomat. A nagyi halála után sem gyászolhattam nyugodtan, még el sem temettük, máris a saját koronázásomra kellett készülnöm. Most pedig én vagyok a Holdkirálynő, már nem csak saját magamért felelek, hanem egy egész királyságért! Nem csinálhatom azt, amit szeretnék, hanem szem előtt tartva a holdlakók igényeit, azt kell tennem, ami a népemnek a legjobb – hadartam el egy szuszra az egészet. Eddig ezt senkinek sem mondtam el, még a legjobb barátnőimnek sem, de valahogy egészen megkönnyebbültem, hogy a férfinek most igen. Kérdően néztem rá, és már nem csalódottságot, hanem megértést láttam a szemiben.
Botrychium ekkor finoman magához vont, és óvóan átölelt. Fejemet a mellkasára hajtva, hallgattam ritmusos szívverését. El kellett ismernem, jól esett, ahogy oltalmazóan magához szorított. Utoljára, akkor éreztem ilyen tökéletes megnyugvást, mikor még édesanyám ölelt meg gyermekkoromban. Sokáig álltunk szótlanul átkarolva egymást, valahogy nem is volt szükségünk egyébre, csak a másikra.
Váratlanul a férfi lazított a szorításán, és mielőtt még bármit is tehettem volna, puhán megcsókolt. Ösztönösen viszonoztam. Ez a mostani csók más volt, mint amit tíz hónapja váltottunk. Az a szenvedéllyel teli, forró és égető volt, ez ellenben lágy, selymes és biztonságot sugalló. Abban a másodpercben azt kívántam, hogy bár én lehetnék az Időkapu őre, és megállíthatnám az időt, hogy ez a pillanat örökké tartson, és ne érjen soha véget – de sajnos, mint az lenni szokott, a szép dolgok mindig hamar véget érnek. Ajkaink lassan elváltak egymásról. Egy darabig csak néztük egymást. Egyikünk sem kívánkozott még vissza a való életbe, de akkor Botrychium megtörte a csendet:
– Selene…én…– kezdte a férfi, de én meggátoltam azzal, hogy a szájára helyeztem a mutató újamat.
– Ne mondj semmit, most még ne! – mondtam Botrychiumnak. – Várjunk még, hagyjuk, hogy a dolgok haladjanak a maguk tempójában, és történjen az, aminek történnie kell.
– Rendben – felelte lágyan elmosolyodva a férfi. – Úgy is sokat leszünk együtt az elkövetkező hetekben – tette még hozzá, sokat sejtetően Botrychium. – Bőven lesz időnk.
– Te csak azt hiszed! – koppintottam egyet játékosan az orrára. – Ne feledd, hogy velünk lesznek a lányok, ők pedig a testőreim. Az a feladatuk, hogy vigyázzanak rám, nem is beszélve, a bátyád is velünk lesz. Fogalmam sincs, hogy tudnánk megoldani, hogy kettesben legyünk? – jegyeztem meg pajkosan.
– Bízd csak rám. Meg fogom oldani – jelentette ki eltökélten Botrychium. – De most aztán iparkodjunk! – mutatott a még mindig szanaszét heverő csillagtérképekre, amik maguktól nem lesznek összeszedve, hacsak mi nem szedegetjük össze. Nem is késlekedtünk tovább, hanem szorosan, egymás mellett állva, összegyűjtöttük az összes térképet, amelyekre szükségünk lehet utunk során. Befejezve a munkát, békésen andalogva, kézen fogva sétáltunk ki a könyvtárból…