A Juvala rendszerben
– Miért nem találtam még meg azt az átkozott virágot! – mérgelődtem egy sort, miközben dühösen dobbantottam egyet jobb lábammal. – Miért nem vagyok képes érzékelni a kisugárzását?! Pedig határozottan tudom, hogy nincs messze – néztem végig a puhán hullámzó füves, végtelen prérin.
– Nyugodj meg, Selene! – lépett mellém Pluto. – Előbb, vagy utóbb meg lesz a Kristályvirág.
– Ez az, de mikor?! – borongtam egyet. – Már rá kellett volna lelnem. Biztos vagyok, hogy itt van valahol a prérin, egy belső hang ezt súgja, de mégis – tűnődtem hangosan –, mintha valami elzárná előlem, hogy a nyomára bukkanjak, ebben egészen biztos vagyok. Csak azt nem tudom, hogy mi lehet az?
– Ez engem is aggaszt – mondta határozott hangon a senshi. – Mi az, ami blokkolja az erődet? A Tilanuxonon annak idején – még hercegnőként –, amint megérezted a virágból áradó energiát, azon nyomban meg is találtad, de most nem vagy képes pontosan meghatározni a helyét, pedig már királynő vagy – célzott Pluto az elmúlt hónapok alatt jócskán megnövekedett hatalmamra.
– Hát ez az – feleltem bosszúsan, ott állva hosszú fehér királynői ruhámban barátnőm mellett –, még sem bírom beazonosítani a Kristályvirágot, mint mondtad, valami meggátol abban, hogy teljes erőmmel érzékeljem a virágot. az egész olyan, mintha egy fátyollal lenne elfedve itt előttünk a prérin – mutattam körbe –, és nem vagyok képes áthatolni rajta.
– Várjuk meg mit mondanak a többiek, ha visszatértek a felderítésből – javasolta Pluto. – Addig menjünk vissza a táborba.
– Igazad van – fogadtam el az Időkapu őrének ajánlatát. – Úgysem tehetünk mást. Induljunk!
Csináltunk egy hátraarcot Plutoval, és visszamentünk a tőlünk ötven méterre lévő, ideiglenes táborhelyünkre, amit a préri szélén álló csalitosban állítottunk fel. Míg én letelepedtem egy kidőlt fatörzsre, Pluto megállt a fákkal szegélyezett aprócska terület szélén, és a látóhatárt kémlelte, hátha felbukkannak társaink. Uranusék hat órája mentek el felderíteni a környéket két csapatban. A szél senshije Biasszal, a tengeré pedig Botrychiummal tartott a Sárkánylovagok hátasain. Most jött jól, hogy magunkkal hoztuk a sárkányokat. A felderítést sokban megkönnyítette, hogy itt volt Dhang, Bias aranysárkánya, illetve Diaban, Botrychium gyémánt óriása. Sárkányháton kényelmesebb volt átfésülni a bolygó déli kontinensén keresztben átívelő prérit. Ezért volt hát, hogy itt tartózkodásunk harmadik napján a két lovag, a két senshivel felderítésen voltak – a préri keleti, valamint északi részét kutatták át aznap.
Szerencsénkre a Juvala rendszer harmadik bolygója ritkán lakott volt, kiváltképpen a déli földrész. Városnak még csak hírmondója sem volt. Elszórtan voltak a kontinens déli tengerpartján kisebb-nagyobb falvak, és imitt-amott egy-két tanya és gazdaság – mint azt az előző nap a déli, illetve nyugati oldal felderítése során tapasztalták.
Négy társunk távolléte közben, Plutoval a táborban maradtam, hogy az alatt is próbálkozzak bemérni a Kristályvirágot, de nem voltam rá képes, hiába hívtam segítségül holdkirálynői hatalmamat is.
Csüggedten ücsörögtem a csalitosban, magamban füstölögve, hogy valami eltompítja az érzékeimet, és még csak tudomásom sem volt róla, mi is lehet az. Amíg ezen tépelődtem, elmerengtem mi is történt mióta eljöttünk a Dracaenáról. Utunk – hála a Holdistennőnek – eseménytelenül telt, mármint ha nem vesszük számításba a kisebb-nagyobb súrlódásokat, amik lezajlottak az elmúlt néhány nap folyamán.
Uranus ki nem állhatta a két Sárkánylovagot, de a fivérek sem nagyon rajongtak a senshiért. Számomra érthetetlen volt, hogy miért viseltetnek egymás iránt így, mivel alaptermészetük nagyon is emlékeztetett a másikéra. A lányhoz hasonlóan, a két fiatal férfi is makacs, önfejű, arrogáns, valamint kicsit cinikus volt, de emellett a családjukhoz, a barátaikhoz hűségesek, illetőleg a feladatukhoz elhívatottak voltak mind a hárman.
Uranus valamiért állandóan húzta Botrychiumot és Biast, de azok sem voltak restek, és visszaszóltak a szőke lánynak. Végül Pluto súgta meg nekem az okot. Felhívta a figyelmemet, ne felejtsem el, hogy barátnőnk nem nagyon rajongott a férfiakért, kiváltképpen a hozzá tulajdonságaikban hasonlítókat.
Az sem tett jót a dolognak, hogy az indulásunkat követő hatodik napon kiderült, Botrychiummal egy kissé egymásba gabalyodtunk. Nem csináltunk titkot abból, hogy összejöttünk, és ebből lett egy kisebb fajta bonyodalom. A három senshi és Bias meglepődött a fejleményeken, de végül Uranus kivételével elfogadták a helyzetet. A szőke lány meg is jegyezte hangosan, hogy egy uralkodó jobban is megválogathatná, kit is enged közel magához. A kijelentéstől Botrychium felkapta a vizet, de sikerült lenyugtatnom, hogy Uranus csak a kötelességét teszi – bolygó senshiként védi a Holdkirálynőt. Uranust pedig Pluto, és Neptun közös erővel állította le, viszont azóta nem telt el nap, hogy a lány ne piszkálta volna Botrychiumot. Az is igaz, hogy Biasszal sem volt jobb a helyzet. Uranus rá is ezerrel fújt, de az ő esetében azért, mert a Sárkánylovag támogatta az öccse és az én a kapcsolatomat.
Meg kellett hagyni, ebben a túltöltött helyzetben Pluto derekasan állta a sarat. Ő volt a villámhárító, a nyugalom szigete a hat fős csapatban (na jó, nyolc fő, ha a sárkányokat is ide számoljuk). Nagyon jól elirányítgatott minket, úgy intézte az ügyet mikor arra került a sor, hogy felderítésre kellett menni, kérdés nélkül beosztotta a párokat. Ellentmondást nem tűrően kijelentette, hogy Neptun Botrychiummal megy Diaban hátán, Uranus Biasszal tart Dhangon, ő maga pedig velem maradt a táborban. Az előző nap be is bizonyította, hogy az Időkapu őre helyesen döntött, viszonylag zökkenőmentes volt a tegnapi kutatás. A mai sem ígérkezett másnak, de most már társainknak lassacskán vissza kellett térniük a felderítőkörútjukról.
*
– Selene! – riasztott fel gondolataimból Pluto kiáltása. – Látom Diabant! Neptun és Botrychium visszajöttek keletről.
Felemelve hosszú ruhámat, felálltam a fatörzsről, és Plutohoz mentem. Kelet felé pillantva, megláttam az égen egy pöttyöt, ami másodpercről, másodpercre nagyobb lett, és hamarosan egy sárkány sziluettje bontakozott ki a horizonton. Nem sokkal később Diaban – egy kisebb fajta szélvihar kíséretében – az orrunk előtt landolt lovasával és a tenger senshijével.
Társaink leszállva a sárkány hátáról sietve, odajöttek hozzánk. Meglepetten vettem észre, hogy mindketten roppant módon izgatottak. Elnézve őket, rosszérzés fogott el, amit rögvest szóvá is tettem:
– Valami baj van ugye?! Zaklatottnak tűntök?
– Fél órája Diaban mentális üzenetet kapott Dhangtól – szólalt meg idegesen Botrychium. – Uranus és a bátyám rábukkantak valamire, és közelebbről is meg akarták nézni. Éppen ezt közölte Dhang, mikor hirtelen megszakadt a kapcsolat vele, és attól kezdve Diaban nem volt képes vele kontaktust teremteni.
– Bajba kerülhettek – állapította meg Pluto –, de eddig nem észleltünk semmi veszélyest a bolygón?
– Pontosan ezért is siettünk vissza hozzátok – kapcsolódott be a társalgásba Neptun is. – Először Botrychiummal a segítségükre szerettünk volna sietni, de utána meggondoltuk magunkat. Megbeszéltük, hogy visszajövünk értetek, mert négyünknek nagyobb lesz az esélyünk megtalálni őket.
– Azt tudjuk, hogy északnak mentek, de elég nagy a terület, ahol keresnünk kell őket – jelentette ki Pluto.
– Dhang amikor üzent, képeket is mutatott Diabannak a területről, amely felett éppen átrepült – mondta Botrychium. – Diaban így elég nagy pontossággal meg tudja találni a helyet, ahol akkor járt Dhang, midőn megszakadt a kapcsolat kettejük között.
– Ez volt a másik oka, hogy nem indultunk rögtön utánuk – vette át a szót a férfitől Neptun. – Ha ott leszünk, ahol a többieknek nyomuk veszett, Selene talán már rá tud hangolódni Uranusra, elvégre, mint Holdkirálynő képes minket, senshijeit érzékelni.
– Ebben igazad van Neptun, de azt is tudod mióta három napja itt vagyunk, valami tompítja az érzékeimet – emlékeztettem barátnőmet a gondomra. – A Kristályvirágot sem bírtam megtalálni.
– Mindenesetre egy próbát megér. Fogjátok meg a kezemet. Rajtam keresztül Diaban nektek is megmutatja azokat a képeket amiket neki Dhang, ebből kifolyólag közvetlenül oda tudtok teleportálni, míg én sárkányháton megyek – mondta határozottan Botrychium, majd kinyújtotta a jobbját tenyérrel felfelé, mi hárman pedig ráhelyeztük a sajátjainkat, és azzal egy időben lehunytuk a szemünket is. A következő pillanatban egy hihetetlenül gyorsan változó képsor villant fel az agyamban. Élesen, tisztán láttam azt, amit Dhang látott és tapasztalt röptében.
Dhang hátán, Bias és Uranus a préri északi területeit vizsgálta át. Már a szélén jártak, mikor a táj kezdett megváltozni. A füves pusztát minden átmenet nélkül, egy magas vonulatú hegyvidék váltotta fel. Bias – egyetértésben Uranusszal – azt tervezte, hogy közelebbről is megnézi a hegyeket. Utasította Dhangot arrafelé vegye az irányt, de előtte még megkérte sárkányát a férfi, hogy lépjen kapcsolatba Diabannal. Bias ilyen módon akarta a tudomásunkra hozni, hogy a megbeszéltnél később érnek vissza a táborba, és a késés miatt ne nyugtalankodjuk. Dhang teljesítette is a lovag kérését, felvette a kapcsolatot a másik sárkánnyal. Mentálisan, képek segítségével elmondta neki, hol is járnak, illetve mit is terveznek, de akkor hirtelen félbeszakadt a képsor…
– Ennyi volt Dhang üzenete – mondta Botrychium, leengedve a kezét. – Diaban ezután már nem bírta felvenni vele a kapcsolatot.
– Most, hogy láttuk a képeket, képesek vagyunk odateleportálni – jegyezte meg Pluto, de még hozzátette: – Javaslom, hogy biztonsági okokból ne egyenesen a hegység elé teleportáljunk, hanem egy kilométerre odébb.
– Jó ötlet, támogatom. Feltehetőleg Uranusék valóban bajba kerültek a hegységnél, nem lenne okos, ha mi is belesétálnánk ugyanabba, akkor aztán nekik sem tudunk segíteni – mondta Neptun.
– Akkor ebben meg is állapodhatunk – értettem egyet a lányokkal. – Botrychium mennyi idő alatt érsz oda Diabannal?
– Biaséknak, azért tartott hat óráig, mert körkörösen vizsgálták át az északi részeket, de ha egyenesen odarepülök Diabannal, kb. egy óra alatt ott lehetek – felelte a Sárkánylovag.
– Ott fogunk várni titeket – mondtam a férfinek. – Lányok mehetünk?!
– Mi készen állunk – válaszolta Pluto, összenézve Neptunnal, aki beleegyezően bólintott.
– Egy pillanat – állított meg minket Botrychium. – Selene nem lenne célszerűbb, hogy indulás előtt átváltoznál Silvermooná? Már megbocsáss, de ha esetleg harcra kerülne sor a hosszú királynői ruhád nem a legalkalmasabb viselet?
– Ez igaz, de királynőként jelentősebb hatalommal rendelkezek, mint senshiként. Nagyobb az esélye, hogy hamarabb megtalálom Uranust, és harc esetén is erősebben oda tudok ütni az ellenfélnek – feleltem a férfi feltett kérdésére. – Mi most akkor indulunánk is, veled pedig találkozunk a megbeszélt helyen – ezek után nem is késlekedtem tovább, és két testőrömmel elteleportáltunk mialatt Botrychium, Diabannal elrepült észak felé.
* * * * *
– Lányok! – szóltam a két senshinek. – Itt van valahol a közelben az a valami, ami tompítja az érzékeimet! – kiáltottam izgatottan, miután egy kilométerrel az előttünk húzódó hegyvonulat elételeportáltunk.
– Egészen biztos vagy ebben?! – kérdezte Pluto. – Nem tévedsz?
– Nem – feleltem határozottan. – Valahol a hegyek között van az a – nem is tudom mi? – talán egy energiamező, ami meggátolt abban, hogy a nyomára bukkanjak a Szivárványkristálynak.
– Feltételezhető, akkor a virág is a hegyen van! – jegyezte meg Neptun.
– Valószínűnek tartom, hogy igen – feleltem.
– Az is lehet, hogy valami, vagy valaki van ott a hegységben, és védi a Kristályvirágot egy számunkra ismeretlen erővel, és ezért nem bírtad bemérni a virágot Selene – mondta élénken Pluto –, valamint feltehetőleg Uranusék akaratlanul is ráakadhattak.
– Az erő, ami csökkentette Selene hatalmát, szakíthatta meg a kapcsolatot a két sárkány között. Bizonyára az lehet a felelős azért is, hogy Uranus, Bias és Dhang eltűntek – összegezte a tényeket Neptun.
– Alighanem ez mind igaz – jelentettem ki. – Legszívesebben most azonnal odamennék, de meg kell várnunk Botrychiumot. jobban belegondolva nem is árt, hogy van időnk, legalább jobban szemügyre vehetjük a hegyet.
– Pontosan – mondta Pluto. – Amíg Botrychium ideér Diabannal, addig szerintem összpontosíts a hegyre Selene, hátha csak arra az erőre koncentrálsz, akkor rájössz, hogy mi is az.
– mi Plutoval addig őrt állunk – tette még hozzá Neptun.
– Rendben – feleltem, majd letelepedtem törökülésben a földre, és valamennyi érzékemmel a hegyre kezdtem koncentrálni. Sajnos azonban, mint az elmúlt három nap alatt, most is eltompította az érzékeimet egy számomra ismeretlen erő. Olyan volt, mintha egy függönyt húztak volna elém, azzal sötétítve el az elmémet. De azért sem adtam fel! Most nem, mikor társaim eltűntek, és valószínűleg itt voltak nem messze tőlem, rejtve a hegyek között.
Ahogyan e gondolatok átfutottak az agyamon, tovább folytattam az összpontosítást. Meg kellett hagyni, hogy kemény dió volt! Makacsan ellenállt nekem, de én is hajthatatlannak bizonyultam. Most, hogy már tudtam hol kellett keresnem, és volt egy személy is – Uranus –, akit ismertem, lassacskán képes voltam elkülöníteni bizonyos dolgokat. Halványan egy, a részemre ismerős valami derengett át a tudatomat elborító erőfátyolon át. Koncentrálva rá egyszerre csak Uranus jelenlétét érzékeltem.
– Meg van! – kiáltottam fel örömömben, ugyanakkor fel is pattantam ültőhelyemből. – Megtaláltam Uranust!
– Hol van?! – faggatott izgatottan Neptun. – Jól van? Nem esett baja?
– Azt nem tudom – válaszoltam őszintén –, de ha követem a kisugárzását, akkor egyenesen eljutok hozzá. Remélem épségben találom, mert esküszöm, ha baja esett, akkor valaki azt is meg fogja bánni, hogy a világra jött!
– Bízzunk benne, hogy ő is, és Bias is jól vannak – szólalt meg Pluto. – Ráadásul még időben is találtad meg, mert megérkezett Botrychium – mutatott fel az égre a lány.
Mielőtt bármit is szólhattam volna, a levegőt felkorbácsolva landolt mögöttünk Diaban lovasával egyetemben. Botrychium, amit a sárkánya talajt fogott, leugrott a hátáról, és hozzánk sietett.
– Van valami fejlemény? – tért rá rögtön a lényegre.
– Sikerült Uranus nyomára bukkanom – válaszoltam neki. – Valahol a hegyek között van, és felteszem, Bias is ott van.
– Valami más? – kérdezősködött tovább a férfi.
– Nincs – felelte Neptun –, de ezt fel is foghatjuk akár jó hírnek is.
– Most mit tegyünk? Maradunk, vagy elindulunk a hegyek felé? Szerintem menjünk, és keressük meg a bátyámékat – indítványozta Botrychium.
– Én is amondó vagyok, hogy menjünk – csatlakozott a férfihez Pluto. – Itt ácsorogva nem találjuk meg Uranusékat, és soha sem tudjuk meg, hogy mi történt velük.
– Javaslom, hogy csak óvatosan, nehogy mi is bajba kerüljünk – húzta el a száját Neptun. – Plusz szerintem jó lenne, ha Diaban itt maradna, úgy kisebb lenne a kockázata annak, hogy észrevesznek minket.
– Ezzel egyetértek, és megnyugtatóan hatna rám, ha lenne egy hátvédünk – néztem Botrychiumra, hogy támogatja-e ötletünket.
– Benne vagyok – mondta a Sárkánylovag, ugyanakkor Diabanhoz lépett. Mélyen belenézett az aranybarna szemekbe, majd egy perc múltán a sárkány kitárva hatalmas szárnyait a levegőbe emelkedett, és nagy sebességgel elrepült a préri irányába.
– Elküldted?! – kérdeztem meg kíváncsian.
– Igen. Mondtam neki, hogy menjen a táborhelyünkre, maradjon ott és várjon – felelte Botrychium. – Emellett még meghagytam neki, amennyiben két napon belül nem térnénk vissza, menjen haza a Dracaenára, illetőleg mondjon el mindent a családomnak, és hozzon segítséget.
– Remélem arra nem lesz szükség! – mondtam sóhajtva, majd alakot váltottam. Célszerűbbnek találtam, hogy Sailor Silvermoonként folytassam a keresést, és nem, mint Selene királynő, mivel hosszú, uralkodói ruhámat nem tartottam éppenséggel a legalkalmasabb viseletnek a hegymászáshoz. – Akkor menjünk! – mondtam, és nem is teketóriázva többet – nyomomban a többiekkel –, megindultam a hegység felé.
* * * * *
Három órája, hogy Uranust és Biast keresve, mentünk felfelé a hegyen. Elégé kemény menet volt, éppen azért is láttuk jónak, hogy néha egy-egy mikro-teleportálással megkönnyítettük az utunkat. Nem is szólva, hogy így gyorsabban is haladtunk. A tetejében még több órás fárasztó utat is megspóroltunk, és biztonságosabb is volt.
Botrychium haladt az élen, aki – nagy termetének hála – könnyebben megtalálta a felvezető utat, illetve ő volt az előőrs is. Mögötte haladtam én, kiélesített érzékekkel követtem Uranus kisugárzását. Utánam Neptun következett, akinek az volt az elsődleges feladata, hogy rám figyeljen, nehogy elvétsek egy lépést, és megsérüljek. Pluto volt az utolsó, ő töltötte be a hátvéd szerepét.
Óvatosan megkerültem egy nagyobb éles sziklatömböt, mikor váratlanul rossz előérzet fogott el. Az érzékeim kiélesedve bajt jeleztek. Figyelmeztetően odakiáltottam társaimnak:
– Vigyázzatok! Meg fognak minket támadni, készüljetek… – de többet nem voltam képes kipréselni magamból.
Éles fülsiketítő csattanás hallatszott, és azzal egy időben egyszerre csak homályba borult a táj. Ugyanakkor citromsárga, kék, piros, illetve lila színekben pompázó fényszikrák vettek körül. A négy színben tündöklő fényszikrák áttörték a megsűrűsödött szürkületet, és a napfény így újra világossággal árasztotta el a hegyoldalt.
A homály megszűntével körbepillantottam, és a szemem elé egy borzalmas kép tárult. Társaim eszméletlenül hevertek a kövekkel borított lejtőn.
– Pluto! Neptun! Botrychium! – kiáltottam fel kétségbeesetten. Egyiktől, a másikhoz rohanva, próbáltam őket magukhoz téríteni, de nem voltam rá képes. Továbbra is ájultan feküdtek a földön, de szerencse a szerencsétlenségben, hogy mindhárman sértetlennek voltak. Elképzelni sem bírtam, mi történhetett velük, mikor egy gondolat ütött szöget a fejemben. Valószínűnek tartottam, hogy az imént lejátszódott események hatására veszítették el az eszméletüket. nem értettem ellenben, miképpen volt lehetséges míg ők elájultak, addig én öntudatomnál maradtam. Nem értettem semmit! Ám akkor egy ötlet suhant át az agyamon. Feltehetőleg a citromsárga, kék, piros, valamint lila fényszikrák – bár a leghalványabb fogalmam sem volt arról, hogy mik lehettek –, valahogy megvédettek, attól, ami a társaimat kiütötte.
Idáig jutottam gondolatban, amikor hangokat hallottam meg. Riadtan kaptam fel a fejem – éppen Neptun mellett ültem, őt vizsgálva –, és furcsa ruhákba öltözött, különös lényeket pillantottam meg magam körül. A legmeghökkentőbb az volt számomra, hogy nem érzékeltem a jelenlétüket, pedig a legtöbbször képes vagyok megérezni, ha valaki a közelemben van.
A lények lehettek vagy úgy húszan. Mindannyian magasak és vékonyak voltak. Testüket tetőtől-talpig rövid, zöldes árnyalatú szőr borította. Pofájuk hosszúkás, szemük fejükhöz képest igencsak nagy volt. A ruházatuk a színskála összes árnyalatában pompázott. A mancsaikban mindannyian hosszú lándzsát és apró pajzsot tartottak. Mialatt én szemügyrevettem a lényeket, ők is jó alaposan megbámultak engem, majd minden átmenet nélkül hárman megindultak fenyegetően felém. De ezt már nem nézhettem tétlenül!
– Moonlight – kiáltottam el magamat, felpattanva Neptun mellől, és azon nyomban az útjára bocsátottam ezüstholdsugaramat, ám ami ezután következett attól még a lélegzetem is elállt!
A három lény, védekezésül maga elé tartotta a pajzsát. Az ezüstholdsugár elérve a pajzsokat ártalmatlanul enyészett el azokon.
Döbbenten meredtem rájuk. Ilyen még nem fordult elő! Támadóerőmet, eddig senkinek sem sikerült ilyen egyszerű módon hatástalanítania. Ellenségeim, akikkel ez ideig összeakadtam kikerülni, kivédeni képesek voltak támadásaimat, de hatástalanítani nem. ezek a lények viszont minden erőlködés nélkül megtették!
Próbaszerencse alapon egy újabb sugarat lőttem ki, de sajnos azt is játszi könnyedséggel közömbösítették a pajzsok.
Lemerevedetten álltam. Képtelen voltam felfogni a történteket. Most aztán tényleg nagy bajban voltam! Társaim ájultan feküdtek mellettem, én meg tulajdonképpen védtelenül néztem farkasszemet húsz idegennel. Fogalmam sem volt, hogy mit is csinálhatnék ebben a szorult helyzetben. Különös tekintettel arra, hogy a három lény látva tehetetlen helyzetemet, ismételten megindult felém. A középső, aki a vezérnek nézett ki felemelte a lándzsáját, és rám mutatva intett vele egyet. A következő másodpercben felhangzott egy újabb csattanás, valami egy vékony szürke sugár lövellt ki a lándzsából, és mielőtt bármit is tehettem volna, a sugár pillanatok alatt ismételten homályba borította körülöttem a vidéket…
*
A szürke homály, amilyen váratlanul vonta lepel alá a hegyoldalt, oly hirtelen oszlott szét. A négyszínű fényszikrák ismét felfénylettek, és közömbösítették a szürkületet. Meglepődtem, mivel az előbb a leghalványabb sejtelmem sem volt arról, mi is bocsáthatta ki magából a négy fényszikrát. Most még jobban meghökkentem hogy mi illetve jobban mondva ki árasztotta magából a fényszikrákat. Ez a valaki én voltam! Egy időben ezzel lassacskán tudatosult bennem, hogy a színek pontosan megegyeztek a nálam lévő négy Szivárványkristályéval. Hihetetlenkedve meredtem magam elé. A kristályok mióta nálam voltak semmi különösebb dolgot nem csináltak, most meg egyszerűen csak – egymásután kétszer is – hatástalanították az ellenség által, ellenem küldött furcsa homályt.
Az igazi ámulat csak akkor jött, midőn fura, nyekergő hangokat hallottam meg. A hüledezésből magamhoz térve, ámulva tapasztaltam, hogy az idegen lények ahelyett, hogy ismét támadnának, kört alkotva körülöttem állnak. Ide-oda ingadoztak, és aközben adták ki magukból a nyikorgó hangokat. Az egész úgy hatott, mintha transzba estek volna. Erre csak egyet lehetett mondani: „Totálisan kész voltam!” Elképzelni is képtelen voltam, mi válthatta ki belőlük ezt az állapotot. Fogalmam sem volt arról, mit is tehetnék, így hát csak álltam egyhelyben, és vártam mi fog ebből az egészből kisülni. Az nem is váratott sokáig.
A lények minden átmenet nélkül abbahagyták az ingadozást. A vezetőjük – egy sötétebb zöld bundájú idegen – saját nyelvén utasításokat osztogatott a többi lénynek, mire azok odasiettek társaimhoz. A két karcsú senshit, Plutot és Neptunt ketten-ketten nyalábolták fel, míg a nagydarab Botrychiumot, négyen is alig bírták el. Amint felemelték őket, a lények megindultak velük egy adott irányba. Mindeközben a vezetőjük hozzám lépett. Meghajtotta magát előttem köszöntésképpen, majd kérlelően rám nézve, sajátnyelvén karattyolva integetni kezdett, hogy kövessem.
Megkövülten pillantottam rá. Nem igazán értettem, mire véljem az egészet. Az előbb még meg akart támadni, most meg azt szeretné, hogy menjek vele. Mivel nem volt más választásom – társaimmal ekkora már jelentősen eltávolodtak az őket hordózók –, széttárt karokkal jeleztem, rendben van, elkísérem, bárhová is szándékozik vinni.
A későbbiekben nem is tudtam meghatározni, miért is mentem velük, de akkor úgy éreztem, hogy az a leghelyesebb, amit tehetek. A Szivárványkristályok felragyogása óta, az érzékelésem kitisztult. Határozottan éreztem, hogy Uranus – kinek gyenge kisugárzását eddig követtem – már nagyon közel volt hozzám. Ezen kívül tisztán érzékeltem most már azt is, hogy az ötödik Kristályvirág – ami miatt a Juvala rendszerbe jöttünk – sincs már messze. Mindenek előtt azonban már biztosan tudtam, hogy a lényeknek nem áll szándékukban bántani engem. Valamiért – gyanítottam, hogy a kristályok felvillanása miatt – úgy döntöttek, hogy nem vagyok rájuk veszélyes. Sőt! határozottan éreztem azóta, hogy különös módon igencsak barátságosak velem.
Ennek okán megvonva vállaimat, követtem a lények vezetőjét. Felfelé kapaszkodva a hegyoldalon, szorosan haladtam a három társamat cipelő lények nyomában. Közben pedig elméláztam azon, hogy mi is fog mindebből kisülni…?!
AJÁNLOM AZ OLDALT
