|
5. Egy váratlan találkozás
2009.01.21. 14:19
5. fejezet
Egy váratlan találkozás
– Eléggé kellemetlen, hogy tudjuk, hol van a Kristályvirág, és még sem bírjuk megszerezni – bosszankodott már sokadszorra Botrychium aznap délelőtt, mialatt mérgesen rúgott egy kavicsba, ami az útjába került a homokos tengerparton, ahol sétáltunk, hogy egy kicsit kiszellőztessük a fejünket, és néhány óráig kettesben legyünk, távol a többiektől.
– Miért mit hittél, hogy csak úgy odaállítunk a palotába, és elkérjük a virágot az uralkodó pártól, ők meg kedvesen nekünk adják a királyi kert egyik kiemelkedő ékességét?! – mondtam ránézve. – Egyébként meg már untat az egész napos zsörtölődésed – jegyeztem meg mellékesen.
– Nem is zsörtölődöm! – kérte ki magának a férfi, felém pillantva.
– Dehogynem – feleltem mosolyogva. – Tudod mit, igazad van. Nem is azt teszed, hanem zsémbelődsz – tettem hozzá vigyorogva.
– Mi?! Most már zsémbes is vagyok! – kiáltott fel felháborodva Botrychium. A férfi elém lépve megállt, és mérgesen méregetett, de mikor észrevette, hogy pukkadozok a nevetéstől, rájött, hogy csak cukkolom.– Te most ezt direkt csinálod?! Ezért most megfizetsz!
– Tessék?! – kérdeztem megrökönyödve.
– Azt hitted, hogy büntetés nélkül ugrathatsz? – tudakolta Botrychium, mialatt a szemei veszélyesen csillogtak.
– Nem állt szándékomban – emeltem fel magam elé védekezően a kezeimet, de közben hátrálni kezdtem a homokos parton, mivel sejtésem sem volt, mire is célzott a férfi, de hogy valamire készült abban biztos voltam. Így minden eshetőségre felkészülve lassú visszavonulásba kezdtem, de nem voltam elég gyors.
Botrychium villámsebesen felém ugrott. Látva a dolgot próbáltam menekülni előle, viszont vesztemre beleléptem egy kisebb gödörbe, és ennek hatására a lábam megbicsaklott. Igyekeztem talpon maradni, de nem sikerült, mert Botrychium belém ütközött. A férfi azt hitte, hogy majd el fogok futni előle – ez is volt a szándékom –, de nem számított arra, hogy megbotlok, aminek az lett a végeredménye, mindketten elterültünk a homokban.
Egy másodpercig levegőt sem voltam képes venni, a rám nehezedő nagydarab embertől, meg persze a meglepetéstől. Botrychium is hasonló helyzetben volt. Döbbenten bámult rám, de a következő pillanatban áthelyezte a testsúlyát, és így levegőhöz tudtam jutni. Ám, ha arra számítottam, hogy megúszom az előbbi incselkedésemet, akkor tévedtem. Szerelmem nem felejtette el, mit ígért nekem, mármint, hogy megfizetek a bosszantásáért. Csak azért húzódott el tőlem, legyen helye, és mielőtt védekezni tudtam volna, el kezdett csiklandozni. Mondanom sem kell, hogy én meg átlagon felülien csikis vagyok, és ebből kifolyólag kuncogni kezdtem. Botrychium meg a helyett, hogy abba hagyta volna – észlelve reakciómat – folytatta kínzásomat, amitől úgy kacagtam, a végén már a könnyeim is kicsordultak.
– Mond, hogy megbántad! – hagyta abba egy szemvillanásnyi időre Botrychium a csiklandozást.
– So…soha! – feleltem neki akadozva, mert még mindig fuldokoltam a nevetéstől.
– Ahogy gondolod?! – tekintett rám fenyegetően a férfi, és mielőtt akárcsak megmozdulhattam volna, folytatta tovább az iménti ténykedését, aminek hatására én még hangosabban nevettem, mint az előbb. Számomra végtelennek tűnő idő múltán, Botrychium újra megkérdezte: – Megbántad?!
– I…igen – mondtam kacagva, mert már nem nagyon bírtam tovább szusszal. – Meg…megadom magam – jelentettem ki kuncogva.
– Jó – felelte Botrychium furcsa hangsúllyal, ami felkeltette a figyelmemet. Felpillantottam a férfi zöld szemeibe, és azon nyomban el is vesztem az azokban izzó smaragd tűzben.
Botrychium lassan egészen közel hajolt hozzám, és bezárva a köztünk lévő minimális távolságot, először óvatosan, majd egyre nagyobb intenzitással megcsókolt, ami ellen nem volt ellenvetésem. Átkaroltam kezeimmel a férfi tarkóját, és hozzá hasonló szenvedéllyel viszonoztam a csókjait…
*
A délutáni nap ragyogó fényében a kietlen tengerparton szerelmemmel egymásba feledkezve csókolóztunk, mikor a kettőnkön kívüli csodavilágba egy éles sikoly hangjai szűrődtek át élesen. A szenvedély fátylán át, lassan jutott el hozzánk a külvilágból származó kiáltás, ahhoz viszont elég volt, hogy megzavarjon minket. Ajkaink elváltak egymástól, mi meg zavarodottan néztünk a másik szemébe. El kellett telnie jó pár másodpercnek, míg felfogtuk, hogy rajtunk kívül még valaki volt a közelben, és az a személy adhatta ki magából a velőtrázó kiáltást.
– Te is hallottad? – szólaltam meg elsőként, továbbra is Botrychium szemébe nézve.
– Igen – felelte a férfi –, és a sikoltásból ítélve, valaki nagy bajban lehet.
– Szerintem segítenünk kellene – javasoltam, miközben kelletlenül kibontakoztam Botrychium öleléséből.
– Valószínűleg az illetőnek segítségre van szüksége – mondta Botrychium, majd egy hirtelen mozdulattal felállt. Amint talpon volt, felém nyújtva a kezét, felsegített engem is. – Siessünk!
Több szót nem is váltottunk. Rohanva indultunk abba az irányba, ahonnan nem is oly rég felhangzott a kiáltás. Végig szaladtunk a tengerparton az ötven méterre álló fehér, tenger mosta sziklákig. Ott egymást segítve felmásztunk a meredek szirten. Felérve a szikla tetejére, előttünk – egy mélyedésben – egy kisgyermek élettelen teste hevert.
– A Holdistennőre! – kiáltottam fel az elém táruló látványtól elborzadva. – Biztos ő sikoltott, mikor leesett a szikláról. Szerinted még életben van? – kérdeztem meg Botrychiumtól.
– Nem tudom, de minél előbb fel kell hoznunk onnan – mondta a férfi. Néhány pillanatnyi csendet követően Botrychium egy ötlettel állt elő: – A sziklamélyedés nem olyan mély. Leeresztelek, akkor te feladod nekem a gyereket, és utána téged is visszahúzlak. Ha még él, akkor minél előbb orvoshoz kell vinnünk.
– Rendben – válaszoltam.
Nem is késlekedtünk többet, munkához is láttunk. Botrychium segítségével lemásztam a mélyedésbe. Amint lent voltam, a kisgyerekhez siettem. Lehajolva hozzá észrevettem, hogy egy öt-hat év körüli kislány volt. Gyengéden megvizsgáltam a gyereket. Örömmel tapasztaltam, hogy még élt, csak eszméletlen volt. A testén zúzódások, és az éles sziklák okozta vágások voltak, amikből vér szivárgott. Szerencsére egyik sérülése sem volt súlyos, leszámítva az aranybarna haja által eltakart, a halántékán lévő sebet. Feltételeztem, azért volt ájult, mert a fejét esés közben egy nagyobb ütés érhette, ezt a gondolatot meg is osztottam Botrychiummal.
– Életben van – szóltam fel a férfinek. – Nem látok rajta komolyabb sérülést, de aggódok a fején található seb miatt. Minél előbb látnia kell egy orvosnak is.
– Óvatosan add fel, Selene! – mondta Botrychium, és mialatt ezeket a szavakat kiejtette a száján a férfi, lehasalt a szikla peremére. Ameddig csak tudott lenyúlt a mélyedésbe, mialatt én meg óvatosan felemeltem a kislányt, majd vigyázva felnyújtottam neki. Sikerült viszonylag könnyen kiemelnünk a sérültet a szakadékból. Botrychium miután finoman lefektette a gyermeket a földre, engem is felhúzott a lyukból, azt követően ismét a karjába emelte az eszméletlen lányt.
Botrychium határozott, gyors léptekkel, de közben óvatosan – hogy a kislány ne rázkódjon túlságosan –, indult vissza város felé. Körültekintően haladt a sziklák között, nehogy ő is megsérüljön egy óvatlan mozdulat következtében. Jó magam a nyomában loholtam, és kerülgettem a köveket, illetve közben aggodalmasan szemléltem a férfi karjaiban eszméletlenül heverő gyermeket. Tudtam, a lehető leggyorsabban doktorhoz kell vinnünk a kislányt.
Elhagyva a tengerpartot szegélyező fehér sziklákat, rátértünk a városba vezető útra, ahol már gyorsabban voltunk képesek haladni. Útközben megbeszéltem Botrychiummal, hogy mi lenne a legjobb a gyermek szempontjából.
– Előre megyek, orvost hívni Botrychium – közöltem az elképzelésemet a férfivel. – Te közben el tudod vinni a házunkhoz a kislányt. Szerencsére hallottam Netpuntól, hogy a szállásunktól nem messze lakik egy orvos, így míg odaérsz a gyerekkel, addigra már én is ott leszek doktorral.
– Jó ötlet – felelte Botrychium, majd még hozzátette: – Indulj rögtön, ne késlekedj Selene!
– Rohanok – mondtam, és nem is tétováztam tovább, hanem futásnak eredtem, ahogy csak az erőmből tellett, hogy minél előbb az orvos házához érjek.
* * * * *
Öt perccel az után értem a házunkhoz, hogy Botrychium hazaért a kislánnyal. Nyomomban az orvossal, felsiettünk az egyik emeleti hálóba, ahová Botrychium lefektette az eszméletlen gyermeket.
A doktor megpillantva a sérültet, szó nélkül a lány ágyához lépett. Megvizsgálta a kisgyereket, és legnagyobb megkönnyebbülésünkre közölte, hogy a sérülései nem súlyosak. A kislány halántékán lévő sebet is megnézte, és azt sem találta komolynak. Miután kitisztította és bekötözte a gyerek sebeit, elmondta nekünk, mit tegyünk, ha magához tér. Hozzátette bármi is lesz, este még benéz hozzánk, hogy megvizsgálja, milyen a kislány állapota. A kérdésünkre, hogy ismeri-e a gyereket, a válasza nem volt. Ezt követően nem is maradt már sokáig.
Időközben a három senshi és Bias is visszatért a városból. Botrychiummal elmeséltük nekik, miképpen találtunk a kislányra. Megegyeztünk abban, hogy öt társam elmegy, és megpróbálja kideríteni ki is a gyermek, addig én vigyázok rá. A lányoknak, valamint a fivéreknek fel kell kutatnia, kik a lány szülei, és hogyan került a tengerpartra a sziklákhoz a kicsi. A megbeszéltek értelmében a három lány és a két férfi elindult megkeresni a kislány hozzátartozóit, én meg ott maradtam a gyerekkel a szobában.
Percekig elgondolkodottan vizslattam a kislányt, ahogy néztem az alvó gyereket valami különös dolgot érzékeltem vele kapcsolatban. Korábban ez nem tűnt fel, mert aggódtam az egészségéért, de most határozottan éreztem, hogy nem egy közönséges gyermeket mentettünk meg Botrychiummal. Hozzájárult ehhez az is, hogy a kislány ruhái finom és drága anyagból készült holmik voltak. Kiindulva ebből biztosan tudtam, hogy jelentős, gazdag családból szármahatott a kicsi. Az érzékeim valamit jeleztek a kislánnyal kapcsolatban, csak még nem jöttem rá, hogy mi az. Hiába vizsgáltam minden érzékemmel, nem voltam képes rájönni mi az a különös, furcsa érzés, amit érzékelek a gyermekből. Így a kislány további vizsgálatát akkora hagytam, ha magához fog térni.
Felállva a beteg ágya mellől, az erkélyajtóhoz sétáltam. Kitárva az ajtót, friss levegőt engedtem be a szobába. Kiléptem a balkonra, és eltűnődve álltam ott. A korlátra könyökölve néztem az égen, lustán átúszó fehér bárányfelhőket. Eltöprengtem, hogy hiába voltam már társaimmal egy hete a városban, mégsem sikerült közelebb kerülnünk a hatodik Szivárványkristályhoz. A legrosszabb az volt, hogy megérkezésünk napján megtaláltam a Kristályvirágot, de volt egy kis bökkenő – a virág az uralkodó család tulajdonában volt. A Kristályvirág, a királyi palota kertjében volt, ahová bizonyos napokon mindenki bejuthatott, hogy megtekinthessék a csodálatos, gyönyörű parkot. Így pontosan tudtuk, hol van a virág. Messziről meg is tekinthettük, de a közelébe ellenben nem jutottunk.
Négy napja ezért, mint ritka virággyűjtő kereskedők megpróbálkoztunk a Kristályvirág megvásárlásával, de sajnos e kérésünket elutasították, mivel a virág a királyi kert egyik kiemelt ékessége volt, és a királyi családnak nem állt szándékában megválni a növénytől. Ebből kifolyólag a leghalványabb sejtésem sem volt, milyen úton, s módon fogjuk megszerezni.
Az helyzet roppantul dühítő volt. Négy hónapig utaztam a többiekkel a galaxis ebbe a távoli szögletébe csak azért, hogy azután meg ne legyünk képesek szert tenni a hatodik Szivárványkristályra.
Az elmúlt három napban öt társammal igyekeztünk több szempontból is megközelíteni az ügyet, hogyan juthassunk hozzá a Kristályvirághoz. Sok terv szóba került, de sajnálatosan semmi konkrét, amit meg is lehet valósítani. Végül is abban maradtunk, hogy az idő mégse menjen veszendőbe, megpróbáltunk minél többet megtudni az Vokon királyságról és lakóiról. Kétfős csoportokban – Uranus Neptunnal, Pluto Biasszal, Botrychium velem – derítettük fel a fővárost, és tájékozódtunk az emberektől, hátha így kiderül valami, amit felbírunk majd használni, a virág megszerzése érdekében.
*
Elmélyült töprengésemből egy különös érzés riasztott fel. Olyan volt, mintha valaki figyelne, de az képtelenség volt, mert rajtam és a kislányon kívül senki sem volt a házban. El akartam hessegetni magamtól ezt a képtelen gondolatot, de mégis határozottan tudtam, hogy egy személy engem nézett. Egy ötlettől vezérelve, elléptem az erkélykorláttól, és minden előjel nélkül megfordultam. Hirtelen mozdulatomtól az engem figyelő – időközben felébredt – kislány, ijedten csukta be a szemét.
Legszívesebben beléptem volna az erkélyről a szobába, de mivel az előbbi váratlan megmozdulásomtól a gyerek megrémült, kinn maradtam. Türelmem meg is hozta a gyümölcsét. A kislány két perc elteltével kinyitotta a szemét, és rám nézett. Nem tettem egyetlen lépést sem, csak álltam egyhelyben, hogy a gyerek hozzászokjon jelenlétemhez, de mindeközben rámosolyogtam, és bátorítóan tekintettem rá.
A kislány egy ideig csak bámult rám, a korához képest roppant komoly tekintettel. tartottam magam ahhoz, hogy mozdulatlan maradok. ne akartam megriasztani, aminek meg is lett az eredménye. A lány megszólalt, de nem olyat kérdezett tőlem, amire fel voltam készülve, és nem is oly módon, amire számítottam.
– Parancsolom, hogy azonnal mond meg, hogy ki vagy, és mit akarsz tőlem!? – szólított fel az alig hat éves gyerek engem dirigáló hangon.
– Tessék?! – mondtam meglepetten, mivel mindenre fel voltam készülve, de arra nem, hogy egy csöpp lányka, aki alig tért magához ájultságából egy nagy esést követően, első megszólalásakor parancsolgatni kezd nekem.
– Kérdeztem az előbb valamit! Engedelmeskedj! – utasított újfent a lány.
– Engedelmeskedjek? És még is kinek? – kérdeztem mosolyogva a kis parancsolgatót, miközben beléptem a szobába, és lassan az ágyához sétáltam. Megálltam az ágy jobb oldalán, és lepillantottam a párnák és a paplanok között szinte elvesző kicsit, aki itt utasítgatott. Egy már biztos, igazam volt abban, hogy a gyerek nem egy közönséges lány. Nagyvalószínűséggel nemesi származású lehetett, már abból is levonva a tényeket, hogy nem kérte, mondjam meg neki, hol volt, illetve ki vagyok én, hanem egyenesen megköveteltette. most viszont melléfogott a csöppség, mert uralkodóként hozzá voltam szokva, hogy másoknak kell parancsolnom, ezért aztán nem nagyon ijedtem meg a kislány gőgős nemesi modorától. Sőt, ha neki ez kell, én is elő tudom venni holdkirálynői felsőbbrendűségemet.
– Talán méltóztatnál bemutatkozni nekem, hogy te ki vagy! Azon kívül mégis, hogyan kerültél a tengerpartot szegélyező sziklák közé, ahol megtaláltunk sebesülten, eszméletlen állapotban?! Feltételezem, hogy neked ott nem lett volna semmi keresnivalód. Ráadásul ahelyett, hogy illedelmesen megköszönnéd, hogy megmentettünk és bemutatkoznál, ahogy azt az ember elvárná egy jól nevelt ifjú hölgytől, te az első pillanattól kezdve lekezelően bánsz velem, ezt pedig senkitől sem tűröm kislány! Legfőbbképpen egy ilyen elkényeztetett gyerektől, akinek még a modora is kifogásolható – közöltem a tényállást a kissé beképzelt gyerekkel. Tisztában voltam, hogy a kislány megsérült, ezért nagy körültekintéssel megválogattam a szavaimat, de azért kétséget sem hagytam a felől, nem tűrök semmiféle parancsolgatást.
Befejezve a mondandómat, ahogy előre sejtettem a kislány nem tudott megszólalni a döbbenettől. Láttam az arcán átsuhanó kifejezésekből, nem volt ahhoz hozzászokva, hogy rendreutasítsák. Egy kicsit meg is volt szeppenve a gyermek, így jobbnak láttam, ha hangnemet váltok, és barátságosan közeledek felé, úgy hátha megtudom, ki is ő valójában, mert már nagyon kíváncsi voltam a kilétére.
– Egyébként, hogy érzed magad? – ültem le az ágya szélére, és biztatóan rá mosolyogtam a lánykára. – felesleges is volt ezt megkérdeznem, mert az előbbi viselkedésedből azt szűrtem le, hogy már jól vagy – koppintottam játékosan a gyerek orrára. – Egyébként a nevem Selene, hogy válaszoljak az első kérdésedre. A másodikra pedig az a feleletem, hogy egy barátommal a tengerparton voltam, mikor egy kiáltást hallottunk. Odafutottunk, és ott találtunk téged sebesülten, eszméletlen állapotban – fejeztem be a mondanivalómat, majd várakozásteljesen pillantottam az ágyban fekvő kislányra.
Ő, mielőtt megszólalt volna, hosszasan tanulmányozott engem, mégpedig oly alaposan, hogy azt nem is feltételeztem volna egy ilyen kicsi lánytól.
– Bocsánatot szeretnék kérni tőled – mondta alig hallható hangon –, és köszönöm szépen, hogy megmentettetek a barátoddal.
– Javaslom, hogy felejtsük el az előbbieket, és kezdjünk előröl mindent. Rendben? – indítványoztam somolyogva, mert láttam a kislányon, hogy megkönnyebbült szavaimtól.
– Rendben – felelte. – Engem Galaxiának hívnak. Ha akarod, lehetünk barátok? – mondta kérlelően a kislány, miközben szinte könyörögve nézett rám.
– Szép neved van Galaxia, és igen lehetünk barátok – mi mást is mondhattam volna egy kisgyereknek, de közben nagyon meghökkentem. Az előbb még parancsolgató lány, most arra kért legyek a barátja, mialatt esdekelve tekintett fel rám. Most értettem meg csak Galaxia előbbi viselkedését. Szegényke jó pár gazdag és előkelő gyerekhez hasonlóan magányosan töltheti az idejét, mert a szülei nem engedik nekik, hogy rangjuk alatti gyerekkel barátkozzanak, a nemesi sarjak között meg nem találnak maguknak társakat. Megértettem őt, jobban mit sem gondolná! Jó magam még szerencsésnek mondhattam gyermekkoromat, mert mellettem volt három udvarhölgyem, és rajtuk kívül még voltak barátaim. Családom soha nem tiltott el senkitől sem, de ismertem olyan velem egykorúakat, akiket bizony nem engedtek barátkozni bárkivel a szüleik. – Szeretnéd?
– Igen – válaszolta lelkesen Galaxia, és mielőtt megakadályozhattam volna, a nyakamba vetette magát, ami nem volt jó ötlet, mert fájdalmasan rezzent össze.
– Nyugalom! Maradj csak fekve! – mondtam és visszafektettem a lányt az ágyba. – Még nem vagy olyan állapotban, hogy ugrándozzál.
– Jó, de ugye itt maradsz mellettem? – kérdezte rám nézve.
– Persze, hogy maradok, ha azt szeretnéd – egyeztem bele. – most ellenben szeretném, ha elmesélnéd nekem, hogyan kerültél a sziklák közzé!
– Elszöktem otthonról, mert a szüleim soha nem engednek ki a tengerpartra, még kísérettel sem, nemhogy egyedül – mondta Galaxia. – Pedig tudják, hogy imádom a tengert, de ők mindig azt mondják, egy hercegnőnek a palotában van a helye. Azt sem engedik, hogy más gyerekekkel barátkozzak, csak a kastélybeliekkel lehet, de ők olyan unalmasak.
Meglepődve néztem a kislányra. Itt tartózkodásunk egy hete alatt megtudtuk társaimmal, hogy az uralkodó párnak van egy Galaxia nevű lánya. Álmomban sem gondoltam viszont, hogy az a gyerek, akit Botrychiummal a sziklák között találtunk, az egy hercegnő. Még akkor sem gyanakodtam, mikor bemutatkozott, pedig a kislány viselkedéséből, parancsoló modorából, és a nevéből kitalálhattam volna, hogy ki is ő valójában. Elgondolkodtam a helyzet érdekes fintorán, hogy a feltételezésem igaznak bizonyult. Galaxia, azért kérte, hogy legyek a barátja, mert nem volt neki egy sem.
Magamban tűnődtem a dolgon, mikor egy különös érzés kerített hatalmába. Korábban, mikor egyedül maradtam – társaim távozását követően – a kislánnyal, furcsa erőt érzékeltem a gyerekben. Most ismételten éreztem. Jobban rákoncentráltam, és amit felfedeztem attól teljes mértékig megdöbbentem. Már értettem, hogy miért éreztem a kislányt olyan közel magamhoz.
Galaxia egy leendő senshi volt! Semmi kétségem sem volt, hogyha a lány betölti a tizennégyet, akkor senshi lesz belőle!
*
– Selene! Selene! – hallottam egy izgatott hangot, ahogy nevemen szólongat. – Mi van veled?
– Semmi. Csak elgondolkodtam – nyugtattam meg Galaxiát.
– Min? – érdeklődött kíváncsian a gyermek.
– Nem tudom, hogy megmondhatom neked! – sóhajtottam egyet. Tényleg nem tudtam, hogy közölhettem-e Galaxiával, mit tudtam meg róla.
– De miért nem? Az mondtad, hogy barátok vagyunk – mondta a lány, és közben neheztelve nézett rám.
– Persze, hogy barátok vagyunk – feleltem, biztosítva róla Galaxiát, hogy nem gondoltam meg magam kettőnkkel kapcsolatban. – Na jó, elmondom. Az a helyzet, hogy rájöttem valamire veled kapcsolatosan.
– Mire? – tudakolta a gyerek.
– Te egy leendő senshi vagy – jelentettem ki kertelés nélkül, miközben jelentőség teljesen tekintettem Galaxiára.
– Hon…honnan tudod?! – kiáltott fel meglepetten Galaxia. – Ezt a szüleimen és a legközelebbi királyi bizalmasaikon kívül senki sem tudja. Ez az egyik legfőbb oka, hogy nem hagyhatom el a kastélyt. A szüleim úgy gondolják, hogy csak akkor kell megtudnia a bolygó népének, ha már az leszek, mert itt az emberek nem szeretik a varázshatalommal bíró embereket és lehet, valakiknek nem tetszene, hogy én rendelkezzek azzal.
– Ez most tényleg komoly?! – kérdeztem meghökkenten. Nem gondoltam volna, itt a Vokon királyságban elítélik, ha valaki különleges képességgel rendelkezik, és titokban kell tartani, hogy a hercegnő egy jövőbeni senshi. – Ilyet még nem tapasztaltam életemben. Nálunk a bolygó senshiket tisztelik és szeretik az emberek.
– Nálatok?! Én azt hittem, hogy te ide valósi vagy? – nézett rám meglepődve Galaxia.
– Nem, én nem vagyok vokoni – válaszoltam. – Egy távoli világából származom, a Holdbeli Ezüst Millennium Királyságból.
– Tényleg? És nálatok otthon valóban szeretik az emberek a senshiket? – kérdezte a kis hercegnő.
– Valóban. A Holdkirályságban a senshik az uralkodó legbizalmasabb tanácsadói, testőrei, és ami a legfontosabb a legjobb barátnői is egyben. Még hozzá kell tennem azt is, hogy a királynő maga is egy senshi – mondtam Galaxiának. Csak még azt nem közöltem, hogy én magam vagyok a Holdkirálynő, de tudtam ennek is lassan el fog jönni az ideje.
– Ezt most csak azért mondod, hogy megnyugtass engem – kételkedett a lány.
– Nem, ez a színtiszta igazság. Nekem elhiheted, elvégre én csak tudom, és ha nekem nem hiszel, megkérdezheted a három barátnőmet is erről, ha visszajönnek a városból – mondtam célozva, mert megbizonyosodhat az igazságról társaimtól.
– De honnan tudod, ezt olyan biztosan? – tudakolta a Vokon hercegnője.
– Az igazsághoz még hozzátartozik egy dolog – kezdtem bele, mivel úgy éreztem, most jött el annak a pillanata, hogy elmondjam Galaxiának, ki is vagyok valójában. – Három barátnőm azok a senshik, akikről az előbb meséltem neked, és én vagyok a Holdkirályság uralkodója, és hozzájuk hasonlóan senshi is egyben.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
