12. fejezet

Tragédia a Holdon 

Tizennégy nappal az után, hogy megtudtuk, hol van az utolsó Kristályvirág, ellátogattam a Hold harmadik legnagyobb városába, Redmoonba. Nehelenia meghívására vettem részt egy hivatalos látogatáson, a háromévenként megrendezett cirkuszfesztiválon. Az esemény ezért is volt különleges, mert Redmoon, Nehelenia saját hercegi városa volt, valamint a fesztiválon unokanővérem saját udvari cirkusztársulata, a Vörös Hold Cirkusz is fellépett.

Nem is bántam, hogy hivatali teendőim, az államügyek intézése és a Kristályvirág keresése közben végre egy kicsit pihenhettem. a cirkuszt mindig is szerettem és utoljára tizenkét évesen jártam Redmoonban, akkor is a fesztivál miatt. Hozzá kellett tennem ez a látogatás sem volt teljes kikapcsolódás, mert mint Holdkirálynő, illetve díszvendég voltam jelen. Mégis tudtam pihenni, elvégre már nem kellett aggódnom a Kristályvirág miatt. Tudtam már, hol található, ezzel is egy gonddal kevesebb volt, továbbá amíg a cirkuszfesztiválon voltam az államügyeket is hanyagolhattam.

Redmoonba csak Botrychium kísért el – ő, mint nagykövet, aki hozzám hasonlóan szintén meghívott díszvendég volt. Három testőröm még mindig saját bolygóján tartózkodott. Neptun, Uranus és Pluto – a hozzám eljutatott üzenetekből kiolvasva – minden idejét lefoglalta, hogy ellássák uralkodó nagyhercegnői teendőiket. Luna, illetve Artemis meg a Holdpalotában maradt, hogy ott felügyeljenek az államügyek vitelére.

A három napos cirkuszfesztiválra – a Holdkirálysággal szövetségben álló királyságokból, birodalmakból – sokan érkeztek, nézőként vagy résztvevőként. A rendezvény egyben egy nemzetközi verseny is volt, ahol lehetet indulni társulattal és egyénileg is. Mondanom sem kell a fesztivál, mint mindig, idén is nagy sikert aratott, csak Nehelenia volt egy kissé csalódott, mert a saját cirkusza a versenyben csak a harmadik lett. Kárpótlásként viszont bezsebelhette a cirkuszfesztivál megszervezéséért, valamint a lebonyolításáért járó gratulációkat.

A fesztivál végeztével a résztvevők és a vendégek hazatértek saját bolygóikra, világaikra. A zárást követő napon magam is visszatértem kíséretemmel én is a Holdpalotába. Azon az estén nyugodtan hajtottam fejemet álomra, mert még csak sejtettem volt a bekövetkező szörnyű tragédiáról…

* * * * *

Váratlanul riadtam fel korahajnalban nyugodt, békés álmomból. Egy rossz érzés lett úrrá rajtam, olyan volt az egész, mintha nem kaptam volna levegőt. Felülve az ágyban próbáltam lenyugtatni szabálytalan légzésemet, lecsillapítani heves szívdobogásomat. Óvatosan keltem ki az ágyból, nehogy felébresszem a mélyen alvó Botrychiumot. A lehető legnagyobb csendben sétáltam el az egyik széken heverő köntösömig, majd egy utolsó pillantást vetve férjemre, visszateleportáltam a királyilakosztályomba.

Megérkezve a saját hálószobámba a nagy kétszárnyú erkélyajtóhoz sétáltam, majd kiléptem lakosztályom teljes hosszában végigfutó erkélyre. A korlátra támaszkodva egy mélyet szippantottam a friss hajnali levegőből, miközben a horizonton kékszínben ragyogó Földet néztem. Igyekeztem ellazítani testemet, elmémből száműzni a rossz gondolatokat, kizárni a kellemetlen érzést, ami fogva tartott, de képtelen voltam szabadulni és nemhogy enyhült volna a feszültség, hanem egyre csak nőtt és nőtt.

Egy újabb hullámban csapott le rám az előbbi rosszérzés, amitől kirázott a hideg. A Földről lefelé fordítva a tekintetemet, néhány másodpercig magam elé bámultam bele a nagy semmibe, majd egy sürgető késztetésnek engedelmeskedve behunyt szemekkel koncentráltam. A következő pillanatban kinyitva szemeimet meredten néztem, az erkélykorlátot szorító ujjaimat, mert nem akartam elhinni, hogy igaz lehet az amit éreztem az imént. El akartam oszlatni minden kétséget, ezért átváltoztam Holdkirálynővé, mert abban a formámban a Holdon mindent tudtam érzékelni. Kiterjesztve a tudatomat, újra csak az előbbi borzalmas képet láttam. Redmoon helyén csak egy hatalmas skarlátvörösen izzó tűzgolyó volt látható.

„Ez lehetetlen! Ilyen nem történhetett meg a Holdon!!!” – sikoltottam magamban kétségbeesetten, miközben a testemet, lelkemet, tudatomat átjáró fájdalomtól kétrét görnyedtem az erkélyen. – „Össze kell szednem magam! Lehetnek még túlélők, rajtuk kell segíteni. Nem szerencsétlenkedhetek itt tovább!” – fedtem meg magamat.

Késlekedés nélkül a Holdfényszentélybe teleportáltam, ahonnan riadoztatni bírtam a teljes Holdat. Megérkezvén a szentélybe bizonyos rúnák megérintésével működésbe hoztam a palota riasztórendszerét, ami fülsértő, éles hanggal kelt életre, majd ezt követően a Holdfényszentély közepére mentem. Tisztában voltam azzal, hogy a holdkirálynői képességeimet itt a szentélyben tudom a legjobban irányítani. Jelenleg is e célból terjesztettem ki királynői hatalmamat, hogy minél tisztább képet kapjak arról, milyen állapotban volt Redmoon és környéke. Voltak-e túlélők, vagy mindenki odaveszett a tragédiában. Meg kellett állapítanom azt is mi történt a várossal, illetve a lakosságával.

A homlokom közepén élesen felragyogott az aranyfélhold. A következő pillanatban ezüstfény ölelte körül testemet, amivel egy időben a Holdfényszentély falait, oszlopait borító rúnák is életre keltek. Az egész szentélyt beborította a fény és nekem újfent tudatélményben volt részem. Az elmém szabadon száguldott az univerzumban, mint akkor, midőn Holdkirálynő lettem. Nekem viszont nem erre volt szükségem. Tudatomat visszaszorítottam ide a Holdra, egészen pontosan Redmoon városába. Erősen koncentráltam, hogy minél élesebb képet kapjak a városról és környékéről.

Sajnos ugyanazt láttam, mint percekkel ezelőtt az erkélyen állva csak jóval, erősebb intenzitással. A városból semmi sem látszott, az egészet beborította a tűz. A lángok magasra csaptak fel, mindent elemésztve. A vörös lángtenger felett sűrű fekete füst gomolygott és szállt az ég felé. Az egykori város olyan volt, mintha maga a tüzes pokol elevenedett volna meg. Bárhogyan reménykedtem még egy perce is, hátha valaki túlélte a tűzet, mostanra cseppnyi kétségem sem volt afelől, hogy ezt a poklot senki és semmi nem élhette túl. Redmoonért és lakóiért már senki sem tehetett semmit…

Az elpusztult városnak vége volt, de nem engedhettem, hogy a tűz elhagyva az egykori várost és környékét, tovább terjedjen a Hold más vidékeire, netalántán városaira, falvaira.

Felhasználva továbbra is holdkirálynői hatalmamat, működésbe hoztam a Hold mesterséges atmoszférájáért felelős különböző misztikus eszközöket, szerkezeteket, amiket ezer évvel ezelőtt a Holdrend tudósai, papjai alkottak meg varázslatok segítségével. Az irányítást a mindenkori Holdkirálynő személyéhez kapcsolták, akit a Holdszentélyben koronáztak törvényes uralkodóvá. A valóság az volt, a szentélyt azért építették annak idején, hogy a királynő innen legyen képes irányítani – ha a szükség úgy hozta – az egész Holdat az ereje révén. A hatalom századokon és generációkon át öröklődött anyáról, lányára az uralkodócsaládban.

A jelenlegi helyzetben is ezt a hatalmat hívtam segítségül. Redmoon felett a szükséges szerkezetek beindításával, esőt idéztem elő, ami percek alatt özönvízszerűvé válva zúdult alá, hogy eloltsa, megtisztítsa a máglyaként égő várost.

*

A fény megszűntével, kimerülten rogytam le a Holdfényszentély márványpadlójára. Redmoon megmenteni már nem bírtam, de azt elértem, hogy a vész tovább ne terjedjen, és további tragédiák történjenek.

Fogalmam sem volt, mennyi idő telhetett el azóta, hogy a szentélybe léptem, és aktivizáltam életemben először a valódi holdkirálynői hatalmamat, megvédve a Holdat és népét. Teljesen elvesztettem az időérzékemet, de sejtettem, az ami számomra perceknek tűnt, az valójában egy óra, vagy akár több is lehetett. Több gondolkodásra nem volt időm, mert hangokat hallottam meg magam körül.

– Felség! – kiáltották többen is. – Jól van?!

– Nem kell aggódni, rendben vagyok – jelentettem ki, de közben hagytam, hogy segítsenek talpra állítani. – Hány óra van, és mióta vagyok a szentélyben? – kérdeztem meg, mert még a pontos időpontját sem tudtam, mikor is teleportáltam a Holdfényszentélybe, csak annyit, hogy kora hajnal volt.

– Fél hét Selene – közölte velem a mellettem álló Artemis, komoly aggodalommal kék szemeiben. – Kiindulva abból, hogy a szirénák negyed ötkor szólaltak meg, arra következtettünk, te is akkor érkezhettél.

– Tehát több mint két órát voltam itt – suttogtam magam elé, majd hangosabban folytattam: – Asen főpap intézkedett?

– Igen – felelte Luna, aki a fehér macskához hasonlóan féltően nézett rám. – Asen főpap tette a dolgát, amint megszólaltak a szirénák ide siettünk. Láttuk, hogy a szentély közepén állsz, és az egész Holdfényszentélyt életre keltetted. A főpap, ekkor az előírtak szerint járt el. A hatalmát arra használta fel, hogy rád tudjon hangolódni, és úgy információhoz jutva legyen képes eljárni, valamint cselekedni – itt egy másodpercig megakadt a fekete cica, majd nagyot nyelve folytatta – arra viszont, ami történt egyikünk sem volt felkészülve…

– Gondolom – válaszoltam halkan. – Mond el, kérlek, mit tett Asen a megszerzett ismeretek birtokában?!

– Tájékoztatott első lépésként minket, majd megparancsolta, hívják össze a királyi nagytanácsot. A katonaságot, a katasztrófaelhárítókat, az egészségügyi alakulatokat riadoztatta, és a helyszínre küldte a teleportkapun keresztül. Redmoon szomszédságában lévő városokat, falvakat is értesítette a tragédiáról, illetve utasította őket, készüljenek fel egy esetleges vészhelyzetre, ha elérné őket is a tűz – sorolta fel Luna, mi minden történt az elmúlt két óra alatt. – Szerencse a szerencsétlenségben, hogy meg tudtad akadályozni Selene, a tűz tovaterjedését – sóhajtott egy nagyot a macskahölgy. Ez után hosszabb csend állt be köztünk, mikor is villámcsapásként ért a felismerés, hogy Redmoon az unokanővérem városa volt!

– Nehelenia hercegnő hogyan fogadta?! – kérdeztem sürgetően.

– A kormányzót értesüléseink szerint mélységesen lesújtotta a szülővárosát ért csapás – felelte Artemis –, de a hercegnő nem tört meg, hanem nem törődve azokkal a tanácsokkal, miszerint pihenjen le az őt ért sokk után, inkább a helyszínre sietett. A saját szemével szeretett volna meggyőződni mi történt az otthonával. Ő maga akarta irányítani a segítségül küldött egységeket. Mióta másfélórája elindultak nincs se róla, se a segélycsapatokról semmi hír.

– Értem – mondtam, ezzel jelezve, hogy tudomásul vettem elsőtanácsosaim jelentését. El tudtam képzelni, mit érezhetett Nehelenia. A városával együtt, családját, barátait, ismerőseit és a népét is elveszítette. Engem is lesújtott Redmoon tragédiája, mind embert, mind a Hold királynőjét. Szomorúan hajtottam le fejemet, de tisztában voltam azzal, hogy nem adhatom meg magamat a gyásznak és bánatnak, hanem sziklaszilárdan ki kell tartanom. Irányítanom kell mindent, összefogni a holdnépét, elvégre elsősorban uralkodó vagyok, és csak utána magánszemély. Jéghideg elszántság kerített hatalmába. Megfogadtam, ha törik, ha szakad, kiderítem mi, vagy – ne adja a Holdistennő! – ki okozta a várost ért szörnyűséget. Érzelemmentes arccal egyenesedtem ki és határozottan indultam ki a Holdfényszentélyből, hogy minél előbb beszélni tudjak a királyitanáccsal a halaszthatatlan teendőkről, majd azt követően a tragédia helyszínére szándékoztam menni.

* * * * *

A királyi nagytanáccsal folytatott tárgyalásra hét órakor került sor. A megbeszélés a trónteremben gyászos hangulatú volt, de nem is lehetett másmilyen, elvégre a Hold harmadik legnagyobb városa vált a lángok martalékává a teljes lakosságával együtt. Megtárgyaltuk a legsürgősebb teendőket, leghalaszthatatlanabb feladatokat. Többet nem tudtunk tenni, mert még nem kaptunk semmilyen hírt sem a helyszínre küldött csapatoktól, éppen ezért is szándékoztam, mihamarább Redmoonba menni, hogy személyesen győződhessek meg mindenről. Pontosan ezért zártam be minél előbb a tárgyalást, majd nyolc óra előtt indultam a tragédia színhelyére.

Redmoon északi részén található hegység lábához teleportáltam, az ideiglenesen felállított tábor elé. Órákkal ezelőtt már láttam a pusztítást, de mikor a sajátszemeimmel pillantottam meg az egykori város helyén, kilométereken áthúzódó nagykiterjedésű feketéllő foltot, fázósan rándultam össze, annyira elborzasztott a látvány. A tűz egész Redmoont elemésztette, semmi sem maradt belőle, még romok sem a város épületeiből. Képtelen voltam felfogni, hogy volt ez lehetséges. Belegondolva a dologba irtózatos erejűnek kellett lennie a tűznek, ha mindent elpusztított, a földdel téve egyenlővé a várost.

– Selene! – hallottam meg egy szomorú hangot a hátam mögül.

– Nehelenia! – kiáltottam fel, miután hátrafordulva megláttam unokanővéremet, aki közvetlenül mögöttem állt. – Hogy érzed magad?! Már ha egyáltalán kérdezhetek ilyet… – léptem oda hozzá, és vigasztalóan átöleltem.

– Hasonlóan hozzád, gondolom – felelte elmélázva, elvégre Redmoon Nehelenia városa volt, ezért őt sokszorosan érintette a lerombolása. Engem meg azért, mert uralkodóként mindenre érzékeny voltam, ami a Holddal és népével történt. Kiváltképpen, ha valamilyen szörnyűség, mint a mostani.

Egymás szemébe néztünk unokanővéremmel, mindkettőnk tekintetében ugyanaz volt. Végtelen fájdalom, bánat, szomorúság, valamint gyász, de jelen volt ezek mellett az elhatározás, hogy kiderítjük mi(k), vagy ki(k) okozták a város katasztrófáját. Szavak nélkül is értettük a másikat, eltökéltek voltunk, hogy megtaláljuk a válaszokat, miért kellett megsemmisülnie Redmoonnak, és meghalniuk ilyen módon az embereknek. Némán álltunk, de egymásra vetett pillantásunk beszélt helyettünk is.

– Kiderítettetek már valamit? – kérdeztem rá kertelés nélkül, mert Redmoon halott lakóiért csak egy dolgot tehettünk, választ keresünk arra, miért kellett idő előtt távozniuk az élők sorából.

– Még semmit – felelte Nehelenia. – Átkutattuk nagyjából az egész környéket, de nem találtunk semmi magyarázatot a tűzre, alighanem egy mindenre kiterjedő vizsgálatra lesz szükség. A felégetett területre ellenben még senkit sem engedtem, mert oda előreláthatólag speciális kutatóegységeket kell majd küldetnünk, hogy átvizsgálják a helyet ahol a tűz tombolt – összegezte a hercegnő a helyzetet szárazan, érzelemmentes hangon, de tudtam, hogy így próbálja az őt ért rettenetes veszteség okozta fájdalmat leplezni.

– Intézkedni fogok, hogy minél előbb elkezdődjön a vizsgálat – mondtam eltökélten.

– Én szeretném vezetni a nyomozást – jelentette ki Nehelenia, olyan hangon melyből kihallottam, hogy ettől az elhatározástól képtelenség eltántorítani, de azért tettem egy kísérletet:

– Jó meggondoltad? Képes leszel rá?

– Ne félts engem Selene. Ki fogom bírni – nézett rám elszántan. – Én itt fogok irányítani, neked meg vissza kellene menned a Holdpalotába, hogy ott fogd össze a szálakat.

– Rendben – értettem vele egyet, mert tisztában voltan azzal, így tudjuk legnagyobb hatékonysággal elvégezni a szükséges feladatokat. – Bármire szükségetek van, szóljál! Most az, hogy kiderítsük mi történt, mindennél nagyobb prioritást élvez.

– Úgy lesz – bólintott Nehelenia, tudomásul véve, hogy bármit igénybe vehet az igazság kiderítéséhez, mint királynő támogatom, és a rendelkezésére bocsátom a szükségeseket.

– Vissza fogok menni a palotába, de előtte még szétnézek, hogy be tudjak számolni a nagytanácsnak – közöltem a kormányzóval.

– Én is megyek vezetni a kutatást – mondta Nehelenia, majd elbúcsúzva egymástól, mind a ketten végeztük a feladatunkat. Ő ment, átvenni az irányítást, jómagam meg elindultam szétnézni.

*

Neheleniával folytatott beszédet követően körülnéztem az innenső oldalon, majd átteleportáltam az egykori város túlsó felére, hogy onnan is szemrevételezzem a rombolást. Félórája voltam a tragédia helyszínén, de még mindig nem bírtam felfogadni a helyzetet, hogy miképpen történhetett ez a borzadály Redmoonnal. Tartottam attól, hogy a végbe vitt rombolást nem természeti katasztrófa, vagy valamilyen baleset eredményezte, hanem a lelkem legmélyén tisztában voltam, hogy valakik szándékosan okozták a város megsemmisülését. A kérdés csak az volt, hogy kik és miért tették ezt az iszonyatot. Ez is volt az oka, hogy minél előbb a végére akartam járni, és amint visszatérek a Holdpalotába, az összes többi ügynél előbbre valónak fogom minősíteni a Redmoonban történtek kinyomozását.

– Selene! – hallottam meg a kiáltást, miközben a gondolataimba merülve néztem a várost elemésztő tűz helyét. – Csakhogy megtaláltalak!

– Botrychium! – derültem fel egy kicsit, amint megláttam férjemet.

– Minden rendben van veled? – érdeklődött aggodalmasan a Sárkánylovag.

– Jól vagyok, már amennyire a körülmények között lehetek – feleltem egy mélyet sóhajtva. – Te mit keresel itt? Segítesz?

– Igen – válaszolta Botrychium. – Hajnalban egy borzalmas szirénára ébredtem, akkorra te már nem voltál a szobában. Kimentem a folyósóra és ott a feltett kérdésemre elmondták, hogy a Holdkirálynő riadót rendelt el, de akkor még senki sem tudta, mi történt. Félóra múlva ezzel szemben hozták a borzasztó hírt, hogy szerencsétlenség érte a Hold egyik nagyvárosát. Az unokatestvéred, meg a nem tudom milyen nevű főpap, parancsokat kezdtek osztogatni, mit kell csinálni és annak megfelelően még abban az órában elindultak az első egységek ide. Kerestelek, de mondták a Holdfényszentélyben vagy, és oda illetéktelenek nem léphetnek be, meg amúgy sem érsz rá, mert azon vagy, hogy mérsékeld a Redmoont ért katasztrófát. Elhatároztam, ha már nem lehettek melletted, akkor a csapatokkal tartok segíteni, ami ellen senkinek sem volt kifogása – mondta el a férfi, mit tett az alatt az idő alatt, amíg én a szentélyben voltam. – Egyébként Selene, miért nem ébresztettél fel, hogy baj történt?! – tudakolta egy kissé szemrehányóan férjem.

– Mert amikor felébredtem még nem voltam tudatában, hogy katasztrófa érte Redmoont, csak rossz előérzetem volt, azért meg nem akartalak felébreszteni – mondtam el az igazságot Botrychiumnak. – A lakosztályomba érve az érzés nemhogy mérséklődött volna, hanem még erősödött. Rákoncentrálva jöttem rá mi történt, és időm sem volt gondolkodni, hanem tettem azt, ami Holdkirálynőként a kötelességem volt.

– Értem – ezt mondva Botrychium hozzám lépett és vigasztalóan átölelt egy pillanatra, utána elengedve megkérdezte: – Most mit kell tenned?

– Vissza kell mennem a Holdpalotába, onnan fogom irányítani a dolgokat, ugyanakkor Nehelenia itt vezeti a nyomozást – adtam választ. – És te Botrychium?

– Ha nem zavar, én még maradnék Selene – nézett rám várakozásteljesen a férfi.

– Persze, de nekem most már mennem kell – mondtam felpillantva Botrychiumra.

– Később találkozunk a palotában – jelentette ki. Több szót nem váltottunk, de elteleportálásom előtt, ujjainkat összekulcsolva biztatóan megszorítottuk a másik kezét.

* * * * *

A következő napok nyomok keresésével, a legkülönbözőbb lehetőségek számbavételével teltek, de mi csak egyhelyben toporogtunk. A nyomozás nem haladt előre, ugyanott tartott, mint az első nap. Nem sikerült egy lépéssel sem közelebb kerülni az ügy megoldásához. Nem lehetet tudni, hogy mi okozta Redmoon pusztulását és lakói halálát – természeti katasztrófa, baleset, vagy netán szándékosság. A nyomozók nem találtak egyik variációra sem konkrét bizonyítékot. Feltevések voltak, de egyik sem bizonyult igaznak.

A tragédia hírére három testőröm is visszatért a Holdra. Plutoékat is megdöbbentette a bekövetkezett irtózat. A három bolygóhercegnő felajánlotta, hogy segítenek abban, amiben csak tudnak. Saját bolygóik, illetőleg a Holdkirálysághoz tartozó többi planéta is hasonlóképpen cselekedett. Mindezek ellenére sem haladt előre a tragédia kiváltó okának felderítése, hiába minden erőfeszítésnek.

A Holdon a lakók is szerették volna, ha minél előbb kiderítjük a tragédia körülményeit, illetve kiváltó okait. Több helyről is tájékoztattak félnek az emberek, hogy a Redmoont ért katasztrófa velük is megeshet, valamint a szerencsétlenség megismétlődhet. Be kellett látnom, hogy a holdlakók eme félelme nem volt alaptalan, mivel amíg nem találtuk meg a tragédia kiváltó okát, félő volt, hogy bármikor újra bekövetkezhet. Ez is volt az egyik oka, hogy mindennél előbbre valónak minősítettem a tűzvész eredetének megoldását.

Időközben több dolog is tovább bonyolította a kialakult helyzetet. Vészesen közeledett az időpont, mikor vissza kellett térnem a Földre, mert lassan letelt Xikon király által megadott huszonnégy nap. Elisium kapuja megnyílik és lehetőségem lesz – hogy végre a hosszú hónapok fáradságos kutatása végre lezáruljon a Szivárványkristályok után, és – az utolsó Kristályvirágot is a kezembe véve kristállyá változtatni, és ha ez megtörténik egy gonddal kevesebb lesz az életemben.

Egy aggasztó hírrel is számolnom kellett. A Dark Kingdom – a kapott információk szerint – egyre intenzívebb támadásokat indított az elmúlt hetek során számos világot, bolygót hajtva az igája alá. A Kristály Szövetség felvette a birodalommal a harcot, de egyre-másra vesztette el a csatákat, de azért nem adták fel a küzdelmet, hanem még az előzőknél is nagyobb fokú elszántsággal harcoltak Terril csapatai ellen. Ez is volt a legfőbb oka annak, hogy mielőbb magamnál szerettem volna tudni az összes Szivárványkristályt.

Sajnálatosan az a tény, ahogyan közeledett a Földre utazásom időpontja, az együtt járt azzal is, hogy el kellett hagynom az otthonomat éppen akkor, amikor itt lett volna nagy szükség rám a Holdat ért tragédia kapcsán. Mást viszont a jelenlegi helyzetben nem tehettem csak azt, hogy minél előbb megszerezem a hetedik Kristályvirágot, és azzal együtt térjek vissza…