13. „Támadás érte a Földet!”

Türelmetlenül álldogáltam a Telesterion templomban, de azt semmi pénzért nem mutattam volna ki. Rezzenéstelen arccal néztem Xikon királyt, aki éppen Elisium papjainak gyűrűjében állt a templom közepén, és arra készült, hogy szólítani tudja Pegazust az Álmok őrét. Más dolgom nem lévén a templomot vettem szemügyre.

Maga az épület a Földkirály székhelyéül szolgáló Eleusis palota – vagy ahogy sokan a bolygón emlegették a Kristálypalota – komplexum része volt. Az épületegyüttes keleti részén foglalt helyet maga a Telesterion templom. A különlegessége az volt, hogy nem a földfelszínen helyezkedett le, hanem alatta. A hatalmas kristályból készült kétszárnyú bejárattól egy hosszú, végtelennek tűnő, széles márvány lépcső vezetett lefelé egyenesen a templomba ahol, most is tartózkodtam. Az épület belseje a végletekig egyszerű volt, semmi bonyolultság nem volt benne, mégis éppen abban rejlett a csodája. A templom falait egyszerű fehér márványból készítették, ugyan abból az anyagból, mint a tízszögletű tartóoszlopait is. Az oszlopokon a faragások nem voltak, mivel nem is volt rájuk szükség ahhoz, hogy a látványuk lenyűgözze az embert. A legkülönösebb a Telesterion templomban a teteje volt, mert az egy különleges több méter vastagságú kékeszöld kristályból készült, ami szikrázva engedte be a napsugarakat, illetve a nappalfényeit. A fény a fehér márványra vetülve szórta szét a ragyogását az egész épületben, vagy ha éjszaka volt, akkor a nappal magába gyűjtött világosságból táplálkozva világította be a templomot, mint most is.

 Időközben – mialatt a templomot vettem szemügyre – nem is tűnt fel, hogy a Földkirály a terem északi felében lévő, a padlóra festett fura ívekben kanyargó, egymásba fonódó hullámvonalak alkotta köbe lépve, már hívta is Pegazust. Odanézve láttam, hogy csillogó fehérfény áradt a padlózatból, majd a következő másodpercben, a fényben lebegve, egy ló vált láthatóvá.

Jószerivel tátott szájjal tekintettem a varázslatos teremtményre – ha annak idején a sárkányok látványa lenyűgözött, akkor most a paripa valóssággal megbabonázott tündöklő fehér színével, hattyútollakhoz hasonlatos, másfél méteres szárnyaival, a homloka közepén ragyogó aranyszarvával. Le kellett szögezni, hogy az állat fenséges látványt nyújtott, és ahogy kibírtam venni, azok, akik először pillantották meg a lovat, hozzám hasonlóan reagáltak Pegazusra.

– Hívtál, Felség! – szólalt meg mélyen zengő lágyhangon a szárnyas paripa, mialatt egy fejbólintással köszöntötte az uralkodót. – Mi a kívánságod?

– Pegazus! – biccentett üdvözlésképpen Xikon. – Bemutatom neked a Holdkirálynőt – mutatott rám a király, közben jelezte, lépjek előbbre. – Őfelségét és a kíséretét – itt három testőrömre, valamint férjemre utalt – kell levinned Elisiumba, illetve engem a feleségemmel, a fiammal és a keresztfiammal együtt – sorolta a férfi.

– Óhajod szerint cselekszem – válaszolta Pegazus. – Kérlek, mindannyian lépjetek Őfelsége mellé – közölte velünk a ló.

– Szia Pegazus! – kiáltotta vidáman Endymion, miközben édesapja mellé lépett. – Jó újra lemenni veled Elisiumba – lekendezett a kisfiú.

– Örülök én is, a viszont látásnak herceg – mondta a fehér paripa.

– Endymion nem most kellene erről beszélnetek, keresztapa nem túl boldog – súgta barátja fülébe Jedai figyelmeztetően, a királyra nézve.

A szőke gyermek szavait hallva Xikonra pillantottam – miután a király mellé sétáltam –, és láttam rajta, hogy Jedainak igaz volt, az uralkodó szigorúan nézett a két gyerekre, miközben a szája széle idegesen rángatózott. Ez azt jelezte, még mindig nem volt képes megemészteni a férfi, hogy a két lurkó csakúgy – heti több alkalommal is – látogatást tett a tiltott helyen, az Álmok Földjén. A tudomásomra jutott megérkezésemkor, hogy a két fiú huszonnégy napot csücsült szobafogságban, amiért a Földkirály engedélye nélkül lemászkáltak Elisiumba. Büntetésként kapták Xikontól a titkos kiruccanásaikért, ellenben nagyobbat nem kaptak, mert akkor véleményem szerint még a mai napig nem derült volna ki, hol volt az utolsó Kristályvirág. A két herceg így megúszta egy jó hosszú szobafogsággal.

– Indulunk – jelentette ki Pegazus, midőn mindannyian Xikon mellett álltunk, majd hirtelen fehérfény villant fel, és a következő pillanatban már nem a Telesterion templomban voltunk, hanem az Álmok Földjén, Elisiumban.

Döbbenetes látványt nyújtott a hely. Egy végtelen mező közepén álltunk, ahol az élénkzöld fű között, a szivárvány összes – vagy még több – színében pompázó virág volt kivehető, addig ameddig a szem ellátott. Közöttük állatok legelésztek, sétáltak nyugodtan, békésen, felettük pillangók, kisebb madarak repdestek. A mező felett az ég – ha egyáltalán annak lehetett nevezni – halványkék volt, de azon nyoma sem volt, egyetlen felhőnek sem. Az egész hely valóban olyan benyomást keltett, mintha egy mesebeli álomba csöppentem volna.

– Pegazus! – zökkentett ki álmodozó mélázásomból Endymion hangja, de közben, ahogy láttam, Botrychium és a senshik is hasonlóan reagáltak Elisium látványára, mint én. – Elvinnél minket a Kristályerdőbe, a tóhoz?! – kérte a koronaherceg az Álmok Őrét.

– Igen – felelte Pegazus, majd mielőtt bármit is tehettünk volna, ismételten felragyogott a fehérfény és miután kialudt, a mező helyett egy erdőben voltunk. – Megérkeztünk – mondta a paripa.

Meg kellett vallani, ha előbb elvarázsolt Elisium egyik mezejének szépsége, akkor most teljesen megigézett a Kristályerdő. Mikképpen a neve is mutatta az erdő fái, bokrai kristályból voltak, rajtuk a levelek, és közöttük a rövid szálú fű is. Az egész hely csillogott, ragyogott ámulatba ejtve az embert. A legcsodálatosabb az volt, hogy azt éreztem, az egész erdő élt, lélegzett, suttogott, álomba ringatott. Immáron nem volt kétségem, hogy valóban az Álmok Földjén voltam…

*

– Endymion! Jedai! Merre van a virág? – tette fel a fiúknak a kérdést Xikon, kizökkentve mindannyiunkat a párját ritkító szépség okozta ámulatból.

– A tó másik partján – felelte Endymion a hátunk mögé mutatva, mire valamennyien megfordultunk, és a szemünk elé egy tizenöt-tizenhat méter átmérőjű, majdhogynem szabályos kör alakú, csendesen hullámzó tavacska tárult. – Jobb oldat – egészítette ki a fiú a válaszát.

– Mutatjuk az utat! – ajánlotta fel Jedai ránk nézve.

– Nem szükséges! – mondtam, mivel már pontosan tudtam, hol van az utolsó Kristályvirág. Amióta magamhoz tértem a Kristályerdő döbbenetes látványa okozta hatás alól, koncentrálni kezdtem, és azonnal érzékeltem a virágot.

– Ezt még is, hogy érted Selene? – érdeklődött Endiona kérdően nézve rám.

– Megérezted a virág kisugárzását – közölte tényként Pluto.

– Bemérted a helyét? – kérdezte izgatottan Neptun.

– Most már egészen pontosan érzem, illetve tudom, hol van a Kristályvirág – feleltem nekik határozottan, majd elindultam arra felé, amerről a virágot érzékeltem.

– De hát honnan tudja, hogy hol van a virág? – halottam egy meghökkent gyermekhangot mögülem.

– Tudod Endymion, Selene képes megérezni egy bizonyos távolságról a Kristályvirágot – magyarázta a kisfiúnak Botrychium, miközben követtek engem, amint a hetedik Szivárványkristályt rejtő virág felé haladtam.

– Tényleg?! – csodálkozott Jedai ámulattal a hangjában.

– Tényleg – válaszolta tömören Uranus.

– Itt is vagyunk – jelentettem ki, amint átértem a tó másik partjára jobb oldalról megkerülve azt. Leguggoltam, és végre ott volt előttem az utolsó, bordó színű Kristályvirág. 

– Ez az! – kiáltotta izgatottan valaki. – Igaz Endymion?

– Igen, ezt a virágot láttam a rajzon – erősítette meg Jedait a trónörökös.

– Végre meg van! – sóhajtott megkönnyebbülten Neptun.

– Mire vársz Selene?! Miért nem változtatod át?! – kérdezte Uranus ezzel is jelezve, hogy térjek már a lényegre.

– Rendben – feleltem, többet nem is késlekedve megérintettem a Kristályvirágot, és mint az ezt megelőző hat alkalommal, most is – utoljára – szemkápráztatóan felragyogott a virág. Az esemény lezajlása alatt Holdkirálynővé változtam, és a kezemben tartottam a bordó színű, hetedik Szivárványkristályt.

– Átváltozott! – kiáltottak fel egyszerre meghökkenten Endymion és Jedai, és itt nem lehetett tudni, hogy a kristályra, vagy rám értették ezt.

– Azóta, hogy rábukkantunk egy kietlen holdon az első Kristályvirágra majdnem három év telt el, és most végre-valahára mind a hét Szivárványkristály együtt van – mondta elégedetten Pluto, rápillantva a kezemben tartott kristályra.

– Ideje volt már – tettem a megjegyzést Pluto mondatára miközben felálltam, mert az eltelt három évre így visszagondolva, hosszú és fárasztó volt.

– Átváltoztattad a virágot kristállyá Selene, és közben te magad is átalakultál, meg kell hagyni, nem semmi látvány volt! – esett egyik ámulatból a másikba Xikon.

– Most, hogy meg van a Szivárványkristály, akár mehetnénk is vissza – indítványozta Botrychium. – Selene mielőtt elindultunk a Holdról, mondtad amint meg lesz a kristály, mihamarább haza szeretnél menni a halaszthatatlan ügyek és komoly problémák miatt.

– Egyetértek Botrychiummal, minél előbb vissza kellene menni a Holdra – javasolta Pluto is.

– Xikon, szólnál Pegazusnak, vigyen minket ki Elisiumból?! – kértem a Földkirályra ránézve, aki azt egy bólintással nyugtázta.

– Pegazus vigyél vissza a templomba mindenkit! – adta ki az utasítást az uralkodó késlekedés nélkül.

– Álljatok egymás mellé! – szólított fel kilencünket a szárnyas ló, és amint ez megtörtént, felragyogott a fehérfény, majd másodperceken belül újra a Telesterion templomban voltunk mindannyian, azzal a különbséggel, hogy már nálam volt a bordó Szivárványkristály, és a holdkirálynői öltözetemben voltam.

– Köszönünk mindent Pegazus – köszöntem meg a paripának a nekünk nyújtott segítséget, hogy levitt minket Elisiumba.

– Nincs mit – felelte, majd Xikon királyhoz fordult: – Elmehetek?

– Igen – adta meg az engedélyt a férfi, mire a fény ismételten felragyogott, és az azutáni pillanatban Pegazus már nem volt sehol, visszatért Elisiumba, hogy végezze a feladatát az Álmok őreként.

* * * * *

A Telesterion templomban állva, elégedetten néztem a kezemben tartott hét Szivárványkristályra.  Örömmel konstatáltam, hogy – ahogy Pluto is megjegyezte – háromévnyi kutatás, keresés után végre, az összes kristály a birtokomban volt. Együtt voltak készen arra, hogy egyesüljenek az Ezüstkristállyá, de ahhoz még szükség volt egy aprócska dologra, mégpedig egy gyermek világrajövetelére. A szemem sarkából Botrychiumra pillantottam, és észrevettem, hogy férjem is engem vizslat, miközben egy sejtelmes félmosolyt küldött felém. Értettem mindent abból a tekintetből, ami arra utalt, éppen itt volt az ideje, hogy szerelmünknek gyümölcse is legyen. Visszamosolyogtam rá, ezzel is jelezve, benne vagyok – sőt meg kellett vallanom saját magamnak, egyre jobban vágytam már egy gyermekre, hogy így teljesedjen ki a szerelmünk Botrychiummal.

Egy gondolat suhant át az agyamon, ez mind szép volt, amin itt elmerengtem, viszont hogyan fogom ezt megoldani. Három testőrömön és Botrychiumon kívül senkinek sem volt tudomása az esküvőmről, és ha előbb-utóbb sor kerül a gyermekáldásra, akkor azt miképpen fogom megmagyarázni a környezetemnek főleg, hogy eltitkoltam ez idáig a házasságomat. A megoldás végül is kézenfekvőnek látszott. A titkolózásnak az volt a lényege, hogy a Dark Kingdom uralkodója ne szerezzen tudomást férjhezmenetelemről, és így ne tehessen ellenlépéseket a gyermekem megfoganása előtt. Terril ne árthasson Botrychiumnak és nekem, de az egész lényegét fogja veszíteni, ha már áldott állapotban leszek, akkor majd nyilvánosságra hozhatom eltitkolt frigyemet a Sárkánylovaggal. a körülmény, amely szükségessé tette a titkolódzást éppen elegendő magyarázat lesz arra, hogy eddig miért is hallgattam el a Holdon a házasságomat.

Átgondolva mindezeket, egy utolsó pillantást vetettem a Szivárványkristályokra, majd eltetetem őket királynői ruhám rejtett zsebébe. Elérkezett az ideje, hogy elköszönjünk a Földkirálytól és családjától, és hazatérjünk a Holdra. Éppen szóba szándékoztam volna hozni a témát, mikor váratlanul felharsant egy iszonyú éles hangon, fülsértően vijjogó sziréna.

– E…ez kép…te…telenség! – ordított fel Xikon, de annyira meg volt döbbenve, hogy közben dadogott, majd gyorsan összeszedte magát, de még mindig hitetlenkedve hozzátette: – Nem tudom elhinni!

– Mi történt?! – fordultam a királyhoz, mert a szavaiból azt vettem ki, hogy valami rettenetes dolog történt.

– Beindították a támadásjelző vészriasztót – válaszolta az uralkodó rezzenéstelen hangon.

– Micsoda?! – kiáltott fel meghökkenten Endiona királyné, miközben óvóan magához vonta a fiát, valamint a keresztfiát.

– Támadás érte a Földet! – jelentette be Xikon király, majd utasításokat osztogatott részünkre: – Endiona vidd a fiúkat a palotába, helyezd őket biztonságba, utána intézkedjél a személyzetről is – a királyné meghallva ezt kézen fogta Endymiont és Jedait, és rohanvást távozott a templomból, hogy teljesítse férje parancsát. – Selene! – intézte hozzám szavait Xikon. – térjetek vissza a Holdra, mert elképzelhető, hogy azt is támadás érte!

– Egyetértek veled Xikon – bólintottam, mert igaza lehetett a férfinek, ha a Földet megtámadták, akkor az megtörténhetett a saját királyságommal is. – Sok szerencsét!

– Nektek is! – felelte a király, majd futva indult meg a kijárat felé – ahol az imént a felesége távozott a két gyerekkel –, hogy Földkirályként saját maga irányítsa a bolygó védelmét.

– Induljunk! – szóltam négy társamnak, jelezve, hogy térjünk vissza a Holdra.

– Várj egy kicsit Selene! – szólalt meg Pluto, furcsa hangsúllyal, amire önkéntelenül is összerezzentem.

– Igen Pluto?! – néztem rá választ várva, miért is ellenezte indulásunkat.

– Nem érzed ezt a sajnos nagyon is ismerős gonosz aurát?! – kérdezte aggódó hangon az Időkapu őre.

– Mire érted ezt… – de itt megakadtam, mert amint koncentrálni kezdtem, megéreztem azt az erőt, melyre Pluto előbb hívta fel a figyelmemet. – Mond, hogy nem az, amire gondolok?!

– Félek, hogy az – felelte legidősebb testőröm. – A kibocsátott energiák alapján nagy valószínűséggel a Dark Kingdom támadta meg a Földet.

– Micsoda! – kiáltott fel letaglózottan Botrychium. – A jelentések szerint a harcok távol innen folynak.

– Sajnálatos módon Plutonak igaza van – közölte velünk Neptun, miután kinyitva szemeit befejezte az összpontosítást, és ő is arra a következtetésre jutott, mint az előbb senshi társa.

– Most mit fogunk csinálni?! – tette fel a leglényegesebb kérdést Uranus.

– Nekem mindenképpen a Holdra kell mennem, és ha megtámadták, akkor meg kell szerveznem és irányítanom a védekezést – tértem egyből a lényegre. – Botrychium velem jön, ő a sárkányával a leghatékonyabb a harcokban, és Diaban a Holdon van. Pluto! Neptun! Uranus! Ti menjetek a saját bolygóitokra, és ha azokat is megtámadták, tegyétek a dolgotokat. Gyertek ti is a Holdra minél előbb, ha nem történt érte támadás a bolygókat.

– Rendben – felelték egyszerre a lányok. Több szót nem is vesztegetve felkészültünk a távozásra, de akkor olyan történt, amire egyikünk sem számított. képtelenek voltunk elteleportálni a Földről, illetőleg egészen pontosan mi négyen senshik, mert Botrychiumnak sikerült.

– Nem tudtunk teleportálni! – dühöngött Uranus, és még nagyobb nyomatékot adva mérgesen dobbantott egyet a ballábával.

– Botrychiumnak sikerült – jegyeztem meg értetlenül bámulva azt a helyet, ahol az imént a férjem állt, de most hűlt helye volt csak.

– Ha ő elbírt teleportálni, akkor mi miért nem? – tett fel egy fontos kérdést Neptun, amire egyikünk sem tudott felelni. Másodpercekig tanácstalanul néztünk egymásra a lányokkal, nem értve a dolgot.

– Egy magyarázat lehet rá – szólalt meg elsőként Pluto. – a támadók tisztában voltak azzal, hogy a bolygón vagyunk.

– Az képtelenség! – kiáltottam fel, mert fogalmam sem volt, hogyan lehetett arról bárkinek is tudomása, hogy a Földön tartózkodtunk. – Most, hogy éppen itt vagyunk, arról csak mi négyen, Botrychium, Xikon és a családja, valamint Nehelenia, Luna és Artemis tudtak.

– Pedig Pluto állítása nem tűnik valótlannak. A támadók valahogy, valamilyen energiagátat vontak a Föld köré, azzal akadályozva minket – összegezte a tényeket Neptun.

– Ez mind rendben van. A kérdés viszont még mindig az, hogy Botrychium miként tudott elmenni, mi meg nem?! – dilemmázott idegesen Uranus.

– Egy válasz lehetséges erre – gondolkodtam hangosan, mert eszembe jutott egy alternatíva. – a támadók tudták, hogy itt vagyunk, és mivel már korábban harcoltunk velük, az elmúlt hónapok alatt kielemezhették valahogy az erőnket, és valamilyen úton-módon sikerült kifejleszteni ellenünk egy gátlómezőt.

– Nagyon remélem, hogy nincs igazad Selene – mondta aggodalmasan Pluto –, mert ha igen, akkor akár a senshi hatalmunkat is képesek blokkolni.

– Az nem volna túl jó – nyelt egy nagyot Neptun.

– Ez a probléma?!  Ezt gyorsan megoldhatjuk – legyintett egyet Uranus, majd mielőtt akár csak egyikünk is reagálhatott volna, a lány máris cselekedett: – Uranus planet power, make up! – és a következő pillanatban már ott is állt előttünk Sailor Uranus. – World shaking! – kiáltotta a szél senshi, majd a kezét a földre rakva, elindított egy sárgás színben tündöklő gömböt, ami kidöntött a Telesterion templom tízszögletű fehér márvány oszlopai közül négyet is. – Működik az erőnk – tekintett ránk elégedetten vigyorogva a lány.

– Az tény – néztem rá testőrömre, és meg kellett hagyni, egyszerűen megoldotta a felmerült problémát.

– Ezt azért nem kellett volna! – mutatott az oszlopok maradványaira mosolyogva Pluto. – Nem hiszen, hogy Xikon király díjazni fogja.

– Pluto, szerintem a támadás után a király nem az oszlopaival lesz elfoglalva – tette rá Neptun a másik lány vállára a kezét. – Amúgy meg ráfoghatjuk a támadókra – somolygott a lány.

– Jó ötlet! Támogatom – csatlakozott Neptunhoz Uranus is. – Egyébként meg mire vártok lányok? Nem kéne átváltoznotok?! – ezt a megjegyzést mind a hárman válasz nélkül hagytuk, és inkább alakot váltottunk.

– Neptun planet power, make up!

– Pluto planet power, make up!

– Silvermoon power, make up! – hallatszott fel egy időben, és az azutáni másodpercben, mint Sailor Neptun, Sailor Pluto, illetve Sailor Silvermoon álltunk Sailor Uranus mellett.

– És most hová? – kérdezte Uranus, miután mi is már a senshi formákban voltunk.

– A palota harci irányító központjába, mert valószínűleg Xikon király is ott lesz – javasolta Pluto a legésszerűbb lehetőséget.

– Ott meg fogjuk tudni igaz-e, hogy a Dark Kingdom támadta meg a Földet – mondta Neptun.

– Onnan talán még a Holddal is képesek leszünk felvenni a kapcsolatot – tettem még hozzá egy lényeges dolgot. Majd egymásra néztünk, és további szavak nélkül is értettük egymás, ennek okán nem is késlekedtünk tovább, hanem futva indultunk meg célunk felé.

* * * * *

Rohamtempóban tettük meg a harci központig az utat. a templomból kijutva átvágtunk a támadás hírére futkosó tömegen. Elhaladva az emberek mellett tudtuk, hogy Xikon király már el kezdte megszervezni a Föld védelmét, és azért volt ez a nagy rohangálás, ami nem volt összevissza, hanem nagyon is alapos. mindenki tette a dolgát, végezte a feladatát. A katonák, illetve csapatok a kapott parancsoknak megfelelően siettek a kijelölt védelmi helyükre. A palotaőrség a kastélyban lakókat, szolgálókat és dolgozókat helyezte biztonságba, a városi őrség meg Atlantisz civillakóit. Négyünket senki sem állított meg, mert azt feltételezték, hogy mi is az őrség tagjai vagyunk, még csak nem is sejtették az emberek a valódi személyazonosságunkat, ami jól is jött, mert így késlekedés nélkül jutottunk el célunkig. Ott viszont már megállítottak minket.

– Állj! – hangzott egy határozott, ellentmondást nem tűrő hang. – Önök kicsodák, és hogyan kertültek ide?! – miközben többen is körülvettek minket.

– Őfelségéhez jöttünk. Sürgősen beszélnünk kell vele! – feleltem a férfinek, akit a rangjelzései alapján a király testőrkapitányának tippeltem.

– Őfelsége nem ér rá – közölte a kapitány, de még hozzátette: – Egyébként magukat nem ismerem. Még egyszer megkérdezem, hogy kicsodák?! – nézett négyünkre bizalmatlanul a testőr.

Nem hibáztattam a férfit, elvégre az volt a feladata, hogy védje az uralkodót, és ne engedjen illetéktelen személyeket a közelébe. A probléma ott kezdődött, hogy nekem most nem volt időm válaszolgatni a feltett kérdésekre – elmagyarázni ki vagyok, miért szeretnék szót váltani a királlyal –, mert sürgősen beszélnem kellett Xikonnal. Nem is vesztegettem ennek okán tovább feleslegesen az időt, így a legegyszerűbb dolgot csináltam, amit csak tehettem, átváltoztam. Szokás szerint felragyogott homlokomon az aranyfélhold, körbeölelt az ezüstfény, és így már nem senshiként álltam a Földkirály testőrei előtt, hanem Holdkirálynőként.

Mondani sem kellett körülöttem – három testőrömet nem számítva – mindenki megdöbbenten meredt rám, mivel még a Földön senki sem volt szemtanúja alakváltásaimnak. Ekképpen nem is voltak felkészülve, hogy a semmiből egyszerre csak az orruk előtt bukkant fel a Holdkirálynő. Láttam, hogy meglepetten bámulnak rám, mivel nem lehetett semmi látvány amint átváltoztam. Azt sem tudtam, hogy a testőrök közül egyáltalán volt-e valaki, aki már látott korábban, pedig ez is előfordulhatott, mert én is jártam már a Földön, és Xikon is a Holdon, ahová elkísérte természetesen a testőrsége is.

– Itt meg mi folyik?! – érdeklődött egy igencsak dühös hang, amiért megzavarták elfoglaltságában, ami nem volt más, mint a Földi Arany Királyság védelmének vezetése. Én viszont szerencsének könyveltem el, mert így egyszerűbben megoldódott a gondom, és tudok majd beszélni Xikonnal. Őszintén szólva ezért is változtam át, hogy ezzel vonja magamra a király figyelmét, ami mint kiderült sikerült is. – Megparancsoltam, hogy csak a legfontosabbakkal zavarhatnak, és meghagytam, kik léphetnek be az irányítóba!

– Bocsánat Felség, de ezek itt… – kezdte volna a testőrkapitány magához térve, de a szavaiba vágva elhallgatattam.

– Xikon! – szólítottam meg a királyt. – Halaszthatatlanul beszélnünk kell!

– Selene! – lepődött meg alaposan a férfi, mert úgy tudta, hogy már réges-régen hazatértem a Holdra, de azért hamar összeszedte magát. – Fáradj be! – invitált beljebb az irányító központba Xikon, de közben a testőreihez fordulva tájékoztatta őket a kilétemről: – A hölgy, Őfelsége a Holdkirálynő, a többiek meg a testőrei a bolygó senshik – ezzel lezártnak tekintette az ügyet, de mielőtt beléptem volna a terembe, még láttam, hogy a harcedzett, rettenthetetlen testőrök még nagyobb ámulattal néztek azt követően, hogy tudomást szereztek arról, ki is vagyok valójában.

Az ajtón áthaladva felmentünk húszegynéhány lépcsőfokon, és máris a kör alakú harci irányítóteremben voltunk. Maga a központ az Eleusis palota nyugati részén foglalt helyet egy magas toronyban, ahonnan egész Atlantisz belátható volt. A helységben néhányan tartózkodtak, akikről feltételeztem, hogy a Földi Királyság katonai vezetői, valamint az uralkodó tanácsadói lehettek.

– Hallgatlak! – szólalt meg Xikon, amint a terem balfelében helyet kapó tárgyalóasztalnál helyet foglalva leültünk. – Kérlek Selene, hogy fogd rövidre, mert mint látod elégé halaszthatatlan feladatom van!

– Szinte biztosak vagyunk abban, hogy a Dark Kingdom seregei támadták meg a Földet – tértem rögtön a lényegre.

– Honnan tudjátok?! – kérdezte meg a férfi, mert ők még nem tudták ki az ellenség.

– Az elmúlt évek alatt elég sokszor harcoltunk ellenük a testőreimmel, és összetéveszthetetlen a birodalom seregét alkotó szörnyek kisugárzása. Már messziről képesek vagyunk érzékelni őket – adtam meg a választ Xikonnak. – Amiért meg még itt vagyunk az, hogy képtelenek vagyunk a testőreimmel elteleportálni a bolygóról, és ami még meglepőbb, hogy ötödik társunknak meg ellenben sikerült. Feltételezzük valamiképpen képesek minket meggátolni – feltehetően egy energiagáttal –, hogy elhagyjuk a Földet – összegeztem röviden a tényeket.

– Értem – felelte Xikon elgondolkodva –, és most mit szándékoztok tenni?

– Ha lehet, szeretnék kapcsolatba lépni a Holddal – mondtam a számomra legfontosabbat, mert minél előbb meg szerettem volna tudni, hogy a saját királyságomat is érte-e támadás.

– Sajnos az lehetetlen. Semmilyen kommunikációt nem bírunk folytatni kifelé a bolygóról – számolt be Xikon a helyzetről.

– Jó, akkor azt hiszem itt ragadtunk a Földön, azért az a leghelyesebb, ha besegítünk a harcba – ajánlottam fel testőreim, illetve a magam segítségét a királynak.

– Köszönöm, elfogadom. Maradjatok itt, és a támadókról való ismereteitekkel segítsétek a parancsnokaim munkáját. Nekem mennem kell, mert be kell indítanom a fővédelmi rendszereket, amikhez csak nekem van hozzáférésem – mondta Xikon, azzal választ sem várva felállt, és sietős léptekkel távozott a teremből.

Sejtettem, hogy a rendszerek melyekről beszélt, hasonló funkciót láttak el, mint nálunk a Holdon, és mint ahogy odahaza, ahol azokat csak a Holdkirálynő volt képes aktivizálni, itt a Földön is hasonló volt a helyzet – a bolygó fővédelmi rendszerét csakis kizárólagosan a Földkirály tudta életre kelteni. Ebből kifolyólag nem lepett meg Xikon sietős távozása, ezért is csináltam azt – Plutoékkal egyetemben – amire megkért, vagyishogy segítettük az ismereteinkkel, tanácsainkkal a vezérkart.