14. fejezet

Talizmánhordozók

A támadás kezdete óta eltelt órában, három testőrömmel a harci irányító központban voltam, és segédkeztünk a földieknek az ellenségről megszerzett ismereteinkkel. Xikon, eközben félórája sikeresen aktiválta a védelmi szerkezeteket, emiatt a támadók nem tudták végrehajtani a Föld ellen tervezett gyors, rajtaütésszerű offenzívájukat. Sajnos a király villámgyors cselekvése ellenére is sikerült a Dark Kingdomnak csapatokat juttatniuk a bolygóra. Az ellenség keresztülhatolva a védelmen, megostromolta a városokat, a falvakat, és irgalom nélkül támadta a Föld védtelen lakosságát, legyilkolva az embereket, senkinek sem kegyelmezve.

A támadás első hullámánál a földiek, mivel felkészületlenül érte őket, képtelenek voltak ellenállni a harci egységeknek. A másodikat, illetve a harmadikat ellenben már felkészülten várták, és szembenéztek az ellenséggel, főleg miután a harcok helyszínére megérkezett az uralkodó és vezérkara által kirendelt katonaság. A csapatok sikeresen felvették a küzdelmet, és feltartották a szörnyek alkotta légiókat, amíg a Földkirály működésbe hozta a bolygóvédelmi rendszert. Onnantól fogva vissza tudták szorítani az ellenséges csapatokat.

A támadás második órájában már senshiként harcoltam három társammal vállvetve ott, ahol a legnagyobb szükség volt ránk. Szerencsénkre rájöttünk, ugyan a Földről nem tudtunk elmenni, de bolygón belül képesek voltunk teleportálni, ebből kifolyólag ott segítettünk a katonáknak a szörnyek elleni harcban, ahol a legnagyobb mértékű volt a támadás, mégpedig a bolygó harmadik kontinensén, Afrika szívében.

Senshiként a legnagyobb hatásfokkal irtottuk a támadókat, és így egymás után többször is felharsantak támadásainkat jelző szavak:

– World shaking! – kiáltotta Sailor Uranus, majd a kezét a földre helyezve, indított el az ellenség felé egy sárgás színben tündöklő gömböt.

– Deep submerge! – hangzott fel Sailor Neptun hangja is, amint kezeit a feje fölé emelve hozta létre a türkiz kéken fodrozódó tengergömbjét, azt küldve a szörnyekre.

– Dead scream! – szólalt meg Sailor Pluto, amivel életre hívta lilás szürkén gomolygó gömbjét, és egyesítve az Időkapu kulcsával, bocsátotta az útjára.

– Moonlight! – csatlakozott a saját hangom is társaiméhoz, majd kinyújtott kezekkel ezüstholdsugaramat irányítottam az ellenség felé.

A levegő fájdalmas kiáltásokkal, halálordításokkal, hörgésekkel telt meg, ahogy az idő múlásával egyre több szörnyet öltünk meg. Egymás után küldtük az ellenfeleinkre a halálos áldást, jelentősen ritkítva ily módon soraikat. Többször alkalmaztuk, hogy egyszerre támadtunk, és annak megfelelően a sárga, a lilásszürke és a kék gömb, valamint az ezüstsugár fej-fej mellett haladt, míg nem az ellenség közepébe csapódott. Az eredmény nem is maradt el – ahol a négy erő telibe találta a szörnyeket, ott élőnek nyoma sem maradt. A szörnyek közül, akiket csak a támadás oldalszele érintett meg, azok sem jártak sokkal jobban. A fájdalomtól ordítottak, és kínjukban fetrengtek a földön.

Mi négyen azonban egy szempillanatra sem álltunk meg. Egyik támadás követte a másikat, ami hatalmas károkat okozott a szörnyek soraiban. megállás csak ritkán volt, mert a támadók egyre csak jöttek, és jöttek, mi meg nem győztük ritkítani a soraikat, olyannyira rengetegen voltak.

A csata színhelyén a két oldal küzdelme által, a levegő sistergett az egymásnak feszülő energiáktól. A harctéren köröskörül egyre-másra keletkeztek újabb, és újabb kráterek, valamint lyukak az eltérített, kikerült, eltévedt energia kisülésektől. Az éktelen lármától, a robbanásoktól, és a csatazajtól az ember már saját hangját sem hallotta.

A földi csapatokkal egyetemben mi sem álltunk rosszul, és ahogy ki tudtam venni, sajnálatosan a velünk szembenállók is derekasan állták a sarat. Ellenségeinken nem látszottak a fáradtság jelei. Nyilvánvalóvá vált, hogy egyik oldal sem bír a másik fölé kerekedni, az erők kiegyenlítettek voltak. A kérdés már csak az volt, ki bírja tovább. Egyértelműnek tűnt, hogy az a fél fog nyerni, aki hosszabb ideig ki fog tartani…

*

 A harc kegyetlenül tombolt, de szerencsénkre eddig sem a lányokon, sem rajtam nem voltak jelentősebb sérülések csak elhanyagolható karcolások, kisebb zúzódások, véraláfutások, ami szinte csodaszámba ment, mert örökké a csata sűrűjében voltunk, és irtottuk a szörnyeket. Kegyelmet nem ismerve osztottuk a halált hozó csapásokat, de mindhiába végeztünk az ellenséggel már szép számban, az elhullottak helyére mindig újabbak és újabbak álltak, viszont még ezek ellenére sem hátráltunk meg, míg egy váratlan dolog nem történt.

A küzdelem során a lányokkal alkalmaztuk a szokásos taktikánkat – Uranus Neptunnal alkotott párt, Pluto pedig velem –, hogy ekképpen hatékonyabbak legyünk az ütközetben, és így védjük egymás hátát. Sajnálatos módon, azonban a folyamatos támadásoknak, kontraakcióknak köszönhetően, de leginkább négyünk közé becsapódó energiagömb miatt kétfelé váltunk. Neptunék egyre jobban eltávolodtak tőlünk az összefüggő, megszakítás nélkül bennünket ért támadások eredményeképpen.

– ÁÁÁÁÁ!!! – hallatszott egy fájdalommal teli kiáltás a hátam mögül.

– Neptun!!! – ordította kétségbeesetten Uranus.

– Mi?! – csak ennyi jött ki belőlem, meghallva a szél senshi reményvesztett üvöltését, mivel a csata sűrűjében harcoltam, a figyelmemet teljes mértékig a szörnyek kötötték le, és az ő elpusztításuk. Képtelen voltam a két senshi felé pillantani, de sejtettem, hogy valami szörnyű dolog történt.

– Silvermoon! Neptun elesett! – világosított fel Pluto, akivel egymást fedezve küzdöttünk, és éppen szemben volt Uranusékkal. – Mit tegyünk?! – kérdezte társam, mialatt megállás nélkül szórta a halálos áldásokat a szörnyekre lilásszürke gömbjeivel.

– Segítünk! – feleltem, és tisztában voltam azzal, hogy az idő senshi ebből értette, mit fogunk csinálni, és ennek megfelelőn késlekedés nélkül, Plutoval szinte egy időben a másik két lányhoz teleportáltunk. Egy szempillantás alatt náluk is voltunk, és akkor mintha lelassult volna az időfolyása, pedig az Időkapu őre nem is állította meg annak múlását.

Neptun a földön hevert, mert harc közben egy óvatlan pillanatban átesett egy halott szörny holttestén, ekképpen kiszolgáltatottá és védtelenné vált az ellenséggel szemben. A hevesen dúló csatában még csak esélye sem volt, hogy talpra állhasson, és ki bírjon védeni egy ellene irányuló támadást. Nem is beszélve arról, hogy a harcot sem tudta folytatni a talajon feküdve.

Uranus látva társa szorult, kilátástalan helyzetét, reményvesztetten kiáltott fel (amit mi is meghallottunk Plutoval). A szőke senshi viszont nem tétlenkedett egy másodpercet sem, azon nyomban Neptun segítségére sietett. Sárgán izzó gömbjeit egymás után – szemkápráztató gyorsasággal – küldözgette az ellenfeleikre, hogy azzal fedezze a tenger senshit.

Szerencsétlenségükre az sem volt elég. Sailor Uranus lépésekre volt senshi társától, mikor az egyik szörny kihasználva Neptun tehetetlen helyzetét, egy barnán szikrázó energiabombát dobott a lányra. A gömb vészesen közelített a kékesfekete hajú harcoshoz, mikor nem várt esemény történt. Uranus érzékelve a fenyegetést gondolkodás nélkül Neptun elé vetette magát, így őt érte a másiknak szánt megsemmisítő erejű csapás.

Az energiabomba gigantikus erővel robbant fel, amint eltalálta Uranust. A lánynak még csak esélye sem volt. A detonáció odébb dobta a magatehetetlenné vált, vérben úszó testet, de mielőtt Uranus a földbecsapódott volna, vakító fény villant és körülölelte a senshit.

 – Uranus!!! – harsant fel Sailor Neptun fájdalommal teli hangja a csatamezőn, miközben végignézte a másik lány tettét. Képtelen volt feldolgozni és elfogadni, hogy Uranus annak érdekében, hogy megvédje az életét, feláldozta sajátját. Neptunt dühében emberfeletti harag kerítette hatalmába, és már azon volt, hogy bosszúból irgalmat nem ismerve kezdi el irtani a szörnyeket, mikor a figyelmét magára vonta, Uranus körül felragyogó fény.

Neptunnal egyetemben, Plutoval együtt megkövülten néztük, amint negyedik társunk élettelen testét elnyelte egy káprázatos fényességű halványkék energiaörvény. A látványtól letaglózottan meredtünk előre, és nem értettünk semmit!

Mielőtt azonban bármit is reagálhattunk volna, a kékenergia a sokszorosára nőtt – kb. száz méter átmérőjűvé –, magába olvasztva mindent és mindenkit a környéken. Utána amilyen gyorsan jött, olyan sebesen ki is aludt a fény, egészen pontosan egy kicsi fénygömbbé szelídült. A legmeglepőbb még csak ezt követően jött – az energia megtisztította a környezetünket a szörnyektől, száz méteren belül egy sem maradt, és ami a legelképesztőbb volt számunkra, hogy bennünk senshikben nem tett kárt.

Értetlenül álltunk a dolgok, e hirtelen bekövetkeztével szemben. Sokkoltan tekintettünk egymásra, mikor is Neptun volt az, aki elsőként magához tért a döbbenetből:

– Uranus! – kiáltotta a szőke senshi nevét, majd felpattanva a földről, társa – a talaj felett, mintegy húsz centivel lebegő – testéhez lépett. Próbálta magához téríteni az üveges szemekkel a semmibe bámuló lányt, de sikertelenül. Sajnos az sem lehetett tudni, Uranus életben volt-e még. – Ez meg mi?! – hallatszott újfent Neptun hangja meglepetten.

Plutoval lerázva magunkról a bénultságot Neptunékhoz rohantunk, és rögvest megpillantottuk, mire is értette az előbbit a lány. Uranus teste felett egy aprócska, különös – leginkább – kristálycsillagra emlékeztető valami lebegett. Jobban megnézve rájöttünk, hogy a dolog megegyezett a szörnyek életét kioltó energiából, hátra maradt fénygömbbel.

Hirtelen újabb ámulatba ejtő esemény történt. A csillag indigókék fénnyel felragyogott, és lassan kettévált. Maradt maga a kristályos csillag, valamint egy nagyobb hosszúkás, aranyszínű tárgy. A tárgy egy kisebb kard volt, ezüst markolattal, aranyszínű kardhüvelyben, melyet különböző színű ékkövek, illetőleg drágakövek ékesítettek. A történések itt még nem értek végett, ugyanis ekkor újabb rendkívüli esemény következett be. A kristálycsillag lassan Uranus mellkasába süllyedt, azután barátnőm szemei élettel telivé váltak. Uranus fáradt, kínnal teli tekintettel nézett ránk, majd szemeit lehunyta, míg a teste a földre ereszkedett, miközben a kard változatlanul, valamint mozdulatlanul lebegett felette.

– Uranus! – roskadt a súlyosan sérült, eszméletlen, de legalább életben lévő senshi mellé Neptun. – A Holdistennőnek legyen hála! Életben van – mondta nekünk a lány megkönnyebbülten, miután Uranushoz hajolva megállapította, hogy gyengén vert a szíve, szakadozottan lélegzett és volt pulzusa is, de legalább volt élet szőke barátnőnkben.

* * * * *

Miközben a különleges, de mégis valahogy ismerősnek tűnő események lezajlottak, a szörnyek, akiket megdöbbentett társaik száz méteres körben bekövetkezett eltűnése, lassan összeszedték magukat. Látva mozdulatlanságunkat – amit az Uranusszal történtek váltottak ki belőlünk –, újfent támadást indítottak ellenünk, azzal a szándékkal, hogy egyszer s mindenkora végeznek velünk. Szándékuknak nyomatékot adva, késlekedés nélkül meg is támadtak minket, viszont ahhoz nekünk is volt néhány keresetlen szavunk, helyesebben mondva dühtől fűtött ellentámadásunk.

Plutoval és Neptunnal ismételten a küzdelem kelős közepén találtam magamat, de most azzal a különbséggel, hogy meg kellett védelmeznünk a magatehetetlen Uranust. Éppenséggel ez volt az, ami jószerivel megsokszorozta erőnket, vagyishogy megoltalmazzuk negyedik társunkat. Az sem volt elhanyagolható tény, hogy valamilyen szinten a harag is vezetett bennünket, mert elvégre az ellenségeink voltak felelősek a lány súlyos állapotáért, és ezért is elégtételt akartunk venni a szörnyeken. Ekképpen még a korábbiaknál is elszántabban vettük fel a harcot az ellenünk támadókkal szemben, és egymás után küldtük rájuk támadóerőinket, ilyen módon csökkentve a számukat.

Sorozatban támadtunk, illetve védekeztünk egyazon időben, de még így is – a nagyszámú ellenfélnek köszönhetően – vétettünk egy apró hibát, ami majdnem végzetessé vált. A szörnyek felfedezték, hogy nem mozdulunk helyünkről, mert védjük eszméletlen társunkat, emiatt őt vették célba. Az volt az elgondolásuk, ha Uranusra koncentrálva támadnak, védekezésre fognak kényszeríteni minket. Rájőve tervükre, igyekeztünk egyhelyben maradva harcolni, azonban még így is áthatoltak egy óvatlan pillanatban védelmünkön.

– Nem! Uranus! – kiáltotta Neptun amint észrevette, hogy az egyik szörny valamilyen úton-módon kihasználva egy másodpercnyi hibánkat, amikor is egy pillanatra rés keletkezett védelmünkön, az eszméletlen senshire küldött egy szürke villámot. – Te szemét! – harsogta Neptun.

Sailor Neptun védelmezve a szőke senshit a villám eléállt, illetve ellentámadásként a kéken fodrozódó tengergömbjét indította el a szörny felé. A kék gömb telibe trafálta az ellenséget, megsemmisítve azt. Sajnos ugyanakkor Neptun nem bírta elkerülni a felé száguldó halálos villámot, ami az alhasán találta el. A becsapódás olyan erős volt, hogy a lány több métert röpült, és Uranus másik oldalán ért földet. A támadás annyira gyors volt, hogy Neptun hangot sem adott ki magából a súlyos sérülést követően.

Plutoval együtt megdöbbentett minket, hogy Uranus után Neptun is megsebesült, és róla nem is tudtuk, túlélte-e az őt ért támadást. Megállni azonban nem volt időnk Plutoval, mert immár csak ketten maradtunk, és az ellenség ahelyett, hogy fogyott volna, egyre csak hömpölygött felénk. A szörnyek látva, hogy egy újabb ellenfelüket iktatták ki, újult erővel vetették bele magukat a küzdelembe. Feltett elhatározásuk volt, hogy egyszer s mindenkorra leszámolnak velünk, csakhogy akkor egy újabb meghökkentő esemény történt, amíg Plutoval a szörnyekre koncentráltam, ez is lehetett az oka, amiért nem vettük észre a készülő eseményeket.

Neptun körül néhány másodperccel az után, hogy a földre hanyatlott – őt is, mint nem is olyan régen Uranust – élesen felragyogó türkizfény vonta be, magába zárva a lányt. A fényesség pillanatok alatt a sokszorosára nőve terítette be a vidéket. A felvillanó fény, amilyen hirtelen keletkezett, annyira váratlanul maradt is abba, és mint korábban most is eltűntette körülöttünk a szörnyeket.

A türkizkék fény ezeket követően, minden átmenet nélkül összeesett egy kicsiny fényponttá, aminek a közepén egy kristálycsillag tündökölt. A csillag ekkor türkiz színben felragyogott, majd kettévált, volt egyrészt önmaga, valamint egy kék, kb. huszonöt centiméter hosszú tükör. A kristálycsillag lassan visszalebegett Neptun mellkasába, és visszamaradt a csillogó, tisztán fénylő, egyszerű, mégis impozáns tükör a lány felett libegve. A kristálycsillag, amint visszakerült Neptun testébe, a lány ettől összerándult, majd fájdalmas nyöszörgést kiadva elcsendesedett.

*

– Uranus! Neptun! – ordítottam fel hangosan, és mivel jelenleg ismételten nem volt körülöttünk ellenség, odarohantam a két ájult senshihez.

– Silvermoon, te nézd Neptunt, én meg Uranust – mondta Pluto, aki egy lépéssel lemaradva mögöttem futott.

– Rendben – válaszoltam, és tétovázás nélkül elhaladtam Uranus mellett, mert őt az időközben odaért Pluto vette szemügyre. Megtettem még három métert, és letérdelve már is Neptun mellett voltam. A lányon nem voltak sérülések, de a hasán lévő sebből ömlött a vér, ha belátható időn belül nem állítjuk el, akkor a senshi el fog vérezni. – Neptunt minél előbb orvoshoz kell vinnünk, hogy legyen esélye a túlélésre – közöltem Plutoval. – Életveszélyes az állapota.

– Uranus nincs közvetlen veszélyben, de őt is el kell jutatni doktorhoz – összegezte az idő senshi, de hirtelen elhallgatott.

– Teleportáljunk velük a legközelebbi gyógyító csapathoz, utána vissza tudunk jönni, segíteni a katonáknak a szörnyek ellenni további harcban – javasoltam mit is kéne csinálnunk. – Egyetértesz Pluto? – kérdeztem az Időkapu őrétől, de mikor nem kaptam választ, Neptuntól elfordulva ránéztem Plutora. Döbbenten tapasztaltam, hogy a mindig komoly, összeszedett lány, meghökkenten meredt egy pontra. – Pluto?! Hallottad, amit mondtam?! – szólaltam meg hangosabban az előbbinél, mert barátnőm ahelyett, hogy arra koncentrált volna, ami a legsürgősebb teendőnk, megbabonázva bámult valamit, még csak nem is reagálva a szavaimra. – Pluto!!!

– Silvermoon! – ocsúdott fel kiáltásomra a lány, majd hozzátette: – Várjál egy pillanatra! – intett csendre Pluto, mielőtt érdeklődhettem volna az iránt, hogy mire is kell várnom. – Már tudom, mit kell tennem, működésbe hozom a Space Swordöt, illetve a Deep Aqua Mirrort. Nyugodj meg, minden rendben lesz. Kérlek, Silvermoon addig ne csinálj semmit! – tovább nem folytatta testőröm, hanem felemelte az Időkapu kulcsát, és leválasztotta a tetejéről a Garnet Orbot…

*

…és ezzel kezdetét vette egy legenda valóra válása…

*

…Sailor Pluto a Garnet Orbot jobb tenyerében tartva, két ájultan heverő társunk mellé lépett. Az időgömböt előrenyújtotta, majd a glóbusz felragyogott éles bordó színű fénnyel, amire a legnagyobb meglepetésemre reagált Uranus felett lebegő kard, valamint Neptun esetében a tükör. A kard indigókéken, a tükör meg türkizkéken világított szemkápráztatóan.

– Silvermoon emlékszel, mit mondott Chronos, mikor én lettem az Időkapu őre, és előkerült a Garnet Orb? – kérdezte tőlem a lány, mialatt koncentrált, és annak hatására a Garnet Orb még nagyobb intenzitással fénylett, és vele párhuzamosan a másik két tárgy is erősebben fénylett.

– Három talizmánról beszélt, és hogy azok közül az egyik az Orb – feleltem, majd ahogy elnéztem a két lányt, és a felettük csillogó tárgyakat, villámként csapot belém a felismerés. – Pluto azt hiszed, hogy ezek itt – mutattam a kardra és a tükörre – a másik két talizmán?!

– A kard a Space Sword, illetőleg a tükör a Deep Aqua Mirror – közölte velem a tényt Pluto, miszerint végre meg van mind a három talizmán.

– Meg kell hagyni hihetetlen, hogy pont ti hárman vagytok, a talizmánhordózok – ámuldoztam azon, éppenséggel a testőreim azok, akik olyan tisztaszívvel rendelkeztek, hogy szívük talizmánt rejtett. Végül is még sem annyira lehetetlen, hiszen mind a hárman jólelkűek, segítőkészek, fejlett védelmező ösztönnel voltak megáldva, vagyis tényleg igazán tisztaszívűek voltak.

– Én is meglepődtem az előbb, mikor rájöttem mi is a két tárgy – felelte Pluto, de közben végig a saját talizmánjára koncentrált, aminek hatására a Garnet Orb minden korábbinál élesebb fénnyel felragyogott, és vele együtt a Space Sword, valamint a Deep Aqua Mirror is hasonlóan reagált.

A három talizmán vakítóan tündökölt, még a napot is elhomályosította a fényük. A ragyogás meg másodpercről-másodperce egyre csak erősödött, mígnem a talizmánokból kibocsátott energia egyé nem vált, és amint az egyesülés megtörtént váratlan, de csodálatos dolog történt. Uranus és Neptun lassan, nehézkesen – a sebesüléseik, illetve a sérüléseik ellenére – felálltak, de olybá tűnt, mintha nem is lettek volna tudatában annak, mit is tettek, mert a szemük végig csukva volt. A következő pillanatban, mintegy varázsütésre, viszont a lányok kinyitották szemüket, és a két senshi harmadik társukra nézett.

Pluto kicsit megemelte a kezében tartott időglóbuszt, majd bólintott ezzel jelezve a másik két lánynak, hogy fogják meg hozzá hasonlóan a talizmánjukat. Testőreim meg is tették, és amint a kezükben fogták a kardot, illetve a tükröt, a mindhárom tárgy jobb és bal oldalából fény indult ki a másik kettő felé, hogy aztán középen összetalálkozzanak. Az összekapcsolódás után a senshik háromszöget alkotva álltak a vértől mocskos csatatéren.

A talizmánokból kiáradó fény egyesülését követően, ismételten nem várt esemény következett be. A Garnet Orb, a Space Sword és a Deep Aqua Mirror tetejéről újabb fénycsík lőtt ki ferdén felfelé, hogy három méteres magasságban egyesüljenek, egy fényrobbanás kíséretében. Körülöttünk a tájat ismét beborította a ragyogás, és miután kihunyt álmélkodva láttam, hogy az összes szörny eltűnt, de most nem csak száz méteres sugárban, hanem a harcmező teljes területéről.

Ámuldozva pillantottam szét, és amint ki tudtam venni a földi katonák a távolban hozzám hasonlóképpen reagáltak a lezajlottakra. Tátott szájjal a döbbenettől tekingettek körbe, és keresték annak az okát, ami mindenátmenet nélkül véget vetett a kegyetlen csatának. Nem értették mi is történt, mivel nekik fogalmuk sem volt arról, mit tettek testőreim. Eszembe jutott erről, kik és mik állították meg a harcot, ezért egy hirtelen fejmozdulattal arra fordítottam tekintetemet, ahol a lányok még mindig a talizmánokat a kezükben tartva álltak.

A senshik egymást nézték, illetve jobban mondva azt a valamit, ami a fejük fölött lebegett. Ott, ahol a három talizmánból kibocsátott energianyaláb találkozott, egy fénygömb közepén, egy aranyszínben ragyogó tárgy volt látható. Plutoék azt nézték ámulattal, mégpedig annyira, hogy mindenről és mindenkiről megfeledkeztek, még arról is, hogy egy éppen csak véget ért csata helyszínén voltak.

*

Sietős lépetekkel megindultam Uranusék felé, mert roppant módón kíváncsi voltam arra a tárgyra, amit Neptunék hoztak létre a talizmánjaik segítségével. Melléjük érve felnéztem, és meghökkenten tudatosult bennem, hogy a fénygömb belsejében egy aranykehely lebegett.

– Lányok, mi az ott? – tudakoltam a senshiktől érdeklődő hangon, mert furdalta az oldalamat a kíváncsiság mi is lehet a kehely valójában.

– A Grál – jelentette ki Sailor Pluto elfordítva a tekintetét a tárgyról, hogy rám bírjon nézni.

– Tényleg?! – kiáltottam fel lelkesen, majd nem túl értelmesen még hozzátettem: – És az mi?

– Hát a Szent Grál – válaszolta szűkszavúan Sailor Uranus, közben úgy nézett rám, mintha nekem tudnom kellene mi is az a Grál.

– Ezt már Pluto is mondta – feleltem karba tett kezekkel álltam a talizmánhordozók mellett, mialatt a felkaromon doboltam az újaimmal. – De mi ez, és mire jó?! – erősködtem tovább.

– Ne mond, hogy nem emlékszel Silvermoon?! – szólalt meg Sailor Neptun is. – Három éve, mikor Pluto lett az Időkapu őre, és előkerült a Garnet Orb, Chronos, az Idő Ura elmondta nekünk, mi fog történi, ha a három talizmán együtt lesz – emlékeztetett a tenger senshi egy évekkel ezelőtti eseményre.

– Ez lenne az! – kiáltottam fel meglepetten, miközben a homlokomra csaptam, mert végre eszembe jutott mi is a tárgy valójában.

– Igen, de nem gondoltam volna, hogy éppen Neptun és Uranus a másik két talizmánhordózó, akiket Chronos említett – mondta elgondolkodva Pluto.

– Az öreg aztán jól elsumákolta a dolgokat! – bosszankodott Uranus. – Beugrott, amikor arról beszélt, hogy Plutonak fel kell kutatnia a másik két hordozót, milyen furcsán is méregetett minket Neptunnal. Nagyon is tisztában volt azzal, kik is vagyunk valójában – háborgott a szél senshije.

– Elvégre ő az Idő Ura – közölte a dühös lánnyal az Időkapu őre. – Emlékezz csak vissza! Chronos azt is mondta, hogy a talizmánhordozóknak tisztaszívűeknek kell lenniük, és azt a legjobban úgy lehet bebizonyítani, ha egy önzetlen cselekedetet visznek végbe.

– Uranus és Neptun gondolkodás nélkül, a saját életük feláldozásával is képes volt a társa segítségére sietni – jegyzetem meg halkan felidézve azt, ami ahhoz vezetett, hogy a Space Sword és a Deep Aqua Mirror megjelenjen.

– Pontosan – osztotta véleményemet Neptun. – Már csak azt kellene megtalálni, aki méltó, hogy birtokolhassa a Szent Grál erejét! – sóhajtott fel a lány.

– Addig mit teszünk a Grállal? – kérdezte Uranus tanácstalanul.

– Elvisszük a Holdra, ott lesz a legnagyobb biztonságban – felelte Pluto, majd minden előjel nélkül a három lány leengedte a saját talizmánját, megszakítva azok egységet, főként, hogy a súlyosan sérült Neptun és Uranus már alig állt a lábán, eddig is csak a tükörből, illetőleg a kardból kiáradó erő tartotta őket talpon.

Amint a lányok bontották a kapcsolatot egymás között, a Grál el kezdett lefelé ereszkedni a talajra. Nem is tudom, milyen megfontolásból kiindulva cselekedtem, csak azt vettem észre, hogy önkéntelenül is a Szent Grál felé mozdultam. Később visszagondolva, arra a következtetésre jutottam, hogy attól tartottam, leesik a földre, és még valamilyen kár keletkezik benne. A fő ok ez volt, hogy a Grál után kapva megfogtam azt, aminek egy újabb – a mai napon már sokadik – váratlan fordulat lett az eredménye…

A kezemben a Szent Grál élessen felragyogott, körbeölelve minket és a földi katonákat. Éreztem, hogy kellemes meleg járja át fáradt testemet. Jóleső érzés hullámzott át a lelkemen, valamint pozitív gondolatok árasztották el az elmémet. A Grálból áradó fény új erővel töltötte el egész lényemet. Még sokáig élveztem volna a finom érzést, de akkor hirtelen véget ért az egész. Csalódottan álltam egyhelyben, de mint ki tudtam venni, a többiek is ekképpen érezhettek. Volt valami, ami viszont rögtön feltűnt, a sebeim, a testemen éktelenkedő vágások és a sérülések eltűntek. A Grál csodálatos ereje teljesen meggyógyított.

– Eltűnt a seb a hasamról! – ámuldozott Neptun, aki egy nagyon súlyos sérülést szerzett össze a csata folyamán.

– Én is meggyógyultam! – kiáltotta le magát Uranus, aki szintén megsebesült harc közben.

– Az én sérüléseim is beforrtak – jelentette ki Pluto, aki karcolásokkal és kisebb vágásokkal megúszta az összecsapást a szörnyekkel. – Azt hiszem, nem kell már aggódnunk a Szent Grál miatt – tette még hozzá mosolyogva az idő senshi.

– Nagyon úgy tűnik, hogy amíg mi hárman testőrök vagyunk a talizmánhordózók, addig királynőnk birtokolja a Grál gyógyító erejét – mondta boldogan Neptun, jelentőségteljesen nézve rám.

– Én megmondtam, hogy sumákolt az öregfiú – ezt Chronosra értette Uranus. – Nem csak azzal volt tisztában, hogy kinél vannak a talizmánok, de még Selenéről is tudott.

– Ti most miről beszéltek?! – kérdeztem értetlenül tekingetve egyikről a másikra.

– Nézz végig magadon! – szólított fel a szőke senshi.

– Átváltoztam! – néztem végi döbbenten holdkirálynői ruhámon, mert ez idáig senshi alakomban harcoltam, jelenleg meg Holdkirálynőként álltam a csatatéren. – Csak azt ne mondjátok, hogy nekem kellett átadnotok a Szent Grált?!

– De bizony – bólogatott Uranus elégedetten.

– Kétség sem férhet hozzá, elvégre, amikor megérintetted a Grált, felszabadítottad a gyógyító erejét – közölte Pluto a kétségbevonhatatlan tényállást.

– Na, kellett még ez is nekem! – kiáltottam fel egy kicsit letörten, ezzel is utalva arra, nem elég, hogy nálam voltak a Szivárványkristályok, most már a Szent Grálért is én feleltem!

A lányok a megnyilvánulásomra kacagásban törtek ki. Jó volt hallani megkönnyebbült kacajukat, a csatát követően, amihez önkéntelenül is csatlakoztam, ezzel is oldva a harcközben felgyülemlett feszültséget.