18. fejezet

Trónviszály

A Földről való elteleportálást követően a Holdpalota kertjébe érkeztem meg –elővigyázatosságból a kert egy eldugottabb, emberek által kevésbé látogatottabb szegletébe. Előre – még a Földön – elterveztem, mit fogok tenni. Legelőször is meggyőződök, arról, hogy a Dark Kingdom megtámadta-e a Holdkirályságot, vagy nem, ha igen, akkor annak megfelelően cselekszem. Amint bizonyosságot szerzek arról, hogy a királyságomban még sem dúlnak harcok, akkor mindennemű teketóriázás nélkül fogok eljárni a Holdkirályság árulójával szemben.

Óvatosan néztem körül a palotakertben, és egy nagy sóhajtás kíséretében megnyugodva konstatáltam, hogy ellenben a Földi Királysággal a Hold nem állt támadás alatt, nem dúlták fel harcok hazámat. Minden nyugodt és csendes volt. A távolba tekintve sem láttam semmi nyomát annak, hogy megtámadták volna a Holdat.

Alapos szemlélődés után, kétséget kizáróan meggyőződtem arról, hogy itthon minden rendben volt. A Holdkirályságot nem érte ellenséges támadás. Így az első és legfontosabb dologról való megbizonyosodást követően hozzáláthattam a másik majdhogy nem ugyanolyan horderejű feladat végrehajtásához. Leleplezni az árulót, aki kiszolgáltatott információkat rólam, és emiatt támadták meg a Földet, ezzel okozva a királyságnak súlyos veszteségeket, illetve kérdőre vonni azt a személyt, aki felelős volt Redmoon város lakóinak haláláért. Sajnálatos módon e két személy egy és ugyanaz az volt, mégpedig az unokanővérem Nehelénia.

Miután véglegesen megállapítást nyert az a tény, hogy a Holdkirályságot nem támadták meg, egy mikroteleporttal a lakosztályomba érkeztem meg. Nem akartam, hogy bárki is tudomást szerezzen visszatértemről. Először szerettem volna meggyőződni, mi folyik éppen a palotában.

A terv végrehajtása véget magamhoz vettem a hálószobám egyik komódjának rejtett fiókjából egy tollat – ami nem egy közönséges toll volt, hanem egy átváltoztató-toll, melynek segítségével átmeneti időre olyan alakot ölthettem magamra, amilyet csak akartam. A toll már évszázadok óta a királyi család tulajdonában volt. Az őseim ennek segítségével tudtak felismerés nélkül elvegyülni a holdlakók között, ha úgy hozta a szükség. Nekem is jól jött ebben a pillanatban az átváltoztató-toll, hogy észrevétlenül tudjam kideríteni, mi is történik ezekben a percekben.

Nem is vesztegettem tovább az időmet, hanem rögvest alkalmaztam a toll erejét. Alakot váltottam a segítségével, udvarhölgynek álcázva magamat. Átváltozás után ismét mikroteleportáltam, mégpedig a trónterem közelébe egy titkos – csak az uralkodócsalád által ismert – szobába. Innen közvetlenül egy oldalsó folyosóba lehetett kilépni, ami egy mellékfolyosóba ágazott, mely viszont egyenesen a trónteremhez vezető főfolyosóba torkollott.

Elővigyázatosan körül kémleltem – mielőtt kiléptem volna a folyosóra – megbizonyosodva arról, hogy senki sem tartózkodott a közelben. Szerencsémre senki sem volt a közelben. Meggyőződve a folyosó ürességéről elhagytam az előbbi helyemet, és sebes léptekkel mentem végig, hogy azt követően egy sarkon befordulva a főfolyosóra lyukadjak ki. Itt már jó pár emberrel találkoztam, de senki sem állított meg, mert rám nézve a Holdkirálynő egyik udvarhölgyét látták maguk mellet elhaladni határozott léptekkel. Ennek köszönhetően meg sem álltam a végcélomig.

A trónteremhez érve áthaladtam a kétszárnyú bejárati ajtón, majd jobb oldalra húzódva az udvarhölgyek kijelölt helye felé vettem az irányt, hogy ne tűnjek ki a tömegből. A tervem be is vált, mert a teremben lévők nem törődtek a mellettük elhaladó nemes hölggyel – mindannyian a trón mellett állókra fordították figyelmüket.

A trónterem jobb oldalán az első sorokban várakozó udvarhölgyek mellé – egészen a falhoz – álltam úgy helyezkedve, hogy a trón előtt állók beszédét halljam, és ha a szükség úgy hozza álcámat felfedve, bármikor képes legyek beavatkozni a történésekbe.

– Nehelenia! Ugye ezt nem gondolod komolyan?! – hallottam meg Sailor Uranus felháborodott hangját, amint éppen kérdőre vonta unokatestvéremet.

– De igen – válaszolta ellentmondást nem tűrően a hercegnő. – Nem másítom meg a parancsomat.

– Selene a Földön van! – kiáltott fel kikelve magából Uranus. – A Dark Kingdom meg éppen a Földi Királyságot támadja! Minden rendelkezésre álló erőnkkel a földiek segítségére kell sietnünk, hogy segítsük őket a támadókkal szemben!

– Uranusnak igaza van Nehelenia – értett egyet társával Sailor Neptun. – A Holdat és a többi bolygót nem érte támadás, így valamennyi rendelkezésre álló haderőnkkel képesek vagyunk támogatni a Földet.

– De a legfontosabb az, hogy minél hamarabb megtaláljuk a királynőnket a Földön, és meg tudjuk védeni az ellenség uralkodójától – jelentette ki Sailor Pluto jelentőségteljesen nézve közben Nehelenia hercegnőre.

– Megértelek mind a hármatokat – mondta Nehelenia mindenegyes szavát külön hangsúlyozva. – De ti is értsetek meg engem. Selene engem nevezett ki, hogy a távollétében intézkedjem az ő nevében. Kormányzóként a legfontosabb feladatom, hogy megvédjem a Holdkirályságot, valamint a hozzátartozó bolygókat. A Föld nem része az Ezüst Millenniumnak, még csak nem is a szövetségesünk.

– De akkor is… – kezdte volna a szél senshi a mondanivalóját, de a kormányzó leintette.

– Nem tűrök semmilyen ellenvetést Sailor Uranus! – szakította félbe a hercegnő testőrömet, aki tehetetlen dühvel nézett farkasszemet Neheleniával, mert ugyan ő maga az egyik legnagyobb ranggal rendelkezett az Ezüst Millennium királyságában, de a vele szemben álló nő a rangsorban a második helyett töltötte be a Birodalomban.

– Nehelenia kérlek, legalább mi hárman senshik visszamehessünk a Földre, megkeresni Selenét – kérlelte kétségbeesett hanggal a Neptun bolygó hercegnője a Holdkirályság kormányzóját.

– Selenenek mi vagyunk a közvetlen testőrei – szólalt meg az Időkapu őre is, így támogatva Neptunt. – A legfontosabb feladatunk az ő védelme.

– Mint korábban mondottam, megértelek benneteket. Ellenben pont ti hoztátok a Holdkirálynő parancsait magatokkal. Az ő utasítása volt, hogy összpontosítsuk a védelmi erőinket a Hold és a bolygók védelemére, a mi négyünk vezérlete alatt, valamint hagyjuk, hogy Selene maga vívhasson meg a Dark Kingdom uralkodójával – közölte a három bolygósenshivel Nehelenia.

A hercegnő ezen kijelentésére testőreim nem tudtak mit mondani, mert valóban így hangzottak el az utasításaim. A lányok némán meredtek maguk elé, mert képtelenek voltak elfogadni a kialakult helyzetet. Tudták, hogy telesíteniük kell a Holdkirálynő, valamint a kormányzó parancsait, de lelkük mélyén szerettek volna késlekedés nélkül visszatérni a Földre, hogy felkutassanak engem. Láttam rajtuk, miképpen tépelődtek a kötelességük és a között, amit szívük szerint helyesnek tartottak. Megértettem őket, illetve a helyzetüket, amibe az utasításaim miatt kerültek.

Tisztában voltam azzal is, hogy éppen ezt a tényt akarta felhasználni Nehelenia. Azt gondolta, ha szó szerint teljesíti a parancsaimat, akkor a Holdon tudja tartani a három senshit, és ekképpen a lányok nem bírnak a segítségemre sietni, és ezzel a Dark Kingdom uralkodójának nagyobb lehetősége nyílik elfogni engem. Nehelenia és Terril megállapodása pont erről szólt. Unokatestvérem gondoskodik arról, senki se menjen a Földre segíteni a Holdkirálynőnek, hogy aközben az uralkodó háboríthatatlanul megvívhat velem. A két összeesküvő meg volt arról győződve, hogy Terril jóval erősebb nálam, és így könnyedén le tud győzni, illetve foglyul ejteni, majd magával tud hurcolni a Birodalmába, hogy senki se bírjon kiszabadítani. Meg kell hagyni ezek ketten jól kifundálták a dolgokat! Terril megkapott volna engem, Nehelenia meg trónökrösként az egész Ezüst Millennium királyságot. De ez egyszer jó alaposan melléfogtak azzal, hogy lebecsülték az erőmet. Terril már halott volt, és Nehelenia is hamarosan meg fogja kapni, ami megilleti őt, de az nem a trónom lesz, amire ő oly nagyon áhítozott.

Nem is vesztegettem tovább az időmet, hanem szépen csendben előléptem az udvarhölgyek közül. Senkinek sem tűntem fel, de nem sokára a hölgyek egymás között pusmogni kezdtek, hogy ki lehet az a számukra ismeretlen udvarhölgy, aki megmeri zavarni a kormányzót és a bolygóhercegnők vitáját. Nem törődve velük határozott léptekkel haladtam előre a Holdtrónhoz, de ekkorra már Neheleniának és a három senshinek is feltűnt, hogy feléjük tartók. Szótlanul meredtek rám, mert nem jellemző, hogy bárki is meg merné zavarni a kormányzót és a senshiket. Láttam, hogy három testőröm már azt fontolgatja, megállít, de unokanővérem megelőzte őket.

– Udvarhölgy mégis, hogy meredted engedély nélkül elhagyni a helyedet, és megzavarni minket?! – vont kérdőre mérgesen Nehelenia hercegnő.

– Hogy-hogy mertem? Azt kérdezed? Pont te?! A Holdkirályság árulója! – közöltem dühösen, kertelés nélkül Neheleniával.

– …… – próbálkozott erre valamit mondani a lány, de nem tudott semmit sem kinyögni, mert arra nem számított, bárki is neki támadna a királyság második leghatalmasabb személyének a trónteremben, nemhogy árulónak titulálná. Nehelenia csak hangtalanul tátogott, miközben meglepetten meredt rám, továbbra sem tudott, mit mondani az őt váratlanul ért vádra.

– Mit mondtál az imént?! – tört ki Sailor Neptunból a kérdés. A tenger senshi volt az első, aki magához tért a döbbenetből, amit hirtelen kinyilatkozásom okozott. – Minek nevezted a hercegnőt?!

– Árulónak – jelentettem ki egy szóban tömören megfogalmazva

– Eszednél vagy?! – kiáltott fel Uranus, aki szintén magához tért, mialatt fenyegetően méricskélt. Láttam rajta, próbálja kitalálni ki is lehetek.

– Árulónak mertél nevezni a saját tróntermemben! – ordította el magát Nehelenia, aki végre felocsúdott.

– A te tróntermedben?! – kérdeztem vissza élesen. – Már megbocsáss, de ez az én tróntermem, és nem a tiéd – közöltem a tényeket unokanővéremmel.

– Micsoda?!!! – bődülte el magát a kormányzó, aki már semmit sem értett. Egy ismeretlen udvarhölgynek kinéző személy először árulónak titulálta, majd a sajátjának mondta a Holdkirályság tróntermét. A máskor oly nyugodt Nehelenia, akin általában nem szoktak az érzelmek meglátszani, most majdnem felrobbant a dühtől mérgében. Az arca is szép színeket kezdett felölteni, hol elvörösödött, hol ellilult, vagy valahol a két szín közötti átmenetet vette fel az arcszínezete. Elnézve a nőt lassan arra a következtetésre jutottam, a gutaütés kerülgeti drágalátos unokatestvéremet. A helyzet komikumán csak mosolyogni tudtam. Azért jöttem, hogy leleplezzem Nehelenia árulását, erre ahelyett, hogy rögtön a lényegre tértem volna, felhúztam őt, amitől Nehelenia majdnem agyvérzést kapott, én meg csak jót mulattam a helyzeten. Meg kellett vallani a lelkem legmélyén élveztem kutyaszorítóba került rokonom vergődését, de tudtam, hogy ennek lassan véget kellett vetnem, és végre rátérni a lényegre. Mielőtt viszont ezt megtehettem volna, valaki más cselekedett helyettem.

– Kérlek benneteket, nyugodjatok meg?! Próbáljuk meg békés körülmények között megvitatni a dolgokat – indítványozta Sailor Pluto előrelépve, hogy köztem és Nehelenia, valamint a másik két senshi között helyezkedjen le, így megelőzve egy esetleges egymásnak esést. – Először is, te ki vagy?! – nézett rám fürkészően, de a pillantásából tudtam, hogy jobban járok, ha minél előbb megmondom a nevemet.

– Arra én is kíváncsi vagyok?! – lépett társa mellé Sailor Uranus is, miközben nem jót sejtően méregetett.

Neptun nem szólt egy szót sem, de ő is felsorakozott két társa mellé a trón előtt, mialatt érdeklődően nézett rám, várva, hogy végre felfedjem kilétemet, amit nem is szándékoztam tovább hallogatni. Kiváltképpen, hogy Nehelenia is elszánta magát a cselekvésre.

– Őrség! Fogjátok el! – adta ki a parancsot a kormányzó.

Láttam, hogy a palotaőrség, ekkorra már körbe vett minket – hátraszorítva mindenki mást a trónteremben lévők közül –, és éppen készült eleget tenni a kiadott utasításnak. Ennek okán nem hallogattam tovább a dolgot, és felfedtem kilétemet. Megszüntetve az alakváltó bűbájt, egy éles ezüstszínű fénykitörés kíséretében visszaváltoztam az eredeti formámban.

– Azt hiszem, nem kell bizonygatnom, ki vagyok – közöltem a körülöttem állókkal.

A teremben lévők meglepett felkiáltásaiból, a döbbent felhördülésekből ki bírtam venni, hogy az emberek igencsak elcsodálkoztak a Holdkirálynő ily módón való váratlan felbukkanásának. Jó páran jószerivel hátrahőköltek a meglepetéstől. Sokan szájtátva bámultak rám, mások sűrűn pislogtak, nem tudván abbahagyni azt, megint mások tátogtak némán, mint a partra vetett halak. Valakik meg csak kidülledt szemekkel meredtek rám…

Az őrség tagjai közül sokan szoborrá merevedve nézegetettek körbe-körbe, hogy mit is csináljanak most. A kormányzó azt parancsolta, hogy fogjanak el egy ismeretlen nőt, de az meg egyszerre csak átváltozott az Ezüst Millennium uralkodójává. Valakik a testőrségből tanácstalanul egyik lábukról a másikra álltak, miközben fejüket ide-odaforgatták köztem és unokatestvérem között, nem tudván mit tegyenek…

– Selene! – kiáltott fel szinte egyszerre három barátnőm. Ők nem voltak tanácstalanok, rögvest cselekedtek, amint visszaváltoztam előttük Holdkirálynővé. Egyszerre rohantak meg a lányok, nem törődve senkivel és semmivel, legkevésbé az illemmel, illetve az etikett szabályaival.

– De jó, hogy épségben visszajöttél! – ölelt át megkönnyebbülten Neptun.

– Végre megnyugodhatunk – sóhajtott egy nagyot Uranus, jószerivel leeresztve az eddigi harckészültségből, mialatt mosolyogva ő is megölelt üdvözlésképpen társához hasonlóan.

– Hála a Holdistennőnek! – hálálkodott az Időkapu őre, majd a szél senshi után ő is egy nagy öleléssel átkarolt üdvözlésképpen. Viszont amint elengedett, mélyen a szemembe nézve feltett egy kérdést: – De mit értettél azon, hogy… – de nem tudta folytatni Pluto, mert valaki megzavarta…

X

– SELENE!!! – bődült fel torkaszakadtából, kétségbeesett dühvel Nehelenia, mert a hercegnő nem várta, hogy megjelenjek a Holdpalotában főleg, mert meg volt győződve arról, hogy Terril már jó messzire magával hurcolt foglyaként a Földről. – Hogy kerülsz ide?!

– Nem érted ugye Nehelenia?! – néztem rezzenéstelen tekintettel a hercegnőre. – Pedig egyszerű. Nem sikerült a jól kifundált kis tervetek Terrillel.

– Mi…mi…micsoda? – hebegte Nehelenia úgy téve, mint aki nem tud semmiről.

– Kérlek, ne is próbáld megjátszani az értetlent – közöltem egyenesen a másik lány szemébe nézve. – A Dark Kingdom uralkodója mindent elmondott a kis tervetekről, még az összecsapásunk kezdetén.

– Milyen összecsapás?! – ordította magából kikelve Uranus.

– Mi történt Selene közted és az uralkodó között? – kérdezett rá Pluto.

– Lányok ne most! – utasítottam rendre a két senshit, az éppen megszólalni készülő Neptunnak pedig a kezemmel intettem, hogy maradjon csendben. Testőreimet így lerendezve, újra teljes figyelmemet unokanővéremre fordítottam. – Ne próbálj semmit tagadni Nehelenia! Terril mindent elmondott, mégpedig olyan rosszindulatú élvezettel, ahogyan arra csak egy a velejéig romlott és gonosz ember képes.

– Még is mit mondott neked? – kérdezte óvatos hangon, összeszűkült szemekkel nézve rám a hercegnő.

– Az igazságot – jelentetem ki egyszerűen. – Elmondta, hogy te vagy a felelős Redmoon és lakosai pusztulásáért, illetve te árultad el, mikor leszek a Földön – ezeket a tényeket közölve Neheleniával hallottam, amint a trónteremben többen élesen felszisszennek, jó néhányan döbbenten felkiáltottak, vagy felsikoltottak a szörnyű híreket halva. Mellettem álló Pluto falfehér lett az őt ért nem várt soktól. Neptun arca kékülni kezdett, mert még levegőt is el felejtett venni úgy lemerevedett. Uranus meg paprikavörös lett pillanatok alatt az iszonyú indulattól.

– Alkut kötöttél a Sötétség Birodalmának királyával – folytattam, mielőtt bárki is csak megszólalhatott volna. – Elárultál engem, a rokonodat és királynődet. Kiszolgáltattál Terrilnek, hogy kénye-kedvére azt tehessen velem, amit csak akar, majd rajtam keresztül megszerezhesse az Ezüstkristályt, valamit uralkodhasson a segítségemmel az egész világ felett. Nehelenia és mindezért cserébe te az örökfiatalság titkát kérted, amit az uralkodó meg is adott neked, de annak az ára egymillió ártatlan ember élete volt! Ellenben neked még ez sem volt elég! Remélve, hogy miután legyőzött és elhurcolt a férfi, és sohasem kerülök elő, akkor te, mint a királyi család utolsó elő tagja elfoglaltad volna következő Holdkirálynőként az Ezüst Millennium trónját.

Befejezve a vádak felsorolását ismét megütötte a fülemet, amint az emberek a teremben hihetetlenkedve, szörnyülködve felordítottak, többen elsírták magukat – főleg azok, akik szeretteiket vesztették el Redmoon pusztulásakor –, mások egymás között pusmogtak, jó páran igazságot követelve felkiáltottak.

Hátra fordulva láttam, amint a legtöbben haragosan, gyűlölködve néztek előre, a még mindig a Holdtrónus lábánál álló Neheleniára. Tudtam azonnal cselekednem kell, mielőtt kitörne egy hisztériaroham a holdlakokon, és saját kezükbe véve a dolgot, meg akarnák lincselni a bűnös kormányzót.

– Te szemét!!! – bömbölte el magát Uranus. – Ezért meg fizetsz!

Gyorsan előfordultam, hogy megállítsam a szőke lányt, mielőtt még valami meggondolatlanságot cselekszik.  Szerencsére erre nem volt szükség, mert Neptun Uranus elé lépve megállította a méregtől indulatosan fujtató lányt. Gyengéden a szél senshi karjára tette a kezét a kékesfekete hajú lány, ezzel igyekezett megfékezni a felbőszült bolygóhercegnőt. Az egészben az volt a legmeglepőbb, hogy egészen könnyen sikerült a tenger senshinek lecsillapítania társat, ami szokatlan jelenség volt ismerve a lobbanékony lány heves vérmérsékletét. Általában nekem is, és Plutonak is határozott fellépésre volt szükség, hogy képesek legyünk megfékezni a felpaprikázott Uranust, de Neptunnak igencsak könnyen ment a dolog, amitől alaposan elámultam…

X

– HAHAHAHAHA!!! – hangzott fel egy éles, jószerivel örült kacagás. Odakapva a fejemet láttam, hogy Nehelenia immáron nem fogta vissza magát, és megmutatta a valódi arcát a világnak. – Igazad van Selene! Nem tagadom, mit tettem, és mielőtt rákérdeznél nem bántam meg semmit sem! Egyébként meg mi abban a bűn, hogy királynő szerettem volna lenni? A Holdkirályság vezetésével az Ezüst Millennium csak egy egészen kicsi része az univerzumnak; ha belegondolunk nem akartam olyan nagy királyságot magamnak. Főleg, ha azt nézzük, te a Dark Kingdom uralkodójának feleségeként az egész univerzum királynője lehettél volna! Az örök ifjúságról meg csak annyit, hogy Redmoon lakosai úgyis az én embereim voltak. Az alattvalóknak meg nem az a feladatuk, hogy teljesítsék az uralkodójuk parancsait! Nekem meg az volt a legnagyobb kívánságom, hogy örökre szép és fiatal maradhassak. A halálukkal, hogy értem haltak meg, teljesítették a kötelességüket – jelentette ki Nehelenia, miközben látszott rajta, hogy tényleg nem bánta meg, amit tett, illetve egy cseppnyi lelki ismert furdalást sem érzett, amiatt, hogy milliók haláláért volt felelős. – És azt hiszitek, hogy képesek vagyok megállítani?! Hát akkor még annál is bolondabbak vagytok, mint azt eddig feltételeztem! – közölte mániákus hangon a hercegnő, miközben szemei eszelősen villogtak.

– Te… – kezdte volna újra Uranus, de Nehelenia váratlan cselekedette meggátolta benne.

Unokatestvérem minden előjelet nélkülözve felemelte a kezét egy sötét fénynyalábot lőtt ki a trónteremben lévő emberek közé. Borzalmas robaj rázta meg a termet, és ahol a támadóerő becsapódott egy nagy kráter keletkezett a trónterem padlózatában. Az embereknek, akik ott álltak nyomuk veszett egy szempillantás alatt. Akiket a robbanás széle ért el a földön hevertek szanaszét véresen, megperzselődve, fájdalmukban üvöltve, jajgatva vagy sírva. Sokan mozdulatlanok voltak. Nem lehetett tudni, hogy halottak voltak, vagy csak eszméletlenek.

A támadás utáni pillanatokban másodpercekig dermedten álltak az emberek, és hozzájuk hasonlóan a három senshi és jómagam is. Képtelenek voltunk felfogni a történteket. Szemünkkel láttuk, fülünkkel hallottuk, de az agyunk nem bírta feldolgozni a szörnyűségeket, de ez nagy hiba volt, mert Nehelenia nem késlekedett, és egy újabb sötét fénysugarat lőtt bele a tömegbe. Ismételten egy robbanás hallatszott, és még több ember vált semmivé, nőtt a halottak és a sebesültek száma, és ekkora már nem a döbbenet vett erőt az életben maradottakon, hanem a pánik. Össze-visszakiabálva ide-odarohangáltak az emberek, próbáltak kijutni a trónteremből, a veszélyzónából, de eközben feldöntötték egymást, eltaposták embertársaikat, ekképpen is növelve az áldozatok számát.

Látva mindezt, tudtam, hogy gyorsan kell cselekedni. Nem vesztegettem tovább az időt, parancsokat kezdtem el kiabálni, igyekezve túl harsogni a hangzavart:

– Őrség! Próbáljátok meg épségben kijuttatni az embereket a trónteremből. Uranus és Neptun! Védjétek meg az embereket! Pluto! Te engem fedezel!

– Selene! Azt hiszed sikerülni fog?! – kérdezte negédesen csöpögő hangon Nehelenia. – Nézd csak a holdlakokat, aki azt hiszik magukról, hogy a legnagyszerűbbek, a legbölcsebbek, legigazabbak a világmindenségben! Nézd őket és lásd, hogy most mikor támadás érte őket nem mások, mint egy aláváló csürhe, akik csak azzal törődnek, hogy a kicsinyes életük megmaradjon, akár a többiek élet árán! – ócsárolta népemet unokanővérem, miközben elmebajosan vigyorgott.

Félelemmel eltöltötten néztem Neheleniát, és mialatt az villant át az agyamon, miképpen nem vettem észre, hogy a hercegnő tejesen örült. Közveszélyes volt mind magára, és ami még veszélyesebbé tette, hogy a környezetére is. Igaz hiába ostoroztam magamat, mert hozzám hasonlóan más sem vette észre Nehelenia növekvő elmebaját. Jelenleg viszont nem volt idő bármin is tépelődni, mert a legfontosabb feladatom az volt, hogy megfékezzem unokatestvéremet, illetve megmentsem tőle a trónteremben lévő embereket.

Szemem sarkából láttam, hogy a senshik védekező állást vettek fel. Uranus és Neptun néhány lépéssel mögöttem védőpajzsot hoztak létre, hogy azzal védjék meg Nehelenia sötéttámadásától az embereket. Mellettem ugyanekkor Pluto felkészült, hogy fedezzen, ha támadást indítok az áruló ellen.

Tisztában voltam azzal, ha harcra kerül a sor, akkor testőreimmel előbb-utóbb le fogjuk győzni Neheleniát, de közben még tovább fog nőni az áldozatok száma. Így nem kockáztathattam meg egy nyílt ellentámadást a zárt helységben, de azt sem engedhettem meg, hogy ellenfelem egy újabb támadást indítson meg. Gyorsan számba vettem a lehetőségeket, és a végére csak egy megoldás maradt, már tudtam mit kell tennem.

– Mi van Selene?! Nem teszel semmit?! – ingerelt kacagva Nehelenia, de közben már készült egy újabb támadásra, de nem siette el a dolgot, mert ki akarta élvezni mindenegyes másodpercét annak a pusztításnak, amit ez idáig véghezvitt…

X

Láttam, hogy Nehelenia ismételten támadni készült, ezért késlekedés nélkül cselekedtem. Előhívtam a Holdjogart, melynek Holdsarlójában ott tündökölt – immár néhány órája – az Ezüstkristály. Felemeltem jobb kezemben tartva a jogart, és készültem aktivizálni az erejét, mely fel volt erősítve a részévé vált kristállyal. Mielőtt azonban életre hívtam volna a Holdjogar hatalmát, hogy azzal óvjam meg a holdlakokat, előtte még a saját védelmemről kellett gondoskodnom. Szándékomban állt, hogy valamennyi erőmmel tudjak koncentrálni egy védőpajzs előhívására és fenntartására.

– Senshik! – ordítottam túl a trónteremben lévő hangzavart. – Álljatok körém, és fedezzetek a bolygóhatalmaitokkal!

Testőreim késlekedés nélkül cselekedtek. Mikroteleportálással néhány lépés távolságra kerültek hozzám. Pluto a jobb oldalamon, Uranus baloldalon, Neptun mögöttem jelent meg, és rögtön életre hívták azon bolygók erejét, amelyek neveit viselték. A három senshi egyesítve hatalmaikat egy háromszög alakú védőkorlátot húzott fel körém. Másra nem is figyeltek, csak arra, hogy minél erősebb legyen a királynőjüket oltalmazó energiapajzs.

Plutoékkal egy időben Nehelenia is támadott, miközben örülten kacagott – immáron nem is emberi hangon –, de ezúttal unokanővérem támadása nem ért el senkit. A sötétenergia nekicsapódva fennakadt az általam aktivált védőburkon, ami ekkorra már az egész tróntermet beborította ragyogó ezüstfényével világítva be azt.

Nehelenia látva, hogy csapása nem ért célt, ismételten támadott, amit megint csak felfogott az általam generált védőpajzs. Az örült hercegnő ellenben nem adta fel. Dühösen egyre-másra lőtte ki a sötét energianyalábokat, amiket viszont rendre hárított a holdlakókat védelmezően az energiaburok.

Rendületlenül álltam kezemben a magasra tartott Holdjogarral, melynek közepén varázslatos fénnyel szikrázott az Ezüstkristály. Nehelenia sokadik támadása után fontolóra vettem, hogyan vethetek véget az egésznek. Jelenleg az emberek biztonságban voltak. Sejtettem, hogy a palotaőrség már kimenekítette azokat az embereket, akik épségben vagy könnyebb sérüléssekkel megúszták Nehelenia örült tombolását. A súlyos sérülteket ellenben, az ájult embereket is ki kellett menekíteni minél előbb a trónteremből, hogy legyen esélyük a túlélésre.

Ellencsapást nem mertem megkockáztatni, de lassan egy terv kezdett körvonalazódni a fejemben. Nehelenia egymillió ártatlan áldozat élete árán ökörifjúságra tett szert. Féltem, hogy ez netán egyenlő volt az örökélettel. Nem mertem kockáztatni, ezért határoztam, mit is teszek unokanővéremmel, milyen büntetést is szabok ki rá. Örökifjúságot akart, hát megkapja! Örökéletére vezekelni fog, az általa elkövetett szörnyűségekért!

Eldöntve a dolgot rögvest cselekedni kezdtem. Immáron nem a védekezésre fordítottam valamennyi erőmet, hanem egy részét arra, hogy az idők végezetéig bezárjam Neheleniát a Hold sötét felébe. Egy másik dimenzióba, ahol senki sem élt, minden sötét volt, illetve egy kietlen síkság volt az egész világ. Elhatároztam, hogy ide fogom száműzni unokanővéremet. Ott élhet örökké ifjan, de egyedül tejes magányban.

Szerencsére Nehelenia nem vette észre, hogy mire készülők csak mikor már késő volt. Az Ezüstkristály erejét felhasználva nyitottam egy mikrorepedést az univerzum szövetén, és a következő pillanatban átteleportáltam a Holdkirályság áruló kormányzóját a Hold sötét felébe. Láttam még az utolsó másodpercben mielőtt bezártam volna a repedést, hogy az unokanővérem arcán félelem suhant át. Megértette mi lesz a sorsa, próbált menekülni, de már elkésett vele, mert amint összeforrt az univerzumon keletkezett rés, irgalom nélkül lepecsételtem az Ezüstkristály hatalmával.

X

A Holdkirályság árulóját és Redmoon elmebeteg tömeggyilkosát tehát végül bebörtönöztem a Hold sötét felébe. Nehelenia megkapta az általa elkövetett szörnyűségekért a büntetését.

A hercegnő támadásaiba sajnos azonban sokan súlyosan megsebesültek, és többen közülük haldokoltak. Nem bírtam volna elviselni több veszteséget már a mai napon. Először sok ártatlan ember halt meg a Földön, mert a Dark Kingdom megtámadta csak azért, mert éppen ott tartózkodtam. Utána Botrychium, a férjem halt meg legnagyobb ellenségem Terril keze által, akit ugyan én öltem meg, de ez nem okozott örömet. Ezt követően meg az elmebeteg unokanővérem irtotta irgalom nélkül a saját népünket. Tudtam, hogy valamiképpen meg kell mentenem azokat, akiket csak lehetséges, és már a módjával is tisztában voltam.

Rögtön az után, hogy bezártam Neheleniát, deaktiváltam az Ezüstkristályt, valamint leengedtem a Holdjogart, majd egy cserével előhívtam a Szent Grált. Aktiváltam azonnal a gyógyító erejét, és felhasználva azt neki kezdtem megmenteni a trónteremben haldokló, illetve súlyosan sebesült embereket. Teljesen nem bírtam meggyógyítani a Grállal a holdlakókat, csak arra voltam képes, hogy életben maradjanak, elvégre több embernek is meg kellett mentenem az életét, de legalább élni fognak, és nem lesz több áldozat aznap.

Megszűntettem a Szent Grál erejét, amikor érzékeltem már, valamennyi ember regenerálódott annyira, hogy életben maradjon. Észrevettem, hogy Grál gyógyító hatalma alaposan elszívta az erőmet, de nem bántam, mert tudatában voltam annak, sok ember életét megmentettem.

Lassan ólmos fáradság vett rajtam erőt. Belegondolva jó hosszú volt ez a mai nap! Jószerivel végig harcoltam. Először a Földön a Dark Kingdom démonlégióival, utána az uralkodójával küzdöttem meg. A nap végén itthon a saját áruló unokanővéremmel csatáztam, és azt követően Nehelenia még életben lévő áldozatait mentettem meg a haláltól. Mindeközben, hogy ezek átfutottak az agyamon éreztem, apránként elsötétült előttem a világ, majd a következő pillanatban ájultan estem össze a Holdpalota tróntermében…