4. felvonás:

Meg kell vallani, hogy alaposan benne voltam a sza...a…a…akarom mondani a kakában!

A lányokkal eltervezettek nem éppen úgy sültek el, ahogyan azt gondoltuk és kiterveltük. Egy apró, illetve óriási nagy zűrben voltam/voltunk. Magamban így visszagondolva az elmúlt órák eseményeire be kellett látnom, a tervbe nem várt hiba csúszott…

Rendben megérkeztünk egy Konohához közeli – a forró vizű gyógyfürdőiről híres – faluba. Jiraiya és kompániája idehozta a vőlegényemet – az ÉN vőlegényemet! – legénybúcsúra. Megkerestük azt a közfürdőnek álcázott kupit, ahol a konohai hímek színe-java tartózkodott, és szépen lassan, csöndben, a legnagyobb titokban beosontunk a fürdőbe. A tervünk az volt, hogy a fiúk szórakozását elrontva lenyúljuk az összes fizetőeszközüket, így hozva őket kényelmetlen helyzetbe. Tudtuk, hogy a fele összeget előre kérik a fürdőben, és mivel nem fognak tudni fizetni majd, amikor már nyakig ülnek a pácban, előjőve mi rendezzük a számlát. Meghiszem ezzel aztán alaposan el fogjuk venni a kedvüket, illetve egyszer s mindenkorra megtanítjuk Konoha elit ninjáit, hogy ne próbálják a konohai kuonichiket átverni!

Ez mind rendben lett volna, csak – hát igen! – becsúszott az az apró baki – vagy ha máshonnan nézzük egy jó nagy blamázs! Ugyanis nem számoltunk valamivel – jobban mondva valakivel –, mégpedig Tsunadével, és az ő mostanában kialakulófélben lévő szerencsejáték szenvedélyével. Ami még rendben is lett volna, ha nyerne, de sajnálatos módon állandó jelleggel csak veszített, mégpedig nem kis összegeket. Mi meg voltunk olyan naivak, hogy nem vettük a lapot, amikor is önként jelentkezett, majd ő magához veszi megőrzésre, a fiúktól elvett pénzt. Meg is lett a következménye a gondatlanságunknak, mert a legendás sanin egy rövid időre eltűnt mellőlünk, hogy azután váratlanul szélsebesen kerüljön elő. Először nem értettük a dolgot, de aztán sajnos hamar leesett a tantusz, mert Tsunade nyomában loholva megékezett jó néhány – a pénzét követelő – ember is.

Ez volt az a pillanat, amikor nem törődve semmivel és senkivel, ajtóstul berontottunk a fürdőbe, hogy figyelmeztessük a fiúkat, jó nagy bajban vagyunk mindannyian. mi sem tudtuk kifizetni Tsunade adósságát, de a srácok sem a bulijuk díját.

Természetesen Jiraiyáék először alaposan meglepődtek, honnan kerültünk oda olyan váratlanul. Láttuk rajtuk, hogy magyarázatot követelnének, de csak követelnének, mert mögöttünk, csak egy kicsit lemaradva jött Tsunade lelkes – egészen pontosan dühös rajongó – kísérete. Felmérve a helyzetet a fiúk rögest abbahagyták a kérdezgetést, és együtt véve felvettük a nyúlcipőt, sürgető jelleggel hagytuk el a fürdőt. Taktikailag – beszéd nélkül is értettük egymást – százfelé szaladtunk, vagyis inkább csak tízfelé. Egészen pontosan fogalmazva Hoshiko Sikakut ragadta meg, és vonszolta a kissé kótyagos urát maga után. Mikoto a meghökkent Fugakuval tette ugyanazt, jómagam a leesett állal bambuló Minatot tuszkoltam kifelé. Tsunade a főkolompos Jiraiyat csípte el, és egy határozott nyaklevessel a falon át tessékelte ki a fürdőből. Shizune a tompán bámuló Kakasit tessékelte kifelé, hogy azt követően az ifjú jounin lelki jó barátját – a minket kergetőkkel lelkesen szembeszállni kívánó – Gait győzte meg egy határozott jobbhoroggal, aki attól belátta jobb a számára, ha inkább a távozás mellett dönt. A többi konohai férfi, akik szintén részt vettek a legénybúcsún – illetőleg csak vettek volna részt – kettesével, hármasával távoztak a fürdőből…

 x x x

– Kushina megmagyaráznád, hogyan kerülteket mégis a födőbe?! – vont élesen kérdőre életem szerelme. Tette ezt az után, hogy sikeresen kereket oldottunk az üldözőink elől – csak egy füstfelhőt hagyva hátra –, és kettesben maradtunk egy viszonylag csendes, és nyugalmas erdőt kettészelő, sebes folyású folyó partján.

– Még van képed kérdőre vonni engem?! – ordítottam le a Hokagét felpaprikázva (hogy nekem állandóan vörös dolgok jutnak az eszembe, ha valamit jellemeznem kell, de mit tegyek alapjáraton az egyik meghatározó szín az életemben, elvégre ilyen színű a hajam). – Mégis ki volt az, aki ugyan a kezdetek kezdetén még tiltakozott Jiraiya hihetetlen ötlete ellen, de azért nem kellett sokáig győzködni?! – fröcsögtem dühösen Minato képébe.

– Hogyan mondtad?! – kérdezte döbbenten a férfi, miközben először meglepett arcot vágott, de azután már haragot láttam felvillanni kékszemeiben, amit az arckifejezése is tükrözött.

– Hoppá!!! Ezt nem kellett volna mondanom! – kiáltottam fel, mialatt kezemet a szám elé kaptam. Most aztán jól megcsináltam! Lebuktam Minato előtt. Az előbbi meggondolatlan elszólásomból egyértelműen megbizonyosodott arról vőlegényem, hogy kihallgattam a Jiraiyaval, valamint Kakashival folytatott beszélgetését a Hokage palotában.

– Hát nem – értett egyet velem Minato dühösen. – Nem gondolod, ha már kihallgattad Jiraiya ötletét a legénybúcsúm helyszínével kapcsolatban, és nem tetszett neked, elmondhattad volna nekem?!

– És mégis, mit csináltál volna?! Attól ugyanúgy megtartottátok volna a legénybúcsút! – hogy szavaimnak még jobban nyomatékot adjak, mindenegyes szónál megböktem jobb kezem mutatóujjával Minato mellkasát.

– Igen képzeld, meg tartottam volna, de figyelembe véve a te ellenvetésedet, máshol, kevésbé félreérthető helyen. Egyébként meg bízhattál volna bennem annyira, hogy feltételezed rólam, nem teszek semmilyen helytelen dolgot két nappal az esküvőnk előtt. Elvégre szeretsz, illetve velem akarod leélni az életedet, de amit most tettél, az nem erre vall, főleg, hogy ékesen bebizonyítottad, egyáltalán nem bízol meg bennem. Mindent egybevéve ez elgondolkodtat, hogy van-e értelme a házasságunknak, ha már előtte sem tudunk leülni, megbeszélni a dolgokat – zúdította rám egyszúszra Minato az éppen eszébe jutottakat.

– Há…át ízé…ééé – dadogtam lányos zavaromban, mert sajnos el kellett ismernem, amit Minato dühében az előbb közölt velem, abban sok igazság volt. Nem tudtam mit mondani az elhangzottakra, kétségbeesetten néztem a férfi kék szemébe, majd mivel ott csak csalódottságot láttam, inkább lesütöttem szemeimet.

– ÁH!!! – Minato csak ennyit tudott mondani, és ahogyan én sem, valószínűleg ő sem tudott mit kezdeni a helyzettel. Felpillantva láttam, hogy tehetetlenségében inkább csak legyintett egyet, és ellépett tőlem.

Kisétált a folyópartjára, és ott egy öreg – az előző napi vihar által megtépázott – fa alatt megállva felnézett a csillagokkal tarkított éjszakai égboltra. Mindeközben egyhelyben álldogáltam, és tanácstalanul néztem a szőke férfi hátát, próbáltam valamit kitalálni, amivel oldani tudnám a kettőnk között kialakult feszültséget. Szerencsétlen módón azonban semmi használható nem jutott az eszembe, ami nálam nagy szám volt.

Töprengésemből egy nem várt történés rázott fel. Egy reccsenés hallatszott, és a következő másodpercben – mintha lassított felévelt néztem volna végig –, láttam amint egy vaskos ág leszakadt a fáról, és egyenesen az alatta álló Minatora zuhant. A férfi bármilyen erős ninja is volt, és fel tudta venni a harcot a shinobi világ legerősebb harcosaival, képtelen volt kivédeni a természet ilyen irányú támadását. Kiváltképpen, hogy nem volt felkészülve rá, és mivel el volt révedve a gondolataiban, nem is tudott védekezni, a sebesen felé zuhanó törött faágat…